„Leképezi az elnyomást” – Beszélgetés Pléh Csaba pszichológus, nyelvésszel a hisztériáról

Mit tekintettek régen és ma hisztériának? Hogyan vált a századforduló pszichológiai kulcsfogalma köznapi kifejezéssé? Andrew Scull A hisztéria felkavaró története című könyvének apropóján beszélgettünk Pléh Csaba akadémikussal, aki Boross Ottiliával fordította a kötetet.

A hisztéria hétköznapi fogalmát ismerjük, de mit jelent pszichológiai, pszichiátriai értelemben: betegség, tünetegyüttes, viselkedészavar?

Pléh Csaba: Az utóbbi háromszáz évben sokszor változott, hogy minek tekintették. Klasszikus korszakában, 1880 és 1930 között a hisztéria központi fogalom volt a modern pszichiátriai gondolkodás kibontakozásában és neurobiológiai értelmezésében. Ekkoriban olyan jellegzetes betegségnek tartották, mint például az epilepsziát. Tünetei közé tartoztak a mozgás és az érzékelés furcsa, az idegrendszer vizsgálatával nem indokolható zavarai, görcsös rohamok, jellegzetes feszített testtartás, hátrahajlás, toporzékolás, egy vagy több végtag érzéketlenné válása, bénulása.

„Bizonyos korokban a biológiai magyarázat valójában a társadalmi kontroll eszköze” (Fotó: Sióréti Gábor)

A pszichoanalízis a hisztériás betegek elemzéséből indul ki: Freud egyik híres páciense hisztériás bénulásban szenved, ami első szinten azzal a traumával kapcsolódik össze, hogy a fiatal lánynak emelgetnie kellett bénulásos apját, és a bénulás áttevődik a lány kezére. Freud erre azt mondja, a hisztéria hátterében nem az apa betegsége áll, hanem korábbi, a kislánynak az apja iránt érzett vágya és ennek elfojtása. Nem kell ezt e pillanatban elfogadni vagy elvetni, de fontos tudni, hogy vagy ötven éven át a hisztéria elemzése irányította a pszichodinamikus szemléletű mozgalmat, mely szerint a furcsa viselkedéseket az érintett által át nem látott belső konfliktusok, vágyak okozzák, amelyeket a cenzúra nem enged megjelenni.

Másrészt ugyanebben a korban a hisztéria a működési típusú idegrendszeri magyarázatok egyik sarkpontjává válik. Ekkor már tudják, hogy az idegrendszer működése biológiai folyamat, és megpróbálják a hisztériás tüneteket funkcionális keretben értelmezni. Pavlovnál például a hisztéria az idegrendszerben túlzott mértékben tovaterjedő izgalmi folyamatok eredménye. Később Pavlov követői, például Eysenck és iskolája, sajátos személyiségtipológiát hoznak létre, melyben a hisztériás az ingerekre érzékenyen reagáló, extrovertált élménymód szélső pólusa. Mind Freud, mind Pavlov dimenzióként értelmezi a hisztériát, ami egyre inkább megszűnik önálló betegség lenni, és az idegrendszer egyik sajátos működésmódja lesz.

Beszélnek-e még a szakemberek hisztériáról?

A mai nevezéktanban nem használjuk a kifejezést, részben mert a szó a köznapi használat miatt tele van morális értékítélettel. De nem szerepel a nevezéktanban Freud másik nagy vezértémája, a neurózis sem. A mai nómenklatúra a viselkedészavarokat specifikus részösszetevőkre bontja. A hisztéria úgy jelenik meg, mint egy mozgásszervezéssel és érzékeléssel kapcsolatos kifejezési zavar, illetve funkcionális eredetű, egyes szervrendszereket érintő érzékkiesés, bénulás. A mai megközelítés sokkal mozaikszerűbb, míg a hisztéria egy komplex összképet próbált megragadni, addig a mai pszichiátria az összkép apró elemeit használja a diagnózisban.

Tehát a jelenség nem tűnt el, csak másként tekintünk rá.

Így van. Hadd mondjak egy analógiát: attól, hogy a szájsebészeti klinikán bonyolult dolgokat mondanak, még létezik olyan, hogy fogfájás. A tudomány részekre szedi, keresi az okokat, de a páciens számára legfeljebb annyi a különbség, hogy lüktető vagy tompa a fájdalom. A fogfájás az orvoslás fejlődése közepette is megmaradt mint köznapi kategória. Ugyanígy vagyunk a hisztériával.

A könyvbemutatón utalt arra, hogy a hisztéria mai megfelelője a depresszió lehetne. Milyen értelemben?

