„Ősi szövetségeseink a szikvizesek” – Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal a PET Kupa folyómentő tevékenységéről

A vidám szemétszedő roncsderbiként indult Tiszai PET Kupa mára nemzetközi szintű folyómentő szervezetté nőtte ki magát, amelynek három pillére a folyótisztítás, a kutatás és a környezeti nevelés. „Atti kapitánnyal” hibbant álmokról, hiányos műanyagműveltségről, és jogi személyiséggel rendelkező folyókról beszélgettünk. 

Korábbi beszélgetésem Molnár Attila Dáviddal természetfilmezésről itt. 

Idén ötödször rendezték meg a Tisza-tavi PET Kupát. Mit tud ez a nagy testvérrel, a felső-tiszai kupával összehasonlítva, amelyet ezen a héten (augusztus 24-től) már tizenegyedszerre rendeznek meg?

Molnár Attila Dávid: A magyar néplélek úgy viszonyul a Tiszához, hogy a ciánszennyezés óta nem nagyon hisszük el, hogy itt bármi jó történhet. Hol van már a legendás Egri Kiss Tibor-féle, évtizedeken át megrendezett Nemzetközi Tisza Túra? A mi munkánk a Felső-Tiszáról indult, a Tiszabecs és Tokaj közötti szakaszról, amely rengeteg szennyezést kap. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság hívott minket a Tisza-tóra, ebből aztán nagyon sok minden nőtt ki. Míg a Felső-Tiszán joggal érezhetik úgy a vízügyesek – és mi is –, hogy a végeken harcolnak/harcolunk, addig a Tisza-tó sokkal inkább szem előtt van. A „Kelet Balatonjánál” többeket zavart a szennyezés, itt ismertük meg igazán a probléma „stakeholder map”-jét, vagyis azt, hogy ki mindenkit érint negatívan – önkormányzatokat, horgászokat, szállásadókat –, és elkezdtünk ezzel mélyebben foglalkozni, ami megalapozta a nemzetközi elismertségünket.

A PET Kupa idén bekerült a világ legnagyobb hulladékgazdálkodási szövetsége, az ISWA jó gyakorlatokat bemutató kötetébe. Egész évben számos projekt fut húsz munkacsoporttal, tizenöt állandó munkatárssal, rengeteg szakmai partnerrel, kerekasztalokkal, konferenciákkal, több ezer önkéntessel. Mi a PET-kalózok titka? 

Sokan emelnek ki szemetet a folyókból, de a többség ezt valahol egyszerűen deponálja. A mi hulladékos munkánk igazából ott kezdődik, ahol a gyűjtés végetér. Jókor csatlakoztunk a nagy nemzetközi folyómentők sorába, 2013-ban egyszerre indultunk az Ocean Cleanup, a River Cleanup és a német Plastic Pirates szervezetekkel. Akkor még nem tudtunk egymásról, de egyszerre éreztük meg, hogy baj van, és tenni kell valamit. Mára az Ocean Cleanup is felismerte, hogy a folyókon érdemes megállítani a szennyezést, hiszen az óceáni szemét kétharmada onnan kerül be. Mire ők átálltak, mi már 7-8 éve ezt csináltuk. Nem vagyunk szokványos szervezet: tíz éve tudatosan munkálkodunk azon, hogy az embereink nyugodtan tudjanak dönteni és dolgozni úgy, hogy senki nem koppint a fejükre. Büszke vagyok rá, hogy létrehoztunk egy ilyen munkahelyet, mert ha körbenézek, nem ezt látom, hanem azt, hogy „kérem, én ezt nem tudom, nem dönthetem el.”

A kiskörei duzzasztóműnél nyílt az első „folyómentő központ”, ezt követte az olaszliszkai. „Horgonyhelyek” működnek Nagykörűn, Szegeden és Nyírtelken. Mi történik ezeken a helyeken?

