Pataki Ági: Nyitottan a világra – Utam a kifutótól a vörös szőnyegig

Szeptember elején jelent meg a 70-dik születésnapját ünneplő Pataki Ági önéletrajzi könyve, amelynek létrejöttében alkotószerkesztőként közreműködtem. 

Megismerhetjük belőle nem mindennapi karrierváltásainak történetét, magánéleti örömeit és kudarcait, beszél a divat és a Kádár-korszak viszonyáról, produceri kihívásokról, gyűjtőszenvedélyéről és a női közösségek erejéről is. Örülök, hogy segíthettem neki felidézni és kötetté rendezni az emlékeit, gondolatait. Lendületes, vagány, profi és elkötelezett nőt ismertem meg benne. És ami a Nyitottan a világra című könyv klasszikusan elegáns borítójából nem jön át, de tanúsíthatom: remek humora van, és nem fél saját magán is alkalmazni!

Sokat elárul a személyiségéről, és egyben a könyv egyik különlegessége, hogy Ági egy füzetbe gyűjti azokat a híres nőktől származó frappáns idézeteket, amelyek elgondolkodtatják vagy egyszerűen csak megnevettetik – Coco Chaneltől kezdve Madonnán át Szabó Magdáig vagy Oprah Winfrey-ig. A könyvéből az is kiderül, miért tetszenek neki ezek a gondolatok, és hogyan vonatkoznak a saját életére. 

Orosz Ildikó

*

A könyv megjelentésének alkalmából álljon itt egy régebbi beszélgetésünk, amely még a MOM Park magazinban jelent meg 2011-ben:

Manökenből üzletasszony. Divatkreátorból filmproducer. Belvárosiból hegylakó. Notórius

szalonnaevőből az egészséges életmód híve. Pataki Ági a változás és megújulás asszonya. Keleti stílusban berendezett budai lakásában beszélgettem vele, ahol a falakon, a polcokon antik üveg és bronz tárgyak sorakoznak, és a bútorok is távoli kultúrákról mesélnek. A MOM Park magazin fotózásán videó is készült a Pataki Ági–Kovács Gábor producer házaspár otthonában. 

Honnan ez a vonzalom a keleti csecsebecsék iránt?

Pataki Ági: Modellként számos egzotikus helyen megfordultam, többek közt Japánban. Ott szereztem be az első darabokat, később pedig más országokban, és itthon is vásároltam hozzá. Először voltak a tárgyak, aztán a bútorok. Érdekes, hogy amíg nem jártam Japánban, addig teljesen mást gondoltam róla. Nem értettem, hogyan tudnak ennyire élen járni a divatban, az építészetben. A helyszínen viszont átéreztem, hogy a régi kultúrából mindez levezethető. Többször jártam Japánban, és szeretnék visszamenni a családdal. Csakhogy ez hosszú túra, körülbelül egy hónap lenne. Ennyi időre nagyon nehéz a munkából kiszakadni. Ráadásul a férjemnek más preferenciái vannak: ő Indiában nevelkedett, oda látogatna el szívesen.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Ha valamelyik eltörik, megragasztod?

Persze. A tárgyaknak elsősorban az esztétikuma érdekel, ezért ha eltörik, és értékét veszti, akkor is kijavítom. Sok olyan darabom van, ami megsínylette a költözéseket. De ragaszkodom hozzájuk, mert mindnek története van: az orosz kalcedon üvegtojásokat – nem Fabergé! – a moszkvai útjaimon kezdtem gyűjteni, de a szacumákból is van vagy ötven. A férjem szerint céllövölde-versenyt rendezhetnénk belőlük. Különösen kedves egy gyönyörű, régi szobrocska, amit Burmában vettem a piacon, amikor Frei 8 nap alatt a Föld körül műsorával ott jártunk. Ez volt az utolsó szerzeményem, ami egyben az utazós korszakom lezárását is jelentette.

Az utazásból visszavettél, viszont egyre aktívabban sportolsz. Mi vitt rá, hogy negyvenöt felett egyszer csak „megmozdulj”?

Ahogy az lenni szokott, minden nap feljött rám egy kis súly. Egyszer egy kirakat előtt sétálva mackós mozgású nénit láttam visszatükröződni. Megdöbbentem. Barátnőm, Stefanek Gertrúd vívóvilágbajnok is fogyni akart, pedig rajta nem 15 kiló volt, hanem 5 gramm. A férjeinket bevonva kitaláltuk, hogy amelyik házaspár százalékosan több súlyt ad le két hónap alatt, az meghívja a másikat egy európai hétvégére. Nagyon eredménycentrikus vagyok, úgyhogy mi nyertünk, ráadásul úgy, hogy a férjem semennyit nem fogyott! Ekkor kezdtem el futni, és közben megszerettem a mozgást. Ez több mint tíz éve történt. Most hetente három-négyszer sportolok. Nehezen indulok neki, de tudom, hogy utána sokkal jobb lesz a közérzetem, és pszichésen is jót tesz, hogy az egészségem és az életminőségem fenntartása érdekében megtettem, ami tőlem telik.

