Nem született varázslónak, mégis az lett – Boldog születésnapot, Halász Jutka!

Nemzeti intézmény, szekértáborok felett álló közös nevező, gyerekkori idol. Halász Judit október 7-én ünnepelte 76. születésnapját. Három éve ilyenkor az utolsó simításokat végeztük Nem születtem varázslónak című önéletrajzi könyvén.

Azoknak a generációknak, akik az ő lemezein cseperedtek, a felnőtté válás egyik mutatója rájönni: Halász Judit nem csupán a mindennapjainkat átszövő, kedves dalaink előadója, de csodás színésznő, akit a színpadon és a filmvásznon is legendás szerepekben láthatunk a mai napig.

Szeretjük és ismerni véljük, de valójában keveset tudunk róla, hiszen a nyilvánosság előtt rendkívül szemérmes, vallja, hogy az ember életében lennie kell egy helynek, ahová visszavonulhat, egy ajtónak, amit magára csukhat. Ezért is volt nagy öröm számomra, hogy a Park Kiadó felkérésére együtt dolgozhattam Jutkával önéletrajzi könyvén, amelyben minden addiginál közelebb engedi magához az érdeklődőket.

Feltárul a gyerekkora, édesanyjához fűződő kapcsolata, díjugrató lovas karrierje, és számtalan anekdota a Vígszínház berkeiből, amelynek több mint ötven éve a tagja. Őszintén – de azt a bizonyos ajtót nem sarkig tárva – vall anyaságról, nagymamaságról, betegségéről. Felidéz egy sor mulatságos és megható történetet a gyerekekről, akik negyven éve kitartóan várják a koncertek után. 

Halász Jutkával a Libri Allee közönségtalálkozón 2015 novemberében (Fotó: Göndör Péter)

Kiderül, ki volt Karakán. Miért ordította le a kisművésznő fejét Latinovics Zoltán? Mitől felejti el olykor még a Micimackónak is a szövegét? Hogyan készíti a nevezetes zöld levest? És hogyan csodálkozott rá egyszer egy kislány, hogy Jutka néni tényleg létezik.

Mi az, hogy. Negyveneseket megszégyenítően aktív, játszik a színházban – például az Audiencia című kortárs brit darabban a főszerepet, II. Erzsébet angol királynőt –, és hétvégente koncertezik. Az autója, amelyet mindig maga vezet, szinte már magától eltalál az ország legtávolabbi szegleteibe. Nem született varázslónak, mégis az lett.

Boldog születésnapot, Jutka!

Orosz Ildikó

Néhány olvasói vélemény a moly.hu-n:

Ez a könyv pont olyan, mint a művésznő: kedves, érdekes, megható és néha vicces is. Olyan „halászjutkás” ❤

 *

Történetek szerepekről, színházról, zenéről, dalokról, gyermekversekről, koncertekről. Kedves olvasmány. Megerősít abban, hogy a sorsunkat gyakran nem mi irányítjuk, a dolgok csak úgy megtörténnek velünk méghozzá úgy, ahogyan lenniük kell, hogy valami értékes születhessen. 

 *

Olyan, mint a színésznő: elegáns, finoman távolságtartó. (...) Nem celebkönyv.

 *

Számomra, aki tényleg ismeretlen ismerősként kezdtem róla/tőle olvasni, élményt jelentett a könyv. Mindenről szó esik egészen onnan, amikor ő még kislány volt addig, hogy hívják a nagymamát (amúgy pont nem, mert az unokáknak is csak Jutka). Színházi, filmes, tévéjátékos, koncertes, albumos kulisszatitkok és persze rengeteg dal: olvasmányos, érdekes, mesélős stílusban.

*

Recenzió a Criticai Lapok folyóiratból:

Varga Kinga: Halász Judit és a memoár

Halász Judit – Orosz Ildikó: Nem születtem varázslónak

Criticai Lapok, 2015/7-8.

