Szemfényvesztés – Pilótanők és a saría Bruneiben

A közelmúltban bejárta a nyugati sajtót, hogy a Brunei Királyi Légitársaság első, kizárólag női pilóták által vezetett repülőgépe sikeresen földet ért Szaúd-Arábiában – abban az iszlám államban, ahol a nők köztudomásúlag még autót sem vezethetnek. (Update: 2018. június 24-től a nők is vezethetnek autót Szaúd-Arábiában).

A hírhez tartozó fotón három fiatal, fejkendős nő mosolyog egy Boeing–787-es Dreamliner pilótafülkéjében: Sharifah Czarena Surainy kapitány, illetve két első tiszt: Dk Nadiah Pg Khashiem és Sariana Nordin.

Brunei – malájul Negara Brunei Darusszalam, A Béke Lakhelye – apró olajszultanátus Borneó szigetén, Indonézia és Malajzia szomszédságában. A három pilótanő első közös útját szándékosan időzítették február 24-ére, ezen a napon ünnepli az ország 1984-es függetlenedését Nagy-Britanniától. Ennél is ügyesebb húzás, hogy épp Dzsiddában, a második legnagyobb szaúdi városban landolt a jelképes járat, hiszen így remekül ki lehetett domborítani, hogy lám, ott még autót sem vezethetnek, bezzeg Bruneiben! (Update: Azóta, 2018. június 24-től nők is vezethetnek autót Szaúd-Arábiában).

A brunei szultán országimázsközpontja láthatóan gőzerővel dolgozik azon, hogy a Nyugatnak szép és modern arcát mutassa.

Ha sok az olaj

Nem vitatjuk el a brunei pilótanők érdemeit – ha valami, a pilótafülke biztosan nem az a hely, ahol teljesítmény nélkül lehetne érvényesülni. A rangos brit iskolákat végzett Surainy kapitány nem csak hazája, de az egész délkelet-ázsiai térség első női parancsnoka lett 2012-ben, a mostani, 100 százalékban női csapat pedig még Nyugaton is ritkaság. Ám a három pilótanő fényképének margójáról nem hiányozhat, hogy míg néhány kivételezett helyzetű nő magasan szárnyalhat, addig Brunei az általános emberi jogokat tekintve zuhanórepülésbe kezdett az elmúlt években – és erről sok médium megfeledkezett.

A brunei szultán, Hasszanal Bolkiah 2014 májusában jelentette be, hogy fokozatosan bevezeti az országban az iszlám jogot, a saríát – elsőként a térségben. „Egyes elméletek szerint Allah törvénye igazságtalan és kegyetlen. Valójában Allah maga mondta, hogy a törvénye igazságos” – így a szultán megdönthetetlen érvelése. Állítólag a 69 éves uralkodó, ahogy öregszik, úgy lesz egyre „mélyebben vallásos”. Pedig ifjan nagy playboy hírében állt, és a Forbes által 20 milliárd dollárra becsült vagyo­ná­val jelenleg is a világ egyik leggazdagabb embere. 1700 termes, arannyal bélelt palotája, a földkerekség legnagyobb, 7000 nagy értékű luxusautót számláló gyűjteménye arra enged következtetni, hogy ma sem veti meg a Nyugat kényelmes vívmányait. Esetleges háreméről nincs információ, ám az biztos, hogy csak Rolls-Royce-ból 130, Ferrariból 360, Porschéból 130 sorakozik gondosan klimatizált is­tál­lói­ban – és a népes dinasztia többi tagja csak néhány számmal él kisebb lábon.

Az ország kőolaj- és földgázbevételei egyelőre fedezik az uralkodók pazarlását, és a népnek is jár a kenyér és a cirkusz, ingyenes egészségügyi ellátás, oktatás, étkezési és lakástámogatás. Bár a viszonyok feudálisak, ehhez képest is óriási visszalépés a saría bevezetése.

A saría (arabul „út, vízhez vezető ösvény”, hiszen a sivatagban a víz maga az élet) a muszlimok számára az egyéni és közösségi élet minden területét szabályozza. Alapja részint a Korán, amely isteni kinyilatkoztatás lévén szent és sérthetetlen; részint a Hadísz, a Mohammed próféta életét, mondásait és szokásait megörökítő dokumentumok összessége. A saría életviteli és polgárjogi része – beleértve a táplálkozás, öltözködés, házasság, válás, öröklés kérdéseit – a világ számos iszlám országában részben vagy egészben beépül a jogalkotásba. A teljes, a büntetőjogot is felölelő alkalmazás szűkebb körű, különböző mértékben érvényesül egyebek mellett Szaúd-Arábiában, Iránban, Pakisztánban, Afganisztánban, Szudánban, Nigéria több államában.

Brunei három lépcsőben vezeti be a saríát. A halálbüntetés kiterjesztése már megtörtént: kivégzés jár egyebek mellett rablásért, gyilkosságért, nemi erőszakért, és a legfőbb bűnért, az iszlámellenességért, beleértve a Korán vagy a Próféta személyének kigúnyolását. A küszöbön álló újabb fázisokban beköszönhet akár a kézlevágás, a nyilvános korbácsolás és a többi középkori módszer. A halálra kövezést (amelyet egyébként a jogértelmezők nem a Koránból, hanem a Próféta életét megörökítő iratokból vezetnek le) kifejezetten a szexuális kihágások esetére tartják fent, úgy mint házasságon kívüli kapcsolat, házasságtörés vagy az azonos neműek érintkezése.

A megkövezés az egyik legkegyetlenebb kivégzési mód, amikor az elítéltet derékig-nyakig a földbe ássák, és halálra dobálják kövekkel. Ilyen esetekről a 2000-es években már csak szórványosan lehetett hallani, és ha egy-egy ítélet a világ tudomására jutott, annak nemzetközi nyomásra többnyire sikerült megakadályozni a végrehajtását. (Ilyen eset volt 2002-ben Nigériában Amina Lawalé, akinek házasságon kívül született gyereke.) Nem valószínű, hogy idáig jutnánk ebben a kicsi, a Nyugattal szoros kapcsolatokat ápoló országban, ám ma, amikor az Iszlám Állam a legszörnyűbb barbárságokat követi el az iszlám jogra hivatkozva, mégiscsak szimbolikus a brunei szultán döntése.

A saríával nemcsak az a gond, hogy aránytalan és kegyetlen büntetéseket alkalmaz, hanem az is, hogy bebetonozza a nők alávetettségét. A nők például – ez sok mérsékelt iszlám államban így van – kizárólag ingóságokat örökölhetnek, ingatlant nem, szélsőségesebb esetben csak férfi családtagjuk beleegyezésével vehetnek részt orvosi ellátásban, oktatásban, munkavállalásban. Ahhoz, hogy valakit elítéljenek egy bűncselekményért, négy – természetesen muszlim – szemtanúra van szükség, ugyanakkor a nők tanúságtétele pont a felét éri a férfiakénak (más szóval két nő szava ér annyit, mint egy férfié). A szexuális jellegű bűncselekményekért jóformán mindig a nőket teszik felelőssé, akkor is, ha áldozatok.

 Ha kevés az olaj

 A saría egyelőre a népesség 70 százalékát kitevő muszlimokra kötelező, ők már a pénteki mecsetbejárás elmulasztásáért és kisebb vétségekért is börtönbe kerülhetnek. A helyi buddhisták és keresztények (13, illetve 10 százalék) számára engedélyezett a vallásgyakorlás, de szigorúan négy fal között – a nyilvános karácsonyi ünneplés és dekoráció tilos. A saría bevezetését minden nemzetközi jogvédő szervezet aggodalommal fogadta. Amerikában számos híresség tüntetett a celebek törzshelye, a Beverly Hills Hotel előtt, amely a brunei szultán érdekeltségébe tartozik, és bojkottálták egyéb szállodaláncait is, jókora bevételkiesést okozva. Az új jogrend azonban nem gátolta meg Obama elnököt abban, hogy a csendes-óceáni szabadkereskedelmi egyezmény (TPP) részeként Bruneijel is szorosabbra fűzze a gazdasági kapcsolatait.

