elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. március 18., péntek

Aki szót kér 1956-ért, Nemecsekért – Interjú Paul Garrison marketingszakemberrel 1956-ról

"Többet kellene 1956-ról mint az egység, a közösség eseményéről beszélni", vélekedik Paul Garrison. A marketingszakember 1996-ban érkezett Magyarországra a Coca-Cola regionális vezetőjeként. Jelenleg a CEU Üzleti Iskolájának oktatója és gigacégek tanácsadója. Az ezredfordulón írt egy regényt 1956-ról, amely magyarul Betonszobrok címmel jelent meg – ennek apropóján beszélgettem vele 2001-ben. Azóta több történelmi regénye megjelent, de az 1956-os interjú ma sem vesztett aktualitásából. Hogyan látja a közelmúlt magyar történelmének fontos eseményét egy született amerikai?

"A kóla" vezetőjeként, szimbolikusan az amerikai létforma követeként érkezett hozzánk. Mit tudott akkoriban Magyarországról, és milyen indíttatásból kezdett később regényt írni 56-ról?

Paul Garrison: Nem hiszem, hogy az amerikai létforma követeként érkeztem volna ide. A Cola-Cola célja az elmúlt ötven évben az volt, hogy nemzetközi termékké váljon, és megtalálja a helyét a különböző kultúrájú emberek életében. A Beach House jó példa erre: a Balaton, a diszkó, a tánc a homokban, az emberek közelsége, ez mind annyira magyar. Korábban igazgatóként, és később íróként is a célom a felfedezés volt. Megtudni, milyenek az emberek, mi érdekli, mi motiválja őket. Ez izgatott, ezért jöttem ide.

Korábban is hallottam már 56-ról: gyerekkoromban a közelünkben volt egy park, és egy emlékmű a magyar szabadságharcosokról. Azt hiszem, a magyarok meglepődnének, ha tudnák, hogy a világon milyen sokan tudnak az 56-os eseményekről.

Aztán az 1996-os olimpiai reklámkampányra készülve több magyar olimpikonnal találkoztam. Tőlük hallottam először a „vérfürdőről”, erről a híres vízilabdamérkőzésről, amikor a magyarok szó szerint véres küzdelemben megverték a szovjeteket, és bajnokok lettek az 56-os melbourne-i olimpián. Lenyűgözött a történet. A magyar csapat november 1-jén indult el Budapestről, egy szabad városból, egy győztes forradalomból, és csak később szembesültek azzal, ami ezután történt: a nemzetközi sajtó címoldalon hozta a magyarországi eseményeket. S bár a meccs hallatlanul izgalmas és drámai volt, azonban a vérfürdő csak egy metafora: az igazi történet, a valódi dráma a megelőző hetekben zajlott, Magyarországon.

A Betonszobrok történelmi tények és személyes sorsok szövedéke. Hogyan gyűjtött hozzá anyagot?

Nagyon fontos számomra, hogy ezeknek a történeteknek a szereplői ma is élnek. Hiába szeretném én tanulmányozni az amerikai polgárháborút úgy, hogy megkérdezem azokat, akik ott voltak! Az 56-os eseményekkel kapcsolatban viszont megkérdezhettem például Király Bélát, a Nemzetőrség egykori parancsnokát, hogyan érzett november 4-ének reggelén, amikor a tankok közeledtek. Vagy Pongrátz [Gergely] mesélhetett az utcai harcokról, s arról, mit gondoltak akkor az emberek.

A rengeteg személyes beszélgetésen kívül mindent elolvastam a témáról, amit csak találtam. Mivel azt tapasztaltam, hogy csaknem minden megnyilatkozás képvisel valamilyen pregnáns politikai álláspontot, ezért mindent kétszer-háromszor ellenőriztem, más irányból is megvizsgáltam. Úgy kutattam, mint egy nyomozó, aki mindenkit kihallgat, aki ott volt egy bűntény közelében, s ebből próbálja leszűrni, mi történt valójában.

Szépirodalomnak vagy inkább dokumentatív munkának tartja a könyvét?

Leginkább egy történetnek mondanám, ez a legkevésbé félrevezető. Ha fikciónak tartanám, a puszta kitaláció árnyéka vetülhetne rá, ha történeti munkának, akkor a szikár adatszerűségé. Mindenki szereti, ha bevonják egy történetbe. A távlati rátekintést, és a közeli képeket, a makro- és mikrokörnyezetet próbáltam meg összeegyeztetni, hiszen mindkét nézőpontot ismernünk kell ahhoz, hogy megérthessük, mi történt. A fiktív szereplőket valós történetbe, valós helyszínekre, a Köztársaság térre, a Parlament elé helyeztem, valós történelmi szereplők Nagy Imre, Maléter Pál közé. Ugyanakkor a történelmi figurákat igyekeztem személyessé tenni: bemutatni például Kádár helyzetét, amikor a kritikus döntést meghozta.