A folyómentő központokban kezeljük a folyóból és az árterekből begyűjtött hulladékot, ami 30-40 csoportra válik szét fajta szerint: műanyag, üveg, fém, mérgező anyagok, kommunális, organikus hulladék... Van bálázógép, présgép, daráló, innen viszik el a hulladékot a teherautók. Ezek igazából munkaterületek, de azért ide is szervezünk önkéntes akciókat és csapatépítéseket. A horgonyhelyek kisebb bázisai a lakókörnyezeti folyótisztításnak, ami nagyon erős közösségépítő erő tud lenni. Ezeket helyi magánszemélyek, civil szervezetek üzemeltetik, akiknek nem akarjuk megmondani a tutit, de kapnak zsákot, kesztyűt, szaktudást, és hajrá! A tele zsákokkal pedig nem kell bajlódniuk, mert a folyómentő központok befogadják tőlük.

Fontosak még a szemléletformáló Műanyag Műhelyek (MüMü), ahol a folyóműveltség és a műanyagműveltség alapismereteit tanítjuk meg észrevétlenül. Különböző mélységben, a guruló konténerbe berendezett, nagyobb műhelytől kezdve – amelyben van daráló, olvasztó, prés, és a gyerekek helyben elő tudnak állítani hétköznapi használati tárgyakat –, az úszó kompkiállításon keresztül egészen a mini edukációs készletig, amely elfér egy hátizsákban.

Önöknél híresen magas arányú a folyami hulladék újrahasznosítása, hogy állnak most ezzel?

Tömegre nézve 98 százalékos, de ez csalóka, hisz a legnagyobb rész uszadékfa, azt pedig könnyen és szívesen használják újra, leginkább szociális tüzelőként a rászoruló családok. De ha csak az emberi eredetű hulladékot nézzük, tömegarányosan akkor is 65 százalékon állunk, és igyekszünk ezt még feljebb tornászni. 

A szokásos dolgokon túl miféle újrahasznosítást képzeljünk el?

Hibbant álmokból van bőven, és egyik-másik bejön. Aktuális példa: ősi szövetségeseink a szikvizesek. Kihalóban lévő fajta, pedig jóval a palackozott ásványvizek megjelenése előtt fenntartható üzleti modellt vittek – mi is kezdettől zero hulladékkal vesszük tőlük a frissítőt. Évente több száz tonna üveg jön le a Tiszán – zárójelben jegyzem meg, azért nem süllyed el, mert az emberek alapvetően rendesek, üvegre, palackra szorgosan visszacsavarják kupakot. Mi legyen vele? Legyen szikvizes üveg! Most ezen dolgozunk az orosházi üveggyárral, szeretnénk visszajuttatni a tiszai üveget, friss vízzel feltöltve, a tiszamenti éttermek asztalára.

Kritikus kérdés a PET-palackok újrahasznosítása, hisz ebből van a legtöbb. Nemrég a Műegyetemmel szövetkezve sikerült nagy előrelépést tenni.

A PET huncut anyag, nem egyszerű feldolgozni, drága gépek kellenek hozzá. Nagyon rigid, és olyan az olvadásgörbéje, mint a forintárfolyam, még meg sem olvadt, amikor már elég. Régóta dolgozunk a Műegyetem termék- és gépfejlesztőivel, vízmérnökeivel különböző projekteken, ezekből néha pályázat vagy tudományos cikk lesz, vagy mint legutóbb: szabadalom. Tavaly jegyeztek be egy eljárást a polimertechnikán, amelynek köszönhetően most már tudunk a folyami PET-ből másodlagos nyersanyagot készíteni: apró golyócskákat, amelyeket bármilyen, a műanyagiparban használt gépbe bele lehet tölteni. Ez óriási áttörés, nem kell többé külföldre küldenünk a palackokat, hanem helyben magas hozzáadott értékű anyagot tudunk előállítani, és meg tudjuk ezt tanítani más civileknek is.

A tiszai szennyezést kezdettől igyekeznek a forrásánál kezelni. Nemrég készített egy nagyon szép dokumentumfilmet A folyómentő teherautó címmel a kárpátaljai Francz Béláról, aki szent őrültként egymaga vette fel a harcot a szennyezéssel, az önök támogatásával. Hogyan érinti az ottani munkát a háború?