A szultán új hitvallása szerint az iszlám „tűzfal, amely megvéd a globalizáció ellen”. Elemzők szerint azonban látszólagos vallási indíttatása mögött – mint az iszlám államokban általában – valójában politikai szándék húzódik. Az ország kőolajexportja 2012–2013-ban 34 százalékkal zuhant, és a gazdaság erősen leszálló ágba került. Nyilvánvaló, hogy ennek árát őfelsége nem a saját személyi kiadásaiból fogja fedezni, hanem visszavesz a népé­nek nyújtott szociális juttatásokból. Úgy tűnik, a saría bevezetése egyfajta gazdasági válságkezelés, megelőző csapás az esetleges elégedetlenség féken tartására; eszköz az uralkodócsalád hatalmának megszilárdítására.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2016/15).

Tovább olvasom

A hős, a borbélysegéd, meg a kaméleon – Interjú Nagy Ervin színművésszel

A színpadon és a filmvásznon is számos műfajban bizonyította, hogy az alkatából fakadó amorózó szerepkörénél jóval többre képes. A mai húzd meg-ereszd meg világban, ahogy ő fogalmaz, „ésszel alkuszik”: nem zárkózik el a nyilvános szerepléstől, de távol tartja magát a bulvártól. Fontos számára az ismertség, de az is, hogy ne celebként, hanem művészként tartsák számon. Nagy gonddal őrzi azt a titokzatosságot, amelyre a magánéletével és a családjával kapcsolatban szüksége van.  A MOM Park magazin fotózásán videó is készült.

(Update: Az interjú 2011 őszén készült.)

Tavaly a kislányod születése miatt nem vállaltál premiert, de a futó darabokban sokat játszottál. Idén lesz új bemutatód?

Nagy Ervin: Novemberben mutatjuk be a Katonában a Woyzecket Ascher Tamás rendezésében. Tamburmajort játszom, én szeretem el Woyzeck feleségét. A Vígszínházban a Makrancos Katában Petruchiót alakítom, január végén lesz a premier, a rendező Gothár Péter. Kíváncsian várom, mert ez sikerdarab és ziccerszerep. A Katonában nagy valószínűséggel sosem vennénk elő, mert nem illik a színház profiljába ez a könnyed, filozófiai mélységeket nem feszegető shakespeare-i vonulat. Örülök a felkérésnek, mert így nem megy el mellettem ez a szerep is.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Mi az, ami elment? Harmincöt évesen nagyon sokféle műfajban játszottál, a görög drámától a kortárs darabon és a Bozsik Yvette-féle táncos produkción át az operettig, sőt az operáig – amit nem sok prózai színész mondhat el magáról.

Tényleg nem panaszkodhatom. De azért vannak darabok, amelyeket jó, ha bizonyos életkorban eljátszik egy férfi színész, mert fontos támpontot jelentenek a karrierjében. Ilyen a Don Juan vagy a Macbeth, amelyeket a saját színházam műsorra tűzött, de annyira más volt a művészi koncepció, hogy az én karakterem sajnos nem fért bele. Egy társulaton belül ugyanazt a darabot általában nem veszik elő a következő tíz évben, addigra pedig lehet, hogy már kiöregszik belőle az ember. Ezért érdemes néha más színházakban is játszani.

Hivatásos sportoló szülők mellett, sporttagozatos középiskolai háttérrel, a színészet nem volt evidens pálya.

Sokat kaptam a szüleimtől, és a sport jó táptalajt jelentett, de alapvetően más fából faragtak, mint a családom tagjait. Viszont volt egy pesti nagymamám, aki igazi művészetbarát volt, és rengeteg kulturális eseményre elvitt. Németül tanított, múzeumokba cipelt, mindenképpen valami humán befolyást igyekezett tenni rám – úgy látszik, sikerrel. Nagy fájdalmam, hogy nem érhette meg tiszta tudattal, hogy felvettek a főiskolára, és ennyi ember ismer. Remélem, figyel odafentről…

Gyerekként, fiatalon voltak meghatározó színházi élményeid?

A legelső borzalmas volt: a Szélkötő Kalamona. Rettentő nyomasztó mese, amelyre túl korán vittek el. Hazáig üvöltöttem. Mondjuk, én a Télapótól is féltem. Később, kisgimnazistaként rendszeresen jártam a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházba, ahová Smuk Imre igazgató mindig hívott meg jó nevű színházakból művészeket koprodukciós előadásokra. Két életre szóló élményem volt: az egyik az Akárki, Zsámbéki-rendezésében, Csákányi Eszterrel. Imádtam, legalább nyolcszor láttam, minden szereposztásban. A másik az Éjjeli menedékhely volt a Kaposvári Csiki Gergely Színház előadásában, a nagy színházban. Ez a két darab teljesen beszippantott – persze a koromnál fogva nem értettem őket, de éreztem, hogy nagyon jók.

Már fiatalon játszottál Törőcsik Mari, Garas Dezső és mások mellett. Hogyan viszonyultál a nagy öregekhez?

Élvezem az ilyen helyzeteket, megsokszorozza a játékkedvemet. Azt gondolom: lássuk, ki a legény a gáton! Persze nem akarom otromba módon lejátszani a másikat, de mindent megteszek, hogy ne alárendelt szereplő, hanem méltó partner legyek. Annak idején, a Szent György és a sárkányban csodáltam Törőcsik Marit, de törekedtem arra, hogy a néző tudja, ki az, aki a karjában vitte az „öreganyját”. Inspirál a közös játék, talán nem véletlen, hogy ezért az alakításért díjat is kaptam (POSZT: Legjobb 30 év alatti színész, 2002 – O. I.). De a legnagyobb ilyen élményem a Hídemberben volt, amikor Kossuth Lajosként az országgyűlési jelenetben beszédet kellett mondanom hatvan színész előtt, akik közül kábé húsz Kossuth-díjas volt – miközben ők szerep szerint hallgattak. Kiborotválták a fejemet, megkaptam a nagy állszakállamat, ők meg csak néztek, hogy ki ez a taknyos. Ez volt az én nagy találkozásom a szakmával, olyan volt, mintha egy zsűri előtt állnék. Aztán láttam az arcukon, hogy „na, öcsi, ez egész jó lesz”, úgyhogy átmentem a vizsgán. Azóta persze már más a helyzet, hiszen én sem vagyok már tejfelesszájú, ismeretlen kezdő.

Eddigi szerepeid közül melyiket tartod a Top 3-nak?

A talizmánt nagyon szerettem, és a pályám szempontjából is meghatározó volt. Életem első főszerepe lényegében bukás volt, utána azt hittem, sokáig nem kapok semmit. De az osztályfőnököm, mai igazgatóm, Máté Gábor, egy év elteltével adott még egy lehetőséget, amellyel élni tudtam. Szentendrén mutattuk be A talizmánt, ahol nem aratott tetszést, de miután bevittük a színházba, szárnyalni kezdett. Rengeteget tanultam itt bohózattechnikából – ami azért érdekes, mert nem következik az alkatomból –, olyannyira, hogy ebből a mai napig építkezem. Ráéreztem a siker ízére, hiszen tíz évig játszottuk. Fontos volt a Bakkhánsnők is, amelybe véletlenül kerültem bele, mivel a Dionüszoszt alakító főszereplő, Tóth Anita egy hónap próba után elkiabálta a hangját. Zsótér Sándor váratlanul engem tett meg főszereplővé, úgyhogy gyorsan kellett tehetségesnek lenni. Úgy tűnik, azóta jó beugró vagyok. Az Ivanov óriási szakmai siker volt, amellyel beutaztuk a Földet; és újabban megszerettem az Esőembert is, amellyel országszerte turnéztunk a nyáron. Nem mindennapi élmény vidéki művelődési házakban egy csomó kipirult, lelkes arcot látni a közönség soraiban.

Milyen a jó beugró típus?

Aki meri vállalni, hogy délelőtt megtanulja, és este hiba nélkül előadja a szerepet. Sok legendát hallottam jó beugró színészekről, de eszembe sem jutott, hogy én is közéjük tartoznék. De mostanában volt néhány jó élményem, legutóbb a Cigányokban, ahová valami félreegyeztetés miatt kellett beugrani. Azt nem tudom, hogy milyen szövegmennyiséget tudnék megtanulni, de kisebb szövegekkel elboldogulok egy nap alatt. Talán a sportból ered, hogy a versenyhelyzet és az adrenalin növeli a teljesítményemet.

