„Kés, olló minden háztartásban akad” – Az önsebzésről

Magyarországon még mindig tabu, de külföldön már egyre nagyobb figyelem kíséri. Március elsején van a világnapja.

Önsebzésről akkor beszélünk, ha valaki nem öngyilkossági szándékkal okoz kárt a testében. Szűkebb értelemben ennek tekintik a test vagdosását (falcolás) éles tárgyakkal, de gyakori az égetés, szurkálás, a fej, a test ütlegelése és a hajtépkedés is. Bár célja nem az öngyilkosság, komolyan kell venni, hiszen többnyire kétségbeesett jelzés, afféle segélykiáltás. Motivációi sokfélék lehetnek, van, aki így próbál küzdeni a pszichés stressz ellen, de lehet valamilyen mentális zavar tünete is. Általában serdülőkorban jelentkezik, s jó esetben el is tűnik idővel. Máskor azonban évekre, évtizedekre hozzánő az emberhez.

„A legerősebb érzés a tehetetlenség. Ha elutasítanak, megaláznak, és nem tudod kiadni a dühödet. Amikor magadat bántod, kiszakad belőled a fájdalom. A benned lakozó megfoghatatlan, ismeretlen szenvedés valóságossá válik, alakot ölt. Mindig egyedül csinálod, soha nem akkor, ha valaki a közelben van. A fájdalom után az első érzés a megkönnyebbülés. Mint mikor a horrorfilmekben végre megpillantod az ellenséget: bármilyen rémisztő, amíg nem látod, sokkal jobban rettegsz. Később jön a szégyen” – mondja egy érintett.

Fotó: Sióréti Gábor

Szilvi harmincas értelmiségi, s a kamaszkorától tizenöt éven át vagdosta magát. A legtöbb heg az alkarján található, de van a lábszárán és a combján is. „Már csak ott volt hely.” Nem emlékszik az első alkalomra, de még otthon lakott a szüleivel. Zsilettel csinálta. Később, miután elköltözött, szándékosan nem tartott otthon pengét, viszont „kés, olló minden háztartásban akad”. „Van, hogy egyszerűen rosszul értelmezed a dol­gokat. Apróságoktól, egy felvont szemöldöktől is kiborulsz. Pár nappal később már tudod, hogy hülyeség, de akkor nagyon megzuhansz” – jegyzi meg. Ma leginkább a sport segít neki, hogy elébe menjen az önsebzésnek.

„Amikor érzem, hogy kezdek szétfeszülni, lefutok annyi kilométert sprintben, amennyit bírok. Ha széthajtom a testem, ha érzem a saját határaimat, ki tudom vezetni az indulatot. De ez csak akkor működik, ha idejében elkapod. Minden jobb, mint ha magadat bántod: a sport, a szex, az ivás. De ha ezeket a végletekig viszed, az is egyfajta önbántás, nem? Csak társadalmilag elfogadottabb.” Szilvi közel három éve nem vágta meg magát, de úgy érzi, a visszaesés nem zárható ki. „Olyan ez, mint a dohányzás vagy a drog. Amikor jön egy nehezebb periódus, mindig ott motoszkál benned, hogy így könnyebben megszabadulhatsz a szenvedéstől.”

Kulturális háttér

Az önsebzés a többségnek sokkoló. Közelebb vihet a megértéséhez, ha tágabb kulturális kontextusban szemléljük, hiszen egyidős az emberiséggel, mindig voltak a test megsebzésének a szűkebb vagy tágabb körben elfogadott, sőt elvárt formái. A legtöbb vallásban az önsanyargatás lelki megtisztuláshoz vezet. A Fülöp-szigeteken húsvétkor ma is keresztre feszítik magukat a hívők. A síita muszlimok Huszein imámra emlékezve pengés láncokkal, botokkal sebzik véresre a fejüket, testüket Asúra ünnepén – hasonlóan a középkori keresztény flagellánsokhoz. „A kulturálisan meghatározott önsebzéssel ellentétben a társadalmak nagy része elítéli a »patológiás« önsebzést, mivel ebből hiányoznak a kulturálisan elfogadott jelentéstartalmak” – állapítja meg Gubányi Réka pszichológus a témáról írt dolgozatában. De az önsértés nem kizárólag az emberre jellemző. Megfigyelhető fogságban tartott emlősök, kivált főemlősök körében, ingerszegény környezetben a kutyák és más házi kedvencek is olykor véresre harapdálják, nyalogatják magukat; egyes madarak kitépkedik tollaikat, a kísérleti egerek ledörzsölik a bajszukat, pofaszőrüket.

