Aki hírt vitt a holokausztról – Interjú Andrzej Żbikowski történésszel Jan Karskiról

A száz éve született Jan Karskira emlékeztek a Holokauszt Emlékközpontban kerekasztal-beszélgetéssel és faültetéssel. A közelmúltban magyarul megjelent, róla szóló könyv – A hírnök. Karski, a Világ Igaza – lengyel szerzőjével, Andrzej Żbikowski történésszel beszélgettünk.

Karski alakja szimbólummá vált, ő „az ember, aki meg akarta akadályozni a népirtást”. Mennyiben egyedülálló az életútja?

Andrzej Żbikowski (a képen balra): Ő volt az első nem zsidó személy, aki hivatalosan hírt vitt a zsidó népirtásról a szövetséges hatalmak legmagasabb szintű politikusai számára. Ikonná válása egybeesik azzal, hogy a nyolcvanas évek közepén megélénkült az érdeklődés a holokauszt iránt, a közvélemény ekkoriban kezdett úgy tekinteni a zsidó népirtásra, mint súlyos törésvonalra az európai civilizáció történetében. A folyamat már a hatvanas években, az Eichmann-perrel elkezdődött, de ekkor teljesedett ki. Karski személye a háború után negyven éven át feledésbe merült, azután került ismét reflektorfénybe, hogy Claude Lanzmann interjút készített vele a Soa című filmjéhez. Ekkoriban hozták létre Elie Wiesel vezetésével a Washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumot, Karskit számos helyre meghívták, előadásokat tartott, és a holokausztról szóló párbeszéd egyik kulcsfigurája lett.

A háború alatt a fő küldetése a lengyel földalatti mozgalomról való jelentés volt, emellett privát misszióként vállalta a zsidóság ügyének képviseletét. Mennyire volt ez saját kezdeményezése?

Teljes mértékben az ő döntése volt. A zsidó ellenállás tagjai bizonyára megkérték, hogy értesítse a Nyugatot kilátástalan helyzetükről, de Karski a saját elhatározásából ment be 1942-ben két alkalommal is a varsói gettó területére, hogy pontosan tudjon beszámolni az ottani katasztrofális állapotokról. Ő döntötte el azt is, hogy észt őrnek öltözve fölkeres egy haláltábort. Sokáig úgy tudta, hogy Belzecben járt, de később kiderült, hogy a haláltáborhoz vezető tranzitlágerig jutott el – ám ez is épp elég sokkoló élmény volt. Akcióival a földalatti mozgalom szempontjából is sokat kockáztatott. Előzőleg rengeteg emberrel találkozott, a Honi Hadsereg vezetőjétől, Roweczkitől kezdve a civil ellenállás tagjaiig. A feje tele volt nevekkel, címekkel, ha akkor elfogják, annak beláthatatlan következményei lettek volna.

Hány hozzá hasonló futár dolgozott a lengyel ellenállásban?

Körülbelül tíz, ő a három legfontosabb egyike volt. Lengyelország megszállását követően az emigráns kormány és a földalatti mozgalom között sokáig nem volt rádió-összeköttetés. Az emigráns kormány először Franciaországban, majd annak megszállása után Londonban működött. London és Varsó között csak 1942-ben jött létre rádiókapcsolat. Addig óriási szerepük volt a futároknak, akik szóbeli üzeneteket, információkat közvetítettek, adatokat és dokumentumokat szállítottak fejben, és beszéltek is az érintett felekkel. Ebben különböztek a sima küldöncöktől, akik fizikai tárgyakat kézbesítettek, és jóval többen, pár százan voltak. Karskinak elképesztő vizuális memóriája volt, szó szerint adott vissza hosszú dokumentumokat.

Jan Karski (1914–2000) Łódzban született, katolikus családban. A Lembergi Egyetemen jogot és diplomáciát tanult, elvégezte a kadétiskolát, a két háború között több ország külképviseletén dolgozott. Lengyelország megszállása után szovjet hadifogságba került, de tiszti egyenruháját közlegényire cserélve részt vehetett a német–szovjet fogolycserében, majd megszökött. Titkos megbízottként a lengyel földalatti mozgalom és a lengyel emigráns kormány között közvetített. Egyik küldetése során a Gestapo elfogta és megkínozta. Öngyilkosságot kísérelt meg, a börtönkórházba került, ahonnét kimentették az ellenállók. Küldetései során igyekezett felhívni a nyugati világ figyelmét a zsidó népirtásra, személyesen fogadta mások mellett Anthony Eden brit külügyminiszter, Felix Frankfurter amerikai legfelsőbb bíró és Roosevelt elnök. A titkos állam története című 1944-es könyve bestsellerré vált. A háború után Washingtonban élt, a Georgetown Egyetemen tanított, sokáig kerülte a nyilvánosságot. Közel járt a hetvenhez, amikor elkezdték elismerni tetteit; a Világ Igaza cím mellett megkapta a legmagasabb lengyel, izraeli és amerikai állami kitüntetéseket. A szabad világ tétlenségét a népirtással kapcsolatban „a második eredendő bűnnek” nevezte.

