„A tehetséges gyerek nem karikatúra” – Interjú Joan Freeman pszichológussal

Miért tűnnek el a csodagyerekek felnőtt korra? Hogyan változott a tehetség és a kreativitás megítélése az elmúlt évtizedekben? Melyek ma a tehetséggondozás fő kérdései? Erről beszélgettünk a londoni professzorral, aki hazai szakmai szervezetek meghívására járt Budapesten.

Az utóbbi évtizedekben sokat változott a tehetségről, a kreativitásról való gondolkodásunk. Ha visszatekint a pályája elejére, mi jelentette akkor a legfőbb kihívást?

Joan Freeman: A kultúránként változó, de egyformán makacs sztereotípiák. A hagyományos európai elképzelés szerint a tehetséges gyermek magányos, szemüveges, régimódian öltözködő, esetleg hegedülni tudó, hangsúlyozottan fiú, aki komoly kommunikációs problémákkal küzd, nincsenek barátai és a szüleinek rettentő nehéz vele. Amerikában a tehetség szintén fiú, de magas, szőke, kék szemű és kiváló sportoló. Igazi vezéregyéniség, rengeteg barátja van, akik mind rá akarnak hasonlítani. Megint más országokban a tehetség egyet jelent az átlag feletti memóriával. Az iszlámban ma is nagy tisztelet övezi az egész Koránt fejből tudókat, ugyanakkor nem feltétlenül erény a tanultakra való rákérdezés. Mára a nyugati társadalmakban ezeket a sztereotípiákat jórészt sikerült meghaladni.

Ehhez képest milyen nehézségekkel kell szembenézni ma a tehetséggondozásban?

Nagy kérdés, mihez kezdjünk azokkal, akik már három évesen olvasnak, egyszerűbb matematikai műveleteket végeznek és hosszan képesek társalogni mindenféléről. Ha a szülők jó anyagi helyzetben vannak, akkor ez nem probléma, egy színvonalas magániskolában a gyerek megkapja a szükséges egyéni figyelmet. Ám ha nincs anyagi fedezet, akkor ezek a gyerekek a normál oktatási rendszerbe bekerülve szörnyen boldogtalanok lesznek.

Ennek áthidalására szokott felmerülni az osztályugrás, amit az írásai alapján ön nem tart jó megoldásnak.

Hosszú távú kutatásaink szerint 5-6 éves korban az osztályugrás viszonylag zökkenőmentes, azonban idővel kiéleződik a korkülönbség a tehetséges gyerek és a társai közt. Különösen a fiúk önbizalmára lehet romboló hatással, ha a többieknél sokkal kisebbek, hiszen hogy mást ne mondjak, rendre alul maradnak a tornaórákon. Ha pedig zuhanyzó is van, akkor egy-két év korkülönbség valóságos dráma lehet! Általában tehát nem támogatom az osztályugrást, de ahogy más kérdéseknek, ennek is egyéni megítélés alá kell esnie. Ha a gyerek magas, fizikailag fejlett és az iskolában semmilyen külön foglalkozás nincs, akkor előfordulhat, hogy nem marad más lehetőség, mint feljebb léptetni.

Legismertebb kutatásában negyven éve követi tehetséges és nem tehetséges gyerekek sorsának alakulását. Mit emelne ki a legfontosabb eredmények közül?

Meglepően egyszerűen hangozhat, de a leglényegesebb, hogy a tehetséges gyerekek éppen olyan emberi lények, mint a társaik. A legtöbbet azzal tehetjük, ha nem úgy tekintünk rájuk, mint egy karikatúrára, ha nem csupán egy túlfejlett agyat vagy virtuóz ujjakat látunk magunk előtt, hanem az egész gyereket, a maga teljességében. Az ő életüket épp úgy befolyásolják a rajtuk kívül álló események, és ilyenkor mit sem számít a tehetség, kizárólag a személyiségtől függ, hogyan birkóznak meg a nehéz helyzetekkel.

