„Nem lehet a Himalájával kezdeni” – Interjú Fenyő D. György magyartanárral

Gyerekirodalmi események állandó résztvevője, módszertani anyagok szerzője, a Radnóti-gimnázium vezető magyartanára, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke. Az irodalomtanítás aktuális kérdéseiről, a kortárs művek használhatóságáról, kedvelt és utált kötelezőkről beszélgettünk vele.

A kétezres évek közepén a magyartanítás jelentős tartalmi, módszertani megújulásáról beszélt. Mit várt akkor, és mi valósult meg ebből?

Fenyő D. György: Ez az időszak a kompetenciaalapú Nemzeti alaptanterv térhódításának időszaka volt, amely nem tanítási tartalmakat, hanem fejlesztendő kompetenciákat nevezett meg. Egy uniós program keretében megalakult a SuliNova oktatásfejlesztési intézet, amely a szakma legkiválóbb képviselőinek bevonásával kidolgozott egy óriási áttörést jelentő, a szövegértést és a szövegalkotást fejlesztő, kompetenciaalapú programcsomagot. Ennek tartalmi koncipiálója Arató László volt, a módszertani Pethőné Nagy Csilla, a nyelvész Kálmán László. Emellett új módszerek jelentek meg, amelyek a diákok sokkal aktívabb jelenlétére, a kooperációra, a csoportmunkára, a páros munkára, a hosszú távú munkára építettek az irodalomoktatásban. Ami ebből megvalósult: létezik egy kiváló tanítási anyag, amely lényegében befagyott. Nyomtatott formában csak a program idején terjesztették, de sem pénz, sem akarat nem volt arra, hogy az iskolák széles rétegeihez eljusson. Az ötéves uniós fenntartási kötelezettség miatt még elérhető az interneten és szabadon felhasználható, de aki eddig nem ismerte meg, most már nem is nagyon fogja. A jelenlegi folyamatok nem kedveznek a módszertani megújulásnak.

Hogyan befolyásolja mindezt, hogy az idén (2013-ban) ősszel debütáló új NAT részletesen előírja, mit kell tanítani?

Az előző és a mostani kormányzat is szembesült avval, hogy nagy tömegek maradnak le az iskolában, akik nem tanulnak meg írni, olvasni, szöveget érteni. Erre a valós problémára a két kormány gyökeresen eltérő választ adott. Az előző azt mondta, tegyük viszonylag szabaddá az oktatást, minden önkormányzat, iskola, tanári közösség találja ki, hogy az ő iskolatípusának, diákjainak mi felel meg, és ahhoz igazítsa az anyagot. A mostani kormányzat szerint az lesz a felemelkedés útja, ha létrehozunk minden diák számára érvényes standardokat. Én ezt a választ teljesen elhibázottnak tartom. Az előírt standard szükségképpen nem lehet más, mint a középosztály tudása, értékrendje, amivel széles tömegek nem tudnak mit kezdeni. Közben pedig elvész az idő, a lehetőség a konkrét helyzethez való alkalmazkodás elől, amire a leginkább szükség volna.

Mekkora önállósága, választási szabadsága marad a tanároknak?

Nem a NAT fagyasztja be az oktatást, hanem az erre épülő, központosított kerettantervek, melyek részletekbe menően meghatározzák a tematikus egységeket, szerzőket, neveket, memoritereket, óraszámokat. Ehhez járul a tankönyvpiac szabályozása és az oktatásszervezés központosítása, ami így együtt minden levegőt elvesz. Minden tanár tudja, hogy amikor megkap egy osztályt, oda kell visszamennie, ahol azok a gyerekek tudásban, képességben tartanak. Egy orvos sem kezdheti a varratkiszedéssel, először diagnosztizálnia kell. Most "elvégzendő" tananyag van, méghozzá rettentő zsúfolt, és a meghirdetett 10 százalék "szabadság". Ami természetesen csak plusz 10 százalékként értelmezhető, mínuszként nem. Holott a legtöbb helyen arra lenne szükség, hogy kevesebbet, lassabban, később tanítsanak.

Mi a véleménye a konkrét tartalmakról, például bekerült a tananyagba Wass Albert és Kertész Imre.