Budapesten is megfordult, lefagyott lábát egy magyar ápolónő mentette meg.

Kezdetben egy viszonylag gyors útvonal húzódott Lengyelországból Kassán és Budapesten keresztül. Karski 1940. januárban érkezett a magyar fővárosba, előtte a hegyeken átgyalogolva fagyási sérülést szerzett, amit itt kezeltek. Találkozott a lengyel misszió tagjai­val, és egy kicsit talán tovább maradt – nekem egyszer utalt rá, hogy a várost is megnézte. Tudja, hogy van ez, fiatal volt, intelligens, bátor és jóképű. Innen vonattal jutott el Jugoszlávia és Olaszország érintésével Dél-Franciaországba. Visszafelé ugyanezen az útvonalon tért vissza Krakkóba. Úgy tudjuk, hogy a budapesti lengyel misszió küldött vele a földalatti mozgalom számára egy hatalmas hátizsáknyi pénzt, amelyet nagy keservesen tudott csak átcipelni a Tátrán. De amikor erről mesélt, már elég idős volt, nem emlékezett minden részletre, és egy kicsit talán ki is színezte a dolgokat.

Honnan eredt a nyitottsága a zsidóság problémái iránt? A Honi Hadseregnek, ennek a meglehetősen nacionalista földalatti mozgalomnak volt a tagja.

A földalatti mozgalom szerteágazó volt, a katonai szárny mellett a civil ellenállást négy fő párt, a nacionalisták, a parasztpárt, a szocialisták és egy kisebb csoport, a demokraták alkották. A háború elején kevesebb szerep jutott a nacionalistáknak, a szocialistákkal kötött koalíció állt előtérben. Ez a párt nyitottabb volt a zsidóság felé, tagjaik közt zsidók is voltak. Karski közvetítőként lépett föl a különböző csoportok közt. Másfelől hívő katolikusként közel került egy értelmiségieket tömörítő, kis progresszív katolikus párthoz (Front Odrodzenia Polski), amelyet Zofia Kossak-Szczucka írónő vezetett. Ő a háború előtt antiszemita nézeteket vallott, de a zsidók megsemmisítésének első hulláma megváltoztatta: rengeteget cikkezett a zsidókat a németek kezére játszó, a javaikat elorozó kollaboránsok ellen. Karski közel állt hozzá, egyszer még a küldetéséért Londonban kapott fizetése felét is ennek a kis pártnak ajánlotta fel.

Karski információinak nem lett következménye. Egy amerikai legfelsőbb bíró, Felix Frankfurter például így vélte: „Nem mondom, hogy Karski hazudik, azt mondom: nem hiszek neki. Az eszem, a szívem nem hagyja, hogy mindezt elfogadjam.” Valóban nem hittek, vagy nem akartak hinni neki?

Ez összetett kérdés. Mindez együtt igaz. Rengeteg információ állt rendelkezésre, a brit hírszerzés már 1942-ben dekódolt Berlinbe küldött náci jelentéseket a három nagy megsemmisítő tábor, Auschwitz, Belzec, Sobibor áldozatairól. A hírek első hulláma öt-hat hónappal Karski érkezése előtt ért el az Egyesült Államokba, de az információkat csupán propagandacélokra használták. A nagyhatalmak motivációi különbözőek voltak, de ki kell mondani, hogy az antiszemitizmus világszerte erős volt a háború előtt. Már az 1938-as eviani konferencián kiderült, hogy egyik ország sem hajlandó befogadni a náci Németországból menekülő zsidókat. A goebbelsi propagandát, miszerint a háborúért a zsidóság felelős, a tengeren túl is visszhangozta a jelentős befolyással rendelkező német kisebbség. A szövetségesek minimalizálni akarták a személyi veszteségeket, Nagy-Britannia a palesztin helyzet eszkalálódásától is tartott. Szovjet megközelítésben pedig minden szovjet nép egyformán a náci agresszió áldozata, a zsidóság ügye nem számított külön témának. Igaz, a zsidó diaszpóra anyagi forrásainak mozgósítására ők is használták érvként a holokausztot.

Minduntalan fölmerül, hogyan tehettek volna többet a szövetségesek. Például lebombázhatták volna az Auschwitzba vezető vasútvonalakat.

