„Mint kutyaszarba lépni” – Interjú Deborah E. Lipstadt történész, holokausztkutatóval

Deborah Lipstadt amerikai történésszel 2014-ben beszélgettem a CEU és a Tom Lantos Intézet szervezte A holokausztemlékezet jövője című konferencián a nemzetközi szintű holokauszkutatás, a tagadás és a felelősség kérdéseiről, meg persze a nevezetes Irving-perről.

Melyek ma a holokausztkutatás aktuális témái?

Deborah Lipstadt: Rendszeresen megfordulok a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban tanácsadóként, kutatóként, és rengeteg fiatal kutatót látok, akik különböző nyelvterületekről érkezve a holokauszt egy-egy kis szeletét dolgozzák fel. Hasonlóan ahhoz, ahogy Kálmán Gábor filmje egyetlen város hatszáz fős zsidó közösségének állít emléket. (A kaliforniai rendező szülővárosa, Kalocsa zsidóságának deportálásáról készített dokumentumfilmet Egyszer volt...címmel, melyhez módszertani segédanyag készül a magyar iskolák számára - O. I.) A holokausztkutatók első két generációja a "makrót" tárta fel, a mai kutatások a kisebb településekre és az egyéni sorsokra fókuszálnak.

Jelentős erőfeszítés irányul a szemtanúk visszaemlékezéseinek rögzítésére, amelynek utolsó pillanataiban vagyunk.

Így van, a francia Patrick Desbois atya például a maga jellegzetes, fehér papi gallérjában Ukrajna és Fehéroroszország kis városait, falvait járja, idős emberek - nem áldozatok, hanem szemtanúk és résztvevők - beszámolóit dokumentálja, igyekszik feltárni a kisebb, tízes-százas nagyságrendű tömegsírokat.

Fotó: Galló Rita

Az ön neve összefonódott a holokauszttagadás elleni küzdelemmel. Mennyire tartja ezt jelentős problémának ma, és milyen változást lát az elmúlt időszakban?

Nézetem szerint létezik a tagadásnak hardcore és softcore formája (Lipstadt szándékosan használja a pornográfiában szokásos megkülönböztetést, szerinte a holokauszttagadás a történelem "pornografikus értelmezése" - O. I.). Keményvonalas tagadás az, amelyet David Irving is képvisel: a gázkamrák sosem léteztek, a nácik nem akarták megsemmisíteni a zsidóságot, a hatmillió áldozat túlzó szám és így tovább. Manapság azonban néhány volt szocialista országban, például Magyarországon és Litvániában, terjedőben van a tagadás egy képlékenyebb formája, melynek lényege a történelem átírása. Ezek a szólamok nem vitatják a holokauszt tényét, de kizárólag a németekre hárítják a felelősséget, és azt hangoztatják, hogy "mindannyian áldozatok voltunk". Holott nyilvánvaló, hogy Magyarországon például, ahová Eichmann két-háromszáz emberrel vonult be 1944 márciusában, nem lett volna lehetséges 55 nap alatt csaknem 500 ezer zsidó deportálása a helyi hatóságok és a lakosság jelentős részének segítsége nélkül.

Mi a helyzet a nyugati országokkal?

Ott inkább aktuálpolitikai célokra használják a holokausztot, hamis egyenlőségjelet tesznek az izraeli katonák és a nácik, Sharon és Hitler közé. Természetesen az izraeli politika bírálata maximálisan indokolt, és tény, hogy az izraeli katonák szörnyű dolgokat is műveltek. Ezzel együtt nincs szó palesztin népirtásról, az ilyen összehasonlítások célja a múltbeli események súlyának kisebbítése.

A háború végén a nácik rengeteg bizonyítékot megsemmisítettek, és a szovjet adatok sem a megbízhatóságukról voltak híresek. A hamisítás ma is probléma?

Dokumentumokat hamisítani ma gyakorlatilag lehetetlen, de nem volt könnyű a háború után sem. Néhány perben felmerültek hamis iratok, de ritkán, inkább a hiteles információk visszatartása volt probléma. A holokauszt a világ legjobban dokumentált népirtása. Egyébként az Irving-perben szándékosan nem használtunk szemtanúi beszámolókat a bizonyítás során. Nem mintha ezek ne volnának nagyon fontosak, de meg akartuk mutatni, hogy minden, ami történt, dokumentumokkal igazolható.