A bezártság az embernél is növeli a hajlamot. A börtönökben ­kiugróan magas az önsebzés aránya, bár itt a motivációk közt felmerül a hierarchiaharc, a fájdalomtűrő képesség demonstrálása is. Zárt intézetekben az önsebzés másodlagos célja lehet, hogy az illető átkerüljön egy egészség­ügyi intézménybe. Szintén egyfajta menekülés, amikor háborúban a katonák akár maradandó károsodást is okozva megsebezik magukat, hogy leszereljék őket.

Önbüntetés

Az önsértést a Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve legújabb, 2013-as, V. ki­adása már önálló, „alanyi jogon” is nevesíti, s akkor tekinti kórosnak, ha valaki a diagnózist megelőző évben legalább öt napon végzett nem öngyilkossági szándékú önsebzést, és ebben a motivációja valamiféle negatív állapot megszüntetése, kapcsolati konfliktus feloldása vagy egy pozitív helyzet elérése volt.

„A hátterében gyakran egy rossz élménnyel kapcsolatos, állandó szorongás áll, amitől az érintett nem tud szabadulni. Az egyik elképzelés szerint az önsebzés lehetőséget ad, hogy az érintett kontrollálja ezeket az egyébként kontrollálhatatlan lelki, gondolati folyamatokat. A testi ­fájdalom kizökkenti az elmét az automatikus mechanizmusból, hiszen a test burkának megbontása alapvető veszély, ezért a szervezet minden energiáját erre fókuszálja. Az önsértés ilyenkor egyfajta érzelmi, indulati önszabályozás szerepét tölti be az erre hajlamos személyeknél” – mondja dr. Unoka Zsolt pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Balassa utcai klinikájának főorvosa, ám hangsúlyozza, hogy az ő látóterébe nem kerülnek olyanok, akik a hétköznapokban többé-kevésbé jól érzik magukat, és csak »mintegy mellékesen« szerepel a repertoárjukban az önsebzés mint megküzdési mód.(Lásd Önsebző hírességek című keretes írásunkat.)

A klinikai páciensek esetében az önsebzés a borderline (határeseti) személyiségzavar vezető tünete. A betegséget az indokolatlan dühkitörések, meggondolatlan, utóbb megbánt cselekvések jellemezhetik, amelyek lehetnek többé-kevésbé ártalmatlanok (vásárlási, falási rohamok) és veszélyesek is, mint a felelőtlen szexuális magatartás, vagy épp az önsértés.

„A borderline személyek 80 százaléka fizikai, szexuális vagy érzelmi bántalmazáson, elhanyagoláson ment keresztül. Gyakori, hogy az abúzus internalizálódik (belsővé válik), ilyenkor utóbb nem őt bántják, hanem ő gyűlöli, szidja magát. Az önsebzés ilyen esetekben a büntetés eszköze, az öngyűlölet megnyilvánulása” – mondja a szakember, hozzátéve, hogy bár ilyenkor nincs öngyilkossági szándék, a dolgot nem szabad bagatellizálni. „A hozzátartozók, néha a klinikusok is hajlamosak kisebbíteni az önsértő viselkedés jelentőségét. Rossz hozzáállás, amikor a környezet pusztán manipulációként értelmezi, hiszen az önsértés legtöbbször kétségbeesett próbálkozás a belső szenvedés megszüntetésére. Minden mentális zavar közül a borderline személyiségzavarban a legmagasabb a befejezett öngyilkosságok aránya” – figyelmeztet Unoka.

