Esténként Batman – Három ifjúságinovella-antológia

Még öt-hat évvel ezelőtt is az volt az uralkodó nézet, hogy a novella halott, aki egyáltalán még vásárol könyvet, annak vaskos regényekre fáj a foga. Azóta viszont, főleg a közösségi média hatására, annyira megváltoztak az olvasási szokások, hogy ismét kelendővé vált a rövid történet, különösen az ifjúsági korosztályban. Amikor generációk nőnek fel úgy, hogy az agyuk a képcunami közepette legföljebb tweetnyi szövegmennyiségre huzalozott, a novella, úgy tűnik, kap még egy utolsó esélyt.

A tematikus antológiák logisztikailag is könnyen elkészülnek: a szerzők egymással párhuzamosan írhatják (vagy ha mázlijuk van, találnak egy témába vágó, félbemaradt regényt a fiókban), a szerkesztők, tördelők is egyszerre dolgozhatnak, és minden szerző hozza magával az olvasótáborát.

Budapest OFF – Kortárs novellák

Vállaltan urbánus antológia, amelynek különféle budapesti helyszínek adják a gerincét Újlipóciától a Belvároson át Pasarétig és Pest­erzsébetig. Ha csak annyit mondanánk róla, hogy helyet kapott benne egy kiváló Időfutár spin-off Tasnádi Istvántól, amely a kies Rákospalotán játszódik, már lenne egy masszív olvasóbázisa – különösen most, amikor rajongók ezrei estek transzba, mert feltámadt és hetedik kötetét morzsolgatja az egyszer már lezárult Gimesi–Jeli–Tasnádi–Vészits-sorozat.

De jóval több ennél a Budapest OFF, hiszen tizenhárom ismert szerző írt bele változatos, de egyenletesen erős műveket: fanyar bohózatot, komor disztópiát, megható drámát. Emlékszünk még, ugye, arra a pesti fiatalemberre, aki azzal került be a sajtóba, hogy esténként Batman-jelmezt húz, és segít a Belvárosban a bajbajutottakon? Berg Judit magasra nőtt tinilány hőse is hasonlóképpen teremti meg a saját mítoszát ismeretleneknek nyújtott apró jócselekedetekkel. Dániel András főszereplője végigjárja első szerelmének helyszíneit a Városligetben – ahogy a kapcsolat is fájdalmasan hirtelen szakadt meg, úgy a romba döntött Liget végnapjait is vele gyászolhatjuk. Kertész Erzsi az Astoriánál, a régi városfal mentén nyit időkaput a múlt századba, Kalapos Éva Veronika csellengő ferencvárosi, Kiss Tibor Noé kulcsos Wekerle-telepi fiatalokról ad emlékezetes pillanatképet. A város néhol mint fakó díszlet, másutt mint karakteres, lakóinak életét alapvetően meghatározó tér jelenik meg, így együtt, Kárpáti Tibor illusztrációival karöltve rajzolja ki ezt a szeretve gyűlölt metropoliszt. Ami azt illeti, jöhetne még egy kötet a nagy kimaradókkal, a Tabántól Kőbányán át Cinkotáig.

(Tilos az Á, 2018, 227 oldal, 2990 Ft)

2050 – Ifjúsági novellák a jövőről

„A nyári szünet első hetében közöltem a szüleimmel, hogy beperelem őket” – így kezdődik az egyik legfordulatosabb történet (Moskát Anita: Gumicukorszív), amelynek narrátora azt hányja szülei szemére, hogy többrendbeli kép-, hang- és illatfelvételeket osztottak meg róla gyerekkorában az engedélye nélkül; továbbá a rózsaszín ruhák és az állandó balettoktatás révén gendersztereotip neveltetésben részesítették. Hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű, az apa már nem valós mivoltában, hanem az életbeli tulajdonságai alapján generált digitális „szellem” formájában gyakorolja gondviselői szerepét. A többi novella központi témája is az elidegenedés, az élhetetlen környezet, a retinába ültetett csipek és humanoid robotok térnyerése, és sok minden más, ami ismerős lehet például a Black Mirror című kultikus brit tévésorozatból.