Többször nyilatkoztad, hogy nem vagy elégedett a Kaméleon végeredményével, pedig ez volt eddigi legnagyobb közönségsikered. Mit hiányoltál?

Valóban rengetegen látták, és nem bántam meg, hogy elvállaltam. Ugyanakkor a forgatás fizikailag és művészileg nagyon kimerítő volt. HD kamerával dolgozunk, a hagyományos filmhez képest sokkal többször forgattunk le egy-egy jelenetet. Napi 250 snitt készült, és én úgy éreztem, hogy ezalatt minden szó és mondat elkopott, kifáradt. Számomra a filmezés csodája éppen az, hogy van egy hihetetlenül fókuszált pillanat, amikor ötven ember, beleértve a rendezőtől a büfékocsiig mindenkit, ugyanarra figyel, minden idegszál egyfelé mutat. Amikor ez megtörténik, és elhangzik, hogy „ennyi”, egyfajta eufóriát él át az ember. Ez a koncentráltság azonban nem ismételhető meg végtelen számú alkalommal.

A legtöbb apuka este 6 és 9 közt találkozik a bébijével, és szakterülete a fürdetés. Neked, aki ebben az időszakban a színpadon vagy, mi a specialitásod?

Sokoldalú vagyok, a legújabb profilom a Dagályban strandolás, kettesben apával. 15 hónapos a kislányom, és már egyedül megy be úszógumival a vízbe. Ügyesen mozog, bukfencezni is tud, amire nagyon büszke vagyok. Abban a korban van, amikor feszegeti a határait. Ha valamit nem kap meg, igazi kis pulyka. Mivel nem vállaltam új bemutatót, ezért napközben sokat tudtam vele lenni, és ki tudtam aludni magamat. Eleinte nagyon kemény éjszakáink voltak, sokszor én keltem és vitézkedtem a visszaaltatásnál. Igyekszem az elején szorosra fűzni a szálakat, mert nem szeretnék – néhány kollégámhoz hasonlóan – lemaradni az első évekről, amikor visszahozhatatlan dolgok történnek.

Egy kisgyerek születése után időbe telik, mire az új család kialakítja a saját ünnepi szokásait. Mit hozol magaddal a régi karácsonyokból?

Nekünk elég abszurd és kapkodós karácsonyaink voltak, ahogy az sok helyen megesik, nálunk is ilyenkor került felszínre a legtöbb konfliktus. Édesapám magas fokon művelte a „hogyan szerezzünk fát az utolsó pillanatban” gyakorlatát, én pedig nem egyszer álltam szenteste a létra tetején, fűrésszel a kezemben. Meghittebb ünnepre vágyom, hosszú és nyugodt rákészüléssel. Szeretnék én is sütni, főzni – a konyha a hétköznapokban sem idegen terep a számomra. Azt hiszem, karácsony tekintetében konzervatív vagyok: elképzelem azt az asztalt, amelyet néhány évtized múlva húszan ülünk majd körül.  

Orosz Ildikó

Névjegy

1976. szeptember 25-én született Dunaújvárosban. Szülei elsőosztályú sportolók voltak, édesanyja kézilabdázó, édesapja labdarúgó; maga is aktívan sportolt. Tizenhat évesen került Budapestre, a középiskolát itt fejezte be. 1999-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Budapesti Katona József Színház szerződtette. Rendszeresen lép fel vendégművészként más színházakban is. Prózai színészként és énekes-táncos szerepekben is sikert aratott. A Katonában BozsikYvette János vitéz és Playground című koreográfiájában lépett fel, a Marica grófnőben operettszerepet vitt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, 2009-ben a Vígszínház és az Operaház közös Varázsfuvola-produkciójában Papagenót énekelte Miklósa Erika és Polgár László mellett. Szinkronszínészként is foglalkoztatott, többek közt Johnny Depp magyar hangja.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál

Smink: Horacsek Ági
Styling: Holdampf Linda
Videó: Madarász Isti
Művészeti koncepció: Novák András / Aevum

Az interjú és a fotók a MOM Park Magazinban  jelentek meg (2011. ősz), a videó a MOM Park weboldalán.

Tovább olvasom

Kisebb és nagyobb bodarakról – Gyerekirodalmi sikerlista, magyar mezőny

Még mindig erősebb a kicsiknek szóló felhozatal, de egyre több színvonalas könyv jelenik meg magyar szerzőktől a kamasz korosztálynak is - ez lehetne az elmúlt egy év rövid tanulsága. A Magyar Narancs 2014. áprilisi gyerekirodalmi sikerlistája.

Egyúttal szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy ma már a gyerekirodalom legkiválóbb szakértőitől sem várható el, hogy minden korosztályban minden kiadványt ismerjenek, ezért listánk - felnőtt testvéréhez és a német eredetihez hasonlóan - csupán ajánlás, nem pedig megfellebbezhetetlen rangsor. Ami persze nem csökkenti a győztesek érdemeit, sőt: aki ilyen cunamiból képes kitűnni, az tényleg tud valamit.

Itt van mindjárt Dániel András főállású grafikus, festő, képszerkesztő, aki immár többedszer bizonyítja, hogy írónak sem utolsó (további, általa írt és rajzolt könyvek: Egy kupac kufli, Matild és Matilda). Egy öreg dióban éldegélő párocska, Kicsibácsi és Kicsinéni, meg az ő házi kedvencük, Imikém, a felhúzható bádognyúl - afféle pótgyerek - mindennapjait ismerhetjük meg a rövid, novellaszerű történetekben, melyek viszonyítási pontjaiként a kritika Mosonyi Aliz, Parti Nagy Lajos és Békés Pál nevét említi. Az abszurdba hajló, óvodások-kisiskolások számára is levehető humorú történetek tárgya a hétköznapok apró-cseprő ügyeitől a létezés nagy kérdéseiig terjed.

Maradjunk ennél a korosztálynál: még Kicsibácsinál is jobban le kell lassulnunk a harmadik helyezett Tündérbodár meséjéhez, aki erdei barátaival közösen nyári fesztivált szervez. A programban szerepel egyebek mellett pitypangfújás, kockás pléden fekvés, műsírás és sütemény-nem-evés is (ki bírja tovább). A mű megosztja méltatóit: Nagy Boldizsár a Literán nem győzi dicsérni szerethető karaktereit, a panteista tájleírásokat és a könnyed esztétikai-filozófiai eszmefuttatásokat; a FISZ Kritikustusájának résztvevői azonban nemegyszer idegesítőnek találták, beleértve a szereplők névadását és a könyv címét. Kétségtelen, hogy a sztori nehezen indul, azonban a második fele, kivált az erdőlakók versíró, festő és színjátszó versenye végtelenül bájos és kacagtató - akárcsak Glaser Katalin illusztrációi.

Maximum tizenegyes! A Magyar Narancs gyerekirodalmi sikerlistája - magyar mezőny (2013. május – 2014. április) 1. Dániel András: Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) (A szerző illusztrációival, Pagony, 2013) 60 pont 2. Dóka Péter: A kék hajú lány (illusztráció: Lakatos István, Móra, 2013) 58 pont 3. Domonyi Rita: Tündérbodár (illusztráció: Glaser Katalin, Csimota, 2013) 43 pont 4. Gimesi Dóra-Jeli Viktória-Tasnádi István: Időfutár 1. A körző titka (Tilos az Á, 2013) 37 pont 5. Tóth Krisztina: A londoni mackók (illusztráció: Takács Mari, Csimota, 2013) 31 pont 6-8. Tejbegríz. Finom irodalom gyerekeknek és felnőtteknek (szerk.: Lovász Andrea, illusztrálta: Kismarty-Lechner Zita, Cerkabella, 2013); Kiss Ottó: Szusi apó erdőt jár (illusztráció: Baranyai [b] András, Móra, 2013); Nagy Diána: Babageometria. Vonalak (Két Egér, 2013) 19 pont 9-11. Darvasi László: A Háromemeletes Mesekönyv (illusztráció: Koncz Timea, Magvető, 2013); Leiner Laura: Bábel (Ciceró Könyvstúdió, 2013); Simon Réka Zsuzsanna: Ahány király, annyi mese (illusztráció: Gyöngyösi Adrienn, Manó könyvek, 2013) 15 pont Szavazók: Both Gabi, Gombos Péter, Kucska Zsuzsa, Lovász Andrea, Nagy Boldizsár, Nánási Yvette, Németh Eszter, Pompor Zoltán, Sándor Csilla, Szekeres Nikoletta, Tamás Zsuzsa, Varga Betti A szavazóknak 4, az elmúlt egy évben (2013 májusa és 2014 áprilisa között) magyarul megjelent külföldi gyermek- vagy ifjúsági könyvet kellett megnevezniük. Az első 15, a második 10, a harmadik 6, a negyedik 3 pontot kapott. A listára szabályaink szerint legfeljebb 11 cím kerülhet.