Az étkezési szokásaidon is változtattál?

Szeretek enni, és nem tudok lemondani az édességről, meg a fagyiról. Azért racionalizáltam az étkezéseimet, elhagytam a szalonnát reggelire, meg a töltött káposztát éjjel kettőkor, hidegen. De a kulcs a mozgás. Van egy baráti család, akikkel úgy járunk nyaralni, hogy közben rengeteget mozgunk. Síelés, futás a tengerparton, fitnesz terem. A férjemmel sokszor lemegyünk a Balatonra, mert imádunk Tihanyban futni. Ha pedig városba megyünk, akkor gyalogolunk. A Cannes-i Filmfesztivál idején szándékosan olyan tengerparti szállodát választunk, ami jó 45 perc sétára van a várostól, és ezt naponta kétszer, délelőtt és délután is megtesszük.

… és a vörös szőnyegre való cipő?

Kézben visszük. Mezítláb gyalogolunk, és a városban felvesszük. Általában dolgozni vagy vetítésre megyünk be, és nagyon jó érzés egy kiadós séta után elvégezni a teendőinket. Szerencsére a férjem ebben partner. Nekünk nagyon fontos, hogyan töltjük el az időt a családon belül, és a barátainkkal: az együttléteinket átszövi az aktivitás.

A divatban visszajön a 70-es, 80-as évek, a fiatalságod és a modellkorszakod ideje. Hordasz retro ruhákat nosztalgiából?

Nem! Még ha vágyódnék is rá, nem vehetek fel ilyesmit, mert az emberek nem azt gondolnák, hogy követem a divatot, hanem hogy „szegény Pataki Ági, nem vette észre, hogy közben eltelt negyven év”! Van egy stílusom, ami nem igényel különösebb energiát. A trendeket naprakészen követni rengeteg idő, pénz és energia, és ez a motiváció belőlem már kiveszett. Húsz évet töltöttem el a szakmában, ezalatt beleuntam.

Igaz, közben egy barátnőmmel elkezdtünk divatüzleteket csinálni, és ez a része érdekelt is. A 80-as években nagy feladat volt a semmiből létrehozni valamit. Nem volt alapanyag, mindent magunk gyártottunk. Volt egy konfekció műhelyünk, egy bőrdíszműves műhelyünk. Izgalmas időszak volt. A rendszerváltás után, amikor kinyílt a piac, ezt is egy kicsit eluntuk. Ezekkel a kisipari módszerekkel nem lehetett volna megmaradni, növekedni kellett volna, be kellett volna menni a plázákba, de azt már nem vállaltuk.

Ha ma lennél pályakezdő, megint eltöltenél húsz évet modellként?

Biztos, hogy nem. Egyrészt alkatilag sem lennék rá alkalmas: akkoriban más volt az ideál, és már akkor sem voltam az. Másrészt ma rengeteg lehetőség van, a határok minden tekintetben nyitottabbak. A 70-es években modellkedni kicsit olyan volt, mint az 50-es, 60-as években sportolónak lenni: sokkal többet nyújtott annál, mint amit valójában. Ma modellnek lenni azt jelenti, hogy modellnek lenni. Akkoriban azt is jelentette, hogy szabadabban élni, utazni, világot látni. Ez óriási vonzerőt jelentett a számomra – annak ellenére, hogy eredetileg nem készültem modellnek.

Persze tudtam, hogy minél hosszabb időt töltök el ezen a területen, annál inkább beszűkülnek az egyéb lehetőségeim, hiszen akkor modellkedtem, amikor más felépíti a karrierjét. Ugyanakkor az én esetemben nem okozott problémát a váltás: igaz, nem egyedül, de képes voltam elkezdeni egy vadonatúj szakmát, a filmezést.

Producerként közönségfilmekkel és művészfilmekkel is foglalkozol. Fogyasztóként melyik műfaj áll hozzád közelebb?

Jobban érdekelnek az art filmek, de ez nem jelenti, hogy egy jó közönségfilm ne szórakoztatna. A nagy amerikai szuperprodukciók azonban ritkán érdekelnek. A férjem ezeket is szereti, ezért sokszor külön megyünk moziba: más típusú filmeket nézünk meg, és utána találkozunk. Én sokszor elmegyek úgy a Cirkóba, hogy nincs időm megnézni, mit játszanak, de a két terem közül az egyikben biztosan találok olyat, ami érdekel. A férjem ugyanígy, „vaktában” beül egy plázába.