Miki egeres tapasz

Alapszabály, hogy nem a seb mélysége határozza meg, milyen szándék húzódik a háttérben. Egy felszínes sérülés mögött is állhat öngyilkossági szándék, és a nem a halált célzó önsértés is eredményezhet, akár véletlenül, életveszélyes állapotot. A rejtett depresszió és az ismétlődő önsebzés jelentősen növeli a későbbi öngyilkosság kockázatát. Egy tanulmány szerint tíz éven belül az önsebzők közel tíz százaléka kísérel meg öngyilkosságot; egy másik szerint az öngyilkosságok 40–60 százalékánál korábban jelen volt az önsértő viselkedés.

Az önsebzést jellemzően nem a feltűnési vágy vagy a manipuláció hajtja, amire bizonyság, hogy az érintettek többsége szégyelli tettét, és mindent megtesz a nyomok ­eltüntetésére. Hosszú ujjú ruha, kendő, ékszerek segítségével rejti a sebeit, a bántalmazottakhoz hasonlóan hazudik az eredetükről, vagy eleve a kevésbé exponált részeken, a comb belsején, a hason vágja, égeti, billogozza magát. Az önsebzők módszereiket tekintve igen találékonyak, hagyományos szúró-vágó eszközök hiányában tollkupak, törött üveg, bankkártya, körző, hajcsat is megteszi.

De annak is jelentősége van, ha valaki alkalmanként közszemlére teszi a sebeit. „Láttam én már friss sebet, amire sárga Miki egeres tapaszt tettek” – jegyzi meg egy önsebző. Szerinte az égetést sokkal könnyebb véletlen balesetnek beállítani, ami egyfelől megnyugtató a környezet számára, másrészt megvan az az „előnye”, hogy ki lehet vívni vele némi együttérzést. „A vágott sebekről ordít, hogy szándékosak. Amikor nagy ritkán rövid ujjút hordok, és megmutatom, hogy tessék, ez vagyok én, a többség elfordul, nem akar róla tudomást venni. De azért megesik, hogy beszólnak a buszon, hogy legközelebb mélyebben kéne.”

 Új anorexia

Kiemelten fontos lenne foglalkozni a serdülőkori önsebzéssel, hiszen a kutatások szerint az első cselekedet idején az átlagéletkor 13 év, és az arány serdülő- és fiatal felnőttkorban messze a legmagasabb. Nem véletlen, hogy külföldön már egyre több iskola dolgoz ki az önsebzés megelőzésére és kezelésére vonatkozó stratégiát és irányelveket. Profi segédanyagok szólítják meg a pedagógusokat, a kortársakat, az érintetteket, és külön figyelmet fordítanak a ­fiúkra, akik a lányoknál ritkábban szoktak segítséget kérni.

Az önsértés arányairól nincsenek pontos adatok. Az esetek jó része rejtve marad, az eredményeket befolyásolja, hogy mit tekintenek önsértésnek, illetve az aktuális, rendszeres önbántást vizsgálják-e, vagy az életprevalenciát (hogy az illető életében már csinált-e ilyet). Egy 2008-as európai felmérésben több mint 30 ezer 15-16 évest vizsgálva az élet­pre­va­lencia 2 és 17 százalék között mozgott; a lányok körében volt magasabb az arány. Brit kutatások szerint a 11 és 25 év közötti népesség 10 százaléka érintett valamilyen önsebző aktusban. Egyetemi, főiskolai hallgatók körében az átlagnál magasabb az arány, ami a kutatások szerint az ezredforduló óta nő jelentősen. Gubányi Réka szerint a témára irányuló figyelem és törődés egyik vonzata, hogy egyre több ember jut el az önsebző magatartás felfedéséig, de nyilvánvaló növekedés figyelhető meg az esetszámokban is. „Ez talán magyarázható azzal is, amit az anorexia nervosa kapcsán megfigyeltek az 1980-as években. Minél nagyobb közfigyelem övezte az evészavart a tömegmédián keresztül, annál több receptív hajlamokkal rendelkező ember ismerte meg a jelenséget, mint egy nekik is elérhető »érzelmi szelepet« a problémáik leküzdésében.”