Ünnep van, mert költészet is került a legjobbak közé: Tóth Krisztina ovisoknak szóló A londoni mackókja Takács Mari retró illusztrációival és új versekkel kiegészülve látott napvilágot az eredeti kötet megjelenésének és a Csimota kiadó fennállásának tízéves jubileumára.

Versek, prózák, mesék, sőt, receptek is találhatók a negyven kortárs szerzőt felvonultató reprezentatív Tejbegríz antológiában. Az ételekhez és az evéshez kapcsolódó szövegek célkorosztályát a kicsiktől a majdnem felnőttekig a tartalomjegyzékben fagyigombócok jelölik. És mert kaja+kultúra témában nem áll meg könyv Mautner Zsófia nélkül, mindehhez a Chili & Vanília blog és lapunk szerzője kreált recepteket. A szemet gyönyörködtető dizájn Kismarty-Lechner Zita(Sári és Nemszemétke) munkáját dicséri.

Ugorjunk a lista végére, itt találunk még kicsinyeknek szóló irodalmat: a Darvasi László-Koncz Timea-féle A Háromemeletes Mesekönyv feljebb lép a célkorosztályban, mint a korábbi Pálcika-történetek: az alsósok számára ígér némi bölcselkedéssel és irodalmi önreflexiókkal fűszerezett szórakoztató kalandokat. Szereplői, többek közt a folyton kérdezősködő Zalhúber Tibike (már-már mórickai karakter), két civakodó vecsési káposzta, a gonosz Sámánova Pukkanova Jajneked, valamint a Magyar Történelem (aki nem bírja a Csupa Nagybetűs Neveket, az bele se fogjon).

Kevésbé formabontó az Ahány király, annyi mese Simon Réka Zsuzsannától. A tíz, esti mesének ideális hosszúságú történet a hagyományos "minden jó, ha jó a vége" szerkezeten belül irreguláris uralkodókat vonultat fel: ilyen az ellenség nélküli, a könyvgyűjtő meg a rötyögős király, vagy az, amelyik szerette is meg nem is a spenótot. A tradicionálisabb ízlésű olvasók számára is élvezetes kötetet Gyöngyösi Adrienn (Csomótündér, Pipogya) meseszép rajzai díszítik.

Különleges pillanat listánk történetében, hogy bekerült a legjobbak közé egy kisbabáknak szóló, szöveg nélküli, kemény táblás lapozó. Nagy Diána fekete-fehér bébidizájnja az ismétlődő geometrikus formák, ívek, háromszögek, vonalak játékos megtörésével, a hullámok közt felbukkanó bálna, a pettyek közt futkosó hangya látványával vonzza a legkisebbek tekintetét.

Összesített listánk második helyezettje, de az ifjúsági regényeket tekintve az első A kék hajú lány. E szuggesztív könyvvel az író, újságíró, műfordító Dóka Péter egy csapásra berobbant a hazai mainstream gyerekirodalomba. A helyszín egy kórház gyerekpszichiátriai osztálya, ide kerül be a tizenharmadik születésnapján Olivér, aki tisztázatlan körülmények közt leesik (leugrik?) egy fáról. Odabent sok minden átértékelődik, új barátai lesznek, és az első szerelem is rátalál a kerekesszékes, különc Mira személyében. A betegség és/vagy a halál árnyékában születő sötét tónusú, érzelmes kamaszregények újabban külföldön is népszerűek (lásd például John Green nálunk is méltatott könyvét: Csillagainkban a hiba). A kritika egyöntetűen dicséri a művet, bár néhányan úgy vélik, hogy nyolcvanoldalnyi terjedelme nem teszi lehetővé az egyébként izgalmas jellemek kibontását. Másfelől ez a karcsúság és sűrítettség akár vonzó is lehet a mérsékelt mennyiségben olvasó ifjúság számára, amihez sokat hozzátesznek Lakatos István (Dobozváros, Bazsó és Borka) karakteres illusztrációi is. Sajnos a borítógrafika, bár igen szép, a címmel együtt meglehetősen félrevezető: annyira lányos olvasmányt vetít előre, hogy félő, nemigen fog eltalálni a fiúkhoz, holott épp az ő közegükben játszódik, róluk szól.

Aki nemcsak jót akar, de abból sokat is, annak ott az Időfutár (listánk negyedik helyén). A közrádió számára sosemvolt hallgatottságot hozó, kalandos-időutazós rádiójáték idén tavasszal, a harmadik évad után véget ért - ezzel csaknem egy időben megjelent a harmadik kötet. A történetben - amely őrzi a rádiójáték dinamizmusát és pergő dialógusait - mai gimnazisták, Hanna és barátai bonyolódnak egy szabadkőműveseket, Kempelen Farkast és egyéb rejtélyeket felvonultató kétszáz éves sztoriba. Ráadásul az intenzív guglizással és csetekkel tarkított, fordulatos cselekménybe ágyazva észrevétlen kultúrtörténeti ismeretterjesztés is folyik.

Szintén a kamasz korosztályhoz szól a bestsellerszerző Leiner Laura új regénye: az egyhetes, fiktív - a Szigetre erősen hajazó - nyári zenei fesztivál, a Bábel krónikája. Az eseményeket a 17 éves Anthony Kiedis-rajongó Zsófi blogjából ismerjük meg: freedom, zene, tömeg, kavarás ezerrel, és minderről posztok, tweetek és a szülők által is like-olt szelfik - ilyen az új generációs fesztélmény, melynek megragadásához Gerendai Károly is gratulál a borítón. A 29 éves, több mint tíz éve publikáló szerző némileg kilóg a magasirodalmi kánonból, de vitathatatlanul jó stílusban, szellemesen ír (bár elbeszélője némileg grafomán, amennyiben hét napról 520 oldalt bírt összeírni). Ráadásul könyvei - kivált a nyolckötetes, többszörös Aranykönyv-díjas Szent Johanna Gimi - gyaníthatóan több tinit nyertek már meg az olvasásnak, mint szegény Jókai és Móricz együttvéve.

Nehezen besorolható mű Kiss Ottótól a Szusi apó erdőt jár. A Baranyai (b) András (PapaApa, A rettentő görög vitéz) által illusztrált modern taoista mesében egy bölcs öreg kivonul a természetből, hogy ott a keresés-megtalálás-útelágazás-célba érés kérdésein elmélkedjen. A könnyed hangvétel és a sok kép ellenére nem kicsiknek szóló mese, hanem komolyabb dilemmákat érintő, tragikomikus kis traktátus, amely minimum művelt kamasz olvasót feltételez. Végül említsük meg, mert alig csúszott le a dicsőségtábláról és melegen ajánlható a tíz év feletti korosztály számára Berg Judit a Polgár lányokkal közös ifjúsági sakkregénye, az Alma - A sötét birodalom; valamint Molnár Krisztina Rita meseregénye, a Maléna kertje.

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2014/24).