Néhány ismert író mellett többségében ismeretlen szerzők teszik le itt a névjegyüket, nem is rosszul. A kiadó pályázat útján választotta ki őket – akárcsak az antológia két éve megjelent párdarabja, az Év Gyermekkönyve díjat nyert Jelen! esetében. Az a kötet a fiatalok aktuális helyzetéről adott emlékezetes körképet (és nem mellesleg ez nyitotta meg nálunk a kortárs ifjúságinovella-antológiák sorát); a mostani kötet hívószava pedig egy elvileg futurisztikus évszám: 2050. Ha nekünk, múlt századiaknak durván hangzik is, a kettes születési évszámú célközönség számára nem az. Vagy mégis? Látva a technológiai változások sebességét, a legmerészebb jövőkutató sem mondhatja meg, mit hozhat a következő 32 év. Meglehet, az itt vizionált, igencsak hátborzongató történetek közel járnak majd a valósághoz – de még ha mindezt megúsznánk is, tuti, hogy beleveszünk a room tour és az unboxing videók elképesztő tengerébe. Azért egy kis humor jól jött volna legalább itt-ott – még szerencse, hogy Lackfi Jánosra mindig lehet számítani.

(Móra/József Attila Kör, 2018, 222 oldal, 2499 Ft)

Szakítós – Novellák, életek, könnyek

Ez is „párdarab”, a tavaly megjelent Az első című antológia folytatása: míg előbbi az első szex témáját boncolgatta, addig most a szükségszerű vég kerül terítékre. A szakítás kétségkívül hálátlanabb topik, s mert kimenetele jobbára ismert, már az indulásnál ott kísért e kötet felett az egyhangúság veszélye. Szerencsére a húsz szerző (akik közt van ifjúsági, szép- és bulváríró is) nem korlátozta magát a párkapcsolatokra, szakítani lehet például egy gyerekkori baráttal is, akivel nem találjuk a régi összhangot, vagy egy ígéretes kézilabdás karrierrel, ha az edző porig alázza a játékosokat.

A leginvenciózusabban Dragomán György egyperces etűdökből álló írásfüzére mutatja meg, milyen sokféle groteszk pillanat adódhat az életben – a szerszámait ottfelejtő, örökre eltűnő kéményseprőtől a klasszikus „lemegyek gyufáért” típusú lelépésig –, amelyek mindegyike arra a mondatra fut ki: „soha többé nem láttuk egymást”. Ez a változatosság az, ami menti a kötetet, amely azonban a kamasz célközönség szempontjából gyaníthatóan még így is érdektelenségbe fúl. Túl sok a „középkorú narrátor a jelenből visszatekint fiatalságára” alaphelyzetű nosztalgiázó vagy didaktikus szöveg, miközben elvétve jelenik meg a mai kamaszok életstílusa, nyelve, tárgyi kultúrája. A végeredmény meglehetősen vegyes, de általánosságban azt lehet mondani, hogy a szakítás témája nem ihlette meg maradandóan a szerzőket – meglehet, az alapanyag inkább a költők asztalára kívánkozik.

(Menő Könyvek, 2018, 374 oldal, 2990 Ft)

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2018/36).

Tovább olvasom

Matt a sakknagyúrnak – Berg Judit: Alma – A sötét birodalom; Rumini a Fényvizeken

Az már eleve figyelemre méltó, ha a legnépszerűbb meseírónk összehajol minden idők legjobb női sakkozójával, és a két Judit, Berg és Polgár elénk tesz egy ifjúsági sakkregényt. Kaland, izgalom, bölcselkedés és sakkfeladványok – ilyen még tényleg nincs a rohamosan táguló gyerekkönyv-univerzumban.

Pedig sakkozni ma már sokkal coolabb, mint húsz-harminc éve, és ez részben épp a versenyzésből hátrébb lépő, a játék népszerűsítése felé forduló Polgár lányoknak köszönhető. Írtak már könyvet Tandorival közösen, iskolai oktatási programokban vesznek részt, és megafesztiválokon örömsakkoznak.

Az alaphelyzet legalább olyan ősi, mint maga a játék: Alma kiskamasz lány, aki egy hétköznap délután, három másik sráccal együtt átkerül egy ismeretlen világba. Rá kell jönniük e különös dimenzió működési elveire, meg kell fejteniük a talányait, és ki kell jutniuk belőle. Míg a felnőttek körében virágkorát éli a szabadulószobák és szerepjátékok műfaja, addig egy mai gyerek számára továbbra is a kétnapos osztálykirándulás jelenti a csapatépítés netovábbját – ehhez képest Dharma úr birodalmában életveszélybe kerülni, kiállni az együttműködés, a bátorság és a leleményesség próbáját, maga a gyönyörűség.