Rettentően megnehezíti. Előtte gyönyörű együttműködéseink indultak, tavaly a költségvetésünk felét költöttük olyan magánszemélyek és civil szervezetek támogatására, akik helyben gyűjtik a hulladékot, például folyóparti lerakókat számolnak fel. Nekünk most lesz először céges autónk, de Kárpáalján van több teherautónk, présgépek, darálók, targoncák. Most zárunk egy nagyon sikeres, a Diageo által támogatott kétéves projektet, amelynek célja a szennyezés megelőzése volt – hiszen ez tízszer hatékonyabb, mint a későbbi problémakezelés, ráadásul helyben jövedelmet generál. De most minden partnerünk aggódik, hogy nem talál munkaerőt, mi pedig nem tudunk lobbizni, mert az ukránok neheztelnek Magyarország oroszbarát külpolitikája miatt. Borzalmas a közhangulat, állandóan bocsánatot kell kérnünk. A helyiek nagyon hazafiasak, Béla is folyton azon vergődik, nem kéne-e indulnia a frontra. Négy évvel ezelőtt közösségi adománygyűjtésből vettünk neki egy teherautót, amivel azóta hetente 40 köbméter hulladéktól mentesíti a folyót, ez eddig 8 ezer köbméter! Rendszeresen kell beszélgetnünk vele arról, hogy „Béla, van két gyereked, nekünk meg egy pályázatunk, csak benned bízunk, ne menj el harcolni.” Dermedten figyeljük, mi történik.

Egy helyen azt nyilatkozta, hogy azzal a tempóval, amelyet a háború előtt sikerült felvenni, tíz év alatt műanyagmentessé lehetett volna tenni a Tiszát. Ezt még most is így gondolja?

Igen, és azóta is ezt siratom. A következő történt akkor: az ukrán együttműködéseinkkel egyidőben a Felső-Tisza magyarországi szakaszán elindult egy szisztematikus állami védekezés: beállítottak uszályokat keresztbe a folyóba, feltartóztatva a szennyezést. Minket a védekezésbe nem vontak be, de a hulladék válogatásánál már ott lehettünk. Közben az oldalfolyókon jött még szennyeződés, de azt megállította Kisköre, ott a KÖTIVIZIG-gel elkezdünk mindent kiszedni. És elindult a Tisztítsuk meg Magyarországot program, amelynek keretében egymás után pucoltuk ki az ártereket, de valami hihetetlen tempóban. Négy hónap alatt több ezer hektárt tisztítottunk meg! Olyan mentális állapotba kerültünk, hogy amikor jött a következő áradat, és tudtuk, hogy a Bodrogon nincs védekezés, lezúztunk a helyszínre, valamilyen talált pénzből beállítottunk hajókat, és februárban, jégben-fagyban elkezdünk védekezni, hogy ne szennyeződjenek be a már megtisztított alsóbb szakaszok. Ennek vetett véget a háború, a válság és az állami védekezés beszüntetése. Most, mint a vécés néni, ülünk a bódé előtt, szívjuk a cigit, miközben tudjuk, hogy aki bent van, mellépisil… De ne legyek ilyen negatív: annyi szeretetet és megbecsülést kapunk a nemzetközi partnereinktől, hogy úgy néz ki, meg fogjuk oldani.

A terepi munka mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap önöknél a kutatás. Milyen hozzájárulást tudnak tenni a tudományos ismeretekhez?

Kicsit úgy vagyunk most a műanyagokkal, mint az emberiség tudása volt 150 évvel ezelőtt a madárvonulással kapcsolatban. Elterjedt elképzelés volt, hogy a madarak télen a Holdba repülnek. Aztán jött Herman Ottó, bevezették a madárgyűrűzést, mindenki hülyének nézte őket, és lám, a Times 1909-ben lehozta, hogy találtak egy gyűrűzött magyar gólyát a dél-afrikai Natalban. Nem sokat tudunk a műanyagokról, túl kevés ideje élünk együtt velük. Az átlagember két fajtát nem tud megkülönböztetni, holott több százféle vesz körül. Ma is sokan hiszik, hogy a műanyagok 100 év alatt bomlanak le, holott már 10-15 év alatt elkezdenek mikronizálódni, belekerülnek az ivóvízbe, a talajba, a halakba.

