A hős, a borbélysegéd, meg a kaméleon – Interjú Nagy Ervin színművésszel

A színpadon és a filmvásznon is számos műfajban bizonyította, hogy az alkatából fakadó amorózó szerepkörénél jóval többre képes. A mai húzd meg-ereszd meg világban, ahogy ő fogalmaz, „ésszel alkuszik”: nem zárkózik el a nyilvános szerepléstől, de távol tartja magát a bulvártól. Fontos számára az ismertség, de az is, hogy ne celebként, hanem művészként tartsák számon. Nagy gonddal őrzi azt a titokzatosságot, amelyre a magánéletével és a családjával kapcsolatban szüksége van.  A MOM Park magazin fotózásán videó is készült.

(Update: Az interjú 2011 őszén készült.)

Tavaly a kislányod születése miatt nem vállaltál premiert, de a futó darabokban sokat játszottál. Idén lesz új bemutatód?

Nagy Ervin: Novemberben mutatjuk be a Katonában a Woyzecket Ascher Tamás rendezésében. Tamburmajort játszom, én szeretem el Woyzeck feleségét. A Vígszínházban a Makrancos Katában Petruchiót alakítom, január végén lesz a premier, a rendező Gothár Péter. Kíváncsian várom, mert ez sikerdarab és ziccerszerep. A Katonában nagy valószínűséggel sosem vennénk elő, mert nem illik a színház profiljába ez a könnyed, filozófiai mélységeket nem feszegető shakespeare-i vonulat. Örülök a felkérésnek, mert így nem megy el mellettem ez a szerep is.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Mi az, ami elment? Harmincöt évesen nagyon sokféle műfajban játszottál, a görög drámától a kortárs darabon és a Bozsik Yvette-féle táncos produkción át az operettig, sőt az operáig – amit nem sok prózai színész mondhat el magáról.

Tényleg nem panaszkodhatom. De azért vannak darabok, amelyeket jó, ha bizonyos életkorban eljátszik egy férfi színész, mert fontos támpontot jelentenek a karrierjében. Ilyen a Don Juan vagy a Macbeth, amelyeket a saját színházam műsorra tűzött, de annyira más volt a művészi koncepció, hogy az én karakterem sajnos nem fért bele. Egy társulaton belül ugyanazt a darabot általában nem veszik elő a következő tíz évben, addigra pedig lehet, hogy már kiöregszik belőle az ember. Ezért érdemes néha más színházakban is játszani.

Hivatásos sportoló szülők mellett, sporttagozatos középiskolai háttérrel, a színészet nem volt evidens pálya.

Sokat kaptam a szüleimtől, és a sport jó táptalajt jelentett, de alapvetően más fából faragtak, mint a családom tagjait. Viszont volt egy pesti nagymamám, aki igazi művészetbarát volt, és rengeteg kulturális eseményre elvitt. Németül tanított, múzeumokba cipelt, mindenképpen valami humán befolyást igyekezett tenni rám – úgy látszik, sikerrel. Nagy fájdalmam, hogy nem érhette meg tiszta tudattal, hogy felvettek a főiskolára, és ennyi ember ismer. Remélem, figyel odafentről…

Gyerekként, fiatalon voltak meghatározó színházi élményeid?

A legelső borzalmas volt: a Szélkötő Kalamona. Rettentő nyomasztó mese, amelyre túl korán vittek el. Hazáig üvöltöttem. Mondjuk, én a Télapótól is féltem. Később, kisgimnazistaként rendszeresen jártam a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházba, ahová Smuk Imre igazgató mindig hívott meg jó nevű színházakból művészeket koprodukciós előadásokra. Két életre szóló élményem volt: az egyik az Akárki, Zsámbéki-rendezésében, Csákányi Eszterrel. Imádtam, legalább nyolcszor láttam, minden szereposztásban. A másik az Éjjeli menedékhely volt a Kaposvári Csiki Gergely Színház előadásában, a nagy színházban. Ez a két darab teljesen beszippantott – persze a koromnál fogva nem értettem őket, de éreztem, hogy nagyon jók.

