Mit is jelent voltaképpen a címbeli „érzelmi örökség”?
Galit Atlas: Meggyőződésem, hogy az emlékek és érzések, különösen a
traumatikus tapasztalatok képesek egyik nemzedékről a másikra átörökítődni,
tehát a bennünk munkáló érzelmi anyag egy része korábbi generációk hagyatéka. A
könyvemben valós történetek alapján igyekszem bemutatni a kapcsolatot a nagyszülők
és a szülők feldolgozatlan traumái, illetve saját érzelmi nehézségeink között.
Nem vagyunk egyformák abban, hogy miként birkózunk meg a
magunk és elődeink megrendítő élményeivel. Van, akinek ez könnyebben megy, sőt létezik
az ún. poszttraumás növekedés jelensége is, amikor valaki egy kritikus
helyzetből kifejezetten megerősödve tud kikerülni. Mások azonban egy kisebb tehertől
is összeroppannak. Mitől függ a megküzdés képessége?
Ez egy soktényezős képlet, a belső adottságok közt szerepet
játszik a személyiség, az, hogy milyen életkorban történt a trauma, és az
érintett egész addigi élettörténete. Az epigenetikai kutatások szerint a traumatikus
helyzetekre adott fizikai reakcióink, például a kortizolszintünk alakulása is
részben az elődeink tapasztalatainak függvénye. Ami a külső tényezőket illeti, a
legfontosabb, hogy milyen segítséget kapunk, a családunk és a tágabb
közösségünk mennyire képest támogatni bennünket. Mindezek eredője a reziliencia,
vagyis a lelki alkalmazkodóképesség.
 |
| Dr. Galit Atlas (Fotó: Nir Arieli) |
Honnan ered ez a fontos képesség, és hogyan tudunk
szülőként reziliens gyerekeket nevelni?
Szerintem a titok az, hogy egyszerűen csak legyünk ott, és
hagyjuk, hogy a gyerekek megéljék az érzések széles spektrumát. Ne ijedjünk meg
a rossz érzéseiktől se, ne akarjuk ezeket „megoldani”. A reziliencia a
fájdalmas és szorongató érzések elviselésének képessége, a pszichoterápiától a
buddhizmusig minden segítő rendszer ezek elfogadásán alapul. Egy gyerek negatív
tapasztalata kapcsán két szélsőséges szülői reakció létezik: túlságosan
bevonódunk és megpróbáljuk megmenteni a gyereket, vagy hátralépünk, és teljesen
kivonjuk magunkat. E két véglet között kellene megtalálni az egyensúlyt.
Klasszikus példa: a kisgyerek elesik a játszótéren. A szülő dolga ilyenkor az,
hogy ne vitassa el, hogy ez bizony fájdalmas, ugyanakkor ne is aggódja túl,
csak hagyja, hogy a gyerek túltegye magát rajta, és boldogan visszatérjen a
játékhoz. Az érzelmi örökségünkbe nem csupán a traumák, hanem a jó, a pozitív
megküzdések is beletartoznak, és lehetőségünk van ezeket megtanítani,
továbbadni a gyerekeinknek.
Sok modern szülő annyira aggódik, nehogy valamivel traumatizálja
a gyerekét, hogy átcsap a másik végletbe, és túlóvja, túlkontrollálja. Lehet,
hogy a helikopter szülő lesz a jövő generációk nagy traumája?
Nem nevezném ezt traumának, de valóban nem teszünk jót azzal,
ha megfosztjuk a gyerekeket a negatív élmények megélésének lehetőségétől, mert
ezáltal védtelenné tesszük őket. Kutatások szerint az, ha egy gondozó szülő
egyáltalán nem hangolódik rá a csecsemőjére, épp úgy dezorganizált kötődést
eredményez, mint ha túlságosan ráhangolódik. A szülő-gyerek kapcsolatban
az apró félreértések, elhangolódások rendkívül fontosak, a kisebb sérüléseket
követő reparáció segít hozzá, hogy később el tudjuk viselni, ha valami nem úgy
alakul, ahogy szeretnénk. Mert az élet ilyen: a dolgok elromlanak.
Nagy dilemma, mikor és hogyan beszéljünk egy családon
belül a múltbeli traumákról úgy, hogy ne okozzunk ezzel újabb sebeket. Az ifjabb
generáció nemegyszer felrója az elődök „titkolódzását”, ám a nagy traumákról,
veszteségekről való hallgatást sokszor éppen a szeretett személyek, különösen a
gyerekek védelme motiválja.
