Aki szót kér 1956-ért, Nemecsekért – Interjú Paul Garrison marketingszakemberrel 1956-ról

"Többet kellene 1956-ról mint az egység, a közösség eseményéről beszélni", vélekedik Paul Garrison. A marketingszakember 1996-ban érkezett Magyarországra a Coca-Cola regionális vezetőjeként. Jelenleg a CEU Üzleti Iskolájának oktatója és gigacégek tanácsadója. Az ezredfordulón írt egy regényt 1956-ról, amely magyarul Betonszobrok címmel jelent meg – ennek apropóján beszélgettem vele 2001-ben. Azóta több történelmi regénye megjelent, de az 1956-os interjú ma sem vesztett aktualitásából. Hogyan látja a közelmúlt magyar történelmének fontos eseményét egy született amerikai?

"A kóla" vezetőjeként, szimbolikusan az amerikai létforma követeként érkezett hozzánk. Mit tudott akkoriban Magyarországról, és milyen indíttatásból kezdett később regényt írni 56-ról?

Paul Garrison: Nem hiszem, hogy az amerikai létforma követeként érkeztem volna ide. A Cola-Cola célja az elmúlt ötven évben az volt, hogy nemzetközi termékké váljon, és megtalálja a helyét a különböző kultúrájú emberek életében. A Beach House jó példa erre: a Balaton, a diszkó, a tánc a homokban, az emberek közelsége, ez mind annyira magyar. Korábban igazgatóként, és később íróként is a célom a felfedezés volt. Megtudni, milyenek az emberek, mi érdekli, mi motiválja őket. Ez izgatott, ezért jöttem ide.

Korábban is hallottam már 56-ról: gyerekkoromban a közelünkben volt egy park, és egy emlékmű a magyar szabadságharcosokról. Azt hiszem, a magyarok meglepődnének, ha tudnák, hogy a világon milyen sokan tudnak az 56-os eseményekről.

Aztán az 1996-os olimpiai reklámkampányra készülve több magyar olimpikonnal találkoztam. Tőlük hallottam először a „vérfürdőről”, erről a híres vízilabdamérkőzésről, amikor a magyarok szó szerint véres küzdelemben megverték a szovjeteket, és bajnokok lettek az 56-os melbourne-i olimpián. Lenyűgözött a történet. A magyar csapat november 1-jén indult el Budapestről, egy szabad városból, egy győztes forradalomból, és csak később szembesültek azzal, ami ezután történt: a nemzetközi sajtó címoldalon hozta a magyarországi eseményeket. S bár a meccs hallatlanul izgalmas és drámai volt, azonban a vérfürdő csak egy metafora: az igazi történet, a valódi dráma a megelőző hetekben zajlott, Magyarországon.

A Betonszobrok történelmi tények és személyes sorsok szövedéke. Hogyan gyűjtött hozzá anyagot?

Nagyon fontos számomra, hogy ezeknek a történeteknek a szereplői ma is élnek. Hiába szeretném én tanulmányozni az amerikai polgárháborút úgy, hogy megkérdezem azokat, akik ott voltak! Az 56-os eseményekkel kapcsolatban viszont megkérdezhettem például Király Bélát, a Nemzetőrség egykori parancsnokát, hogyan érzett november 4-ének reggelén, amikor a tankok közeledtek. Vagy Pongrátz [Gergely] mesélhetett az utcai harcokról, s arról, mit gondoltak akkor az emberek.

A rengeteg személyes beszélgetésen kívül mindent elolvastam a témáról, amit csak találtam. Mivel azt tapasztaltam, hogy csaknem minden megnyilatkozás képvisel valamilyen pregnáns politikai álláspontot, ezért mindent kétszer-háromszor ellenőriztem, más irányból is megvizsgáltam. Úgy kutattam, mint egy nyomozó, aki mindenkit kihallgat, aki ott volt egy bűntény közelében, s ebből próbálja leszűrni, mi történt valójában.

Szépirodalomnak vagy inkább dokumentatív munkának tartja a könyvét?

Leginkább egy történetnek mondanám, ez a legkevésbé félrevezető. Ha fikciónak tartanám, a puszta kitaláció árnyéka vetülhetne rá, ha történeti munkának, akkor a szikár adatszerűségé. Mindenki szereti, ha bevonják egy történetbe. A távlati rátekintést, és a közeli képeket, a makro- és mikrokörnyezetet próbáltam meg összeegyeztetni, hiszen mindkét nézőpontot ismernünk kell ahhoz, hogy megérthessük, mi történt. A fiktív szereplőket valós történetbe, valós helyszínekre, a Köztársaság térre, a Parlament elé helyeztem, valós történelmi szereplők Nagy Imre, Maléter Pál közé. Ugyanakkor a történelmi figurákat igyekeztem személyessé tenni: bemutatni például Kádár helyzetét, amikor a kritikus döntést meghozta.