Tovább olvasom

Diszkrét koloniál – Rudyard Kipling: Kim, az ördöngös

A nálunk jóformán csak A dzsungel könyve szerzőjeként ismert Kipling a maga korában módfelett termékeny és népszerű író volt. A sors azonban úgy hozta, hogy könyvtárnyi műve mára sokkal inkább a társadalmi, mint az irodalmi emlékezet részévé vált. A brit imperializmus bárdját a korszellemmel összhangban az a meggyőződés fűtötte, hogy az emberiség értékesebb, civilizált felének küldetése a világ csekélyebb, Törvény nélkül való népeinek felemelése, tűzön-vízen át.

A "fehér ember terhe", ahogy e nemesnek vélt, áldozatokat is követelő miszsziót nevezte, most újra slágertéma az angolszász világban, hiszen láthatóan száz éve alatt sem sikerült megnyugtatóan választ adni a kérdésre, hogy vajon meddig terjed a nyugat felelőssége, keleti irányban. "Igenis sovén imperialista, morálisan érzéketlen, esztétikailag viszolyogtató író, jobb, ha ezt máris beismerjük" - vonta meg szegény Kipling életművének mérlegét Orwell. De csak félig volt igaza. Hiszen Kipling sikerültebb művei éppenséggel az Indiát a maga módján szerető, ám saját brit árnyékát átugrani képtelen ember paradox helyzetének dokumentumai.

Ebből a szempontból is egyik legjobb regénye a Kim, egy India utcáin felcseperedő, ír származású árva fiú identitáskeresésének története. Kimball O'Hara, vagy ahogy a szimbolikusan az egész világra nyitott fiút sokatmondóan nevezik, a Világ Kis Barátja a klasszikus nevelődési regény szabályainak megfelelően, egy tibeti láma tanítványaként beutazza és nem utolsósorban ravasz trükkökkel koldulja végig egész Indiát. A laza pikareszk szerkezetben felvonul a nyüzsgő szubkontinens megannyi kasztja, nyelve és kismillió istensége, és izgalom is akad, a brit titkosszolgálat ugyanis a függetlenedni vágyó (korabeli szemmel lázongó) maharadzsák és orosz ellenkémek lebuktatására beszervezi soraiba a különleges képességekkel megáldott fiút. Miután egy tisztességes helyi angol kollégiumban megzabolázták, Kim visszatér a szívének kedves, otthonos dzsumbujba, hogy a regény végére valamiféle derűs egyensúlyt találjon racionális száhib és ezotériára hajlamos indiai énje közt.

Az új magyar fordítás egy kis kiadótól szokatlan sikertörténet: Sári Júliát eredetileg az 1920-ban megjelent Bartos Zoltán-féle magyarítás szerkesztésével bízták meg, ám hamarosan kiderült, hogy mindenki jobban jár egy teljesen új szöveggel. Így most egy valóban igényes, értő jegyzetanyaggal, sőt utószóval is bővített kötetet vehetünk a kezünkbe. Ez utóbbiban Sári László megállapítja, hogy a Kim különleges helyet foglal el az életműben. Mintha Kipling kiesne korábban és később is következetesen vállalt szerepéből: nem kioktatja és pellengérre állítja a bennszülötteket, hanem valósággal India himnuszát írja meg. Az persze túlzás, hogy ezért a könyvéért kapta volna meg az irodalmi Nobel-díjat, ahogy azt a kötetre erősített papírszalag sugallja. De az biztos, hogy a Kim határozottan szórakoztató olvasmány, amelyben jó és rossz oldalon egyaránt találunk feketét, fehéret, tarkát. A gyarmatosítók jóindulatú paternalizmusa, a helyiek függése és az egész regényt átlengő diszkrét orientalizmus pedig legfeljebb nagykorú felügyelete mellett lepleződik le.

Orosz Ildikó

Kelet Kiadó, 333 oldal, 2950 Ft, fordította: Sári Júlia, a verseket fordította: Tandori Dezső

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2007/15).

Tovább olvasom

Erőművésznők régen és ma

Az élet számos területén kompetens, gazdaságilag is önálló nő modern jelenség. Erős nők azonban mindig voltak és lesznek, függetlenül a különböző korok és kultúrák szerepelvárásaitól.

Erős a multinacionális informatikai cég élén kőkeményen tárgyaló ügyvezetőnő, és erős az indiai rizsszedő asszony, aki a vízben áll, a hátára kötözött gyermekkel. Erős az amerikai anya, aki 10 héttel a szülés után visszamegy dolgozni; erős a magyar, aki három évig otthon marad; és erős az afgán, aki soha nem léphet ki az otthona falai közül. Erős a szingli, a családos, az elvált és az eladott. Erős asszony volt Margaret Thatcher, a Vaslady, és erős a nagyanyám, akinek az első férje iszákos volt, a második meg pszichopata, mégis felnevelt három gyereket.

Minden családi legendárium ismer legalább egy nagy formátumú nagyit, mamót vagy tántit, aki óriási teherbírással, szigorral és szeretettel tartja/tartotta össze a családot – élt túl veszteségeket, nélkülözést. Éhezett, hogy enni adhasson, és mosta a világ összes szennyesét. Ha figyelmesen hallgatjuk anyáinkat, vagy elolvassuk mondjuk Polcz Alaine Asszony a fronton című könyvét, meggyőződésünkké válhat, hogy az előttünk járó generációk emberfeletti erővel rendelkező asszonyokból álltak, akikhez képest mi kismiskák vagyunk.

Híresek és névtelenek

Estók János történész, a Híres nők a magyar történelemben című könyv szerzője is úgy gondolja: mióta világ a világ, a nők számára keményebb volt az élet:
– Természetes, hogy a régi korokból elsősorban a híres királynők, királynék, nagyasszonyok életét ismerjük alaposan, hiszen róluk maradtak fönn feljegyzések, dokumentumok. Ez azonban nem jelenti, hogy kizárólag ők tekinthetők erősnek. Az emberek 90 százaléka falusi, paraszti környezetben élt, ahol nem létezett a modern értelemben vett „munka vagy család” dilemmája: az asszonyok, lányok csendes névtelenségben tették a dolgukat, súroltak, arattak, szültek és temettek. A szó szoros értelmében húzták az igát.

A Híres nők…című reprezentatív arcképcsarnok nem ezekről a milliókról szól, hanem félszáz olyan magyar nőről, akiket megérintett a történelem, vagy maguk alakították azt, Gizella királynétól Blaha Lujzán át Kádár Jánosnéig. A par excellence erős asszony Szilágyi Erzsébet, akinek egyik fiát lefejezik, de a másikból kitartó munkával és elképesztő diplomáciai érzékkel királyt farag, nem is akármilyet. De a meny, Beatrix is kiemelkedően karizmatikus asszony. Miután kiderül, hogy nem szülhet gyermeket, mindent megtesz azért, hogy Mátyás törvénytelen fiát a hatalomból kigolyózza. Végül, más eszköze nem lévén, hozzámegy Ulászlóhoz, és ezzel sikerül megtartania a koronát.

A reformkori nőtábor is jeleskedik: Batthyány Lajos politikai szerepvállalására például jelentős hatást gyakorol felesége, Zichy Antónia, aki a maga finom módján sikeresebben közvetít a főrendek és liberális nemesek közt, mint rátarti arisztokrata férje. Számosan vannak a könyvben olyan forradalmi lányok, asszonyok is, akiknek valószínűleg még a műveltebb olvasó sem ismeri a nevét, pedig minden emancipált nő köszönettel tartozhat nekik. Ilyen Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő, aki az 1870-es években nőként itthon nem járhatott egyetemre, Zürichben szerzett diplomáját pedig 15 év küzdelem árán sikerült honosíttatnia. (Egy Hugonnai Vilma-díjas fiatal magyar orvosnőről viszont írtam már itt – O. I.).

Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő. Alig ismerjük. (Index.hu alkotás)

Átjárhatóbb szerepek

– A tradicionális társadalmi és családmodell felbomlásával a nők és férfiak is elbizonytalanodtak szerepeikben – mondja Ritter Andrea klinikai szakpszichológus, a Válás- és Változáscentrum munkatársa, akihez számos vezető beosztású, többdiplomás értelmiségi nő fordul. Olyan nők, akik egyfelől kimagasló szakmai kompetenciával rendelkeznek, másfelől a tradicionális szerepeket is szívesen viszik: szeretnek főzni, gondoskodni a családról, egy jó vacsorával várni a párjukat. A különböző női szerepek közti egyensúly megtalálása nem mindig egyszerű.