Traumákról beszélve borzasztó vékony a határvonal a túl sok
és a túl kevés között. A teljes elhallgatás, elfojtás bizonyosan ártalmas,
hiszen a gyerekek nem csak a kimondott szavakat értik, hanem a csöndet, a
hiátusokat is detektálják. Másfelől azonban nem zúdíthatunk rájuk minden
szörnyűséget a maga nyers formájában, mert ezzel másodlagos traumát okozunk. Nem
dolgozhatjuk fel saját és elődeink traumáit a gyerekeinken keresztül,
nem használhatjuk fel őket ilyesmire. Mi, pszichológusok éppen ezt csináljuk a
terápiás folyamatban: meghallgatjuk és „tartalmazzuk” a klienseink rendezetlen, maguktól
is eltávolított (disszociált) szörnyű érzéseit. Előfordul, hogy a páciens
egyetlen könnycsepp mesél el borzalmas dolgokat, amelyek vele történtek,
miközben a terapeuta torkát a sírás fojtogatja. Így működik az emberi tudat,
átadjuk és átvesszük a fájdalmat, a rendelőben azonban ez biztonságos keretek
között zajlik. Tehát akár terápiában, akár másképpen, de először is nekünk kell
feldolgoznunk a traumákat, hogy amikor ezeket a történet formájában tovább
adjuk a családunkban, akkor már legyen hozzá egy érzelmi viszonyulásunk. Például
gyakran kérdezik tőlem reprodukciós eljárásban résztvevő párok, hogy mit
mondjanak a gyermeküknek a fogantatásáról. Van, aki nem szívesen beszél erről, mások
azonban úgy vélik, hogy ez része a gyermekük születéstörténetének. Gyönyörűen mesélt
egy kliensem arról, hogy a szülei mennyire akarták és várták őt, és a lombikeljárás
során ő lett a kiválasztott, a legerősebb embrió, a nagy túlélő! Minden azon
múlik, hogyan tudjuk keretezni a nehéz érzésektől kísért eseményeket.
A könyvében kitér arra, hogy a traumafeldolgozás milyen sokrétű
és bonyolult folyamat: ha különböző életszakaszokban tekintünk rá ugyanarra az
eseményre, az egészen mást jelenthet számunkra. Milyen következményekkel jár ez?
Soha nem dőlhetünk hátra, hogy én ezt már helyretettem magamban?
Freudtól származik a nachträglichkeit, vagyis az utólagosság
fogalma. Amit ő a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus kapcsán mond, az
tágabb értelemben érvényes az emberi emlékezet működésére: a különböző
személyiségfejlődési szakaszokban, más-más szögből tekintve ugyanarra a
múltbeli tapasztalatra, annak mindig újabb jelentésrétegei tárulnak fel
előttünk. Ez nem jelenti, hogy az élmény ugyanolyan intenzitással jelenik meg,
vagy ugyanolyan szenvedést okoz, és nagyban függ attól is, hogy miféle
traumáról van szó. A gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzusra különösképpen
igaz, hogy állandó újrafeldolgozást igényel, hiszen a kisgyermek legtöbbször még
nem is érti, mi történik vele. Ferenczi Sándor kifejezésével élve nyelvzavar
lép fel: a gyermek a szeretet nyelvét beszéli, míg a bántalmazó felnőtt a vágy
nyelvét. Az abúzus elszenvedője csak később kezdi megérteni az eseményeket,
amelyek egészen más fénytörésbe kerülnek, amikor ő maga megéli az első
szexuális élményét, vagy amikor szülővé válik, vagy amikor a saját gyermeke ér
abba az életkorba, amikor ő az abúzust elszenvedte. Vagy egy másik példa, amivel
gyakran találkozunk a rendelőben: egy szülő elvesztése gyermekkorban olyan
trauma, amelyhez később újra és újra vissza kell térni, át kell dolgozni, hogy
nincs ott a szülő a felnövekvő gyermek életének nagy pillanataiban, különösen
amikor maga is szülő nélküli szülővé válik. A folyamatos átdolgozás azonban nem
csupán teher, hanem privilégium is: idővel képessé válunk olyan jelentésrétegek
megértésére, amelyekre korábban nem álltunk készen, vagy mert túl fájdalmas
lett volna számunkra, vagy valami miatt nem volt hozzáférésünk.
Vajon léteznek a mai társadalmunkban olyan jelenségek,
amelyeket mi nem érzékelünk olyan rettenetesnek, de a következő generációk
számára trauma lehet? Gondolok például az egyre elterjedtebb
virtuálisvilág-függésre, vagy a klímaszorongásra, amelyek hosszútávú kimenetele
ma még nem ismert.
Bizonyára, hisz elődeink sem hitték egy csomó mindenről,
hogy utólag annyi nemzedék nyögi majd a következményeit, még olyasmiről sem,
ami nyilvánvalóan traumatizáló: háborúk, rabszolgaság, társadalmi-gazdasági katasztrófák.
Én egy olyan országban nőttem fel, Izraelben, ahol mindenki számára kötelező a sorkatonai
szolgálat, de csak az utóbbi 5-10 évben kezdjük megérteni, hogy ez igenis traumatizáló.
A társadalom normalizálja a mindenki által megélt szörnyűségeket, csakhogy
ettől még a trauma létezik. Gondoljunk covid-járványra mint kollektív traumára:
mennyi veszteség történt! Szeretteink halála, ismerős életünk,
biztonságérzetünk elvesztése, munkahelyek megszűnése, iparágak összeomlása...