Bár a csapatból csak Anna sakkozik, a többiek képességeire is szükség van. A feladványokat az egylépéses mattoktól a trükkösebbekig Polgár Zsófi készítette, míg az utolsó nagy csata Judit Anand elleni, 1999-es győzelmét képezi le. Ezzel együtt az élményhez és az olvasáshoz egyáltalán nincs szükség sakktudásra – határozottabb szerkesztésre viszont lett volna. Bár a szándék az „életben semmi sem fekete vagy fehér” üzenet közvetítésére respektálható, ám a regényvégi fordulat mégis kissé kényszeredetten hat. Az első könyves Bernát Barbara fametszetszerű, dinamikus textúrájú illusztrációi bátran mernek tisztán fekete-fehérek lenni, és határozottan vonzóvá teszik a könyvet. Nem véletlen, hogy azóta egy kortárs olvasásnépszerűsítő iskolai program, a Betűfaló is beemelte a regényt az ajánlott olvasmányok közé, és tanítási segédanyagot is készített hozzá.

Ehhez képest azt hihetnénk, hogy Rumini-ügyben nincs új a nap alatt: minden furmányos kaland megvolt, a tengereket ától cettig bejárta a Szélkirálynő, és a varázskütyük terén sem várható újítás. Voltaképp így is van, a Rumini a Fényvizeken szám szerint a hetedik kötet, amelyben kevés személyi és tárgyi meglepetés ér – a műfaji játéknak köszönhetően mégis az egyik legszórakoztatóbb kötetet vehetjük kézbe. Berg Judit sikerszerzőként fontosnak tartja, hogy a gyerekeket bevezesse a különböző műfajokba: írt már dráma és napló formájú Ruminit, most pedig egy levélregényben tereli össze eddigi szereplőit.

Miközben a régi egérarcok Sajtos Rozitól Szkander Bobon át Balikóig keresztül-kasul leveleznek egymással, kibontakoznak a megelőző kötetekből úgymond „kimaradt” részek és néhány új epizód. Az akcióról a reflexióra helyeződik a hangsúly, a többféleképp elmesélt kalandok nem csupán a valóság sokféle értelmezhetőségére, de a kortárs kommentkultúrára is reflektálnak, habár itt nem elektronikus, hanem hagyományos sirály- és palackpostás mailek repkednek.

A leveleket pandúrsági jegyzőkönyvek és újságcikkek egészítik ki, melyekben az 5–12 évesek számára befogadható módon érintjük a szövegromlás, a szövegek szándékos manipulálása, sőt a médiaetika kérdéseit is. Miután Egérváros szurikátamegszállása után az Egérvárosi Hírmondó bejelenti névváltozását Szurikáta Szócsőre, komolyan azt várjuk, hogy a pockok mindjárt elefántléptékű stadiont avatnak. Kapunk némi csillagászati továbbképzést a nap járásáról, régi és új parabogarak, fabatkák, prizmanók és hangpiócák sürögnek – a „hivatalos” Rumini-illusztrátor, Kálmán Anna rajzaival. Az egyetlen, olvasói szempontból kifogásolható eljárás, hogy ehhez a könyvhöz – az eddigiekkel ellentétben – feltétlenül ismerni kell a megelőző hatot.

Alma – A sötét birodalom, Ecovit, 2013, 269 oldal, 3360 Ft

Rumini a Fényvizeken, Pagony, 2013, 317 oldal, 2990 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a magyarnarancs.hu-n jelent meg (2014. május 14.)

Tovább olvasom

„Nem lehet a Himalájával kezdeni” – Interjú Fenyő D. György magyartanárral

Gyerekirodalmi események állandó résztvevője, módszertani anyagok szerzője, a Radnóti-gimnázium vezető magyartanára, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke. Az irodalomtanítás aktuális kérdéseiről, a kortárs művek használhatóságáról, kedvelt és utált kötelezőkről beszélgettünk vele.

A kétezres évek közepén a magyartanítás jelentős tartalmi, módszertani megújulásáról beszélt. Mit várt akkor, és mi valósult meg ebből?

Fenyő D. György: Ez az időszak a kompetenciaalapú Nemzeti alaptanterv térhódításának időszaka volt, amely nem tanítási tartalmakat, hanem fejlesztendő kompetenciákat nevezett meg. Egy uniós program keretében megalakult a SuliNova oktatásfejlesztési intézet, amely a szakma legkiválóbb képviselőinek bevonásával kidolgozott egy óriási áttörést jelentő, a szövegértést és a szövegalkotást fejlesztő, kompetenciaalapú programcsomagot. Ennek tartalmi koncipiálója Arató László volt, a módszertani Pethőné Nagy Csilla, a nyelvész Kálmán László. Emellett új módszerek jelentek meg, amelyek a diákok sokkal aktívabb jelenlétére, a kooperációra, a csoportmunkára, a páros munkára, a hosszú távú munkára építettek az irodalomoktatásban. Ami ebből megvalósult: létezik egy kiváló tanítási anyag, amely lényegében befagyott. Nyomtatott formában csak a program idején terjesztették, de sem pénz, sem akarat nem volt arra, hogy az iskolák széles rétegeihez eljusson. Az ötéves uniós fenntartási kötelezettség miatt még elérhető az interneten és szabadon felhasználható, de aki eddig nem ismerte meg, most már nem is nagyon fogja. A jelenlegi folyamatok nem kedveznek a módszertani megújulásnak.