Jellegzetes probléma a párválasztás: még ma is nehézséget okoz, ha egy nő magas társadalmi státuszú, intelligens, és tudja, mit akar, hiszen a férfiak jelentős része – éppen bizonytalanabb férfiúi szerepének megerősítése miatt – jobban kedveli az alárendelődő nőket. Ám a pszichológus szerint már érzékelhető a változás, egyre inkább elfogadjuk a nemi szerepek határainak képlékenyebbé válását. Csak idő kérdése, és ki fog alakulni egy dinamikus egyensúly, ehhez azonban mindenkinek ki kell próbálnia magát a másik oldalon: a nőknek a tárgyaló-, a férfiaknak a pelenkázóasztalnál. Ezzel együtt Ritter Andrea úgy véli, a nemek sohasem lesznek egyenlőek, abban az értelemben, hogy ha azonos szerepeket hasonló arányban visznek is (ami egyelőre illúzió), akkor is beleviszik tevékenységeikbe a saját nemükre jellemző vonásokat. Másként vezet céget egy nő, és másként politizál; az ellenkező oldalon pedig másként készít el egy vacsorát egy férfi, és másmilyen esti mesét mond majd.

Az erős nő korlátai

Felmérések szerint a női vezetők hajlamosabbak a demokratikus irányításra, szemben a férfi vezetők autoriter stílusával, és általában kooperatívabban közelítik meg a problémákat, ami sokszor hatékonyabb a mai gazdasági környezetben, amikor a legtöbb sikeres szervezet modern csapatként működik. Ennek ellenére a női vezetők elfogadottsága még mindig jelentősen elmarad a férfiakétól, és sokkal erőteljesebben kell bizonyítaniuk alkalmasságukat – nem véletlen, hogy arányuk a csúcsvezetők közt alig 7 százalék Magyarországon.

A politikát is jelentősen átformálhatná a markánsabb női megjelenés (a magyar Parlamentben alig 10 százalék a nők aránya!). Hogy csak egy példát mondjunk, kutatások szerint a nők kevésbé hajlamosak a korrupcióra, mert gondolkodásuk nem annyira hatalomközpontú, mint inkább problémaorientált. Az EU felmérései szerint az a kevés nő, aki mégis a politika vizeire merészkedik, a kettős mérce miatt magasabb átlagvégzettséggel rendelkezik, több nyelven beszél, és nagyobb a szakmai tapasztalattal bír, mint az azonos pozícióban levő férfiak. A nők számára ilyen környezetben különösen nehéz nőnek maradni. Angela Merkelt akkor is megszólják, ha férfiakat megszégyenítő határozottsággal politizál, és akkor is, ha mélyen dekoltál. Az viszont egész jó jel, hogy nemrég elkészült a német kancellár asszony Barbie változata (képünkön jobbra).

Rém(nő)uralom

Ahhoz képest, hogy az emberi civilizáció kezdetét bizonyíthatóan matriarchális (anyajogú) társadalom jellemezte, meglepő, milyen archaikus félelem munkál a kollektív férfi-tudattalanban egy esetleges nődominanciával kapcsolatban. Gondoljunk az ókori amazonokról szóló legendákra. A kalandozó asszonyok társadalmában – akik állítólag levágták a fél mellüket, hogy ne zavarja őket az íj felhúzásában – csak nők harcolhattak, uralkodhattak és tölthettek be minden tisztséget. Az utánpótlás biztosítására férfiakat csábítottak az erdőbe, a lánygyermekeket felnevelték, a fiúkat megölték, vagy szolgasorban tartották.

A huszadik századi verziót Robert Merle írta meg a Védett férfiak (1974) című regényében. Eszerint egy rejtélyes agyvelőgyulladás következtében sorra kimúlnak a nemzőképes férfiak, és a világ berendezkedik a totális és brutális nőuralomra. A férfi – amennyiben nem a betegség ellenszerét kutató, szigorúan védett férfiak egyike – csak úgy maradhat életben, ha kasztráltatja magát. Meg kell hagyni, ez idő tájt, az 1960-as években, a radikális feministák meredek akciókkal borzolták a kedélyeket: egy birkát koronáztak királynővé a Miss America szépségverseny elleni tiltakozásul, és az évszázados elnyomás szimbólumait, melltartókat, fűzőket, műszempillákat égettek. Azonban a nőuralom, vagy akár csak egy kis matriarchátus veszélye akkor sem volt realitás – és ma sem az.

Amazonok görög férfiakkal tárgyalnak

Az erős nőktől való félelem kapcsán felmerül a kérdés: valójában mitől függ, hogy egy nőt határozottnak, döntésképesnek, jó értelemben vagánynak tartanak, vagy a háta mögött dominának, alfa-nősténynek becézik? Ritter Andrea szerint egy érett, integráns személyiségű nő pontosan tudja, mikor kell erősnek mutatkoznia, és mikor nincs szüksége a keménységre. Valamilyen szinten sérült vagy éretlen személyiségre vall a folyamatos, indokolatlan erőfitogtatás. Egyébként is relatív, hogy kit tartunk erősnek, és függ a kortól, a társadalmi környezettől is. Ami talán a női erő lényege: a kitartás és a probléma-megoldás. Néha pedig éppen a gyenge női szerep rejti a legnagyobb erőt. Ahogy George Sand, ez a férfiruhát hordó, szivarozó, Balzac-tól Chopin-ig minden korabeli hírességet meghódító botrányos és zseniális írónő állítólag fogalmazott: „A nő akkor a legerősebb, ha gyöngeségekkel vértezi fel magát”.

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Stahl Magazinban jelent meg 2010 őszén.
Képek forrása: Index (3.)

Tovább olvasom

Aki hírt vitt a holokausztról – Interjú Andrzej Żbikowski történésszel Jan Karskiról

A száz éve született Jan Karskira emlékeztek a Holokauszt Emlékközpontban kerekasztal-beszélgetéssel és faültetéssel. A közelmúltban magyarul megjelent, róla szóló könyv – A hírnök. Karski, a Világ Igaza – lengyel szerzőjével, Andrzej Żbikowski történésszel beszélgettünk.

Karski alakja szimbólummá vált, ő „az ember, aki meg akarta akadályozni a népirtást”. Mennyiben egyedülálló az életútja?

Andrzej Żbikowski (a képen balra): Ő volt az első nem zsidó személy, aki hivatalosan hírt vitt a zsidó népirtásról a szövetséges hatalmak legmagasabb szintű politikusai számára. Ikonná válása egybeesik azzal, hogy a nyolcvanas évek közepén megélénkült az érdeklődés a holokauszt iránt, a közvélemény ekkoriban kezdett úgy tekinteni a zsidó népirtásra, mint súlyos törésvonalra az európai civilizáció történetében. A folyamat már a hatvanas években, az Eichmann-perrel elkezdődött, de ekkor teljesedett ki. Karski személye a háború után negyven éven át feledésbe merült, azután került ismét reflektorfénybe, hogy Claude Lanzmann interjút készített vele a Soa című filmjéhez. Ekkoriban hozták létre Elie Wiesel vezetésével a Washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumot, Karskit számos helyre meghívták, előadásokat tartott, és a holokausztról szóló párbeszéd egyik kulcsfigurája lett.

A háború alatt a fő küldetése a lengyel földalatti mozgalomról való jelentés volt, emellett privát misszióként vállalta a zsidóság ügyének képviseletét. Mennyire volt ez saját kezdeményezése?

