„Aztán összegyűrt az élet” – Interjú Szécsi Noémi íróval

Írói indulása óta műfajokkal kísérletezik: írt történeti szatírát, társadalmi lektűrt, irodalmi paródiát és rémhistóriát. Ifjúsági regénye, a Mandragóra utca 2013-ban gyerekkönyves sikerlistánk élén végzett, és szerettük a Tetűmesét is. A Gondolatolvasó egy trilógia második kötete, mely az 1848-as szabadságharc utáni emigráns magyarság körében játszódó Nyughatatlanok szálait viszi tovább.

A Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó a 19. századi magyar emigránsok körében játszódik. Hogyan találtál rá erre a nem túl frekventált irodalmi témára? 

Szécsi Noémi: Szerepet játszott ebben, hogy férjem (Hites Sándor – O. I.) irodalomtörténészként foglalkozott 19-20. századi emigráns írókkal, és ráláttam az anyagra. Másfelől engem mindig érdekelt Magyarország utóbbi kétszáz évének ez a párhuzamos történelme, a politikai, ideológiai, gazdasági okokból kivándoroltak sorsa. Ez jó alkalom arra is, hogy bizonyos távolságból tekintsek Magyarországra. A kívülállás, a kívülről szemlélődés nálam alapvető alkati kérdés.

A Nyughatatlanok a romantikus kosztümös regényt pátosztalanítja. Főállású szabadságharcosok jönnek-mennek, diskurálnak, családi életet élnek. Milyen forrásokból merítettél a hétköznapi élet ábrázolásához?

Rengeteg magyar és idegen nyelvű memoárt, életrajzot, kultúrtörténeti esszét olvastam. Nagyon izgalmas például Effie Gray Ruskin levelezése, aki ekkoriban férje, John Ruskin angol esztéta munkája miatt Velencében élt, és császárpárti magyar arisztokratákkal bálozott. Imponált neki a konzervatív mágnások társasága, akik hevesen szidták a magyar lázadókat. Válása híres viktoriánus botrány volt, mert Ruskinnal öt év alatt sem hálták el a házasságot. Jó forrás volt Kászonyi Dániel, a Magyarhon négy korszaka szerzője, a regénybeli Fábián Dániel ihletője. A jómódú emigráns létből hazatérve teljesen elszegényedett, egy ideig német rémregények írásából tartotta fenn magát, majd csatlakozott a baloldali mozgalmakhoz, és az 1880-as évek elején az ős-Népszava szerkesztője lett. Érdekes egybeesés, hogy Kászonyi Rakovszky Zsuzsa VS-ében is szerepel.

Rengeteg tabutémát érintesz: a korabeli szexualitás, a női testhez való viszony, fogamzásgátlás, angyalcsinálás – ezeket kiváltképp nehéz lehetett kikutatni.

Eredetileg angol-finn szakon végeztem, és az elmúlt években azért tanultam meg franciául olvasni, mert ezen a nyelven több forrás létezik. Egy brüsszeli ösztöndíjjal lehetőségem volt a Belga Királyi Könyvtárban kutatni, orvosi értesítőket, esetleírásokat böngésztem nőgyógyászati műtétekről, császármetszésről. Létezett titkos pornográf irodalom, de beszédesek a magzatelhajtó nők periratai és a különböző bűnesetek leírásai is. A gyilkosságnál számíthatott, ha a női elkövető menstruált, mert ez befolyásolhatta az elmeállapotát. A naturalista Zola-regényekből is kiderül egy csomó intim részlet.

A Gondolatolvasó narrátora egy tehetséges, több nyelven író siket fiatalember, Fülöp. Egyes kritikák szerint nem hihető, hogy egy siket személy ilyen valóságérzékelésre képes.

Mindenekelőtt leszögezném, hogy ez nem dokumentarista regény, hanem erősen metaforikus történet. Amúgy szerintem ez egyrészt intellektuális adottság, másrészt oktatás kérdése. Sok memoárt olvastam siketektől, olyanoktól is, akik értelmiségiekké váltak. Fülöp közvetlen ihletője az orosz emigráns forradalmár, Alexander Herzen fia, Kolja. A család Franciaországban és Angliában élt, Bakunyin meg az orosz anarchisták rendszeresen a jómódú Herzentől lejmoltak pénzt. A siket Kolját taníttatták, de gyerekként meghalt egy hajószerencsétlenségben.

Mi a jelentősége, hogy az elbeszélő egy fogyatékkal élő férfi, miközben a közeg egyértelműen női: az apák, férjek állandóan távol vannak fontos forradalmi vagy nőügyekben.

Az érdekelt, hogy egy olyan korban, amikor a női és férfiszerepek erősen szétváltak, és a férfiak kötelessége volt az aktivitás, a függetlenség, mások eltartása, milyen lehetőségei vannak Fülöpnek, aki minderre nem vagy csak korlátozottan képes. Az ő környezetében a nők lesznek tevékenyebbek, a szerepek megcserélődnek. Másrészt nem akartam olyan történelmi regényt írni, mint Jókai, ahol a hősök mind pompásak és kiválóak. Ha egy 19. századi regényben, mondjuk, a nálunk kevésbé ismert Wilkie Collinsnál, megjelenik egy fogyatékos hős, az a végére „meggyógyul”, a szegény meggazdagszik, a siket visszanyeri a hallását. Én a jelenből visszanyúlva olyan hőst akartam teremteni, aki élete végéig együtt él a fogyatékosságával, és ebből igyekszik a lehető legtöbbet kihozni.