Hogyan befolyásolja mindezt, hogy az idén (2013-ban) ősszel debütáló új NAT részletesen előírja, mit kell tanítani?

Az előző és a mostani kormányzat is szembesült avval, hogy nagy tömegek maradnak le az iskolában, akik nem tanulnak meg írni, olvasni, szöveget érteni. Erre a valós problémára a két kormány gyökeresen eltérő választ adott. Az előző azt mondta, tegyük viszonylag szabaddá az oktatást, minden önkormányzat, iskola, tanári közösség találja ki, hogy az ő iskolatípusának, diákjainak mi felel meg, és ahhoz igazítsa az anyagot. A mostani kormányzat szerint az lesz a felemelkedés útja, ha létrehozunk minden diák számára érvényes standardokat. Én ezt a választ teljesen elhibázottnak tartom. Az előírt standard szükségképpen nem lehet más, mint a középosztály tudása, értékrendje, amivel széles tömegek nem tudnak mit kezdeni. Közben pedig elvész az idő, a lehetőség a konkrét helyzethez való alkalmazkodás elől, amire a leginkább szükség volna.

Mekkora önállósága, választási szabadsága marad a tanároknak?

Nem a NAT fagyasztja be az oktatást, hanem az erre épülő, központosított kerettantervek, melyek részletekbe menően meghatározzák a tematikus egységeket, szerzőket, neveket, memoritereket, óraszámokat. Ehhez járul a tankönyvpiac szabályozása és az oktatásszervezés központosítása, ami így együtt minden levegőt elvesz. Minden tanár tudja, hogy amikor megkap egy osztályt, oda kell visszamennie, ahol azok a gyerekek tudásban, képességben tartanak. Egy orvos sem kezdheti a varratkiszedéssel, először diagnosztizálnia kell. Most "elvégzendő" tananyag van, méghozzá rettentő zsúfolt, és a meghirdetett 10 százalék "szabadság". Ami természetesen csak plusz 10 százalékként értelmezhető, mínuszként nem. Holott a legtöbb helyen arra lenne szükség, hogy kevesebbet, lassabban, később tanítsanak.

Mi a véleménye a konkrét tartalmakról, például bekerült a tananyagba Wass Albert és Kertész Imre.

Nem tartom kulcskérdésnek a Wass Albert-Nyirő-Szabó Dezső kontra Sorstalanság kérdését. Wass Albert végül alsóban, első-második osztályban jelenik meg meseíróként, ekkor még nincs szó a szerzőről, a gyerekek csak szövegeket tanulnak. Úgyhogy aki azt szeretné látni, hogy benne van a tananyagban, az megtalálja, aki nem, az kiválthatja egy góbé meserészlettel. Picit rossz ízű volt, ahogy a Sorstalanság bekerült, kvázi kompenzációként, mintegy „nesztek!”. De ezek ideológiai kérdések, nincs nagy hatásuk az irodalomoktatásra. Nagyobb baj, hogy a kortárs irodalom csak a legvégén jelenik meg, borzasztó kicsi időkerettel; vagy hogy már az 5-8. osztályban megjelennek az irodalomtörténeti megközelítés elemei, egyfajta kronológia.

Kincskereső kisködmön, Tüskevár, A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig: híresen utált kötelezők. Miért kirobbanthatatlanok?

Abban mindenki egyetért, hogy kellenek közös szövegek, de abban már nagy eltérések vannak, hogy milyen életkorban mit és milyen részletességgel olvastassunk. A közelmúltban annyira sok változás történt, hogy a tanárok ragaszkodnak ahhoz, ami biztos, amit ők tanultak gyerekkorukban, amit a szülők is tanultak, ezért számon kérhetik tőlük, amit régóta tanítanak, amihez sok tananyag van, és van belőle hatvan példány a könyvtárban. Ez megnyugtató, rend van, béke. Érdekes módon az egészen különböző oktatáspolitikák eredménye ugyanaz, mindegyik megerősítette ezeknek a műveknek a pozícióját, ugyanis a nagyon szabadon engedett szemlélet idején a tanárok a biztonságérzet kedvéért fordultak vissza a sztenderdekhez. A jelenlegi kerettanterv megengedi, hogy A kőszívű ember fiai helyett egy másik Jókai-regényt tanítsunk. De az alapproblémát ez nem oldja meg, hanem ismét bebetonozza Jókait a hetedik osztályos tananyagba. Holott Jókai megértése olyan nyelvi tudatosságot igényel, amivel a gyerekek ebben az életkorban még nem rendelkeznek.