Teljes mértékben az ő döntése volt. A zsidó ellenállás tagjai bizonyára megkérték, hogy értesítse a Nyugatot kilátástalan helyzetükről, de Karski a saját elhatározásából ment be 1942-ben két alkalommal is a varsói gettó területére, hogy pontosan tudjon beszámolni az ottani katasztrofális állapotokról. Ő döntötte el azt is, hogy észt őrnek öltözve fölkeres egy haláltábort. Sokáig úgy tudta, hogy Belzecben járt, de később kiderült, hogy a haláltáborhoz vezető tranzitlágerig jutott el – ám ez is épp elég sokkoló élmény volt. Akcióival a földalatti mozgalom szempontjából is sokat kockáztatott. Előzőleg rengeteg emberrel találkozott, a Honi Hadsereg vezetőjétől, Roweczkitől kezdve a civil ellenállás tagjaiig. A feje tele volt nevekkel, címekkel, ha akkor elfogják, annak beláthatatlan következményei lettek volna.

Hány hozzá hasonló futár dolgozott a lengyel ellenállásban?

Körülbelül tíz, ő a három legfontosabb egyike volt. Lengyelország megszállását követően az emigráns kormány és a földalatti mozgalom között sokáig nem volt rádió-összeköttetés. Az emigráns kormány először Franciaországban, majd annak megszállása után Londonban működött. London és Varsó között csak 1942-ben jött létre rádiókapcsolat. Addig óriási szerepük volt a futároknak, akik szóbeli üzeneteket, információkat közvetítettek, adatokat és dokumentumokat szállítottak fejben, és beszéltek is az érintett felekkel. Ebben különböztek a sima küldöncöktől, akik fizikai tárgyakat kézbesítettek, és jóval többen, pár százan voltak. Karskinak elképesztő vizuális memóriája volt, szó szerint adott vissza hosszú dokumentumokat.

Jan Karski (1914–2000) Łódzban született, katolikus családban. A Lembergi Egyetemen jogot és diplomáciát tanult, elvégezte a kadétiskolát, a két háború között több ország külképviseletén dolgozott. Lengyelország megszállása után szovjet hadifogságba került, de tiszti egyenruháját közlegényire cserélve részt vehetett a német–szovjet fogolycserében, majd megszökött. Titkos megbízottként a lengyel földalatti mozgalom és a lengyel emigráns kormány között közvetített. Egyik küldetése során a Gestapo elfogta és megkínozta. Öngyilkosságot kísérelt meg, a börtönkórházba került, ahonnét kimentették az ellenállók. Küldetései során igyekezett felhívni a nyugati világ figyelmét a zsidó népirtásra, személyesen fogadta mások mellett Anthony Eden brit külügyminiszter, Felix Frankfurter amerikai legfelsőbb bíró és Roosevelt elnök. A titkos állam története című 1944-es könyve bestsellerré vált. A háború után Washingtonban élt, a Georgetown Egyetemen tanított, sokáig kerülte a nyilvánosságot. Közel járt a hetvenhez, amikor elkezdték elismerni tetteit; a Világ Igaza cím mellett megkapta a legmagasabb lengyel, izraeli és amerikai állami kitüntetéseket. A szabad világ tétlenségét a népirtással kapcsolatban „a második eredendő bűnnek” nevezte.

Budapesten is megfordult, lefagyott lábát egy magyar ápolónő mentette meg.

Kezdetben egy viszonylag gyors útvonal húzódott Lengyelországból Kassán és Budapesten keresztül. Karski 1940. januárban érkezett a magyar fővárosba, előtte a hegyeken átgyalogolva fagyási sérülést szerzett, amit itt kezeltek. Találkozott a lengyel misszió tagjai­val, és egy kicsit talán tovább maradt – nekem egyszer utalt rá, hogy a várost is megnézte. Tudja, hogy van ez, fiatal volt, intelligens, bátor és jóképű. Innen vonattal jutott el Jugoszlávia és Olaszország érintésével Dél-Franciaországba. Visszafelé ugyanezen az útvonalon tért vissza Krakkóba. Úgy tudjuk, hogy a budapesti lengyel misszió küldött vele a földalatti mozgalom számára egy hatalmas hátizsáknyi pénzt, amelyet nagy keservesen tudott csak átcipelni a Tátrán. De amikor erről mesélt, már elég idős volt, nem emlékezett minden részletre, és egy kicsit talán ki is színezte a dolgokat.

Honnan eredt a nyitottsága a zsidóság problémái iránt? A Honi Hadseregnek, ennek a meglehetősen nacionalista földalatti mozgalomnak volt a tagja.

A földalatti mozgalom szerteágazó volt, a katonai szárny mellett a civil ellenállást négy fő párt, a nacionalisták, a parasztpárt, a szocialisták és egy kisebb csoport, a demokraták alkották. A háború elején kevesebb szerep jutott a nacionalistáknak, a szocialistákkal kötött koalíció állt előtérben. Ez a párt nyitottabb volt a zsidóság felé, tagjaik közt zsidók is voltak. Karski közvetítőként lépett föl a különböző csoportok közt. Másfelől hívő katolikusként közel került egy értelmiségieket tömörítő, kis progresszív katolikus párthoz (Front Odrodzenia Polski), amelyet Zofia Kossak-Szczucka írónő vezetett. Ő a háború előtt antiszemita nézeteket vallott, de a zsidók megsemmisítésének első hulláma megváltoztatta: rengeteget cikkezett a zsidókat a németek kezére játszó, a javaikat elorozó kollaboránsok ellen. Karski közel állt hozzá, egyszer még a küldetéséért Londonban kapott fizetése felét is ennek a kis pártnak ajánlotta fel.

Karski információinak nem lett következménye. Egy amerikai legfelsőbb bíró, Felix Frankfurter például így vélte: „Nem mondom, hogy Karski hazudik, azt mondom: nem hiszek neki. Az eszem, a szívem nem hagyja, hogy mindezt elfogadjam.” Valóban nem hittek, vagy nem akartak hinni neki?

Ez összetett kérdés. Mindez együtt igaz. Rengeteg információ állt rendelkezésre, a brit hírszerzés már 1942-ben dekódolt Berlinbe küldött náci jelentéseket a három nagy megsemmisítő tábor, Auschwitz, Belzec, Sobibor áldozatairól. A hírek első hulláma öt-hat hónappal Karski érkezése előtt ért el az Egyesült Államokba, de az információkat csupán propagandacélokra használták. A nagyhatalmak motivációi különbözőek voltak, de ki kell mondani, hogy az antiszemitizmus világszerte erős volt a háború előtt. Már az 1938-as eviani konferencián kiderült, hogy egyik ország sem hajlandó befogadni a náci Németországból menekülő zsidókat. A goebbelsi propagandát, miszerint a háborúért a zsidóság felelős, a tengeren túl is visszhangozta a jelentős befolyással rendelkező német kisebbség. A szövetségesek minimalizálni akarták a személyi veszteségeket, Nagy-Britannia a palesztin helyzet eszkalálódásától is tartott. Szovjet megközelítésben pedig minden szovjet nép egyformán a náci agresszió áldozata, a zsidóság ügye nem számított külön témának. Igaz, a zsidó diaszpóra anyagi forrásainak mozgósítására ők is használták érvként a holokausztot.

Minduntalan fölmerül, hogyan tehettek volna többet a szövetségesek. Például lebombázhatták volna az Auschwitzba vezető vasútvonalakat.

Ám ez 1942–43-ban nem valósult meg, 1944 nyarára pedig a zsidókérdést úgymond megoldották: egész Európában csak Magyarországon és Romániában maradt számottevő közösség. Bombázták egyébként Auschwitz III-at, Morowitzot, nem a tábort vagy a vasutat, hanem a gyárat. Egyébként Karski meghallgatása után Amerikában felállítottak egy menekültügyi testületet, amely 6000 romániai zsidót megmentett.

A varsói gettólázadás megtorlása, 1943. április (Fotó: A Stroop-jelentésból)

Karski személyes kudarcának tekintette, hogy a Nyugat figyelmét nem sikerült ráirányítani a holokausztra. Ezért nem beszélt róla negyven éven át?

Többször úgy nyilatkozott, hogy felejteni akart. Jellemző, hogy bár felesége, akit az ötvenes évek végén Washingtonban ismert meg, lengyel zsidó volt, egymás között soha nem beszéltek az anyanyelvükön, kizárólag angolul. Pola Nirenska táncos-koreográfus volt, a háború kitörésekor Londonban turnézott, Lengyelországban maradt rokonsága azonban odaveszett. Karski sokáig visszautasította a nyilvánosságot, de a magánéletben biztos, hogy beszélt a holokausztról. Erre enged következtetni, hogy az első interjújában, amit egy lengyel történész készített vele 1975-ben, szinte szóról szóra ugyanazokkal a szavakkal mondja el az eseményeket, mint a későbbi Lanzmann-interjúban.