Nem tartom kulcskérdésnek a Wass Albert-Nyirő-Szabó Dezső kontra Sorstalanság kérdését. Wass Albert végül alsóban, első-második osztályban jelenik meg meseíróként, ekkor még nincs szó a szerzőről, a gyerekek csak szövegeket tanulnak. Úgyhogy aki azt szeretné látni, hogy benne van a tananyagban, az megtalálja, aki nem, az kiválthatja egy góbé meserészlettel. Picit rossz ízű volt, ahogy a Sorstalanság bekerült, kvázi kompenzációként, mintegy „nesztek!”. De ezek ideológiai kérdések, nincs nagy hatásuk az irodalomoktatásra. Nagyobb baj, hogy a kortárs irodalom csak a legvégén jelenik meg, borzasztó kicsi időkerettel; vagy hogy már az 5-8. osztályban megjelennek az irodalomtörténeti megközelítés elemei, egyfajta kronológia.

Kincskereső kisködmön, Tüskevár, A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig: híresen utált kötelezők. Miért kirobbanthatatlanok?

Abban mindenki egyetért, hogy kellenek közös szövegek, de abban már nagy eltérések vannak, hogy milyen életkorban mit és milyen részletességgel olvastassunk. A közelmúltban annyira sok változás történt, hogy a tanárok ragaszkodnak ahhoz, ami biztos, amit ők tanultak gyerekkorukban, amit a szülők is tanultak, ezért számon kérhetik tőlük, amit régóta tanítanak, amihez sok tananyag van, és van belőle hatvan példány a könyvtárban. Ez megnyugtató, rend van, béke. Érdekes módon az egészen különböző oktatáspolitikák eredménye ugyanaz, mindegyik megerősítette ezeknek a műveknek a pozícióját, ugyanis a nagyon szabadon engedett szemlélet idején a tanárok a biztonságérzet kedvéért fordultak vissza a sztenderdekhez. A jelenlegi kerettanterv megengedi, hogy A kőszívű ember fiai helyett egy másik Jókai-regényt tanítsunk. De az alapproblémát ez nem oldja meg, hanem ismét bebetonozza Jókait a hetedik osztályos tananyagba. Holott Jókai megértése olyan nyelvi tudatosságot igényel, amivel a gyerekek ebben az életkorban még nem rendelkeznek.

Itt jönnek be a képbe a kortársak.

Nem gondolom, hogy Jókai vagy Móra rosszabb író lenne, mint Berg Judit vagy Darvasi László, és semmiképpen sem szeretném szembeállítani a magyar irodalom ezen alkotásait. De tény, hogy egy olyan mű, amit 2013-ban írtak, hacsak nem archaizál szándékosan, akkor azon a nyelven szólal meg, amit a gyerekek ismernek. Ezekben a művekben a nyelv nem jelent eleve leküzdhetetlen akadályt. Másrészt a kortárs irodalomban a gyerekek gyakran olyan élethelyzetekkel, problémákkal, tárgyi világgal találkoznak, ami ismerős számukra, gondoljunk például Békés Pál A kétbalkezes varázslójára. Ez nem azt jelenti, hogy dobjuk ki a régi műveket, de ezek tanítását fel kell építeni, el kell oda juttatni a gyerekeket.

Az imént nem kötelező, hanem közös olvasmányokról beszélt, gondolom, nem véletlenül.

Ezek mögött a fogalmak mögött egészen másfajta szemlélet áll. A kötelező szó feltételezi, hogy egy előíró szervezet felülről megmondja, mit kell olvasni. A közös olvasmányban benne van, hogy a gyerekek olvassanak el valamit, és erről együtt tudjunk beszélni, de ez a tanár és a diák közös munkájának, az adott évnek az eredménye, benne van az osztály jelenléte. Ha, mondjuk, a piciknél már hárman imádják az osztályban a Ruminit, akkor nyugodtan lehet ez a tanár által szentesített, az órára bevitt közös olvasmány. Nagyobbaknál fontos, hogy már az olvasmánylista összeállítása is közös ügy. Nálunk a gyerekek javaslatokat tesznek, és ajánlókat írnak egymásnak, és többkörös szavazási folyamatban választjuk ki az olvasmányokat.