Az is tévhit, hogy a folyókból minden szemét a tengerbe ömlik: valójában rengeteg halmozódik fel a természetes szűrőként működő árterekben, amelyeket sok évtizeden át magukra hagytuk, és most kilométerenként több tonnányi műanyagot rejtenek az avar alatt, a gyökerek között. Először ezekről gyűjtöttünk adatokat, majd GPS-szel jelöltünk palackokat, és most már a „citizen science”, a közösségi tudomány is segít: idén 8 ország diákjai jelölnek palackokat a Dunán, hogy megtudjuk, mi történik velük. Ez az egyik húzó uniós projektünk, az Aquatic Plastic kis szelete. Ez egy 13 nemzetközi partnert és 25-30 társpartnert felölelő program, amelyben rengeteg adatot kezelünk: mikroszkóposakat a mikroműanyagokról, okostelefonos hulladéktérképet, GPS jelölt palackokat és már az űrből, GPS-szel is felderítjük az úszó szemétszigeteket, hogy meghatározhassuk, hol vannak a folyón a gyógyítandó sebek.

A Tisza-medencében összegyűlt tudásunk kezd kinőni a Duna-medencére is. Sokat jelent, hogy a legnagyobb, határokon átnyúló szervezet, a Nemzetközi Duna-védelmi Bizottság (ICPDR) is felfigyelt az eredményeinkre, és bevont a legmagasabb szintű szakmai munkába. 

Az ötödik Tisza-tavi PET kupa egynapi zsákmánya. Fotó: PET Kupa

A pályázatok mellett a társadalmi felelősségvállalásban érdekelt cégekkel is kapcsolatban állnak. Több kritika érte önöket, amikor 2018-ban összeálltak a világ legnagyobb műanyagkibocsátójával, a Coca-Colával, emiatt a Greenpeace is szakított a PET Kupával. Milyen megfontolások vezérelték önöket?

Emlékszem, amikor az első politikus egy PET hajóra lépett, elfogott a gyomorgörcs. Mit akar és mit kell ilyenkor csinálni? Ugyanez az érzés, amikor megkeresnek a nagy cégek: vajon mit akarnak belőlünk kisajtolni? Minket egyetlen elv vezérel: hogy nem veszélyeztethetik az önálló döntéseinket. Az első pillanatban, amikor az lenne, hogy „Pelikán elvtárs, majd kérni fogunk magától valamit”, akkor rakjuk le a telefont. Csak olyanokkal szerződünk, akik azt mondják: tudjuk, hogy ebben profik vagytok, szívesen segítünk, van kétszáz emberünk, hova menjünk.

Sok barátot is elvesztettem a kóla-ügy miatt, holott az Admiralitásban (a PET Kupa felső döntéshozó testülete – O. I.) nekem egyesületi elnökként ugyanúgy csak egy szavazatom volt. Sok év távlatából visszatekintve, nekünk szervezetként ez a fejlődésünkben nagyon sokat jelentett. Amint beindult az általuk támogatott Hulladékmentes Tisza programunk, berobbant a többi vállalati megkeresés, megsokszorozódtak az erőforrásaink és a hatékonyságunk. Ezután kezdtünk el segítséget nem csak kérni, hanem nyújtani is azoknak, akik nap mint nap küzdenek a hulladékkal.

Erősödő trend, hogy világmárkák újraanyagokból készítenek drága luxustermékeket, mondjuk, ötszörös árú Adidas-cipőt óceáni műanyagból. Van ilyen együttműködésük?

Akinek csak az üzlet lebeg a szeme előtt, annak bőven van lehetősége eladni a szemetét ilyen célra. Minket is folyamatosan keresnek, hogy csináljunk konyhaasztalt, üzemanyagot, sportpólót. Nagy a kísértés, de civil szervezetként az a küldetésünk, hogy a műanyagot, ami leginkább a folyómenti közösségeket sújtja, visszairányítsuk oda, ahonnan jön, hogy ott segítsen: kikötőt, hajót építünk belőle, közösségi élményt adunk, berendezési tárgyként jelenik meg a horgonyhelyeken. A helyiek annyi mindennel küzdenek, mi lenne, ha mutatnánk nekik egy olyan ladikot, amit nem kell minden évben lecsiszolni, átfesteni és bekátrányozni? Mert az nem csak rengeteg munka, hanem borzasztó szennyező is. Míg egy jól adalékolt, fényvédelemmel ellátott folyami-műanyag lemezhajó tizedannyi környezeti kárt okoz.

