"Harminc év kiesett" – Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat alelnöke észak-koreai segélyakcióikról

Kevesen tudják, hogy magyarok is részt vesznek a gyér számú észak-koreai humanitárius akcióban. A Baptista Szeretetszolgálat alelnöke 1998-ban járt először az országban, ahol a béke dacára is nehezebb a dolguk, mint a világ más, háború sújtotta területein.

Az elmúlt húsz évben számos háború és katasztrófa sújtotta területen tevékenykedtek, de Észak-Korea ezek között is különlegesnek számít. Miért?

Szilágyi Béla: Észak-Koreát nem­­csak mi, hanem az ENSZ is „kategórián kívülinek” tartja, annyira speciálisnak számítanak az ottani körülmények. Nem véletlen, hogy az országban alig egy tucat nemzetközi szervezet működik, közben Haitiban több ezer, de Koszovóban is legalább 5-600. A humanitárius segélyezés alapvetően politikailag semleges, kizárólag a katasztrófa mértéke, súlya és a szükségben lévők helyzete fontos számunkra. Igyekszünk is távol tartani magunkat a politikától, de az mégis behatárolja a mozgásterünket. Észak-Koreában élhetünk a legkevesebb szókimondással, és alig van lehetőségünk az ún. advokációra, vagyis arra, hogy a segítségünket azokra is kiterjesszük, akikről azt gondoljuk, jogi vagy szociális helyzetük folytán nagyobb szükséget szenvednek.

Fotó: Magyar Baptista Szeretetszolgálat

Srí Lankán például azt mondtuk: lehetetlen, hogy ne mehessünk keletre, a jobbára muzulmán vallású tamilok lakta területre is, pedig a kormány azt akarta, hogy csak a buddhista szingalézeknek vihessünk segélyt. De ott a segélyszervezetek a nemzetközi média segítségével elérték, hogy egyformán segíthessenek minden érintett területen. Ám Észak-Koreában elképzelhetetlen, hogy északon, a kínai, koreai, orosz határ közelében, pláne a hivatalosan be sem vallott fogolytáborokban is dolgozhassunk. Ha ilyesmit kezdeményeznénk, azonnal megtagadnák tőlünk a belépést, vagy ami rosszabb, beengednének az országba, de ki már nem. Néha úgy érezzük, hogy a háborús övezetekben is kevésbé behatárolt és ellenőrzött a munkánk, mint itt.

1998-ban járt először Észak-Koreában, amikor az országot a legnagyobb éhínség sújtotta. Milyen állapotok fogadták?

Bárhol a világon, ha be­lépünk egy árvaházba, iskolába, zsibongással, rohangálással találkozunk. Észak-Koreában síri csend fogadott. És nemcsak a kőkemény fegyelmezés, a kilátásba helyezett retorziók miatt. A legkisebbeknek sokszor erejük sem volt megmozdulni az éhezés és a hideg miatt, pokrócba csavarva, némán feküdtek a földön. Rengeteg bőrbetegséggel küszködtek, az arcuk állandóan sebes volt. Az 500 grammos rizsfejadag ekkoriban lement 100–200-ra, és a gyerekek ennek csak a felét kapják. Az emberek falevelekből, faháncsból főztek valamiféle levest a túléléshez. Észak-Korea hivatalosan a szovjet blokk összeomlását, a természeti katasztrófákat és a nemzetközi, imperialista blokádot tette felelőssé az éhínségért.

Csakhogy az ország mindig behozatalra szorult, területének legfeljebb 15-20 százaléka alkalmas mezőgazdasági művelésre, és Oroszország és Kína már nem fogadta el azt, amit a szovjet érában igen, a ginzenget meg a művészeti alkotásokat több millió tonna élelmiszerért cserébe. Az ország gazdasági csődbe jutott, a 2012-re kiadott teljesítménycélok nem érték el az 1980-as szintet. Harminc év kiesett. A kórházak katasztrofális állapotban voltak, és vannak többnyire ma is. A lakosság ötöde bevallottan hepatitises, főként az egyszer használatos tűk többszöri használata miatt. A berendezések elavultak, a betegek utcai ruhájukban, télen kabátban fekszenek. Láttunk olyan műtétet, ahol sörösüvegből folyt valamiféle infúzió, altatás nem volt. Ennek ellenére amikor felajánlottuk a segítségünket, nem azt mondták, hogy tűre, szikére, gyógyszerre lenne szükségük, hanem azt, hogy ki van adva felülről, hogy agyműtéteket kell végezniük, ehhez kellene felszerelés és orvosok, akik ezt megtanítják.