Itt jönnek be a képbe a kortársak.

Nem gondolom, hogy Jókai vagy Móra rosszabb író lenne, mint Berg Judit vagy Darvasi László, és semmiképpen sem szeretném szembeállítani a magyar irodalom ezen alkotásait. De tény, hogy egy olyan mű, amit 2013-ban írtak, hacsak nem archaizál szándékosan, akkor azon a nyelven szólal meg, amit a gyerekek ismernek. Ezekben a művekben a nyelv nem jelent eleve leküzdhetetlen akadályt. Másrészt a kortárs irodalomban a gyerekek gyakran olyan élethelyzetekkel, problémákkal, tárgyi világgal találkoznak, ami ismerős számukra, gondoljunk például Békés Pál A kétbalkezes varázslójára. Ez nem azt jelenti, hogy dobjuk ki a régi műveket, de ezek tanítását fel kell építeni, el kell oda juttatni a gyerekeket.

Az imént nem kötelező, hanem közös olvasmányokról beszélt, gondolom, nem véletlenül.

Ezek mögött a fogalmak mögött egészen másfajta szemlélet áll. A kötelező szó feltételezi, hogy egy előíró szervezet felülről megmondja, mit kell olvasni. A közös olvasmányban benne van, hogy a gyerekek olvassanak el valamit, és erről együtt tudjunk beszélni, de ez a tanár és a diák közös munkájának, az adott évnek az eredménye, benne van az osztály jelenléte. Ha, mondjuk, a piciknél már hárman imádják az osztályban a Ruminit, akkor nyugodtan lehet ez a tanár által szentesített, az órára bevitt közös olvasmány. Nagyobbaknál fontos, hogy már az olvasmánylista összeállítása is közös ügy. Nálunk a gyerekek javaslatokat tesznek, és ajánlókat írnak egymásnak, és többkörös szavazási folyamatban választjuk ki az olvasmányokat.

A kortársak közül például miket?

A mostani nyolcadikosokkal Az éhezők viadalát olvastuk, ami most nagy sláger, előtte a Pi életét. Tavaly a Vándorsólyom kisasszony gyermekeit. Jövő tavaszra megszavazták Ken Follett Katedrálisát. Ez már nem ifjúsági irodalom, hanem lektűr, de ezek közt nagy az átjárás. Természetesen egy ilyen lista nagyon eklektikus, van benne jobb és rosszabb mű, klasszikus és kortárs, Dumas-tól az Alkonyatig. De ha igaz az, hogy a gyerekeket olvasóvá szeretnénk nevelni, egyfajta kulturális nyitottságot, érdeklődést átadni, akkor ez a sokféleség hihetetlenül hasznos. Minden szöveg, legyen szépirodalom vagy lektűr, vizsgálható, mindegyiknek van egy narratív technikája, a hátterében valamilyen ideológia és így tovább. Ez persze időigényes, hiszen a kortárs irodalom gyorsan változik, bőven lehet, hogy négy év múlva más lesz a sláger. Hosszabb idő alatt azonban kiválasztódnak, kanonizálódnak a legjobb művek, ahogy például a Harry Potter.

A legtöbb helyen a középiskolákban már kizárólag felnőtt szépirodalmat olvastatnak. Miért van szükség egyáltalán ifjúsági irodalomra?

Mert nem csupa kész olvasó ül az iskolában. Az olvasót, ahogy, mondjuk, egy tájfutót is, nevelni kell. Egy kirándulást nem lehet a Himalájával kezdeni, de még a Kékessel sem, mert a gyerek megutálja az egészet. A másik, hogy a felnőtt átlagolvasó is mindenfélét olvas, mai szerzőt és régit, Agatha Christie-t és Thomas Mannt. Pláne egy posztmodern korban, amikor a kulturális rétegek nem válnak el egymástól élesen, teljesen normális, hogy különböző értékű, nyelvű és bonyolultságú műveket olvastatunk.

Egyre több szó esik arról, hogy figyelni kellene a lányok és a fiúk különböző érdeklődésére is.