Menőbb, mint a luxuscipő, de ki talál ki ilyeneket?

Hát, én ilyenekkel fekszem és kelek... Fiatal koromban volt ez a „nagy óceán, nagy felfedezés” mániám, ami mostanra megszelídült. Rájöttem, milyen szép és érdekes a folyókultúra, és mekkora potenciál van benne. Szeretnék legalább egy tiszai halászbárkát újjáéleszteni, mert azok majdnem olyan szépek voltak, mint a Viking hajók. De sajnos ma már egy sincs, hagyták mindet elkorhadni – miközben a norvégok minden évben vízre raknak három hagyományos, rekonstruált hajót. Jó lenne ilyen szerelemprojektekkel foglalkozni, de környezetvédelmi minisztérium hiányában sokkal alapvetőbb problémákkal küszködik mindenki, akinek fontos a természet megőrzése, így mi is.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy fontos lenne személyiségi joggal felruházni a folyóinkat – miért?

A demokrácia nélküli kapitalizmus felszámolja a politikai-gazdasági lobbierővel nem rendelkező entitásokat, legyenek azok növény- vagy állatfajok, embercsoportok – mint a hagyományos halászok, akiket sikerült a 2016-os halászati törvénnyel tönkretenni –, vagy éppen természeti képződmények. Az egyik fegyver a személyiségi jog odaítélése, erre remek példák vannak Amerikában, Új-Zélandon, Dél-Amerikában. Van például egy nagy mocsár Floridában, amit csak ilyen módon tudtak megmenteni a lecsapolástól, és precedenst teremtett.

Európában a Víz Keretirányelv megfelelő, csak nem számol a tagállamok engedetlenségével, szigorúbb szabályozásra lenne szükség. Jó, hogy a szégyenletes magyar vétó ellenére sikerült elfogadni a természet-helyreállítási törvényt, aminek egyik hozadéka, hogy uniós szinten 25 ezer kilométernyi folyószakaszt kell visszakanyargósítani. A személyiségi jog kérdése is asztalon van, mi is támogatjuk a szakmai anyagainkban, de valószínűleg nem egyhamar lehet keresztülvinni olyan folyókon, mint a Tisza vagy a Duna, amelyek sok országon át kanyarognak.

Hisz még abban, hogy műanyagmentessé lehet tenni a folyóinkat?

Mindig lesz olyan tinédzser, aki ott hagyja a vízparton az üres sörösdobozt. Mindig lesz vihar, ami befújja a palackokat a szemetesből a vízbe. A baj nem ezzel van, hanem azzal, hogy Kárpátalján 450 település teljes szemete megy a folyóba. Az ipari szennyezésnek véget lehet vetni, ez nem sci-fi. Bőven van tennivaló, de amit csinálunk, az egy önfelszámoló folyamat. Jó esetben a PET Kupa 20 év múlva csak egy evezősklub lesz Szolnokon.

Névjegy – Molnár Attila Dávid

Rendező, producer, író, búvár-operatőr, tudománykommunikátor, környezetvédő. Kollányi Ágoston díjas, Rockenbauer emlékdíjas, több nemzetközi filmfesztivál díjazottja, a „25 legbefolyásosabb hazai zöld személyiség” (2023) egyike. Az ELTE-n molekuláris biológus szakirányon végzett, később a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett doktori fokozatot természetfilmes témában. Több mint 200 ismeretterjesztő film, sorozat, tudományos video-absztrakt fűződik a nevéhez. Pályája első felében extrém körülmények között is forgatott: tagja az I. Magyar Antarktiszi Expedíciónak, filmezte a Monarchia hajóroncsait 75 méteres mélységben, Afrikában orrszarvú-spermára vadászó tudósok munkáját dokumentálta. Az 1990-es években a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének tagja, 23 éven át a Spektrum TV fordítója és szerkesztője. A PET Kupa mögött álló Természetfilm.hu Egyesület (és jogelődje, az ECO Film) társalapítója; 28 éven át, idén májusig elnöke. 

Orosz Ildikó

A cikk rövidebb változata eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2024. június 27.)
Fotó: Molnár Attila Dávid, PET Kupa