Hadd mondjak egy megtörtént esetet. Adott két 17 éves, egyformán kiváló képességű fiú, hasonló családi háttérrel. Pontosan három héttel az érettségi előtt mindkettejük apja elköltözik otthonról. Most mondjam azt, hogy ilyet egy szülő nem csinál? Az egyik srác erre úgy reagál: „gyűlölöm az apámat, csak azért is megmutatom, hogy nélküle is végig tudom csinálni!” Háromszoros erővel veti bele magát a tanulásba és egyenesen besétál a legjobb egyetemre. A másik kamasz azonban teljesen összeomlik, sokáig zokog a papája után és mélyen maga alatt teljesít. Sajnos nem ritka, hogy a tehetséges fiúkkal az apák nehezen jönnek ki.

Joan Freeman Budapesten vette át a nemzetközi Mensa társaság életműdíját 2015-ben 

Kutatásából kiderül, hogy a fiúk tehetségét kétszer olyan gyakran ismerik fel, mint az azonos képességű lányokét, mivel feltűnőbb, harsányabb viselkedésükkel jobban magukra irányítják a környezet figyelmét. Hogyan lehet elősegíteni a tehetséges lányok kilépését az árnyékból?

Ezen a területen óriási változások zajlanak azokban az országokban, ahol erőfeszítéseket tesznek az lányokért, például Nagy-Britanniában, Hollandiában, Ausztráliában. Nálunk létezik a tanfelügyeleti rendszer, amelynek keretében egyebek mellett azt is vizsgálják, miként viszonyulnak a pedagógusok a fiúkhoz és a lányokhoz. Arányosan szólítják-e fel őket jelentkezésnél, kapnak-e a lányok is annyi dicséretet, mint a fiúk, és egyáltalán: hogyan helyezkednek el az osztályban a gyerekek. Kimutatható ugyanis, hogy ha egy vegyes osztályban a gyerekek választhatják meg az ülésrendet, akkor sokkal több fiú kerül középre, ahová több tanári figyelem irányul, míg a lányok inkább a szélekre húzódnak.

Apróság, de sokat jelent a számonkérés formája. Egyre kevésbé használjuk a kizárólagos, év végi háromórás írásbeli dolgozatokat, amelyek kedveznek a lógósabb fiúknak, akik csak a vizsgákra „gyúrnak”. A folyamatos év közbeni értékelés előnybe hozza a lányokat, akiknek kiegyensúlyozottabb a szorgalma és a teljesítménye. Érdekes, hogy jóllehet a közvélemény úgy tartja, a fiúk természettől fogva tudományos, a lányok pedig humán beállítottságúak, a valóságban azok a 17-18 éves lányok, akik mégis a tudományt választják, kimutathatóan jobban teljesítenek, mint a fiúk. Közismert, hogy ma már a világon mindenütt több nő végez egyetemen, mint férfi, és egyre több nő vállalkozik. Hogy felső vezetői szinteken továbbra is alig találni nőket, nem a képességek, hanem a társadalmi berendezkedés megoldandó kérdése.

Mennyire kiszámítható a tehetségek életpályája? Rengeteg csodagyerek idővel eltűnik az élet süllyesztőjében.

Lehet valaki sok területen kiemelkedő, azonban minden borulhat, amikor a formális oktatásból kilép a való világba. Az élet kegyetlen, van, aki képes küzdeni, mások a könnyebb utat, a konvencionálisabb életpályát választják. A sikerhez nem csupán tehetség, de rengeteg motiváció, kreativitás és kitartás szükséges. A tehetség ajándéka című könyvemben is szerepel egy zongorista lány igen tanulságos története. Egy kis katolikus iskolában figyeltek fel a hangjára, és hét évesen átíratták egy zenei iskolába, ami megváltoztatta az életét. Ragyogó zongoratehetségnek bizonyult, megnyerte a BBC rangos, az Év Fiatal Zenésze versenyét. Felvételt nyert Oxfordba, lett egy komoly párkapcsolata, minden csodálatosan alakult. Aztán az ismétlődő, fokozott terhelés következtében súlyos kézsérülést szenvedett. Még megfésülködni sem tudott egyedül. Az orvos azt tanácsolta, örökre hagyjon fel a zongorázással. Teljes depresszióba zuhant. Felmerült, hogy változtasson pályát, vállaljon gyerekfelügyeletet. Végül az anyós elvitte egy csontkovácshoz, akinek sikerült helyreraknia, de így is egy évet kihagyott, ami a zenei pályán nagyon sok idő. Mégsem nem adta fel! Óriási kitartással átképezte magát énekessé és ma egy remek csapatban járja a világot.