A klasszikus ifjúsági irodalom zömmel fiúirodalom, gondoljunk a Verne-regényekre, Mark Twainre, az indiánregényekre, az utazós, felfedezős könyvekre. Fiúközösségben játszódik A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig, férfias világban A kőszívű ember fiai. A lányok ezt gyakran sérelmezik. Ma már nagyon sok lányoknak is szóló mű keletkezik, amit be kell emelni, és felkínálni mint választási lehetőséget, persze nem úgy, hogy kettéosztom az osztályt. Sokszor csináltam olyat, hogy választani lehetett például az Adrian Mole titkos naplója meg a Büszkeség és balítélet közt, az előbbit zömmel a fiúk, utóbbit a lányok választották, de nem kizárólag. Az Abigél remekül helyettesítheti a hetedik-nyolcadikos regényeket, például a Légy jó mindhaláligot. Történelmi problematikájú, de lányiskolában játszódik, nagyon szeretik, megerősíti a lányokat.

Mit olvasnak a gyerekek, ha csak úgy eleresztik őket? Egy előadásában említette, hogy szeretik a jól kidolgozott, teremtett világokat és a régi történelmi korokat.

Így van. Az elmúlt néhány év tendenciája egyfajta fokozott narrációigény. Szeretném hangsúlyozni, hogy most csak azokról beszélünk, akik olvasnak, hiszen a gyerekek jó része egyáltalán nem olvas, de ez egy másik probléma. Aki viszont olvas, az szereti a hosszú történeteket, vastag könyveket, sorozatokat. A történelmi témára példa a Trónok harca, a teremtett világokra Tolkien, a Káosz-trilógia vagy Michael Ende Végtelen története, amely bonyolult narrációs szerkezetű, sokat kell rajta agyalni. Az olvasó gyerekeket nem borzasztja el ötszáz oldal, szeretik átképzelni magukat egy párhuzamos világba, és sokáig benne maradni.

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2013/48).

Fotó: Galló Rita

Tovább olvasom

„Ne okozzon lelki törést” – Interjú Berg Judit íróval

Az egyik legsikeresebb gyerekkönyvszerző, több sorozat (Rumini, Maszat, Cipelő cicák, Panka és Csiribí, Két kis dinó, Lengemesék) írója, József Attila-díjas. A Rumini-szériából több mint százezer példány kelt el, rajongói klubok tárgya, alsó tagozatban sok helyen házi olvasmány. Társasjáték készült belőle, a Rumini Ferrit-szigeten pedig telt házzal fut a Magyar Színházban. Nemritkán popsztárokhoz illő fogadtatásban részesül az iskolákban és könyvtárakban. A meseíró dilemmáiról, önzetlen mecenatúráról, csalánnal verekedő fiúkról és egy új sakkregényről beszélgettünk.

Ma már nehéz elképzelni, hogy a Pagony kiadó, amelynek sikere párhuzamosan bontakozott ki a Rumini-sorozatéval, nem harapott rá azonnal a vagány matrózegér kalandjaira. Miért gondolták meg magukat?

Berg Judit: A Ruminit eredetileg karácsonyi ajándéknak írtam a lányomnak, Lilunak, hogy ne kelljen minden este hullafáradtan új történeteket kitalálnom neki. Négy-öt fejezet hosszúra terveztem, de megállíthatatlanul jöttek az újabb ötletek. Akkoriban a Pagony kezdő kiadónak számított, inkább az ovis korosztálynak szóló könyvekben gondolkoztak, alapvetően könyvesboltként határozták meg magukat. Nagyjából egyszerre adtam oda a Micsoda idő! és a Rumini kéziratát, előbbire azonnal igent mondtak, ebből lett a Panka és Csiribí-sorozat. A Rumini nem illett a képbe, nagyobbaknak szólt. Bizonytalan nemet mondtak rá. Aztán egy nap átjöttek hozzánk Eszterék (Kovács Eszter, a Pagony szerkesztője - O. I.), és a lányom lelkendezve mesélte, mennyire jó a Rumini. Én meg odaadtam nekik a karácsonyra kinyomtatott példányt, amit már úgyis elolvastunk. Elkezdték otthon mesélni a fiuknak, Bálintnak, akire elementáris erővel hatott, kitört rajta az a fajta Rumini-láz, amit azóta nagyon sok gyereken tapasztaltunk. Az ötödik fejezet után felhívtak, hogy mégis kiadják.

Berg Judit: "Kamaszként balhés tag lettem" (Fotó: Sióréti Gábor)

Rumini és több más hősöd is előszeretettel szegi meg a szabályokat, igaz, ebből végül mindig valami jó sül ki. Te is lázadó gyerek voltál?

Általános iskolában kitűnő tanuló voltam, de állandóan belekeveredtem mindenféle verekedésbe, volt bennem egyfajta dac és túlfejlett erkölcsi érzék. A lakótelepen én voltam a lánycsapat vezére. Egyszer a fiúk foglyul ejtettek, és azt mondták, addig vernek csalánnal, amíg el nem ismerek valami megalázó, pitiáner dolgot. Nem ismertem el. Nyár volt, vállpántos póló és kisnadrág volt rajtam. Hólyagosra vertek. Később, kamaszként borzasztó balhés tag lettem, sok olyat megcsináltam, amitől ma rettegek, nehogy a gyerekeim kipróbálják.

