elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. április 14., csütörtök

"Bohóc típus vagyok, nem tragika" – Beszélgetés Ónodi Eszter színművésszel

Szépsége és tehetsége alapján lehetne akár megközelíthetetlen díva is. Valójában közvetlen, derűs, önironikus személyiség, aki biciklivel érkezik a Katona József Színházba. Mitől lett tele kék-zöld foltokkal az Aglaja forgatásán, miért ragasztott magának egyszer hónaljszőrt és milyen kismama volt – ilyesmikről beszélgettem vele az egykori MOM Park magazinban. A Petőfi Irodalmi Múzeumban, a fotózáson egy kis werkfilm is készült.

Készítettél számvetést a negyvenedik születésnapodon? (Az interjú 2013-ban készült.)

Egyáltalán nem. Sokkal simábban élem meg az átmenetet, mint azt a környezet sugallja. Talán mert idejében felkészültem rá, már tavaly is negyvennek gondoltam magam. Fiatalon az ember azt képzeli, hogy egy negyvenes nő komoly, középkorú asszonyság. Mivel én nem érzem magam annak, nem is értem ezt a felhajtást. Jobban foglalkoztatott annak idején a harminc, talán mert akkor jött ki a Boldog születésnapot! film, amely pont ezt a kérdést járta körül.
Fotók: Nánási Pál/MOM Park
Azért csak szembesít az idő múlásával, hogy az Aglaja az első olyan filmed, amelyben a valós korodnál idősebb figurát is alakítasz.

Látod, én inkább arra koncentráltam, milyen fantasztikus, hogy az idősödő, magányos artistanő mellett a csillogó-villogó huszonévest is én játszom. Úgy érzem, ez egy nagyon jó kor, amikor még vagyok olyan fizikai állapotban, hogy fiatalabb és idősebb karaktert is el tudok játszani. Ez mindig nehezebb filmen, mint színházban, ahol a távolság segít. Ráadásul az Aglajában szándékosan nem akartunk mesterséges öregítést alkalmazni, hogy a történet ne arról szóljon, milyen ügyesen ragasztja fel rám egy maszkmester a gumiálarcot.

Több olyan akrobatikus jeleneted van, amelyet eredetileg dublőrrel akartatok felvenni, de végül te csináltad meg. Hogyan készültél?

Nagyon komoly, három hónapos munka volt. Rengeteget próbáltam a filmbeli számomat, jó alapkondíciót adott, hogy napi három órát lógtam a karikán az ötven fokos cirkuszi sátorban. Emellett figyeltem az étkezésre, mindennap tornáztam és súlyzóval a karomon futottam, hogy a felsőtestem még kidolgozottabb legyen. Koreográfus, akrobata és zsonglőr segített, kaszkadőrök biztosítottak, ha melléléptem. Tele voltam kék-zöld foltokkal, nem győztem a tenyeremről levakarni a bőrkeményedéseket. Úgy éreztem magam, mint Robert De Niro, amikor a Dühöngő bikára készült. Az ugrásokat akrobata dublőr csinálta, de a hajlékonyságot, a kígyószerű mozgást igénylő részeket én tudtam szebben előadni.



A film középpontjában egy problémás anya–lány kapcsolat áll. Hoztál valamit az alakításba a saját életedből?

Az alaphelyzet, miszerint egy előadóművész anya görcsösen akarja, hogy a lánya továbbvigye az örökségét, nem passzol a családi hátteremre, édesanyám abszolút reál beállítottságú. Ami a fiammal való kapcsolatot illeti, remélem, nem vagyok olyan rettenetes anya, mint a filmben... Persze, színészként nem az a feladatom, hogy ítéletet mondjak a szereplők felett, hanem hogy megtaláljam azokat a fogódzókat, amelyek alapján ennek a nőnek mindig igaza van. Tehát nem a saját életemből dolgoztam, amikor a féltékenységgel vegyes irigység, ugyanakkor a szeretet és a törődés érzéseit összeraktam. Természetesen, amióta anya lettem, azóta ez az állapot minden szerepemben ott van valahol. Másfelől én magam is gyermeklelkű vagyok. Úgy gondolom, minden színészi játék alapja az a fajta önfeledtség és koncentráció, amely egy gyermeket játék közben jellemez.

Till Attila Pánikjában egy betegesen aggódó anyukát játszottál, éppen akkor, amikor a fiad pici volt. Milyen kismama voltál?