Már fiatalon játszottál Törőcsik Mari, Garas Dezső és mások mellett. Hogyan viszonyultál a nagy öregekhez?

Élvezem az ilyen helyzeteket, megsokszorozza a játékkedvemet. Azt gondolom: lássuk, ki a legény a gáton! Persze nem akarom otromba módon lejátszani a másikat, de mindent megteszek, hogy ne alárendelt szereplő, hanem méltó partner legyek. Annak idején, a Szent György és a sárkányban csodáltam Törőcsik Marit, de törekedtem arra, hogy a néző tudja, ki az, aki a karjában vitte az „öreganyját”. Inspirál a közös játék, talán nem véletlen, hogy ezért az alakításért díjat is kaptam (POSZT: Legjobb 30 év alatti színész, 2002 – O. I.). De a legnagyobb ilyen élményem a Hídemberben volt, amikor Kossuth Lajosként az országgyűlési jelenetben beszédet kellett mondanom hatvan színész előtt, akik közül kábé húsz Kossuth-díjas volt – miközben ők szerep szerint hallgattak. Kiborotválták a fejemet, megkaptam a nagy állszakállamat, ők meg csak néztek, hogy ki ez a taknyos. Ez volt az én nagy találkozásom a szakmával, olyan volt, mintha egy zsűri előtt állnék. Aztán láttam az arcukon, hogy „na, öcsi, ez egész jó lesz”, úgyhogy átmentem a vizsgán. Azóta persze már más a helyzet, hiszen én sem vagyok már tejfelesszájú, ismeretlen kezdő.

Eddigi szerepeid közül melyiket tartod a Top 3-nak?

A talizmánt nagyon szerettem, és a pályám szempontjából is meghatározó volt. Életem első főszerepe lényegében bukás volt, utána azt hittem, sokáig nem kapok semmit. De az osztályfőnököm, mai igazgatóm, Máté Gábor, egy év elteltével adott még egy lehetőséget, amellyel élni tudtam. Szentendrén mutattuk be A talizmánt, ahol nem aratott tetszést, de miután bevittük a színházba, szárnyalni kezdett. Rengeteget tanultam itt bohózattechnikából – ami azért érdekes, mert nem következik az alkatomból –, olyannyira, hogy ebből a mai napig építkezem. Ráéreztem a siker ízére, hiszen tíz évig játszottuk. Fontos volt a Bakkhánsnők is, amelybe véletlenül kerültem bele, mivel a Dionüszoszt alakító főszereplő, Tóth Anita egy hónap próba után elkiabálta a hangját. Zsótér Sándor váratlanul engem tett meg főszereplővé, úgyhogy gyorsan kellett tehetségesnek lenni. Úgy tűnik, azóta jó beugró vagyok. Az Ivanov óriási szakmai siker volt, amellyel beutaztuk a Földet; és újabban megszerettem az Esőembert is, amellyel országszerte turnéztunk a nyáron. Nem mindennapi élmény vidéki művelődési házakban egy csomó kipirult, lelkes arcot látni a közönség soraiban.

Milyen a jó beugró típus?

Aki meri vállalni, hogy délelőtt megtanulja, és este hiba nélkül előadja a szerepet. Sok legendát hallottam jó beugró színészekről, de eszembe sem jutott, hogy én is közéjük tartoznék. De mostanában volt néhány jó élményem, legutóbb a Cigányokban, ahová valami félreegyeztetés miatt kellett beugrani. Azt nem tudom, hogy milyen szövegmennyiséget tudnék megtanulni, de kisebb szövegekkel elboldogulok egy nap alatt. Talán a sportból ered, hogy a versenyhelyzet és az adrenalin növeli a teljesítményemet.

Többször nyilatkoztad, hogy nem vagy elégedett a Kaméleon végeredményével, pedig ez volt eddigi legnagyobb közönségsikered. Mit hiányoltál?