Eredeti szakmájából adódóan, gondolom, volt valamiféle marketingszemlélete a könyv felé. Milyen olvasói célcsoportot képzelt el?

Nagyon pontosan tudtam, kiknek írok: harminc év alatti, főként huszonéves, magyar fiataloknak. Az ennél idősebbeknek határozott elképzelésük van 56-ról: ők, mivel gyerekként alig tanultak valamit erről, ezért állandóan kérdezgettek, kutattak, mint egy mozaikot, próbálták összerakni az 56-ról szóló képet. Viszont a fiataloknak szerintem nem igazán van képük 56-ról. Ők annyira megcsömörlöttek látva, hogy mindenki megpróbálja kisajátítani 56-ot, hogy inkább azt mondják: kit érdekel ez az egész?!

Fontos az is, hogy a mai MTV-generáció, a videoclipeken, Tarantino- és Guy Ritchie-filmeken nevelkedett fiatalok jelenetekben látják a világot. Ma már nincsenek elbeszélések, úgy mint például Hemingway könyveiben, csak jelenetek vannak. A fiatalok jelenetekben dolgozzák fel, „emésztik meg” a világot. Nem akarnak ők mindenáron 56-ról olvasni – szórakozni akarnak. Ezért én is ilyen jelenetekben próbáltam megírni a könyvet: hogy végig pörögjön, és szórakoztató maradjon. Egy kínai mondás szerint „mondd el nekik: elfelejtik, mutasd meg nekik: emlékezni fognak rá, vond be őket: megértik”. A szándékom az volt, hogy minél inkább bevonjam a fiatal nemzedéket ebbe a történetbe, egy számukra ismerős ábrázolásmód segítségével.

Talán ezért van, hogy előszeretettel időzik a különféle borzalmak, kínzások és halálnemek leírásánál is. Ehhez képest a könyv vége egészen váratlan hepiend.

Hát, igen. Az az igazság, hogy annak idején, amikor a Pál utcai fiúkat olvastam, teljesen kiakadtam Nemecsek halálán… De azért nem felhőtlenül boldog ez a vég, hiszen szereplőim csak hosszú évtizedek után találkozhatnak újra.

Mi az, amit ön hozzá tud adni az 56-os események értelmezéséhez? Az a kettős nézőpont, amivel Magyarországon élő amerikaiként rendelkezik?

Az a véleményem, hogy az én véleményem nem számít. Több kiadó is azzal utasított vissza, hogy nem foglalok állást a könyvben. Erre csak azt tudom mondani: örülök neki, pontosan ezt akartam. Különböző nézőpontokkal ruháztam fel a szereplőimet, és szeretném, ha az olvasó dönthetné el, kinek volt igaza, kinek nem, történhettek volna-e másképp a dolgok. Nem akartam semmilyen politikai vagy elbeszélői nézőpontot érvényesíteni, igyekeztem objektív maradni.

Ön szerint mi lenne 56 helye a magyar és a világtörténelemben?

Nem lehet a huszadik századi történelmet 56 nélkül szemlélni. 56 sokak szemében „a” bukott forradalom, egyesek szerint felkelés. Azonban az 56-os forradalom győztes forradalom volt. Győzött egyrészt az utcán: november 1-jére az emberek azt a kormányt kapták, amit akartak. Ami ezután következett, háború volt, s ez tényleg elbukott. Ugyanakkor hosszútávon a forradalom eszménye nem veszett el: a magyarok az egész világnak megmutatták, hogy a szovjet típusú kommunizmus nem az emberek választása. Kádár is tudta ezt, úgyhogy 56 mindenképp hozzájárult a magyar gulyáskommunizmus gyakorlatának kialakulásához, és végsősoron a 89-es eseményekhez.

Hogyan emlékezett meg az idei évfordulóról?

Az Írószövetségi megemlékezésen vettem részt, ahol Pomogáts Béla mondott egy fontos dolgot. Szerinte 56 a magyar történelemben az egység pillanata volt: társadalmi helyzettől, végzettségtől, származástól, kortól függetlenül mindenki egyformán részt vett benne, és ehhez képest, sajnos, 56-ot sokan még mindig a megosztásra akarják felhasználni. Többet kellene 56-ról mint az egység, a közösség eseményéről beszélni.

Orosz Ildikó

Kassák, 2800 Ft

Az interjú a Könyvhétben jelent meg (2001/23).