Perbe fogott történelem

Deborah E. Lipstadt az atlantai Emory Egyetem történészprofesszora, az Egyesült Államok Holokauszt Emlékbizottságának tagja. 1947-ben született New Yorkban. 1993-ban jelent meg Denying the Holocaust (Holokauszttagadás) című könyve, melynek nyomán David Irving beperelte őt és a Penguin kiadót rágalmazásért, amiért holokauszttagadónak, Hitler-apologétának nevezik.

A nagy nemzetközi érdeklődéstől kísért per öt évig tartott, neves szakértők dokumentumok garmadáját sorakoztatták fel a bizonyítási eljárásban. A 2000-ben kihirdetett több száz oldalas ítélet Lipstadtnak ad igazat, kimondja egyebek mellett, hogy Irving ideológiai megfontolásból szándékosan ferdített el és manipulált történelmi tényeket; Hitlert indokolatlanul kedvezőbb beállításba helyezte; aktív holokauszttagadó, antiszemita, rasszista és szélsőjobboldali, neonáci csoportokkal érintkezik. Lipstadt megírta a per történetét (History on Trial, 2006, Perbe fogott történelem), amelyből jelenleg filmet forgat a BBC.

Lipstadt igazgatja a holokauszttagadók érveit cáfoló hdot.org weboldalt, mely részben elérhető arab, török, fárszi és orosz nyelven is. Az áltörténész és botrányhős David Irving egyébként többször járt Magyarországon a MIÉP meghívására, 2003-ban a köztévé Éjjeli menedék című (utóbb megszűnt) műsorában Siklósi Beatrixnak nyilatkozott a magyarországi 1956-os eseményekről, melyekről antiszemita értelmezést írt.

Az Irving-perben az izraeli kormány az ön védőinek rendelkezésére bocsátotta Eichmann naplóját, amit 38 éven át hét lakat alatt őriztek. Mennyiben volt ez jelentős pillanat a per szempontjából?

Eichmann a tárgyalás után, a börtönben, a fellebbezésre várva írta ezeket a visszaemlékezéseket, amelyekben sok mindenről beszél, többek közt a gázkamrákról. Christopher Browning történész a per során egy nagyon fontos elemzésben összevetett bizonyos szövegrészeket, és kimutatta, hogyan próbálja Eichmann takargatni saját felelősségét. A per egyik legnagyobb hozadékának tartom, hogy sikerült elérni, hogy ezek a dokumentumok a történészek számára hozzáférhetővé váljanak. Ma már az interneten is elérhetők.

Felmerült önben valaha, hogy elveszítheti a pert? A brit törvények értelmében önnek kellett bizonyítania, hogy amit állít, az nem alaptalan rágalom.

Nehéz ügy volt. Míg Amerikában Irving-nak kellett volna bizonyítania, hogy én hazudok, Nagy-Britanniában engem terhelt a bizonyítás felelőssége. A tárgyalás előtt valóban tartottam attól, hogy a bíró majd túlzottan fair akar lenni Irving-nal, különösen, mivel egyedül állt szemben az én ügyvédi csapatommal. Persze neki is voltak ügyvédei a háttérben, és a fellebbezésnél már ők képviselték, de első fokon saját magát képviselte. Imádta, hogy mindennap odaállhat, és előadhatja magát. Egyszer például, a meghallgatások utolsó napján, "mein Führernek" szólította a bírót. A teremben háromszáz ember kapta fel a fejét. Pillanatnyi csend után kitört a nevetés, ez már teljes agyrém volt.

Következetesen visszautasítja, hogy nyilvánosan vitatkozzon Irving-nal, és a tárgyaláson sem szólt egy szót sem. Miért?

Szerettem volna felszólalni a bíróság előtt, de a rágalmazási perek sztenderd ügymenete szerint az alperest nincs értelme kiállítani a bíróság elé. Én sem kaptam lehetőséget, a védelem dolga volt, hogy bizonyítsa a könyvemben leírtak megalapozottságát. A kérdés másik fele, hogy egyébként miért nem vitatkozom Irving-nal: mert egy hazug emberrel nem lehet vitatkozni. Természetesen egy dokumentumot lehet többféleképpen értelmezni, de nem lehet róla mindenfélét kitalálni. A bíróságon bebizonyítottuk, hogy Irving hazudik. Ha valahol az áll: X, arról azt mondja: Z. Egy értelmes vita alapja az, hogy ha nem is értünk egyet, mindketten igazat mondunk.

