Fátumot elégiával – Alice Munro: Csend, vétkek, szenvedély

Többször írtam Alice Munro könyveiről, amikor itthon még csak a szűkebb közönség olvasta. A 2013-as irodalmi Nobel-díj aztán meghozta számára a megérdemelt, nagyobb ismertséget. 

A 2007-es áprilisi könyvfesztiválon némileg Umberto Eco árnyékába szorultak a kanadai díszvendégek, akik közül épp a legnevesebb nem jött el személyesen.

Alice Munro nálunk kevéssé ismert, pedig a nemzetközi mezőnyben jelentős íróként tartják számon, több rangos díjat kapott, Nobel-várományos (Update: 2013-ban megkapta). Mostani novelláskötete a második magyarul, egy éve már megjelent a Szeret, nem szeret... Azt Borbás Mária fordította, korrektül; a Csend, vétkek, szenvedély kötetnél viszont a kiadónak sikerült megtalálnia Munro igazi magyar hangját: a pontos, az eredetihez híven dísztelen mondatok Mesterházi Mónika munkáját dicsérik.

Nem árt tudatosítani, hogy ezzel a két könyvvel most rögtön a kései Munrót ismerhetjük meg, aki novelláit az emlékezet működése alapján konstruálja, és fontos szerephez juttatja az idősödő, a múltba visszatekintő elégikus nőalakokat. A történetek többsége Kanada vidéki-kisvárosi környezetében játszódik, ez az, amit a szerző - egy rókatenyésztő apa lánya, aki volt pincér, dohányszedő és bejárónő is - saját életéből oly jól ismer, ugyanakkor el is emelkedik ettől a miliőtől. A szereplők szuverén nők, akiket intellektusuk, képességeik, vágyaik kiemelnek a provincialitásból. Elszántan keresik a határokat, óvatosan átlépnek, aztán mégis visszatáncolnak, máskor meg úgy mennek el, hogy vissza se néznek. A fásult élet felszíne alatt áramolnak kis halálok, nagy csalódások. (Csalnak a nők is, de a férfiakkal ellentétben nem mennyiségi, hanem minőségi alapon.) Variációk a menni vagy maradni, a mi lett volna, ha és a hogyan tovább témáira.

Sikeres újságírónő évekig rágódik azon, hogy mit rontott el, míg végül beletörődik, hogy felnőtt lánya egyszer csak elment, és örökre kizárta az életéből. Vidéki lovardatulajdonos szomszédasszonya anyagi támogatásával otthagyja perspektívátlan házasságát, de az első kanyarban leszáll a távolsági buszról, és visszaballag a férjéhez. Okos pincérlány fél napot együtt tölt egy szuggesztív, önpusztító orvossal, és úgy dönt, mégsem megy feleségül a férfi jóravaló öccséhez. Ezek a képletek önmagukban nem tűnnek túl eredetinek, ám a pszichológiai mélyfúrás, a szikár párbeszédek és a letisztult nyelv - amely csak akkor kap egy kis girlandot, ha Munro belefeledkezik a végtelen kanadai táj leírásába - sajátos világot hoznak létre. A 40-50 oldalas, mozaikos építkezésű, néha bosszantóan csattanóhiányos novellák szétfeszítik a műfaj határait.

Jellemző az Átverések körkörös, a fátum által többszörösen megbokszolt szerkezete. Alice, az egyedülálló ápolónő kisvárosi rokonsága értetlenségétől övezve minden nyáron bevonatozik Stratfordba megnézni egy Shakespeare-darabot. Egyik alkalommal elveszíti a táskáját, de ez a véletlen hozzásegíti, hogy megismerkedjen egy bevándorló férfival, akivel együtt tölti az estét. Búcsúzáskor a férfi kéri, hogy jövőre találkozzanak ugyanitt, mert neki valamiért még vissza kell utaznia Montenegróba, Alice pedig jöjjön ugyanabban a ruhában, ugyanolyan hajjal. Fura helyzet, hisz alig ismerik egymást, de a nő beleéli magát, megkeresi a térképen Montenegrót, és egy év múlva megjelenik a férfi órásműhelyében. Ám valamiért nem sikerül ugyanabban, csak egy hasonló ruhában jönnie, a férfi pedig egyetlen szó nélkül elkergeti. A nő évekig hurcolja magában a megalázó élményt, míg végül elébe kerül egy idős, leépült beteg, aki hasonlít a montenegróira. Kiderül, hogy a született süketnéma, olykor agresszív férfi Alice szerelmének az ikertestvére, akit, míg élt, a testvére ápolt - hát persze, hogy ő csapta anno Alice orrára az ajtót. Shakespeare többszörös ironikus referenciapontként szerepel, mintha csak a Vízkeresztből vagy valamelyik másik komédiából pattant volna elő az ikrek-szerelem-megtévesztés, csak itt a tévedésre nem a nap végén, hanem egy élet alkonyán derül fény. Az egész annyira banális, komikus és frusztráló, hogy végül az olvasó az, aki a leginkább pofára esik.

A véletlenek, elhibázott döntések és az ezekkel való megbékélés mellett általában megjelenik Munrónál egy kis gótikus borzongás is, valami lefojtott, vad rituálé, egy férj holttestének elégetése a tengerparton, csecsemőhamvak szétszórása a hóban, egy elkóborolt kecske látomásszerű apoteózisa. Ez a vonulat a kötetzáró novella látnoki képességekkel megáldott hősnőjének kissé didaktikus történetében kulminál, és itt már joggal érezhetjük, hogy az eredendően józan, analitikus észjárású szerző túl messzire merészkedik az ezotéria ingoványos talaján.

Persze fanyalgásra igazából nincs okunk, hiszen ki tudja, miféle tudás birtokába juthat az ember, mire olyan korba ér, mint a szerző. Munro 76 évesen a hamut hamunak mondja, és elképesztően aktív - néhány éve még a világ száz legbefolyásosabb embere közé is beválasztotta a Times. Rejtély, hogy hófehér hajú, finom úrinő létére mit keresett olyanok társaságában, mint George W. Bush, Bill Gates és Tarantino. Az viszont biztos, hogy igazoltan hiányzott a budapesti könyvfesztiválról, megüzenvén magyar kiadójának, hogy nemigen jár efféle eseményekre, mert helyette inkább ír. Részünkről a szerencse.

Park Kiadó, 2007, 361 oldal, 3000 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2007/22).