Eminens! Igyekeztem teljes biztonságot teremteni magam körül, minden szakirodalmat elolvastam, az összes tanfolyamot végigjártam. Aztán a szülés olyan gyorsan zajlott, hogy ebből jóformán semmit nem tudtam hasznosítani. Ez is arra tanított, hogy semmire nem lehet teljesen felkészülni, mindig az adott pillanatban kell a lehető legjobban reagálni a színpadon és az életben is.

A színházba való visszatérésem lassan, fokozatosan történt, nem akartam, hogy a gyerekem bármiben hiányt szenvedjen. Hamar rájöttem, hogy nem tesz jót a kapcsolatunknak, ha bűntudatot érzek amiatt, hogy esténként elmegyek. Akkor jöttünk egyenesbe, amikor elkezdtem úgy viselkedni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, amely a foglalkozásommal jár.


Idei kiemelkedő alakításod a Jadviga párnája címszerepe az Orlai Produkcióval. Nagyon sokféle színészi eszköztárat megmozgató női szerep ez, más, mint amit tőled megszoktunk. Könnyen ment?

Semmiképpen nem rázom ki a kisujjamból. Rájöttem, hogy a darab szerkezete és Hargitai Iván rendezői koncepciója miatt egy kicsit a filmezéshez hasonlóan kell játszanom. Egy-egy jelenetnek nincs felfutása, pillanatok alatt kell a lélek különböző bugyraiba beleugrálni. Jadviga egyik percben hárpia, a másikban egy elveszett ember, a harmadikban boszorkány, a negyedikben szerelmes nő, viszont nincs idő, hogy ezeket a lelkiállapotokat az ember hosszasan megtermelje: fényváltás és te jössz. Ez nagyon kihegyezett, intenzív jelenlétet igényel. De nagyon élveztem, jó érzés új kollégákkal, egészen másfajta közegben kipróbálni magamat.

Tettél összehasonlítást a filmes adaptációval?

Egyáltalán nem. A könyv, a film és a színdarab három egészen különböző megközelítést alkalmaz. A regény bonyolultságát semmilyen más forma nem tudja visszaadni, az a legtökéletesebb, minden más csak jópofa kísérlet. A színdarab még a filmnél is sokkal sűrítettebb, stilizáltabb. De annyi idő telt már el a film óta, hogy még Deák Kriszta, a film rendezője is azt mondta, szinte szűz szemmel tudta nézni a darabot. Minden mondat visszacsengett a fülében, de elfogadta, hogy ez egy egészen másfajta koncepció.


Újabban egyre több zenés szerep talál meg: nagy közönségsiker a Musik, Musikk, Musique varieté és a Virágos Magyarország operettparódia is.

Az utóbbi időben a Katona is megpróbál új területeket felfedezni a közönség és a színészei számára. A Musik, Musikkot nagyon jóleső érzés játszani, nem olyan terheket, erőket mozgat meg, mint egy prózai szerep. A Virágos Magyarországot pedig imádja a közönség. Hozzám egyébként közel állna a valódi operett is. Nem az 1960-as évekbeli műmájekodás, hanem egy leporolt, érvényes, mai interpretáció – mint amilyen jó tizenöt éve a kaposvári Csárdáskirálynő volt Mohácsi János rendezésében.

Nemrég egy színházi beszélgetésen szóba került, hogy a saját színházad nem igazán használja ki a szépségedet, nem kapsz emblematikus női szerepeket.

Minden fiatal színésznő álma, hogy szép kosztümökben és rizsporos parókában hódítson a színpadon, de ez a kamaszos álom belőlem már elmúlt. A Jadvigát sem azért szeretem, mert gyönyörű jelmezekben járhatok, hanem azért, mert klasszikus külsőségek közt teljesen hétköznapi, átélhető problémákról beszélünk. Az, hogy a Katonában játszom, együtt jár azzal, hogy tudom, itt már nem fogják újra elővenni, mondjuk, a Három nővért, és nem kapok hagyományos dívaszerepeket. De bízom benne, hogy a többi szerepemben találok olyan örömöt, amit másutt nem találnék. Ilyen most a legújabb premierem, a Mártírok, Dömötör András rendezésében. Ez egy kortárs német darab, amelyben biológia-kémia szakos tanárnőt alakítok.

Évekkel ezelőtt egy interjúban azt mondtad, sokkal többre tartod, ha egy színész képes bohóckodni, mint ha a saját pátoszában fürdik. Komolyodtál azóta?