Lisznyai Sándor pszichológus, az ELTE PPK munkatársa szerint is létezik egyfajta „prevenciós paradoxon”, de jobb beszélni, mint hallgatni róla, mert a tabusítással csak titokzatosabbá és vonzóbbá válhat a fiatalok számára. Lisznyai iskolapszichológusként és terapeutaként tapasztalja, hogy az önsebzés aránya nő, és hullámszerűen jelentkezhet. „Végig tud söpörni egy osztályon, iskolán. Találkoztam olyan esettel, amikor egy közösségben jóformán minden harmadik gyerek érintetté vált. Az iskola ilyenkor többnyire félrenéz, nem hajlandó foglalkozni a kérdéssel, vagy ellenkezőleg, óriási botrányt kavarnak. Egyik sem visz a megoldás felé” – véli a szakember.

Addiktív?

Lisznyai és munkatársai jelenleg a Megálló Csoport Alapítvánnyal és a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályával közösen mintegy száz önsebző – fiatalok és fogva tartottak – bevonásával végeznek kutatást. Arra keresik a választ, hogyan válhat az önsebzés addikcióvá, és milyen módon lehet segíteni az érintetteket.

„Eddigi eredményeink szerint az önsebzés nem feltétlenül társul borderline személyiségzavarral, viszonylag normális fiatalok is használhatják, függő módon, hason­lóan az alkoholhoz vagy a drogokhoz. Pedagógusok, serdülőkkel foglalkozók és börtönpszichológus kollégák egyre gyakrabban találkoznak a jelenséggel, és nem­igen tudják, mihez kezdjenek vele. Ahogy a drog- és az alkoholfüggésről való leszokásnak van egy bejáratott protokollja, úgy az önsebzésnél is szükség volna a megfelelő módszerek kidolgozására, mert ez sem hagyható abba egyik pillanatról a másikra, vannak a folyamatnak megkerülhetetlen lépései.” Ráadásul az esetleges addikciónak neurobiológiai alapjai is vannak, hiszen fájdalom hatására a szervezet fokozza saját opiátja, az endorfin termelését, ami fájdalomcsillapító hatású, utóbb pedig kellemes érzéssel jár (ez az örömhormon szabadul fel sportolás vagy orgazmus közben is).

Az internetes oldalak számtalan gyorssegítséget kínálnak, ha valaki erős késztetést érez az önsebzésre. Attól függően, hogy belső érzéketlenséget él át, vagdosni akar vagy épp a vér látványára szomjazik, szorongasson jeget, vegyen fel szoros pántokat, aprítson paradicsomot, vagy rajzoljon a bőrére piros filccel vonalakat. A pszichológus úgy véli, ezek tüneti kezelések, valódi megoldást nem jelentenek. A leszokásra irányuló motivációnak fel kell épülnie, nem lehet megspórolni a terápiát.

Lisznyai szerint aggasztó, hogy az önsebzés egyfajta szubkultu­rális közösségi élménnyé válhat. Szerinte a közelmúltban elhunyt szakember, Hajduska Mariann krízislélektani elmélete az önsebzésre is kiterjeszthető. „Sok antiszociális viselkedés mögött az áll, hogy a fiatalok világa egyre profánabb. Egyre kevesebb az identitás kialakulását segítő élmény. Pedig szükség van olyan különleges, szakrális kapukra, amelyek kivezetnek a mindennapokból.” Régen ilyen célt szolgálták a felnőtté avatási rítusok, de még egy-két generációval ezelőtt is működött a „szex, drogok, rock’n’roll”, vagy akár az autóstoppolás. Mára ezek elvesztették a varázsukat, a fiatalok újabb élményeket keresnek, magas épületek szélén fényképezkednek, vagy épp teljes erőből le­ütik a szembejövőt. „A test megnyitása, a vér látványa, szaga, íze nagyon ősi evolúciós marker, nem véletlen, hogy ilyen népszerűek a vámpíros könyvek. Az önsebzés ma is lehet egyfajta mágikus, hipnotikus, közösségi élmény, és ha ez berobban, akkor a jelentősége exponenciálisan nőhet” – mondja Lisznyai. Mi több, Nyugaton már léteznek olyan cutter clubok, ahol a fiatalok nemcsak magukat, de egymást is vagdossák.

