„A fejlődés lehetősége mindenkinek adott” – Interjú Carol S. Dweck pszichológussal

Hogyan dicsérjük, vagy épp vigasztaljuk gyermekünket úgy, hogy hosszú távon segítsük a boldogulását? Mit üzennek a helikopterszülők? Milyen a vállalati kudarc hozzáadott értékkel? A kulcs a szemléletmódban rejlik. Interjú a stanfordi professzorral.

Egy kamasz fiú az apjával barkácsol, és kiborít egy nagy doboz szöget. "De béna vagyok!", mondja bocsánatkérően. Mire az apa: "Ilyenkor nem ezt mondjuk, hanem azt, hogy kiborítottam a szöget, mindjárt összeszedem". Mit mond ez a könyvéből vett szituáció a fejlődési és a rögzült szemléletmódról?

A fiú ügyetlennek minősíti magát egy apró hiba miatt, de az apa rávezeti, hogy a hibák a tanulási folyamat természetes velejárói, amelyeket egyszerűen kijavítunk, és túllépünk rajtuk. Ez a fejlődési szemléletmód egyik alapja. Ebben a megközelítésben a képességeink – legyen szó intelligenciáról, művészi vagy éppen barkácsolási készségről – folyamatosan fejleszthetők. Nem félünk a nehezebb feladatoktól és a kisebb kudarcoktól. Ezzel szemben a rögzült szemléletmód tévedése, hogy minden képesség fix adottság: van belőle valamennyink, és kész. Ilyen szemléletmód esetén attól félünk, hogy esetleges kudarcaink a tehetségünk hiányát bizonyítják, ezért meghátrálunk a nehéz feladatoktól, nehogy kiderüljön, mégsem vagyunk tökéletesek.

Mi vezette el önt e kétféle szemléletmód elméletének kidolgozásához?

Mindig érdekelt, miért élvezik egyesek a kihívásokat, és tekintik az átmeneti visszaesést természetesnek, míg mások, akik alapból ugyanolyan képességekkel rendelkeznek, rettegnek a nehezebb feladatoktól, és összeomlanak a kudarctól. Az első ezzel kapcsolatos kutatásunkban tízéves gyerekeknek adtunk az életkorukhoz képes nehéz feladatokat. Feltételeztem, hogy különbözőképpen kezelik majd a helyzetet, de arra nem számítottam, hogy egyesek milyen élvezettel vetik bele magukat a munkába. "Imádom a kihívásokat", állapította meg az egyik, egy másik pedig így értékelte a dolgot: "Reméltem, hogy tanulhatok belőle valamit!". Szerettem volna a végére járni, mi motiválja ezeket a gyereket.

A szülők sokat tehetnek azért, hogy a fejlődési szemléletmód felé tereljék a gyerekeket. Egy másik példája, amikor egy kislány egy gimnasztikaversenyre készülve mindent megtesz a győzelemért, mégsem ér el helyezést, amitől rettentő csalódott. Egy szülőnek nehéz ilyenkor megállnia, hogy ne mondja: "Nekem te voltál a legügyesebb".

Természetes reakció lenne, de érdemes visszatartani, mert ezzel csak pillanatnyi vigaszt nyújtunk, hosszú távon nem segítjük a gyerek boldogulását. Mondhatjuk, hogy legközelebb ügyesebb leszel, ez azonban nem feltétlenül igaz: ha nem gyakorol tovább, ugyan mitől lenne ügyesebb? Vigasztalhatjuk azzal is, hogy nem voltak igazságosak a bírók. De ezzel csak azt sugalljuk, hogy a saját kudarcunkért másokat okoljunk. Sok mindent mondhatunk, amivel nem erősítjük a gyerekben a fejlődési szemléletet. Ebben a konkrét esetben az apa nagyon jól reagált: elmondta a lányának, hogy nem muszáj versenyekre járnia, sportolhat csupán a mozgás öröméért is. Ha viszont fontos neki a verseny, még keményebben kell edzenie, hiszen a többiek is így tesznek. A lány újult erővel vetette bele magát a munkába, és másfél év múlva szép eredményeket ért el.

Ősrégi vita, vajon milyen arányban játszik szerepet a sikerben a tehetség és a szorgalom.