Önök elsősorban a Phenjantól 80 km-re délre lévő Szarivon tartományi székhelyen és környékén tevékenykednek. Itt már az ötvenes években dolgoztak magyar orvosok.

A koreai háború 1950-es kirobbanását követően Magyarország évente küldött ki orvoscsoportokat egészen 1957-ig. A háború vége felé megépítették a Rákosi Mátyás Kórházat, amelynek a jelenlegi tartományi kórház a jog­utódja. Az épület és a név már nem ugyanaz, de ma is jó szívvel emlékeznek rá, az udvaron van is egy emlékmű a magyar és a ko­reai nép örök barátságáról. Fontos volt ez a szál, ennek köszönhetően vethettük meg itt a lábunkat. Tisztában voltuk azzal, hogy nem tudunk Korea egész területén működni, és mivel nem akartunk szétaprózódni, itt összpontosítottuk a munkánkat.

Milyen eredménnyel?

Elsősorban a tartományi kórház, a gyermekkórház és két árvaház működését segítjük.
A rengeteg magyar, német és amerikai adományból sikerült felújítani az egyik műtőt, tízezres nagyságrendben szállítani tűket és más fogyóeszközöket. Ma már a gyerekek életben maradnak az árvaházban és jobb az egészségi állapotuk, mint korábban, amikor néhány hetente-havonta lecserélődött a 20–25 százalékuk. Vittünk rengeteg gyerekruhát, -élelmiszert, -gyógyszert, mert ezek jó eséllyel nem kerülnek a katonasághoz. Létrehoztunk egy kacsafarmot, amely tojással, és egy akácost, amely mézzel látja el az embereket, illetve mezőgazdasági szakembereket és orvosokat hoztunk magyarországi továbbképzésre.

Mennyire érezteti a hatását a munkájukban az ország nukleáris programja, és a Nyugat kilátásba helyezett szankciói?

A munkánkat magyar és külföldi magánszemélyek, cégek adományaiból, a világszerte 110 millió baptistát tömörítő szervezetek hozzájárulásaiból, valamint pályázati pénzekből finanszírozzuk. Amikor a nukleáris kérdés kiéleződik, az adományok mértéke azonnal csökken, odakint pedig az egész ország érezhetően befeszül, mindegy, hogy épp miniszteri szinten tárgyalunk-e vagy csak a helyi erőkkel. A megszokottnál is többet kell küzdenünk mindenért, a kulcsos ember hirtelen szabadságra megy, az autó elromlik, autópályát építenek, vagy egyszerűen közlik, hogy nem kapjuk meg a vidéki utazási engedélyt. Ilyenkor elindul a taktikázás, fenyegetés: rendben, akkor megállítjuk félúton a konténert, összepakoljuk, ami már megérkezett, leállítjuk az oktatási programot.

Fotó: Magyar Baptista Szeretetszolgálat

Előfordult, hogy azzal fogadták a reptéren, hogy gratuláltak a felesége jeles szigorlatához, majd megjegyezték, kár, hogy eladta az autóját, pedig még jó volt. Ez egyfajta fenyegetés, hogy az otthoni életét is figyelemmel kísérik?

Észak-Koreában egyértelmű, hogy az autónkban, lakásunkban mindenütt vannak lehallgató-készülékek. Volt, hogy körbementem egy kis rádióval az irodánkban, így megtudhattam, hogy hol vannak a falban, a beépített szekrényekben a lehallgatók: ott sokkal jobb volt a vétel. Tudjuk persze, hogy állandóan lehallgatnak, megfigyelnek, jelentenek rólunk. Azzal pedig, hogy a feleségem itthoni szigorlatát említik, azt tudatosítják bennünk, hogy amikor az országhatáron kívül vagyunk, akkor is minél több információt igyekeznek begyűjteni rólunk.

Figyelnünk kell arra, mit mondunk és nyilatkozunk a nagyvilágban. Ugyanakkor 17 év alatt sikerült megértetnünk a helyiekkel, hogy ha nem beszélünk Nyugaton a humanitárius helyzet súlyosságáról, akkor nem fognak érkezni az adományok. Ezek olyan húzd meg, ereszd meg játszmák, amelyekben nem szabad meglepetést vagy gyengeséget mutatnunk, ellenkező esetben nem csak a munkánk nehezedik meg, a túlélésünk is.