A kortársak közül például miket?

A mostani nyolcadikosokkal Az éhezők viadalát olvastuk, ami most nagy sláger, előtte a Pi életét. Tavaly a Vándorsólyom kisasszony gyermekeit. Jövő tavaszra megszavazták Ken Follett Katedrálisát. Ez már nem ifjúsági irodalom, hanem lektűr, de ezek közt nagy az átjárás. Természetesen egy ilyen lista nagyon eklektikus, van benne jobb és rosszabb mű, klasszikus és kortárs, Dumas-tól az Alkonyatig. De ha igaz az, hogy a gyerekeket olvasóvá szeretnénk nevelni, egyfajta kulturális nyitottságot, érdeklődést átadni, akkor ez a sokféleség hihetetlenül hasznos. Minden szöveg, legyen szépirodalom vagy lektűr, vizsgálható, mindegyiknek van egy narratív technikája, a hátterében valamilyen ideológia és így tovább. Ez persze időigényes, hiszen a kortárs irodalom gyorsan változik, bőven lehet, hogy négy év múlva más lesz a sláger. Hosszabb idő alatt azonban kiválasztódnak, kanonizálódnak a legjobb művek, ahogy például a Harry Potter.

A legtöbb helyen a középiskolákban már kizárólag felnőtt szépirodalmat olvastatnak. Miért van szükség egyáltalán ifjúsági irodalomra?

Mert nem csupa kész olvasó ül az iskolában. Az olvasót, ahogy, mondjuk, egy tájfutót is, nevelni kell. Egy kirándulást nem lehet a Himalájával kezdeni, de még a Kékessel sem, mert a gyerek megutálja az egészet. A másik, hogy a felnőtt átlagolvasó is mindenfélét olvas, mai szerzőt és régit, Agatha Christie-t és Thomas Mannt. Pláne egy posztmodern korban, amikor a kulturális rétegek nem válnak el egymástól élesen, teljesen normális, hogy különböző értékű, nyelvű és bonyolultságú műveket olvastatunk.

Egyre több szó esik arról, hogy figyelni kellene a lányok és a fiúk különböző érdeklődésére is.

A klasszikus ifjúsági irodalom zömmel fiúirodalom, gondoljunk a Verne-regényekre, Mark Twainre, az indiánregényekre, az utazós, felfedezős könyvekre. Fiúközösségben játszódik A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig, férfias világban A kőszívű ember fiai. A lányok ezt gyakran sérelmezik. Ma már nagyon sok lányoknak is szóló mű keletkezik, amit be kell emelni, és felkínálni mint választási lehetőséget, persze nem úgy, hogy kettéosztom az osztályt. Sokszor csináltam olyat, hogy választani lehetett például az Adrian Mole titkos naplója meg a Büszkeség és balítélet közt, az előbbit zömmel a fiúk, utóbbit a lányok választották, de nem kizárólag. Az Abigél remekül helyettesítheti a hetedik-nyolcadikos regényeket, például a Légy jó mindhaláligot. Történelmi problematikájú, de lányiskolában játszódik, nagyon szeretik, megerősíti a lányokat.

Mit olvasnak a gyerekek, ha csak úgy eleresztik őket? Egy előadásában említette, hogy szeretik a jól kidolgozott, teremtett világokat és a régi történelmi korokat.

Így van. Az elmúlt néhány év tendenciája egyfajta fokozott narrációigény. Szeretném hangsúlyozni, hogy most csak azokról beszélünk, akik olvasnak, hiszen a gyerekek jó része egyáltalán nem olvas, de ez egy másik probléma. Aki viszont olvas, az szereti a hosszú történeteket, vastag könyveket, sorozatokat. A történelmi témára példa a Trónok harca, a teremtett világokra Tolkien, a Káosz-trilógia vagy Michael Ende Végtelen története, amely bonyolult narrációs szerkezetű, sokat kell rajta agyalni. Az olvasó gyerekeket nem borzasztja el ötszáz oldal, szeretik átképzelni magukat egy párhuzamos világba, és sokáig benne maradni.

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2013/48).

Fotó: Galló Rita