Ám ez 1942–43-ban nem valósult meg, 1944 nyarára pedig a zsidókérdést úgymond megoldották: egész Európában csak Magyarországon és Romániában maradt számottevő közösség. Bombázták egyébként Auschwitz III-at, Morowitzot, nem a tábort vagy a vasutat, hanem a gyárat. Egyébként Karski meghallgatása után Amerikában felállítottak egy menekültügyi testületet, amely 6000 romániai zsidót megmentett.

A varsói gettólázadás megtorlása, 1943. április (Fotó: A Stroop-jelentésból)

Karski személyes kudarcának tekintette, hogy a Nyugat figyelmét nem sikerült ráirányítani a holokausztra. Ezért nem beszélt róla negyven éven át?

Többször úgy nyilatkozott, hogy felejteni akart. Jellemző, hogy bár felesége, akit az ötvenes évek végén Washingtonban ismert meg, lengyel zsidó volt, egymás között soha nem beszéltek az anyanyelvükön, kizárólag angolul. Pola Nirenska táncos-koreográfus volt, a háború kitörésekor Londonban turnézott, Lengyelországban maradt rokonsága azonban odaveszett. Karski sokáig visszautasította a nyilvánosságot, de a magánéletben biztos, hogy beszélt a holokausztról. Erre enged következtetni, hogy az első interjújában, amit egy lengyel történész készített vele 1975-ben, szinte szóról szóra ugyanazokkal a szavakkal mondja el az eseményeket, mint a későbbi Lanzmann-interjúban.

Lanzmann filmje felháborodást keltett, mondván, hogy egyoldalúan negatív képet fest a lengyelekről. Ha csak egy képre emlékszik a néző a filmből, az biztosan a kaján, torok­elvágós mozdulat, amellyel egy lengyel paraszt szemlélteti a zsidóság sorsát. Sokan Karskira is haragudtak.

A Soát 1985-ben mutatták be Nyugaton, de a lengyel állami televízióban csak a 9 órás film 50 perces, rövidített változatát adták le. Ebben Lanzmann Sobibor környéki parasztokat szólaltat meg, Karski pedig kizárólag a varsói gettóban és a Belzec melletti tranzitlágerben látott borzalmakról beszél. A hosszú film azonban, amelyet a közvélemény nem ismert, jóval árnyaltabb képet fest, olyanok is megszólalnak, akiket megérintett a zsidóság tragédiája, és igyekeztek segíteni. Lanzmann két napot forgatott Karskival 1978-ban, de még a hosszú filmbe sem került be a felvételek jelentős része. Ezeket alig néhány éve mutatták be a Karski-jelentés címmel. Mi, történészek ismertük a felvételek tartalmát, a szöveg leirata korábban is hozzáférhető volt a Washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum archívumában. De nekünk is érdekes volt látni a felvételeket, Karski roppant érzékletesen meséli el, milyen kicsinek érezte magát a hatalmas Roosevelt elnökkel szemben.

Az idős Karski

Milyen ma Karski megítélése Lengyelországban?

A fiatal generációt nem érdekli a történelem, a háború, a német megszállás nem divatos téma. A társadalom nacionalistább részét jobban foglalkoztatják a kommunista rezsim bűnei. Időről időre azért hőst faragnak belőle, cikkeznek, beszélnek róla, pár iskola róla van elnevezve. De visszakérdezek: önöknél mekkora kultusza van Wallenbergnek?

Körülbelül ugyanekkora. A lengyel társadalom mennyire tudott szembenézni saját felelősségével?

Nálunk a szembenézés első hulláma Jan Błoński irodalmár esszéje, a Szegény lengyelek nézik a gettót 1987-es megjelenése után következett be. Ebben az írásban – amelynek címe utalás Czesław Miłosz híres versére, az Egy szegény keresztény nézi a gettót címűre – Błoński kimondja, hogy tétlen szemlélői voltunk a zsidó népirtásnak. Újabban Jan Thomas Gross 2000-ben angolul és lengyelül megjelent Szomszédokja generált széles társadalmi vitát, amely a jedwabnei tragédiát elemzi (1941. július 10-én Jedwabne lengyel lakossága lemészárolta a falu 340 fős zsidó közösségét – O. I.). Ennek geneziséről, mindenekelőtt a vádról, miszerint 1939 és 1941 közt a zsidók szövetkeztek volna a szovjetekkel, én is írtam. A társadalmi párbeszédet nem könnyíti meg a korábban német, majd lengyel állami tulajdonba került egykori zsidó ingatlanok reprivatizációja körüli feszültség. Mindez úgy, hogy Lengyelországban ma nincsenek zsidók: Európa legnagyobb közösségének 90 százalékát megsemmisítették, a túlélő 10 százalék emigrált.

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotók a Magyar Narancsban jelentek meg (2014/44).

Fotó: Sióréti Gábor (2)