Sokáig védjegyed volt a szarkazmus, ami mára sokat szelídült. Belefáradtál a provokatív szerepbe, vagy úgy gondoltad, jó lenne egy kicsit több olvasóra szert tenni?

Egyrészt lehiggadtam, másrészt a téma is objektívebb megközelítést igényelt. A Gondolatolvasó az első pátoszosabb próbálkozásom. Lehet, hogy a korral jár: most jutottam el oda, hogy meg merem csinálni. Egyébként éppen ez a hang kevésbé kirívó a magyar irodalomban, mert bár vannak népszerű szatirikus íróink, azért nálunk alapvetően a komolyságot tekintik belépőnek a magas irodalomba. Engem mindig az ember- és társadalomábrázolás érdekelt, de nálunk a szocializmus a maga tömeges, jobbára hazug társadalmi regényeivel nagyon lejáratta ezt a műfajt. Talán ezért került előtérbe a rendszerváltozás után az alanyiság és a szövegközpontú irodalom. Én ehhez az első könyvemben, a Finnugor vámpírban kerültem a legközelebb, és ott ezt le is zártam. Az író feladatát egyfajta médiumszerepnek látom. Egyébként mintha most kezdene visszatérni a társadalmi regény, gondolok például a Nincstelenekre.

Nemrég utaltál rá egy interjúban, hogy a pályád tele volt rossz kompromisszumokkal. Pontosan mire gondoltál?

Mielőtt az Európához szerződtem, több kalandom volt olyan kiadókkal, amelyeknek nem profilja a szépirodalom. Ezt a szerző mindig megsínyli. A másik, hogy mindig kívülálló voltam, nem kötődtem egyik szellemi-politikai közösséghez sem, ami sokáig nem okozott nehézséget. Adott egyfajta szabadságot, hogy azt írok és mondok, amit akarok. De az utóbbi időben néhányszor nagyon átéltem, hogy éppen a kívülállás miatt bizonyos helyzetekben nem áll mellettem senki. A tavalyi belgrádi könyvfesztivál után például határozottan úgy éreztem, hogy mindenki belém törli a lábát, a Magyar Narancstól a Balassi Intézetig. (A belgrádi vásárt, amelyről a Narancs kemény kritikát írt, Szécsi Noémi nyitotta meg.)

Azért te is tettél azért, hogy kizárd magad bizonyos körökből. Mintegy tíz éve például a kortárs nőírókról szóló recenzióiddal több pályatársadat vérig sértetted ezeken a hasábokon.

Persze, én is tehetek róla. Ma már jóval kompromisszumkészebb vagyok, sok mindent másképp csinálnék. Nagy lendülettel, kackiásan érkeztem, aztán összegyűrt az élet.

A jelenben játszódó társadalmi lektűröd, az Utolsó kentaur nem talált jó fogadtatásra, és igazából a közelmúlt politikatörténeti regénye, a Kommunista Monte Cristo is csak szűk körben vált ismertté. Ezért is váltottál a 19. századra?

Biztosan volt ebben valami menekülés. Az Utolsó kentaur után tényleg úgy éreztem, hogy valamit nagyon elrontottam. Általában a távolságot keresem, és a jelennel kapcsolatban nem volt meg a kellő távolság. Nemcsak a kritikák voltak rosszak, de olyan politikai gyűlölethullám követte, ami igazából nem nekem szólt. Tanultam belőle, igyekszem a politikától távolabb kerülni. Utólag azt gondolom, nem is baj, hogy a Monte Cristót nem olvasták széles tömegek, mert esetleg ennek kapcsán is megindult volna a politikai fröcsögés. Így viszont csak azokhoz jutott el, akik megértették, hogy miért nem egy oldal felől közelít, miért váltogatja a nézőpontját.

A 2002-es Finnugor vámpír viszont valóságos sikersztori: közel tíz év után újra kiadta az Európa, több nyelvre lefordították. Hogy fogadták külföldön?

Jól, pontosan értették, hogy ez irodalmi paródia, és az angolszász utalásokat még jobban is vették, mint a hazai közönség. Az angolszász országokban egyébként is nagyobb hagyománya van a szatirikus stílusnak. Különösen érdekelte őket, hogy a magyar szövegből nem derül ki a főhős neme. A szexuális orientáció és a nemek határainak képlékenyebbé válása még inkább rezonál a mai nyugat-európai állapotokra, mint a regény megjelenésekor. Persze az indoeurópai nyelvekben nem lehet lebegtetni a nemet, a fordításokban Jerke női identitást kapott.

Orosz Ildikó

Fotó: Simonyi Balázs

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/5.)