Olyan gazdag, sokrétű és összetett színészi/előadói pálya számbavételekor, mint amilyen Halász Judité is, nem könnyű megtalálni a módját annak, hogy a hangsúlyok a megfelelő helyre kerüljenek, s a rengeteg adat, a sokféle közelítésmód és sziporkázó ötletlehetőség ne oltsa ki egymást. A létrejött mű, a 285 oldalas, egyes szám első személyben írott szöveg minden csapdát elkerült, könnyen olvasható, kedves, informatív olvasmány, képekkel illusztrálva, vers- és dalszövegekkel kiegészítve. Méghozzá úgy, hogy egy jó humorú, rendkívüli műveltséggel és bölcsességgel rendelkező művészt, színésznőt, megzenésített versek éneklésével műfajt teremtő előadót rajzol meg, akinek hangja tisztán és őszintén szól, s valami különlegeset szólaltat meg a világból, ami úgy hat a gyerekekre, hogy feltehetően később, felnőttként sem tudják majd elfelejteni. A könyv ugyanakkor megmutatja az embert is, aki lényeglátó, nem szereti a túlbonyolítottságot, s könnyen foglal össze elsőre nehéznek tűnő dolgokat. Aki tapasztalatait végiggondolja, és levonja belőlük a racionális következtetést. Mindezzel együtt magáról nem árul el sokat, nem érzeleg, élete eseményeiről, pályája fordulópontjairól tényszerűen és pontosan beszél, mert jellemző rá az általa fontosnak tartott erény, a szemérmesség. Az elmondottakból, a stílusból (mely maga az ember) mégis csak feltárul sok minden, és ez Orosz Ildikó, a kérdező, a szerzőtárs munkáját dicséri, aki nagy beleérző képességgel szólaltatja meg partnerét.

A Park Kiadó Halász Judit-könyve a marketing (az eladhatóság felépítése), a műfaj (két szerzős memoár) és a kultusz (ember és színésznő/előadó kettőssége) szempontjából egyaránt izgalmas és profi vállalkozás.

Marketing

Év végén jelent meg, bemutatóját stílszerűen Halász Judit anyaszínházában, a Vígben tartották. Közvetlenül az ajándékozási láz előtt dobták piacra, hogy a hagyományos novemberi és decemberi vígszínházi Halász Judit-koncertek után az előtérben elhelyezett CD- és DVD pultról, illetve a könyvesboltok polcairól könnyen beszerezhető és ajándékként a fa alá tehető legyen. Borítóján Halász Judit mosolygós, állát összekulcsolt kezeire támasztó mellképe, a szerző neve (Orosz Ildikó), a cím (Halász Judit), az alcím (Nem születtem varázslónak), illetve felső-indexben Radnóti Miklós-idézet, a hátsó borítón két ajánlás Bródy Jánostól és Lukács Sándortól, a belső borítón pedig gyerekrajz: „Szeretünk Jutka néni!” címzéssel. Az egyenként is figyelemfelkeltő elemek együtt zsúfoltság benyomását keltik, azonban megfelelnek az eladhatóság követelményének, a könyv tehát egy bestseller külső jegyeit hordozza magán. Ez a sokféleség, a mindent együtt láttatni akarás a tartalomban már – szerencsésen – nem köszön vissza, a külcsín betölti küldetését: csalogat és felkelti a várakozásokat, hogy azokat később a belbecs beteljesítse.

Műfaj

A műfaj memoárként, visszaemlékezésként meghatározható, hiszen egyes szám első személyben elmesél egy élettörténetet, melynek hitelességét a különböző időszakokból, magánéletből és a pályát megörökítő felvételekből két fényképblokk erősíti. Érdekessége, hogy interjúhelyzetből született, vagyis a kérdező, Orosz Ildikó, a szerzőpáros egyike és a válaszoló, Halász Judit, a másik szerző– ahogy az a könyvbemutatón kiderült – beszélgetések sorozatával hozta létre azt a szöveget, mely a szerkesztéssel kapott végső elrendezettséget, formát. Kollaboratív memoárról van tehát szó, ahol az elbeszélő és/vagy elbeszélt én közvetítőn keresztül született meg, de nyilvánvalóan közös ellenőrzések és javaslatok figyelembe vételével. Nem hagyományos értelemben vett beszélgető könyv, mert az élőszóban elhangzott kérdések hiányoznak, azokat a kronológia és a tematika által tagolt alfejezetek és címszavak helyettesítik. Itt, a szerkesztésben, a dalszövegek és versidézetek elhelyezésében érhető tetten ténylegesen a kérdező Orosz Ildikó szerepe, de természetesen a könyv minden egyes szavában ott van ő is, hiszen partnere szavait és ezen keresztül személyiségét érzékenyen, mint egy áteresztő membrán adja vissza.