Négy gyermeked közül az első nagyon korán született, még az egyetem alatt. Bezárult a világ, és a mesékben élted ki a kalandvágyadat?

Az első mesék tétje a mindennapos túlélés volt. Lilu egy gyorsan véget ért első házasságból született, hamar egyedül maradtam vele, se diploma, se pénz, se munka. Zűrös volt az életünk, sajnáltam őt, és megpróbáltam kárpótolni. Rájöttem, hogy nem azért hisztizik, hogy velem kiszúrjon, hanem nincs más választása: olyan lelki helyzetekbe kerül, amelyeket képtelen megoldani. A mesék kirántották a kezelhetetlen pillanatokból, ezért mesélni kezdtem neki hozzá hasonló gyerekekről, akik szintén nem akarnak felöltözni, bölcsődébe menni, aludni, vagy bevenni az orvosságot. Így született meg a Hisztimesék, amely a visszajelzések alapján a mai napig sok szülőnek segít megoldani a nehéz helyzeteket.

Nemcsak regény, de napló és dráma formájú Ruminit is írtál. Tudatosan törekszel arra, hogy megismertess a gyerekekkel különböző műfajokat?

A gyerekek annyira nyitottak, ha valamit szeretnek, akkor nem zavarja őket, ha egy picit másképpen olvasandó szövegként találkoznak vele. A Rumini színdarab kiadásánál valóban bennünk volt a szándék, hogy tanuljanak meg a gyerekek drámát olvasni. Ne az Antigoné legyen az első, ahol ezzel szembesülnek, mert ha valaki már korábban elsajátítja ezt a készséget, sokkal inkább örömét leli a klasszikusokban is. Fejben már rakosgatom össze a következő Ruminit, amelynek a formája levélregény lesz (Update: A Rumini a Fényvizeken című kötet azóta már megjelent). Azt az élményt próbálom átadni, amit nekem, mondjuk, a Veszedelmes viszonyok vagy a Daniel Stein, tolmács olvasása jelentett. A levélregény jó alkalmat ad arra is, hogy egy könyvbe tereljem a régebbi Rumini-szereplőket, és megmutassam, kinek hogyan alakult a sorsa. Íróként nagy kihívás, hogyan tudom fenntartani a gyerekek érdeklődését ezekkel a műfajokkal.

Újabban a gyerekirodalom sokak számára nem alkalmazott műfaj, gyakran csak a felnőtteknek tetsző gyerekkönyvek születnek.

Számomra alapvető, hogy meghatározzam, kinek írok. Nem mindegy, milyen szókincset, milyen összetettségű mondatokat használok, milyen mögöttes gondolatokra építek. Egy tizennégy éves a haját tépi unalmában, ha nincs szerelmi szál, egy hatévest fölösleges ezzel terhelni. Kérdés, mennyire engedhetek meg magamnak övön aluli helyzeteket - olyan erkölcsi dilemmákat, amelyeket a gyerekek bizonyos életkor alatt nem tudnak feldolgozni. A Rumini Datolyapartonban például van egy szituáció: Balikó halálos skorpiócsípést kap, az ellenmérget a gonosz varázsló csak akkor hajlandó odaadni, ha Rumini cserébe ellopja a ripacsok törzsét éltető szent követ. Ebben a helyzetben Rumini számára nincs jó megoldás, vagy hagyja meghalni a barátját, vagy meglop és tönkretesz egy csomó erdei lényt, akik szintén a barátai. Két hónapig gondolkoztam, kitehetem-e a gyerekeket egy ilyen dilemmának, beszélgettem Marék Veronikával, a kiadómmal és másokkal. Végül az alapszituáció benne maradt a könyvben, de különböző írói fogásokkal úgy hidaltam át, hogy ne okozzon lelki törést egy tíz év alatti gyereknek.

Ma már több kiadóval szerződésben állsz, számos sorozatot viszel. Előfordul, hogy úgy érzed, ezen még lehetett volna dolgozni, de már muszáj leadni?