A tehetség létező faktor, és nem mindenki indul ugyanannyival. De ma már számos kutatás igazolja, hogy kemény munkával és megfelelő módszerekkel beláthatatlan mértékben fejleszthető. Alfred Binet azért találta ki az intelligenciateszteket, hogy az alacsonyabb teljesítményű gyerekeket felzárkóztatás céljából kiszűrje. Nem vitatta az egyéni különbségeket, de hitt abban, hogy az intelligencia tanulással és gyakorlással fejleszthető. Sajnos ma sokszor arra használják az IQ-teszteket, hogy a gyerekeket skatulyákba gyömöszöljék. Holott számtalan példát látunk arra, amikor a tehetséges gyerek idővel lemorzsolódik a nála szorgalmasabb kortársaihoz képest. Szülőként tartózkodjunk az olyan dicsérettől, amely a gyerek adottságait méltatja ("Hogy te milyen okos vagy!", "Ez a gyerek egy őstehetség!"), mert ezzel azt érjük el, hogy el fogja kerülni azokat a feladatokat, amelyeket nem tud elsőre megoldani. Ehelyett az erőfeszítést, a jó tanulási és feladatmegoldási módszereket érdemes értékelni. Einstein mondta: "Nem vagyok én olyan okos, csak tovább foglalkozom a problémákkal."

 

Adódik, hogy a szorgalmáért dicsérjük azt, aki megküzd a jó eredményért. De hogyan lehet ösztönözni azokat, akik a tehetségük folytán túl könnyen veszik az akadályokat?

A tehetség legnagyobb csapdája, hogy azok, akik kezdetben könnyen érnek el sikereket, nem tanulják meg a kitartás fontosságát és a kudarc kezelését. Természetesen hiba volna egy gyereket a szorgalmáért dicsérni, ha szemlátomást a kisujját sem kellett mozdítania a sikerért. Ezért fontos, hogy a tehetséges gyerekeket mindig a képességeikhez mért kihívások elé állítsuk, hogy ők is megdolgozzanak. A "jó fajta dicséret" nemcsak az erőfeszítést, hanem a stratégiákat, az új ötleteket és a csapatmunkát is értékeli.

Könnyebb az apáknak "józanabbul" dicsérni, mint az anyáknak, akiktől a társadalom nagyobb elfogultságot vár el?

Erre vonatkozóan nincsenek kutatások. Azt viszont kimutattuk, hogy szülőként hajlamosabbak vagyunk a tanulási folyamatot, a kitartó próbálkozást dicsérni a fiúgyerekek esetében, mint a lányoknál. Talán mert a fiúk lassabban érnek, szétszórtabbak, ezért jobban értékeljük az erőfeszítéseiket. Így a fiúk szocializációjába a kezdetektől jobban beépül a fejlődési szemléletmód. Fontos, hogy a lányok is kapjanak olyan visszajelzést, amely ezt erősíti bennük.

névjegy

Carol S. Dweck a Stanford Egyetem professzora, fő kutatási területe a motiváció, a személyiségfejlődés és a szociálpszichológia. 1946-ban született. Nevéhez fűződik a rögzült és a fejlődési szemléletmód elmélete, erről szóló könyve, a Szemléletváltás – A siker új pszichológiája magyarul is olvasható.

Az iskolában többnyire kőkemény százalékok, érdemjegyek minősítik a teljesítményt. Hogyan lehet ilyen körülmények között a gyengébb eredményűeket motiválni?

Egy chicagói középiskolában láttam egyszer, hogy azoknak, akik nem érték el a kívánt szintet, azt írták a dolgozatukra: "Még nem!" Ez remekül kifejezi, hogy a fejlődés lehetősége mindenkinek adott. Módot kell biztosítani a javításra, egy-egy vizsga megismétlésére. Ha az értékelésnél csak rideg kategóriák vannak, akkor apedagógus, a szülő feltétlenül értelmezze a számokat a gyereknek. Mondja el, hogy "ez nem fejezi ki, mire vagy képes, arról ad pillanatképet, most hol tartasz". Beszélgessenek arról, mit szeretne tenni a gyerek a fejlődés értékében, és ebben hogyan tudnak neki segíteni. Fontos, hogy lássa maga előtt a bejárható utat, ne higgye, hogy azonos szinten marad. Egy kutatásban gyerekek egy csoportjának úgy tanítottak meg nehéz feladatokat, hogy előtte közösen elolvastak egy tudományos cikket arról: gyakorlással növelhető az intelligencia. Ezek a gyerekek sokkal jobb eredményt értek a kísérlet végére, mint az a csoport, amelyben a képességek és a tanítási módszerek azonosak voltak, de nem ültették el a gyerekekben a fejlődésbe vetett hitet.