Eredeti szakmájából adódóan, gondolom, volt valamiféle marketingszemlélete a könyv felé. Milyen olvasói célcsoportot képzelt el?

Nagyon pontosan tudtam, kiknek írok: harminc év alatti, főként huszonéves, magyar fiataloknak. Az ennél idősebbeknek határozott elképzelésük van 56-ról: ők, mivel gyerekként alig tanultak valamit erről, ezért állandóan kérdezgettek, kutattak, mint egy mozaikot, próbálták összerakni az 56-ról szóló képet. Viszont a fiataloknak szerintem nem igazán van képük 56-ról. Ők annyira megcsömörlöttek látva, hogy mindenki megpróbálja kisajátítani 56-ot, hogy inkább azt mondják: kit érdekel ez az egész?!

Fontos az is, hogy a mai MTV-generáció, a videoclipeken, Tarantino- és Guy Ritchie-filmeken nevelkedett fiatalok jelenetekben látják a világot. Ma már nincsenek elbeszélések, úgy mint például Hemingway könyveiben, csak jelenetek vannak. A fiatalok jelenetekben dolgozzák fel, „emésztik meg” a világot. Nem akarnak ők mindenáron 56-ról olvasni – szórakozni akarnak. Ezért én is ilyen jelenetekben próbáltam megírni a könyvet: hogy végig pörögjön, és szórakoztató maradjon. Egy kínai mondás szerint „mondd el nekik: elfelejtik, mutasd meg nekik: emlékezni fognak rá, vond be őket: megértik”. A szándékom az volt, hogy minél inkább bevonjam a fiatal nemzedéket ebbe a történetbe, egy számukra ismerős ábrázolásmód segítségével.

Talán ezért van, hogy előszeretettel időzik a különféle borzalmak, kínzások és halálnemek leírásánál is. Ehhez képest a könyv vége egészen váratlan hepiend.

Hát, igen. Az az igazság, hogy annak idején, amikor a Pál utcai fiúkat olvastam, teljesen kiakadtam Nemecsek halálán… De azért nem felhőtlenül boldog ez a vég, hiszen szereplőim csak hosszú évtizedek után találkozhatnak újra.

Mi az, amit ön hozzá tud adni az 56-os események értelmezéséhez? Az a kettős nézőpont, amivel Magyarországon élő amerikaiként rendelkezik?

Az a véleményem, hogy az én véleményem nem számít. Több kiadó is azzal utasított vissza, hogy nem foglalok állást a könyvben. Erre csak azt tudom mondani: örülök neki, pontosan ezt akartam. Különböző nézőpontokkal ruháztam fel a szereplőimet, és szeretném, ha az olvasó dönthetné el, kinek volt igaza, kinek nem, történhettek volna-e másképp a dolgok. Nem akartam semmilyen politikai vagy elbeszélői nézőpontot érvényesíteni, igyekeztem objektív maradni.

Ön szerint mi lenne 56 helye a magyar és a világtörténelemben?

Nem lehet a huszadik századi történelmet 56 nélkül szemlélni. 56 sokak szemében „a” bukott forradalom, egyesek szerint felkelés. Azonban az 56-os forradalom győztes forradalom volt. Győzött egyrészt az utcán: november 1-jére az emberek azt a kormányt kapták, amit akartak. Ami ezután következett, háború volt, s ez tényleg elbukott. Ugyanakkor hosszútávon a forradalom eszménye nem veszett el: a magyarok az egész világnak megmutatták, hogy a szovjet típusú kommunizmus nem az emberek választása. Kádár is tudta ezt, úgyhogy 56 mindenképp hozzájárult a magyar gulyáskommunizmus gyakorlatának kialakulásához, és végsősoron a 89-es eseményekhez.

Hogyan emlékezett meg az idei évfordulóról?

Az Írószövetségi megemlékezésen vettem részt, ahol Pomogáts Béla mondott egy fontos dolgot. Szerinte 56 a magyar történelemben az egység pillanata volt: társadalmi helyzettől, végzettségtől, származástól, kortól függetlenül mindenki egyformán részt vett benne, és ehhez képest, sajnos, 56-ot sokan még mindig a megosztásra akarják felhasználni. Többet kellene 56-ról mint az egység, a közösség eseményéről beszélni.
Orosz Ildikó


Kassák, 2800 Ft

Az interjú a Könyvhétben jelent meg (2001/23).

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Archívum

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.