Valóban rengetegen látták, és nem bántam meg, hogy elvállaltam. Ugyanakkor a forgatás fizikailag és művészileg nagyon kimerítő volt. HD kamerával dolgozunk, a hagyományos filmhez képest sokkal többször forgattunk le egy-egy jelenetet. Napi 250 snitt készült, és én úgy éreztem, hogy ezalatt minden szó és mondat elkopott, kifáradt. Számomra a filmezés csodája éppen az, hogy van egy hihetetlenül fókuszált pillanat, amikor ötven ember, beleértve a rendezőtől a büfékocsiig mindenkit, ugyanarra figyel, minden idegszál egyfelé mutat. Amikor ez megtörténik, és elhangzik, hogy „ennyi”, egyfajta eufóriát él át az ember. Ez a koncentráltság azonban nem ismételhető meg végtelen számú alkalommal.

A legtöbb apuka este 6 és 9 közt találkozik a bébijével, és szakterülete a fürdetés. Neked, aki ebben az időszakban a színpadon vagy, mi a specialitásod?

Sokoldalú vagyok, a legújabb profilom a Dagályban strandolás, kettesben apával. 15 hónapos a kislányom, és már egyedül megy be úszógumival a vízbe. Ügyesen mozog, bukfencezni is tud, amire nagyon büszke vagyok. Abban a korban van, amikor feszegeti a határait. Ha valamit nem kap meg, igazi kis pulyka. Mivel nem vállaltam új bemutatót, ezért napközben sokat tudtam vele lenni, és ki tudtam aludni magamat. Eleinte nagyon kemény éjszakáink voltak, sokszor én keltem és vitézkedtem a visszaaltatásnál. Igyekszem az elején szorosra fűzni a szálakat, mert nem szeretnék – néhány kollégámhoz hasonlóan – lemaradni az első évekről, amikor visszahozhatatlan dolgok történnek.

Egy kisgyerek születése után időbe telik, mire az új család kialakítja a saját ünnepi szokásait. Mit hozol magaddal a régi karácsonyokból?

Nekünk elég abszurd és kapkodós karácsonyaink voltak, ahogy az sok helyen megesik, nálunk is ilyenkor került felszínre a legtöbb konfliktus. Édesapám magas fokon művelte a „hogyan szerezzünk fát az utolsó pillanatban” gyakorlatát, én pedig nem egyszer álltam szenteste a létra tetején, fűrésszel a kezemben. Meghittebb ünnepre vágyom, hosszú és nyugodt rákészüléssel. Szeretnék én is sütni, főzni – a konyha a hétköznapokban sem idegen terep a számomra. Azt hiszem, karácsony tekintetében konzervatív vagyok: elképzelem azt az asztalt, amelyet néhány évtized múlva húszan ülünk majd körül.  

Orosz Ildikó

Névjegy

1976. szeptember 25-én született Dunaújvárosban. Szülei elsőosztályú sportolók voltak, édesanyja kézilabdázó, édesapja labdarúgó; maga is aktívan sportolt. Tizenhat évesen került Budapestre, a középiskolát itt fejezte be. 1999-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Budapesti Katona József Színház szerződtette. Rendszeresen lép fel vendégművészként más színházakban is. Prózai színészként és énekes-táncos szerepekben is sikert aratott. A Katonában BozsikYvette János vitéz és Playground című koreográfiájában lépett fel, a Marica grófnőben operettszerepet vitt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, 2009-ben a Vígszínház és az Operaház közös Varázsfuvola-produkciójában Papagenót énekelte Miklósa Erika és Polgár László mellett. Szinkronszínészként is foglalkoztatott, többek közt Johnny Depp magyar hangja.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál

Smink: Horacsek Ági
Styling: Holdampf Linda
Videó: Madarász Isti
Művészeti koncepció: Novák András / Aevum

Az interjú és a fotók a MOM Park Magazinban  jelentek meg (2011. ősz), a videó a MOM Park weboldalán.