Önsebző hírességek „Romantikus elképzeléseket tápláltam a vérről. Csúnyán megsebeztem magam. Gyerek voltam, azt hittem, ez menő. Nem az. Már tudom, hogy segélykiáltás volt” – nyilatkozta Angelina Jolie a tinédzserkoráról. Courtney Love Kurt Cobain halála után mondta: „Van, aki túltolja a cuccot, én sosem. Ha besokallok, akkor egyfolytában dumálok, hisztérikusan kiabálok, meztelenül rohangálok, és megvágom magam.” Diana hercegnő nemcsak bulimiájáról, önsebzéseiről is vallott. Amy Winehouse az önsértés számos formáját művelte, mielőtt végleg kiütötte magát. Johnny Depp a tetoválásai mellett hét-nyolc, maga által vágott seb nyomát is viseli. „A testem olyan, mint egy napló, amelyben rögzítve vannak az élet különleges pillanatai, jók és rosszak egyformán” – mesélte. Colin Farrell a kényszeres hajtépkedésben (trichotillománia) volt érintett: „Baromira imádtam az égő fájdalmat a kitépés előtti pillanatban.” Kelly Holmes brit futó a 2004-es athéni olimpiára készülve súlyos lábsérülést szenvedett. Depresszióba esett, és egy alkalommal minden lesérült napért ollóval megvágta magát. „Minden vágással büntettem magam, és meg is könnyebbültem. De belül tudtam, hogy ennél nem megyek tovább.” Az antidepresszánsok befolyásolták volna a teljesítményét, ezért gyógynövényes szerotonintablettákat kapott. Végül 800 és 1500 méteren olimpiai bajnok lett. Nem hiszi, hogy önsebző epizódja megismétlődhet.

 

Fajtái 

Daphne Simeon és Armando Favazza amerikai pszichiáter az önsebzéseket a következőképpen csoportosította:

A sztereotip típust olyan ismétlődő, általában élethosszig tartó, az enyhétől a súlyosabbig terjedő károsodást okozó viselkedések kép­viselik, mint a fej falba verése, önütlegelés, -harapdálás, bőrcsipkedés, vakarózás, száj- és kézrágás, hajtépkedés. Ez főleg értelmi fogyatékkal és autizmussal élőkre jellemző.
A major (jelentős) önsebzés körébe olyan, ritka esetek tartoznak, mint az önkasztráció, a szemgolyó kivájása, bizonyos testrészek, végtagok amputálása. Az extrém öncsonkítás érzékcsalódástól szenvedő, pszichotikus állapotokban fordulhat elő (például skizofréniában), de súlyos személyiségzavar és intoxikáció is állhat a hátterében.
Kompulzív (kényszeres) önsebzésnek mondják az olyan, ismétlődő megnyilvánulásokat, mint a körömrágás, bőrcsipkedés, hajtépkedés – ennek minősített esete a trichotillománia, melynek nyomán nagy területek maradhatnak kopaszon.
Az impulzív önsebzések lehetnek egyszeriek vagy szokásszerűek, enyhétől a közepesig terjedő károsodással, és gyakran rituális mintázatot mutatnak. Ide tartozik az önvagdosás, önégetés, önütlegelés, egyes elméletek szerint a többszörös, nem kulturálisan kódolt piercing, tetoválás, plasztika. Gyakran társuló kórkép az evészavar és különböző személyiségzavarok. E csoportba tartozik az önsebzők többsége.

Orosz Ildikó

A cikk és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2015/9).
Ezzel, és két másik írásommal (itt és itt) Zsigmond Márta médiadíjat kaptam 2015-ben.