Örök ellentét van a film alkotói és a gyártási oldal közt, hiszen az alkotó mindig többet akar. Diplomatikus producer vagy?

A producernek az a dolga, hogy megteremtse a feltételeket, és az adott kereteken belül tartsa a produkciót. Ez mindig nehéz, olyan még nem volt, hogy az alkotók ne feszegették volna a kereteket! A feszültség elkerülhetetlen, ám ha a producer elég empatikus és professzionális, akkor képes a feszültséget olyan szinten tartani, ami még tolerálható. Empátiában a férjem jobb, iszonyatosan toleráns az alkotókkal. Én szigorúbb vagyok, kevesebbet engednék: mindig félek, hogy túllépjük a kereteinket.

Most, ebben a tetszhalott állapotában, vannak a magyar filmnek tartalékai?

A magyar filmet most nagyon támadják, pedig igenis jó állapotban van. Nem azt mondom, hogy minden filmnek el kellett készülnie – sok a sallang, amit valószínűleg ki lehetett volna szűrni. De nem lehet mindig 100 százalékosan teljesíteni. Amerikában és a többi, nagy filmiparral rendelkező országban is rengeteg produkció megy a kukába. Igaz, hogy lehetett volna jobban szelektálni, és kevesebb filmet készíteni, ugyanakkor azok a rendezők, akik az utóbbi évtizedben lehetőséget kaptak – Tarr Béla, Mundruczó, Hajdú Szabolcs, Pálfi György, Kocsis Ági, Fliegauf és sorolhatnám – az európai filmkultúra szempontjából is értékes filmeket készítettek. A cannes-i, berlini, locarnói fesztiválszereplésekkel ott vagyunk az élmezőnyben, annak ellenére, hogy egy ilyen kis piacon, egy ilyen drága műfajban nehéz kiemelkedőt alkotni. Sajnos a magyar filmmel kapcsolatos jelenlegi kommunikációban nem kap elég hangsúlyt, hogy az ország méretéhez képest sok kiemelkedő rendezőnk van, akikre vigyáznunk kellene.

Látom, elérzékenyültél…

Igen... A mi életünkben a játékfilmek jelenleg nem a megélhetést jelentik (bár úgy lenne, hogy egyszer igen!). Ez nem jelenti, hogy az Üvegtigris ne volna anyagilag is sikeres vállalkozás. De ha az egészet nézem, akkor nem egzisztenciális kérdés, hanem olyasmi, ami feltölt és motivál, amitől úgy érezzük, hogy valami fontosat hozunk létre. Bár nem mi vagyunk az alkotók, de segítséget nyújtunk, részt veszünk az értékteremtésben, és ez nagyon jó érzés.

Névjegy 

Magyarország egyik első sztármanökenje, a Fabulon arca. A 70-es évek társadalmi viszonyait jól jellemzi, hogy ikonikussá vált fotóit egy végzős képzőművész hallgató készítette vizsgamunkaként – ezeket a Fabulon első körben a modell tudta nélkül vásárolta meg. Húsz évig dolgozott modellként, ezzel párhuzamosan, a 80-as években divatbutikot nyitott a Váci utcában, ahol a saját gyártású Váci 10 márkát árusították. Az 90-es évek elején ismét váltott: bekapcsolódott férje, Kovács Gábor főként reklámfilmes cégének munkájába (Filmpartners), és közösen számos hazai közönségfilmet (Üvegtigris 1-3, Kalandorok) és nemzetközi fesztiváldíjas művészfilmet (Fehér tenyér, Bibliothèque Pascal, Adás) vittek sikerre. Produceri munkájukat idén tavasszal Balázs Béla-díjjal ismerték el.  Számos civil és jótékonysági ügy szószólója: részt vesz a Csányi Alapítvány, a segítséggel élők integrációján fáradozó Mosolyország Alapítvány, valamint a Hospice kommunikációs munkájában. Támogatta a Nők a Pályán Egyesület népszavazási kezdeményezését a nők magasabb arányú politikai reprezentációjáért, a fővárosi művészmozik létjogosultságért pedig a Budapesti Art Mozi Egyesület elnökeként állt ki. 

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban jelentek meg (2011. nyár), Filmen innen, fotón túl címmel.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Videó: Madarász Isti
Smink: Horacsek Ági
Haj: Zsidró Szalon
Styling: Holdampf Linda
Művészeti vezető: Novák András / Aevum