Ha a hisztériát nem pusztán orvosilag, hanem pszichológiailag és társadalmilag tekintjük, akkor azt látjuk, hogy mindig valamiféle sarokba szorítottságról szól. Az ember saját vágyai kifejezésében korlátozva érzi magát a környezet által, a hisztéria a tehetetlenség kifejeződése. Jellegzetes helyzet: a hisztiző kisgyerek mindenfélét akar, de közben a mamája viszi lefeküdni. Ma Magyarországon a panaszkodás kultúráját éljük. A „hogy vagy?” kérdésre fásult panaszáradat érkezik: „jaj, ne tudd meg, ma reggel odaégett a kávéfőzőm gumija, aztán kiderült, hogy elfogyott a neszkávé, a szomszédban meg bezárt a kávézó” és így tovább. A deprimáltság – nem a klinikai depresszió – elfogadott viselkedési változat lett, és ebben az értelemben kiváltja azt a funkciót, amit a hisztéria százhúsz évvel ezelőtt elsősorban a szexualitás és a nők cselekvési lehetőségeinek korlátozása terén betöltött.

Így kell tehát érteni a gyakran hangoztatott tézist, miszerint a hisztéria próteuszi jelenség, amely mindig leképezi az adott kor társadalmát?

Pontosan. A hisztéria a kor érvényes konfliktusainak tükre. Nem olyan közvetlen tükör, mint ahogy a nagyzási hóbortban szenvedő elmebetegek száz éve Rudolf trónörökösnek képzelték magukat, ma pedig ufónak. A hisztéria mindig a nagy elnyomásokat képezi le, amikor áthághatatlan falakba ütközünk.
A tünetekkel felhívjuk magunkra a figyelmet, kierőszakoljuk a környezet törődését. 140-150 évvel ezelőtt, Charcot világában ez szinte színészkedéssé fajult, az asszisztensek nemritkán betanították a nőket a betegbemutatásokon való szereplésre (Jean-Martin Charcot a neurológia úttörője, a 19. század második felében a párizsi Salpetriere kórház vezetője. Jobbra, a képen az ő híres fotódokumentációiból szerepel néhány kép – O. I.). Gondolja el, hogy egy szegény, vidékről feljött cselédlány hirtelen száz városi úriember érdeklődésének a tárgya lesz!

Azért ez nem pusztán feltűnési vágy volt, ezeket a nőket gyakran beszippantotta és fogva tartotta a tébolyda, amelyben prostituáltak, őrültek, tolvajok sűrűsödtek. Volt, aki csak álruhában tudott megszökni.

Valóban, sőt, Freudnak vannak olyan, híres páciensei, akikből később nőmozgalmi vezető vagy szocialista aktivista lett. Az egész élettörténetet tekintve a nők sokszor kilépnek a betegszerepből, és máshol találják meg a társadalmi érvényesülés útját. De a hisztériás viselkedés bizonyos esetekben az azonnali szereplésvágy kielégítését szolgálhatta.

A 18-19. században az orvosok egy része kegyetlen módszerekkel kezelte a hisztériás nőket az érzéstelenítés nélküli csiklómetszéstől a petefészek-eltávolításig. Egyetért a könyv állításával, miszerint a makacs tünetek frusztrálták az orvosokat, akik így torolták meg a gyógyulás elmaradását?

Szerintem nem annyira a bosszú, inkább a kontroll visszaszerzése volt a cél. Az orvos a hisztéria női nemi szervekkel kapcsolatos eredetére hivatkozva igyekezett visszaszerezni az ellenőrzést a keze közül kicsúszott beteg felett. Bizonyos korokban a biológiai magyarázat valójában a társadalmi kontroll eszköze, a hisztériás orvosi kezelése leképezi az elégedetlenséggel kapcsolatos hatalmi mintázatok medikalizálódását.

És ez ma másként van? Ma is lényeges, hogy miből lesz betegség, például mi kerül be az aktuális DSM-be (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, az amerikai pszichiátriai társaság által kiadott, a mentális zavarokat meghatározó, rendszeresen frissített kézikönyv, jelenleg az 5. kiadása van érvényben – O. I.).

Nem biztos, hogy radikálisan másképp van. A társadalom a mentálhigiéné eszközeivel ma is megpróbál valamiféle kontrollt gyakorolni a furcsa, megkérdőjelezhető viselkedésű embereken. De ma már valamivel ravaszabbak vagyunk, a pszichiátriai világ a maga nómenklatúráinak, például a DSM-nek az átalakításával sokkal nagyobb kontrollt gyakorol önmaga felett. Száz-kétszáz évvel ezelőtt egy-egy orvosnak korlátlan hatalma volt a páciensei felett, és óriási guruhatások érvényesültek. Charcot-t például a tanítványai szolgaian követték, amíg élt, és az előmenetelüket befolyásolni tudta, aztán miután meghalt, megtagadták. Ma egy pszichiátriai osztályon egy főorvos közel sem ekkora hatalmasság. A szakma szoros közösségi életet él, egymást ellenőrizve próbálják kialakítani a betegekkel kapcsolatos eljárásrendet. Nagyobb a diszkussziók szerepe, a radikális megoldások háttérbe szorulnak.

Scull könyvéhez Lafferton Emese írt egy fejezetet a 19. század végi magyar pszichiátria történetéről.