Írás közben ezernyi kétely merül fel bennem, hogy elég jó-e, amit csinálok, de biztosan tudom, hogy mikor van készen egy könyv. Ha valamiről azt gondolnám, hogy nem üti meg a mércét, nem adnám ki a kezemből. A Rumini Datolyaparton esetében megírtam 16 fejezetet, és utána pihentettem egy darabig. Amikor két hónap után újraolvastam, megállapítottam, hogy az utolsó öt fejezet nem elég izgalmas, és elment olyan irányba, amit nem igazán akartam. Vettem egy nagy levegőt, és nyomtam öt delete gombot. Ezzel együtt léteznek kompromisszumok. A Galléros Fecó naplóját például annyira szerettem írni, hogy szinte fájt, amikor be kellett fejezni. Még legalább két kaland bennem maradt, de már így is 350 oldal volt a szöveg, úgyhogy a kiadó azt mondta: "Judit, kérlek, fejezd be, hadd jelenjen meg!"

A Két kis dinó és a Lengemesék első kötete után sokan csalódtak, hogy ezek a könyvek nagyon hirtelen érnek véget, mintha direkt sorozatnak készültek volna. Ez belőled jött, vagy ügyes marketingfogás?

A Két kis dinó első és második részét eredetileg egyben írtam. A kiadóval közösen döntöttünk úgy, hogy kettéválasztjuk, mert a szöveg alkalmas arra, hogy viszonylag kezdő olvasók önállóan is megbirkózzanak vele. Ehhez azonban belátható terjedelemre, sok szép képre és megfizethető árra volt szükség. Ezért kellett félbevágni. A Lengemesékből eleve csak a tavaszi kalandot akartam megírni, mert minden évszaknak külön kötetet szántunk. Nagyon szerettem dolgozni vele, és talán egy kicsit lehetett volna hosszabb, de szorított az idő, mert váratlanul beütött egy hónapokig tartó alkotói válság.

Kifogytál az ötletekből?

Nem, hanem képtelen voltam írni. Nehéz időszakon mentem keresztül előtte, egyszerre zúdult rám egy csomó lelki és fizikai teher. Készült a színdarab, ami hatalmas élmény volt, de a vártnál több feladatot rótt rám. Méhes László rendező gyakran húzott ki jeleneteket, mert nem lehetett technikailag megvalósítani, ilyenkor éjszaka írtam a másnapra kért változásokat. Közben elvesztettem több embert, akiket nagyon szerettem. A premier után annyira kimerültem, hogy két hónapig a nevemet sem tudtam leírni.

Rumini a Magyar Színházban. Nem akarnak egérnek látszani.

A Rumini színházi előadását egy titokzatos magánszemély támogatta, akiről semmit sem lehet tudni.

A próbák előtt néhány nappal derült ki, hogy kevés a pénz, sok mindenről le kell mondani díszletben, jelmezben, ráadásul hiányzott a rendező díja. Végső elkeseredésemben felhívtam egy Rumini-rajongó ismerőst, aki már korábban jelezte, hogy szívesen támogatná Ruminit, mert a szívügye. Elmondtam, hogy a rendező szerint 10 millió forintból meg lehetne csinálni, a színháznak van másfél, kihez fordulhatnék. Másnapra megbeszélték a férjével, hogy beleteszik a hiányzó pénzt, plusz kifizetik a rendezőt. Klasszikus mecenatúra, ami manapság egyáltalán nem létezik: a magánvagyonukból áldoztak az előadásra, és nem igényelték, hogy a nevük megjelenjen. Hihetetlen, de ilyen is van, ez életem egyik nagy ajándéka.

Két héttel ezelőtt ott voltál a sakkfesztiválon a Polgár Judit elleni VIP-csapatban. Sakkozol, vagy más szél fújt arra?

Alapszinten tudok játszani, viszont jelenleg egy nagyon izgalmas projekten dolgozunk a Polgár lányokkal és az Ecovit Kiadóval, amely az első könyvemet, a Hisztimeséket gondozta. Ifjúsági sakk-kalandregényt írok 10 éven felülieknek, amely mellé sakkszoftvert is fejleszt a kiadó (A regény azóta megjelent, Alma – A sötét birodalom címmel. Itt lehet róla bővebben olvasni.) A történet javarészt egy Sakk Nagyúr kastélyában játszódik, főszereplője négy gyerek. Judit megéreztette velem a sakkvilág varázsát, emellett rengeteg szakkönyvet olvastam Kaszparovtól Bobby Fischeren át En Passant felügyelőig. Szinte minden fejezetben lesz egy Polgár Zsófi által készített sakkfeladvány, amely szorosan összefügg a történettel. Sok olyan mögöttes gondolatot beépítek, amelyre már fogékony ez a korosztály – a legfontosabb, hogy az emberi tulajdonságok és élethelyzetek sokféleképpen értelmezhetőek, semmi sem egyértelműen jó vagy rossz, semmi sem fekete-fehér.

Orosz Ildikó

Fotó: Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2012/48).

Tovább olvasom