Említette a kreativitást. Ez mennyiben előfeltétele vagy mutatója a tehetségnek?

Van a két halmaznak közös metszete, de léteznek a kreativitásnak sajátos, mérhető jegyei. A kreatív személyiségek általában kevésbé szabálykövetőek, és egy kreatív gyerek a tanárok szempontjából nagyon idegesítő tud lenni. Ezek a gyerekek teljesen másképp gondolkodnak, szokatlan válaszaik olykor butaságnak vagy udvariatlanságnak tűnhetnek. Nem szükségszerű, de gyakori, hogy a kreatív gyerekek kimondottan rosszul teljesítenek az iskolában, nem ritkán „lógnak” és a társaik közé is nehezen tudnak beilleszkedni. 

Ezzel összefügg, hogy napjainkban egyre több tehetséges és/vagy kreatív, de több-kevesebb társas vagy magatartási problémával küzdő gyerek kap valamilyen orvosi diagnózist. Aggodalomra adhat okot, ha ilyen esetekben kizárólag a gyerek gyengébb képességének "felzárkóztatására" figyelnek, miközben elmarad a másik oldalon esetleg kiemelkedő képesség kibontakoztatása.

Sajnos igaza van. Egyre többször állítanak fel megfelelő képzettséggel nem rendelkező személyek, akár óvónők, pedagógusok mindenféle „diagnózist”. Ha egy gyerekre egy laikus ráakasztja a figyelemzavaros hiperaktivitás vagy az Asperger-szindróma címkét, az visszahat a gyerek viselkedésére és személyiségére. Pedig gyakran azok, akik a szüleik jelenlétében vagy az osztályban állandóan izegnek-mozognak, egy kétszemélyes helyzetben igenis képesek a koncentrált figyelemre és az átlagon felüli teljesítményre, márpedig ez nem hiperaktivitás. Ha fiatalabb lennék, biztosan csinálnék erről egy kutatást. A diagnózisok trendje alapvetően Amerikából gyűrűzik be, de már nálunk is érezhető. Könnyebb egy gyereknek Ritalint (a figyelemzavar kezelésére alkalmazott, az idegrendszerre ható gyógyszer – O. I.) adni, mit foglalkozni vele.

Ön szerint mi lehetne a jövő útja a tehetséggondozás, a kreativitás fejlesztése terén?

A kreativitás az első naptól kezdve életünk végéig fejleszthető. Ehhez már kicsi korban rengeteg biztatásra, a szokatlan megoldások ösztönzésére van szükség. A tehetség nem vész el, de ha sokáig nem használják, berozsdásodik, a gazdája elveszíti vele a kapcsolatot. Tévedés, hogy „úgyis megtalálja az útját”, lehetőség nélkül a legnagyobb tehetség is elvész. Manapság a tehetséges gyerekek képzéséről szinte kizárólag felnőttek: szülők, pedagógusok, szakemberek döntenek. Pedig fontos lenne, hogy maguk a gyerekek nagyobb felelősséget kapjanak ebben a folyamatban. Persze vannak unalmas dolgok, amelyeket úgy is meg kell tanulni, de hatékonyabb lenne a jövőben a képességek kibontakoztatása, ha az érintettek többet foglalkozhatnánk azzal, ami őket érdekli. A tehetséges gyerekek jó érzékkel tudják, mi a jó nekik, és ha kedvvel csinálhatnak valamit, akkor valósággal szárnyakat kapnak.

Orosz Ildikó

Joan Freeman Tehetséggondozással és kutatással foglalkozó brit pszichológus professzor. Az Európai Tehetségtanács (European Council for High Ability, ECHA) alapító elnöke, több nemzetközi és brit szakmai szervezet prominens tagja, kitüntetettje. 17 könyv és számos tanulmány szerzője, rendszeresen szólal meg a médiában. Leghíresebb kutatásában 1974 óta követi nyomon 210 tehetséges és nem tehetséges gyermek sorsának alakulását. Erről is szól a közelmúltban magyarul megjelent könyve: A tehetség ajándéka (Gifted Lives).

Az interjú szerkesztett változata a HVG Extra Pszichológia magazinban jelent meg, "Könnyebb egy gyereknek gyógyszert adni, mint foglalkozni vele" címmel (2015/3.)

Kép: joanfreeman.com (1), tehetseg.hu (2)