Lanzmann filmje felháborodást keltett, mondván, hogy egyoldalúan negatív képet fest a lengyelekről. Ha csak egy képre emlékszik a néző a filmből, az biztosan a kaján, torok­elvágós mozdulat, amellyel egy lengyel paraszt szemlélteti a zsidóság sorsát. Sokan Karskira is haragudtak.

A Soát 1985-ben mutatták be Nyugaton, de a lengyel állami televízióban csak a 9 órás film 50 perces, rövidített változatát adták le. Ebben Lanzmann Sobibor környéki parasztokat szólaltat meg, Karski pedig kizárólag a varsói gettóban és a Belzec melletti tranzitlágerben látott borzalmakról beszél. A hosszú film azonban, amelyet a közvélemény nem ismert, jóval árnyaltabb képet fest, olyanok is megszólalnak, akiket megérintett a zsidóság tragédiája, és igyekeztek segíteni. Lanzmann két napot forgatott Karskival 1978-ban, de még a hosszú filmbe sem került be a felvételek jelentős része. Ezeket alig néhány éve mutatták be a Karski-jelentés címmel. Mi, történészek ismertük a felvételek tartalmát, a szöveg leirata korábban is hozzáférhető volt a Washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum archívumában. De nekünk is érdekes volt látni a felvételeket, Karski roppant érzékletesen meséli el, milyen kicsinek érezte magát a hatalmas Roosevelt elnökkel szemben.

Az idős Karski

Milyen ma Karski megítélése Lengyelországban?

A fiatal generációt nem érdekli a történelem, a háború, a német megszállás nem divatos téma. A társadalom nacionalistább részét jobban foglalkoztatják a kommunista rezsim bűnei. Időről időre azért hőst faragnak belőle, cikkeznek, beszélnek róla, pár iskola róla van elnevezve. De visszakérdezek: önöknél mekkora kultusza van Wallenbergnek?

Körülbelül ugyanekkora. A lengyel társadalom mennyire tudott szembenézni saját felelősségével?

Nálunk a szembenézés első hulláma Jan Błoński irodalmár esszéje, a Szegény lengyelek nézik a gettót 1987-es megjelenése után következett be. Ebben az írásban – amelynek címe utalás Czesław Miłosz híres versére, az Egy szegény keresztény nézi a gettót címűre – Błoński kimondja, hogy tétlen szemlélői voltunk a zsidó népirtásnak. Újabban Jan Thomas Gross 2000-ben angolul és lengyelül megjelent Szomszédokja generált széles társadalmi vitát, amely a jedwabnei tragédiát elemzi (1941. július 10-én Jedwabne lengyel lakossága lemészárolta a falu 340 fős zsidó közösségét – O. I.). Ennek geneziséről, mindenekelőtt a vádról, miszerint 1939 és 1941 közt a zsidók szövetkeztek volna a szovjetekkel, én is írtam. A társadalmi párbeszédet nem könnyíti meg a korábban német, majd lengyel állami tulajdonba került egykori zsidó ingatlanok reprivatizációja körüli feszültség. Mindez úgy, hogy Lengyelországban ma nincsenek zsidók: Európa legnagyobb közösségének 90 százalékát megsemmisítették, a túlélő 10 százalék emigrált.

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotók a Magyar Narancsban jelentek meg (2014/44).

Fotó: Sióréti Gábor (2)

Tovább olvasom

Mit mondtál? Makk? – Polgár Judit: Sakkjátszótér

Ha már egyszer minden gondolata a huszárok, a lovagok és a harc körül forog, legalább annyi szerencsénk lehet, hogy képes ezt a vágyát 80 decibel alatti formában is szublimálni... Amikor egy mindenre elszánt ötéves kitúr a szekrényből egy sakktáblát, és talál hozzá valakit, aki elhiszi, hogy tényleg ezt akarja, akkor már csak a Jóisten állíthatja meg – de Polgár Judit biztosan nem fogja. Sakkozni ráadásul társadalmilag is sokkal elfogadottabb, mint szitává lőni az óvó nénit vagy fejbesomni a kistesót bármely fegyvernek látszó tárggyal.

Ha sosem látott még sakkot, úgy is jó, ha ügyesen lépeget már, akkor a könyv elejét csak átlapozni kell. Nevet adunk a mezőknek, és megtanuljuk, merre hány lépés: a bástya kis könyveket gyűjt össze egyenes vonalban, a vezér minden irányban virágot szed, a király pedig a célközönség ízlésének megfelelően nyalókákért száll síkra.

Az igazi fordulópontot az jelenti, amikor pár olyan feladvány után, ahol sakkot kell adni és kivédeni, máris rátérünk a lényegre: "Mit mondtál? Makk? / Nem! Azt, hogy matt!" Tapasztalatunk szerint a szülők többsége legfeljebb lépni és ütni tanítja meg a gyermekét, és ritkán jut el a végkifejletig. Pedig nem árt az elején tisztázni, hogy a játék nem feltétlenül akkor ér véget, ha már csak két király kergeti egymást a pályán.

A Sakkjátszótér gondosan fel van építve: az elején lehet színezni, pöttyöket összekötni, később villát, nyársat, felfedett sakkot, majd pedig két-három lépéses mattot adni. A végére egy komplett játszma is bekerült az 1988-as sakkolimpiáról (Chilingirova ellen), hogy lássuk, van még mit tanulni: "Tizenkét évesen játszottam – / mondják, trükkös tündér voltam".

Tandori Dezső ültette át magyarra Polgár Judit angolul megírt szövegeit. Nagyon szeretnivaló rigmusok születtek, s még ha verstanilag néhol kissé csikorgósak is, igazán közel hozzák a játékot a gyerekekhez. Valószínűleg örökre megmarad, hogy "Villával nem csak eszünk: / két bábot is fenyegetünk", vagy az, hogy "Sarokba szorult a király: / körülötte túl sok híve áll!" Arról nem is beszélve, hogy mennyivel nagyobb élmény azt mondani: "Kél a nap, jön hajnalod: / indulj el hát kis gyalog", mint azt, hogy "gyalog e4". A könyv végén, kedves gesztus, elolvashatjuk az idős költő megható köszönőlevelét: "Nem hittem, hogy mostanság (egy ilyen inkább kipihenni-szánt, öreg időmben) valami lelkesedés engem így elsodorjon!!"

Örülhetünk tehát, hogy a sakk-királynő babázik – ajánlás Hannának és Olivérnek –, mert remek kiadvány született, amelynek remélhetőleg mihamarabb jön a folytatása is. Viszont nem lehet elhallgatni, hogy a profi tartalom igencsak amatőr formában búsong. A munkafüzet mint műfaji meghatározás nem mentség arra, hogy a tipográfia bumfordi, korrektor egy szál se, Polgár Zsófia rajzkészsége pedig messze elmarad sakktudásától (ehhez képest a Maszat-hegyet illusztráló Varró testvér, Zsuzsa a ceruza ördöge volt). Pedig biztosak vagyunk abban, hogy kiváló grafikusok sorban álltak volna, hogy megálmodhassák a "nagyhatalmú király úr" meg a "bátor gyalog" figuráját, és a nevüket adják egy ilyen nemes vállalkozáshoz.

A fülszöveg szerint a tanulásban Polgár papa módszerét követjük, ami kellemes emlékeket idézett fel a munka során a lányokban. Nekünk pedig akkor is érdemes ezt az utat végigjárnunk, ha nem akarunk zsenit nevelni, csak éppen jól szórakozni. Ja, és persze megadni a gyereknek a lehetőséget, hogy ha nagyon akar, hadd váljék belőle mégis géniusz.

Orosz Ildikó

Magyarra rímelte: Tandori Dezső. Rajzolta: Polgár Zsófia. Cityvet Kft., 2010, 111 oldal, 2500 Ft

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2011/7).

Tovább olvasom