Szénjövesztés – A Mecseki Bányászati Gyűjtemény

Nem sokan tudják, hogy Pécs belvárosa alatt több száz méter hosszan kanyarog egy egyedülálló bányászati gyűjtemény.

Kisgyerekkel utazva átalakulnak az utazás és a kultúra fókuszpontjai. Pécsett megkerülhetetlen a kedélyes veterán masiniszta által üzemeltetett Misina-tetői erdei kisvonat, ami az állatkertet köti össze a vidámparkkal (előbbi rendben, utóbbit felejtsük el). Az ókeresztény emlékhelyek közül az Apáca utcai a nyerő: a mauzóleum udvarában él Mázli, az archeológusi babérokra törő arany retriever, aki előszeretettel ássa be magát a sírok feltáratlan, magántulajdonú ingatlan alá eső részébe. Ha szerencsénk van, a kiállítás őrének sikerül a farkánál fogva kihúznia az ebet, s míg a felnőttek művelődnek, a gyerekek kitartóan dobálhatják neki a gumicsontot.

A Mecseki Bányászati Gyűjtemény az idén átadott Eszperantó parki játszótér szomszédságában található. Ha csak fiús szülői kötelességtudatból keressük fel, és kétteremnyi kobakra meg fúróra számítunk, nagyon kellemesen fogunk csalódni. A Káptalan utcai kapun özönlenek befelé a turisták, ám az érdeklődés az egyazon udvarból nyíló Vasarely-kiállításnak szól. A helyszín akár szerencsés is lehetne, de a bányászmúzeum teljes észrevétlenségben marad. Részben azért, mert "intézményileg" a soproni Központi Bányászati Múzeumhoz tartozik, így teljesen kimaradt a kulturális főváros marketinggépezetéből (Pécs Európa kulturális fővárosa volt 2010-ben – O. I.).

Fotók: Göndör Péter

A bányászból lett jegyárus örömmel konstatálja, hogy látogatásunk célja nem a népszerű op-artista, hanem a mecseki szén. Eldugott ajtó mögött lépcső vezet le az egykori bortároló pincerendszerbe, amit bányászok alakítottak át 1981-ben. Az ásvány- és földtani részlegben megismerkedünk a legrégibb magyar dinóval, a Komloszaurusszal, ami 130-200 millió évvel ezelőtt futkározott a környező mocsárvilágban. (Ha három lábujjának lenyomata alapján nehezünkre esik elképzelni, akkor liftezzünk fel a tévétorony tetejére, ahol a szocreál presszó oldalában kis kiállítás mutatja életnagyságú szobrát kisdinóval, tojással színesítve.)

A vitrinekben világító- és szellőztetőberendezések, metánmérők és a szénfejtés régi eszközei, csákány, kapa és robbantógép. A falon heroikus fotók: "Szénjövesztés fejtőkalapáccsal, feltörésben". Lejtős vágaton ereszkedünk alá, szókincsünk rohamosan bővül: csillék szénnel, meddővel, visszafutásgátló, csillefogó. A "függőszékes személyszállító berendezés" egyszemélyes libegőre emlékeztet, csak a táj sokkal nyomasztóbb.

Leérünk a legnagyobb alapterületű, négyszáz méter hosszan kanyargó szintre, ahol a bánya kialakítását végző aknamélyítőktől a különleges üzemnek számító uránbányászok munkájáig az összes fontosabb munkafázis és bányabelső megtekinthető, tökéletesen autentikus formában. Fölöttünk húsz méterrel a történelmi belváros, körülöttünk gigantikus gépek, az omlástól védő fa- és fémszerkezetek, "trapéz vágatbiztosítás", "hidraulikus fémtámmal biztosított fejtés". A modern kori szénbányát idézi a sújtólégbiztos bányamozdony az Ikarus személyszállító kocsikkal - a zárt fémdobozokba beülni kész klausztrofóbia. A föld alatti "tanösvény" akkor is lenyűgöző, ha éppen lemaradtunk a múzeumi munkatárs (szintén vájár) által tartott idegenvezetésről.

A felszíni épületrész közelmúltban nyílt új tárlata a 200 éves múltra visszatekintő mecseki bányászatnak állít emléket. A kezdetek Mária Teréziáig nyúlnak vissza, de az igazi aranykort a főhercegek és grófok által alapított, számos privilégiummal rendelkező Első Duna Gőzhajózási Társaság (DGT) működése jelentette. A DGT - a hajóépítés és a folyami hajózás mellett - 1850-től száz éven át nagyipari módszerekkel termelte, forgalmazta és hasznosította a kokszolásra alkalmas (mint ilyen, az országban egyedülálló) mecseki szenet. Városnyi munkáskolóniákat építettek, és számos oktatási és szociális feladatot átvállaltak. Térképek, mentőkészülékek és "Süss-féle, Belházy rendszerű busszola" mutatja, hogy a társaság a kezdetektől őrizte az iparág jellegzetes használati eszközeit, dokumentumait.

A háború után a DGT egységei az 51 százalékban szovjet tulajdonú MESZHART-hoz kerültek. A következő időszak a széncsata, a 300 százalékos komlói termelésnövekedés és az Aki másnak palát ás (1955) típusú játékfilmek jegyében telt. Ugyanekkor a Kővágószőlős határában kutakodó első hazai uránbányászati vállalatot Bauxitbánya Vállalat fedőnévvel hozták létre. A szénhidrogének térnyerése, a világpiaci viszonyok megváltozása végül betette a kaput. 1989-től felbomlott a hazai szénpiac, és megkezdődött a mecseki bányák felszámolása. A végjáték utolsó nyolc évében (2000-ig) 13 aknát, 2 külfejtést és 13 meddőhányót szüntettek meg, és 7500 ember vesztette el a munkáját.

A bányászat nemcsak embert próbáló munka, hanem közösségi életforma is volt - tanú a dalárdaalapító okirat, a lövészegyleti díj és egyéb relikviák. A kolóniák saját egészségügyi ellátással és iskolákkal rendelkeztek, a könyveket, tanszereket a fenntartó vállalat finanszírozta. A mélyművelésű bányák bezárásával eltűnt egy sajátos, a régió fejlődését alapvetően meghatározó szubkultúra - kár, hogy sem Pécsnek, sem a soproni központnak nem ért meg egy molinót és pár száz szórólapot, hogy a kulturális főváros több ezer látogatója közül néhány ide is eltaláljon.

Orosz Ildikó

Nyitva tartás: november 1-jétől március 31-ig keddtől vasárnapig 10.00-16.00; április 1-jétől október 31-ig keddtől vasárnapig 10.00-18.00; belépő: 500 Ft, nyugdíjas, diák: 300 Ft

Fotók: Göndör Péter

A cikk és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2010/50).