Úgy gondolom, ez nagyon gazdagította a könyvet, ha használhatok nagy szavakat, a nemzeti önismeret szempontjából. A budapesti pszichiátriai klinikán, a későbbi Moravcsik-klinikán a kornak megfelelő, magas színvonalú hisztéria- és a hipnóziskutatás folyt. Komoly feszültségeket generált, hogy a korabeli orvosoknak egyszerre kellett megfelelniük a tudományos kihívásoknak és beilleszkedniük a társadalomba: amikor az ember belső világát feltáró hipnózis elkezd kunszttá válni, ugyanakkor válnak népszerűvé a különböző spiritiszta szeánszok, és az orvosoknak el kell határolódniuk az asztaltáncoltatóktól. Úgy gondolom, a mai pszichiáterek önreflexióját is segíti, ha megértik, hogy egy száz évvel ezelőtti világban milyen izgalmas kérdések merültek fel „magyar talajon” egy konkrét viselkedési minta, a hisztéria kezelésében.

A mai közéletben tapasztal hisztériára utaló jeleket?

A politikusok szerepléseit ma már mindenütt kommunikációs guruk irányítják, de azért néha átjön a hatalmi helyzetből kiszoruló csoportoknál a hisztérikus érzelemkifejezés, amit a hatalomba bekerülve elveszítenek. A hisztéria az eszköztelenség benyomását kelti, ezért taszítja az embereket. Annak idején Margaret Thatchert a spin doctorok arra trenírozták, hogy veszítse el a kendős-kontyos boltoslány kinézetét és a rikácsolós hangfekvését. Kimutatták, hogy a második parlamenti ciklusára készülve egy oktávval mélyebb hangon beszélt. De van történelmi ellenpélda is: számos elemzés született arról, hogy a hisztéria milyen jegyeit mutatta az 1930-as évek lelkesítő beszédeiben Hitler. A fröcsögő, cikornyás indulatkitörés, amely alaphelyzetben a beszélő tehetetlenségének a kifejezése, a békeszerződések és egyéb korlátok miatt magát tehetetlennek érző tömeg számára megteremtette az azonosulás lehetőségét.

Itt még nem tartunk, de korábban említette, hogy amikor először járt Nagy-Britanniában, úgy érezte, ott nincsenek neurotikusok, szemben a magyar társadalommal, ahol mindenki az.

Utazáskor önkéntelenül is látjuk az emberek köznapi interakcióit – ahogyan tüzet kérnek egymástól, ahogy a mozgólépcsőn viselkednek –, ami kifejezi egy kultúra hangulatát. Nekem meghökkentő volt a nyolcvanas évek elején, hogy Angliában sokkal kevésbé voltak jelen a kommunikációban a rejtett feszültségek. Ott az emberek egyenesebbek, straight-forward-abbak. Saját példám, hogy két nappal a vízumom lejárta után akartam hazajönni, és aggódtam, mi lesz a határon. A vendéglátóm, a konferencia szervezője jellegzetes brit iróniával írt egy levelet, miszerint jóindulatú balfácán vagyok, aki elfelejtette a dátumot, és megnyugtatott: „Ne viccelj, ezek csak örülni fognak, ha végre kimész Angliából!” A közép-európai kultúra tele van elfojtásokkal és nehezen átléphető kontrollhelyzetekkel, ami hisztériás, körömrágós, szorongós interakciókhoz vezet. Ugyanakkor megvan ennek az előnye is, például nagyobb az utcai életben a kacérkodás, az udvarlás.

Amit ön előnyként értékel?

Természetesen. Vagy egy másik pozitív hozadék, hogy a száz évvel ezelőtti művészetben például sokkal fontosabb az ornamentikán keresztüli szimbolizáció. Ugyanaz a kultúra, amely a szexuális elfojtásokkal teli, hisztériás tünetegyüttes jellegzetes tárháza Bécsben, ugyanaz a kultúra lesz a közege Klimt és Schiele finom, dekoratív erotikus művészetének is. A hétköznapi deprimáltság hátteréhez hozzátartozik, hogy a magyar kultúra egészére jellemző a tanult tehetetlenség, a nihilisztikus „úgysem lehet semmit tenni”  attitűd. Ez egy önmagát megerősítő circulus vitiosus: ha egyszer áttérek arra az értelmezési módra, hogy úgysem tudok mit csinálni, akkor egyre inkább tehetetlenként konstruálom meg magamat. Ez vezet a hétköznapi rossz hangulathoz és a klinikai depresszióhoz. Én azonban nem gondolom, hogy egy társadalomnak végzete a tanult tehetetlenség. Meg kell próbálni megtörni az önmagukat megerősítő ciklusokat, optimistának kell lenni abban az értelemben, hogy megtaláljuk a lehetetlen helyzetekben is a pici lehetőségeket, Bibó kifejezésével „a szabadság kis köreit”.

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/11).

Ezért, és egy másik cikkért (itt olvasható) 2015-ben Antistigma-díjat kaptam.
A díjjal az Ébredések Alapítvány azoknak az újságíróknak a munkáját ismeri el, akik hozzájárultak a pszichiátriai zavarokkal élőkkel szembeni előítéletek csökkentéséhez.