Hol tartunk az ebből való felépülésben?
Tavasz van, most mindenki odakint jár, úgy tűnik, minden rendben.
Az akut stressz elmúlt, de én úgy gondolom, van ennek egy olyan rétege, amit csak
utólag tudunk majd azonosítani, ha egyáltalán. Most még annyira közel van, hogy
felmérhetetlenek a hosszútávú hatásai. Nem biztos, hogy valaha felépülünk, de a
pandémia bizonyosan hat arra, akik a jövőben leszünk, és formálja a következő
generációkat.
A szomszédunkban zajló ukrán-orosz háború nyomán most egész
generációk traumatizálódnak. Mi lesz a szisztematikus agresszió, nemi erőszak,
kényszerű kivándorlás áldozataival? Mi adhat egyáltalán reményt?
Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egy
háborúnak milyen, generációkon átívelő következményei vannak. Ha belegondolunk,
még a második világégés borzalmait sem hevertük ki teljesen! A pusztítás mindig
gyors, a felépülés viszont lassú és fáradságos. Egyes elképzelések szerint egy
háború után ötven évig tart a regenerálódás – de szerintem inkább száz. Nem
arról van szó, hogy örökre elkárhozunk, mert az emberi természetben a romboló erők
mellett mindig ott a teremtés, az alkotás, az élet igenlésének vágya. Ahogy
Melanie Klein írta a második világháború idején, óriás erők csapnak össze:
szeretet és gyűlölet, kapcsolódás és széthúzás, hála és irigység. Sok felé
járok a könyvemmel, látom, hogy milyen sok országban probléma az elképesztő polarizáltság.
Nagyon komolyan tennünk kell azért, kinek-kinek a maga eszközeivel, hogy a
világunkban a teremtő erők kerekedjenek felül a gyűlölettel szemben. Szerintem ez
a mi generációnk nagy célja és küzdelme.
A könyvében érzékletesen beszél arról, hogy minden
pszichológiai kutatás egyfajta önfeltárás is, amikor a kutató a saját lelki
sérüléseire is keresi a választ. Igaz ez a pszichoterápiára is, a terapeuta is gyógyul,
miközben gyógyít?
A szakmánkban a határok képlékennyé váltak, elmúlt már az az
idő, amikor a férfiak voltak az orvosok, a nők meg a betegek. A faji, nemi és
egyéb hierarchiák megdőltek, csakúgy mint az az előfeltevés, hogy a
pszichológus egészséges, a kliens meg beteg. Sokkal humanisztikusabb a
megközelítés, elismerjük, hogy mindannyian emberek vagyunk, nekünk,
pszichológusoknak is van tudatalattink, vannak nehézségeink. A páciens előhív
belőlünk érzéseket, élményeket, gondolatokat, ahogy azt a könyvemben is
igyekeztem bemutatni. A terapeutának mindezzel dolga van, de nem használhatja öngyógyításra
a páciensét.
A hagyományos analitikus szemléletben a terapeuta objektív
és távolságtartó, még a rendelője sem árulhat el semmit a személyiségéről.
Manapság bárki ráguglizhat a pszichológusára, és rengeteg információhoz jut.
Előny ez vagy inkább hátrány a munkájában?
Nem előny, és nem is hátrány, ez egy adottság, amit
használni lehet. Ma már nem az objektivitásra fókuszálunk a terápiás
folyamatban, hanem két szubjektum kölcsönös egymásra hatására, arra, hogyan
működünk együtt, rendszerként. Ez az elméleti keretrendszer hangsúlyozza a terápiás
folyamat emberi és viszonylagos voltát, és megengedi, hogy a saját személyiségünkkel
is dolgozzunk. Ez persze nem jelenti, hogy mindent megosztok magamról a
kliensemmel! A kapcsolatunk kölcsönös, de nem szimmetrikus, különböző szubjektumok
vagyunk, más-más előtörténettel és felelősséggel. A páciensnek ahhoz is joga
van, hogy ne tudjon rólam az ég világon semmit, ugyanakkor ha akar, rengeteg
információhoz juthat. Ma már tanítjuk is a leendő pszichológusoknak, hogy mit
lehet ezzel kezdeni, mert van, akit szorongással tölt el, hogy a kliense túl
sokat tudhat róla. Ne feledjük, Freud eredetileg úgy találta ki a terápiás
helyzetet, hogy a kanapén fekvő páciens az arcát sem láthatja a fejénél ülő terapeutának.
Ugyanakkor hiába elérhető mindenki számára ugyanaz az információ rólam, nincs
két páciens, aki erre egyformán reagálna – ez pedig már nem rólam, hanem róluk
szól. A terapeuta dolga e témán keresztül is az, mint máskor: hogy a pácienst önmaga
minél teljesebb megértéséhez segítse.
Az interjú eredetileg a HVG Pszichológia magazinban jelent meg (2023/2).