Alapvetően bohóc típusú színésznek tartom magamat, szemben a nagy hősnők, tragikák archetípusával. Lehet, hogy a Katona hozza ki belőlem ezt a bohócságot, de én egy-egy figurának vagy helyzetnek mindig rögtön a visszáját is látom. Nincs annál rosszabb, mint amikor az ember megdicsőül önmagától. Ezért is szerettem nagyon Gorkijtól a Barbárokat. Ebben egy álmodozó, kisvárosi dívát játszottam, a hajam gyönyörű Karády Katalinosra befésülve, révedező, szerelmes pillantásokat lövelltem partnerem, Nagy Ervin felé.

A pátosz ellentételezésére erős tájszólásban beszéltem. Ezt később a rendező késérére elhagytunk, de akkor meg kitaláltam, hogy két hatalmas hónaljszőrt ragasztok magamnak. Ez a nő, aki gyönyörűnek és tökéletesnek képzeli magát, nem vesz tudomást arról, mi történik, amikor felemeli a karját, hogy nyújtózkodjon egyet a napon. A jelenet rögtön az előadás elején található, és mi mindig figyeltük, hogyan reagál rá a közönség. Ha nevettek, akkor tudtuk, hogy nem lesz baj, jó este lesz. A hónaljszőr volt a lakmuszpapír.

Orosz Ildikó

Az interjú, a fotósorozat és a videó a MOM Park magazinban és az Egy életstílus.hu-n jelent meg (2013. tavasz).

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Videó: Dimeth Balázs
Styling: Záray Kata, Benedek Berta Flóra
Smink: Horacsek Ági
Haj: Nogli Kornél / Zsidró Szalon
Művészeti vezető: Novák András / Aevum
Helyszín: Petőfi Irodalmi Múzeum 1053 Budapest, Károlyi Mihály utca 16.  www.pim.hu

Ónodi Eszter öltözéke:
MICHAEL MICHAEL KORS - CONCEPT GALLERY / RESERVED
SALAMANDER / LOULOU DESIGN

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból.

Népszerű bejegyzések

Kategóriák

abortusz Afganisztán Afrika agy Alkonyat állatkert állatok aloha altruizmus alumínium amazon Angela Merkel apaság árvíz autizmus bábszínház Bahrein Balassagyarmat Bánk bányászat baptista bauxit Berg Judit Bertók László birkózás bizarr Bodor Ádám bor borderline Bozsik Yvette bölcsőde börtön bűnügy Charcot Cinkota Czeizel Endre család csimpánz CSR D. Tóth Kriszta Dawkins demográfia denevér depresszió diagnosztika diktatúra dinó divat életmód életrajz elfojtás emberkereskedelem énekes Észak-Korea etológia evolúció falcolás farkas fejlesztő fekete közösség Fertőd fertőzés film filozófia fizika fogamzásgátlás foglalkoztató fogyatékosság fordítás forradalom főemlős földtörténet Franciaország Freud gender genetika génmódosítás gulag gyerek gyilkosság háború hagyomány hajkereskedelem hajó halál Halász Judit halpedikűr hamisítás hangzás használt Hawaii házasság hisztéria holokauszt Hugonnai Vilma India interjú Irak Irán irodalom Irvin D. Yalom iskola iszlám Izrael Jadviga párnája Jane Goodall játék Karafiáth Orsolya karrier Karski kereszténység kert kiállítás Kína kirándulás kocsma kommunikáció kommunizmus kooperáció kortárs könyv könyvfordítás könyvírás környezetvédelem kötődés kreativitás kultúra kutya Lajta Lengyelország London malom Margaret Thatcher mártír média memoár menedzsment mérnök mesterséges intelligencia modell MOM Park motiváció múzeum műemlék művészet Nagy Ervin narcizmus népesség neurológia nevelés nonprofit Obama Olaszország olimpia olvasás Ónodi Eszter orvostudomány öngyilkosság önsebzés ősember Palya Bea parasport paróka Parti Nagy Lajos Pataki Ági pedagógia Pilinszky politika postagalamb pro bono pszichiátria pszichológia radikalizmus regény rendellenesség restaurálás Ritter Andrea robot roma Románia ruha Rumini sakk segélyezés Selmec siker sikerlista sport stratégia szabadságharc szabadulószoba szaporodás szén Szent Hildegárd szépség Szervét Tibor szexipar szexualitás színház szivattyú szoptatás szovjetek szülés tanár tánc Tandori Tanganyika tanulás társadalom társasjáték tehetség Temple Grandin Teréz anya terrorizmus Tisza Tokaj történelem troll tudomány UK USA üvegplafon üzlet Vágó István vallás változás vámpír varázsló védőnő Vekerdy Tamás vers verseny vezető videó wellness zene zongora Zwack zsidóság
Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.