A Nagy Vezető 104. esztendejében 

Észak-Koreában az 1990-es évek második felében bekövetkező éhínség idején az ENSZ becslései szerint 1,2–1,6 millió, más források szerint 2,5 millió ember, a népesség egytizede vesztette életét, de a lakosság 80 százaléka jelenleg is éhezik vagy alultáplált. 2008-ban leszállították a besorozható férfiak magasságának és súlyának alsó határát 148 cm-re és 43 kg-ra. A kötelező sorkatonai szolgálat férfiak számára 10, nők számára 7 év. A vezető elit a jobb táplálkozásnak köszönhetően testméretében is az átlag fölé emelkedik. Becslések szerint a kényszermunka és a kivégzések miatt 1948 óta több mint egymillió ember vesztette életét, húsz munkatáborban 120–200 ezer politikai foglyot őrizhetnek. A külföldről hazatérő diplomatákat vélhetően 6–12 hónapra átnevelő táborokba küldik. Minden ember számára kötelező heti egyszer az önkritika és a jelentés másokról, beleértve a házastársakat, szülőket, gyerekeket. Mindezt öt családonként egy felügyelő, öt felügyelőként egy főfelügyelő kontrollálja. A települések közötti közlekedés engedélyköteles. Országszerte 35 ezerre teszik az államalapítóNagy Vezető, Kim Ir Szen szobrainak számát, aki 1948–1994-ig volt az ország első embere. Őt fia, Kim Dzsong Il, 2011 decemberétől pedig Kim Dzsong Un követte az ország élén. Az állam ideológiai alapja a dzsucse (a. m. „önrendelkezés”), melyet a Nagy Vezető 1912. áprilisi születésétől datálnak, ez egyben időszámításuk első éve, tehát most 104-et írnak. Az egyetlen állami tévécsatornán a heti egy félórás világhíradóban jól megválogatott tüntetések, háborúk, katasztrófák bizonyítják, hogy Észak-Korea a lehetséges világok legjobbika.

Sokéves hiábavaló próbálkozás után a közelmúltban napirendre került a Pető-módszer „exportálása” a koreai mozgássérült gyerekek fejlesztésére.

Szakembereink eddig 8 országban vezették be a Pető-módszeren alapuló mozgás- és beszédfejlesztési terápiát. Sok helyen rettenetesen szégyellik az értelmi, mozgás- és egyéb sérült gyermekeket, minél keletebbre és délebbre megyünk, annál inkább. Albániában láttunk olyan gyermeket, aki a házon kívül, a kutyával lakott együtt. Vietnamban, ahol jóval enyhébb a megítélés, a sérült gyermek nem ehetett egy asztalnál a családdal. Először tehát az előítéleteket kell megszüntetnünk, megértetni, hogy ezek a gyerekek kaphatnak egy esélyt, és ez a szülőnek is segítség.

Észak-Koreában évekig azt mondták, náluk minden olyan tökéletes, hogy nem születnek sérült gyerekek. Kizárólag az imperialisták aknái miatt végtagvesztett embereket említették, ami természetesen létező probléma, és vannak is rá ortopédiai programok, de mi nem ezekbe akartunk bekapcsolódni, hanem az oxigénhiány, a stroke miatt vagy a veleszületetten sérült gyerekek fejlesztésébe. Viszonylag szabadon mozgunk vidéken és a városban is, szeretünk eltévedni, és tényleg nem láttunk sehol sérült embereket, ami elég rossz üzenet. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy nem bírtam tovább, és rákérdeztem: talán megölitek őket? Mert van, amikor már nem bírod tovább – hiába ismered a határokat, át kell lépned őket, hogy jelezd, ez nem normális. A következmények nehezen megjósolhatók. Megfagyott a levegő, hónapokkal visszavetette a munkánkat a kérdés.

Aztán 2012-ben kaptunk egy jelzést, hogy elindítanának egy ilyen programot, mert képzeljük el, mégis van 200 ezer ilyen sérült gyermek az országban. Létrejött egy kis központ Phenjan külvárosában, és elindult a képzés. Az egész folyamat sokkal lassabb, mint Jordá­niában, Kambodzsában, Vietnamban vagy Algériában, de akkor is jelentős áttörés.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2015/25.)