Kultusz

A memoár műfajának önmagában is magas szinten megfelelő írás izgalmas elemzési lehetőség a Halász Judit-kultusz szempontjából is. A kötet tudatosan játszik rá erre a kultuszra, ezt bizonyítja a könyvborító és a címválasztás is: Halász Judit mosolygós, aranyszőkén csillogó haja a képen és az általa énekelt Bródy János-dal címe a kötet címeként – „Nem születtem varázslónak” ‒ egyszerre hordozzák a kultuszépítő és a kultuszromboló szándékot. Rávilágítanak arra, hogyan is működik ez a kultusz. Ha nem született varázslónak Halász Judit, akkor ez azt jelenti, hogy ember, de mégis csak varázslóvá vált, ugye? A hátsó borítón szereplő Bródy János-idézet is a kötetben elhangzó három, éppen a kultusz problémáját boncolgató történet egyikét emeli ki, melyben egy kisgyerek nem akar hinni a szemének, amikor Halász Juditot közelről látja, és ezt a Mikulás létezésére is bizonyítéknak tekinti. A másik két történettel közös, hogy a kisgyerek a számára megnevezhetetlen csodát, varázslatot testközelben látva, személyes kontaktusba lépve, kommunikálhatva vele, a döbbenettől valami elvont transzállapotot él át, ahogy a vágyott, elképzelt és a valós találkozik. A különbség annyi, hogy az első történetben a ráismerés pillanata szándékos utánajárás következménye, a kisgyerek Halász Juditot a koncert után megkeresi, míg a másik két esetben az előadóval magánhelyzetben kapcsolatba kerülő gyerek döbben rá arra, hogy tulajdonképpen kivel is beszélget, s ekkor áll elő ez a köztes tudatállapot.

Ezek a történetek az elbeszélő, tehát Halász Judit interpretálásában jelennek meg, aki ezt a hatást művészként létrehozni képes. Az önelemző helyzetekben ez is egy kettősség, mert ő maga is rácsodálkozik erre a hatásra, ahogy további két történetben is, melyek nem előadó-énjéhez, hanem színész-énjéhez kapcsolódnak. A Mirr-Murr mesék felolvasójaként és az Ismeretlen ismerős című film főszereplőjeként azonosították szerepével: az elsőben a tévé képernyőjén az esti mesében elaltatott kisgyereket hitték sajátjának, utóbbiban az egyedülálló színésznővel azonosították, aki örökbe fogad egy kisfiút, és végül kiteljesíti életét azzal, hogy gyerekeknek kezd el koncerteket adni. Nem mellesleg a filmet életbeli férje, Rózsa János rendezte. A könyv igyekszik tisztázni a valós és a színészi helyzeteket, de egyértelmű, hogy az összemosás és a szétválaszthatatlanság magából a működési mechanizmusból adódik. Valamennyi szándékoltság feltételezhető ezeknek a szituációknak az előállításában, de az is biztos, attól, hogy sikeres tévéműsorról és filmről van szó, azok elérték céljukat, és természetes módon vonták magukkal az azonosítást, ami abból adódott, hogy egymáshoz jelentésben közel eső dolgok (valóság és fikció) együtt kezdtek el értelmezési lehetőségeket adni, a nézők számára komoly jelentőséggel bírva.

Az olvasó, aki nagy valószínűséggel a kultusz fenntartásának cinkosa, hiszen Halász Judit az ő számára sem más, mint egy varázsló, esetleg megtorpan, ha a fentieket végiggondolja, mert fájónak érzi, hogy egykori énje, aki szorongva várakozott autogrammért az öltöző előtt, s aki kicsit azt remélte, hogy az egyes szám második személyű megszólítás a dalban csak neki szól, rájön, egy volt csak a nagyon sok közül, akivel lehetetlenség az aláírás meghitt pillanatán túl közelebbi viszonyt kialakítani, és aki generációnként – a tapasztalatok ezt mutatják – újratermelődik. De akinek a titkát, ha egyszer megírta vagy megsúgta Halász Juditnak, ő soha nem adja tovább, mert tudja, mekkora felelősséggel tartozik ezekért a rábízott titkokért.

Az elbeszélő, még ha próbált is korábban távolságot tartani a magáról önmaga kialakította képtől, itt azonosul vele, illetve ekkor derül ki: azonos vele. A könyv ebben a pillanatban a kultusz beteljesítőjévé válik, és az a kísérlet, hogy tisztázza az életműben az előadó által háttérbe szoruló színész helyzetét, egyszerűen feleslegessé válik.

Varga Kinga