Felnőttként milyen gyakorlati lépésekkel mozdulhatunk el a fejlődési szemlélet felé?

Minden emberben mindkét szemléletmód megtalálható, csak különböző arányban. Első körben érdemes megfigyelni, mi hívja elő belőlünk a rögzült szemléletmódot. Ha ki kell lépnünk a komfortzónánkból, megszólalhat bennünk a kisördög: "Képtelen vagyok megcsinálni, nem fog sikerülni. Ha elrontom, hülyét csinálok magamból." Ha hibázunk, azt pusmogja: "Ugye, megmondtam?! Még nem késő kiszállni". Mások sikerét látva pedig így okoskodik: "Persze, neki könnyű, hiszen tehetséges." Néhány hétig figyeljük meg ezt a belső hangot. Aztán egy idő után kezdjünk el vele vitatkozni a fejlődési szemlélet jegyében: "Igenis, meg tudom csinálni. Csak az nem hibázik, aki nem próbálkozik." Ha valaki nálunk jobban teljesít, próbáljuk tőle ellesni, milyen stratégiák állhatnak ennek a hátterében.

Sok évtizedes rálátása van a társadalomlélektani folyamatokra. Milyen változásokat érzékel az újabb generációk szemléletmódjában?

Felnőtt korba lépett az első túlóvott generáció. Amerikában helikopterszülőnek nevezzük azokat, akik folyamatosan a gyerekük felett "köröznek", hogy bármikor beavatkozhassanak és eltávolíthassanak minden akadályt. Ezek a gyerekek nem ismerik a kudarcot, nem tanulják meg kezelni a nehézségeket. A szülők megírják helyettük a házi feladatot, később az önéletrajzukat, és képesek betelefonálni a gyerek munkáltatójához, hogy egyengessék az útját. Az Egyesült Királyságban hóekeszülő néven ismert ez a jelenség. Ezek a szülők, miközben mindent megtesznek, hogy a gyerekük sikeres legyen, kimondatlanul is azt kommunikálják felé: "Nem hiszem, hogy képes volnál egyedül is elboldogulni". Ez a rendkívül káros, rögzült szemléletmódot erősítő üzenet aláássa a gyerek önbecsülését.

Motivációs elméletét a vállalatirányításra is kiterjesztette. Milyen a szemléletmódja a jó és sikeres vállalatvezetőnek?

A rögzült szemléletű vezetőt mindennél jobban foglalkoztatja saját reputációja. Állandóan bizonyítani igyekszik alkalmasságát, és fenyegetve érzi a magát, ha a cégen belül ambiciózus emberrel találkozik. Fontosabbnak tartja a pillanatnyi, mint a hosszú távú sikert. Ezzel szemben a jó vezető hisz abban, hogy a cégen belül minden ember fejlődőképes, és a szervezet bármely szintjéről érkezhet tudás, ötlet és hozzájárulás. A közelmúltban a Microsoft vezetője bejelentette, hogy a cég jövőjét kifejezetten a fejlődési szemléletre alapozzák. Szerinte a jó vezető feladata, hogy az alkalmazottaiból a legtöbbet hozza ki. A fejlődési szemléletű vezető nem tartja magát tévedhetetlennek. Rossz döntéseit, tévedéseit elismeri, és tanul belőlük. A Szilícium-völgyben ma már kifejezetten ünneplik a kudarcokat, mondván: a tévedés "hozzáadott érték", amely elkerülhetetlen a sikerhez vezető úton.

 Orosz Ildikó

Az interjú a HVG Extra magazin Man különszámában jelent meg (2015).
Kép: Stanford.univ