David Irving elvesztette a Lipstadt ellen indított perét

Irving az ítélet után is olyan magabiztosan nyilatkozott, mintha ő nyert volna. Ön hogyan értékeli a per jelentőségét 14 év távlatából?

Irving nemcsak holokauszttagadó, de a bírósági ítéletet is tagadja. Én úgy látom, az, hogy Angliában egy bíró a legfelsőbb bíróságon kimondta, hogy amit Irving és a többi holokauszttagadó állít: hazugság, a történelem szándékos és szisztematikus eltorzítása, nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy a keményvonalas tagadást sikerült visszaszorítani. Sokan, akik addig fél füllel odafigyeltek Irving-ra, ezután végképp negligálták.

Amikor Irving-t 2006-ban Ausztriában letartóztatták, ön csak annyit mondott: "Irving? Engedjék haza." Miért ellenzi a holokauszttagadás büntetőjogi szankcionálását?

Mert szimpátiát ébreszt a tagadó iránt. Másrészt az emberek azt gondolhatnák, hogy azért támogatom a büntetőjogi eszközöket, mert félek, hogy "kiderül az igazság". Szó sincs róla, én a szólásszabadság híve vagyok. Ahogy Emerson mondta, az ostoba következetesség a kisszerű elmék kísértő szelleme. Én vállalom, hogy ilyen értelemben következetlen vagyok. Megértem, miért büntetik Németországban, Ausztriában, Lengyelországban (és Magyarországon - O. I.) a holokauszttagadást - hiszen effektíve itt történt meg -, de szerintem nem célravezető. Irving a börtön után mindenütt úgy jelent meg, mint áldozat. Mintha nem ő lett volna, aki engem beperelt! Ráadásul előzetesen meg akart velem egyezni: azt mondta, ha a könyvem öszszes példányát visszavonják és bezúzzák, eláll a pertől. Tehát ő próbált meg engem elhallgattatni. Ehhez képest a börtön után ő lett a szólásszabadság bajnoka.

A konferencián az egyik ügyvédjét idézve úgy fogalmazott, a holokauszttagadás olyan, mint kutyaszarba lépni: nem okoz különösebb gondot, csak ha elmulasztjuk lepucolni a cipőnket.

Minden rasszista megnyilvánulásra igaz a Ku-Klux-Klantól a Jobbikig, hogy nem szabad neki nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amit megérdemel.

Első könyvében (Beyond Belief: The American Press and the Coming of the Holocaust 1933-1945) azt kutatta, mit tudhatott az amerikai közvélemény a holokausztról a háború előtt és alatt.

Rengeteg információ állt rendelkezésre, de az erről szóló híreket nem hozták vezető helyen. Rendszerint egymondatos, "mínuszos" hírek jelentek meg valahol a tizennyolcadik oldalon. A Chicago Tribune belsejében például: "Kétmillió zsidó áldozata van a nácizmusnak". Ha egyáltalán elolvasta az ember, akkor sem gondolta, hogy igaz. A holokauszt még a nürnbergi per idején sem számított központi kérdésnek, csak járulékos veszteségnek. Az Eichmann-per után irányult rá nagyobb figyelem, a háború utáni generáció kezdte mélyebben megérteni a nácizmus lényegét. Ami több mint egyszerű antiszemitizmus - a nácikat megszállott vágy hajtotta a zsidóság kiirtására. Gondoljuk el, hogy 1944 nyarán, a normandiai partraszállás és Kijev felszabadítása után, a szövetségesek szűkülő gyűrűjében a nácik még hajóra szállnak, elmennek Rodoszra, és deportálják az ottani teljes zsidóságot, amely egy 2300-2500 éves, valószínűleg még a rómainál is régebbi közösség volt. De ugyanez a megszállottság látszik Magyarországon is: amikor már egyértelmű, hogy vége, Eichmann még akkor is idejön, hogy befejezze "a munkát".

A konferencián elhangzott, hogy az elmúlt két évtizedben a holokauszt a közös európai múlt és identitás fontos tényezőjévé vált. A volt szocialista országokban történt néhány állami szintű felelősségbeismerés és bocsánatkérés, de Franciaország is átértékelte a saját szerepét. Mi a helyzet az Egyesült Államokban?

Érezhető a szándék saját felelősségünk újragondolására. A washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum felavatásakor Bill Clinton felállt, és azt mondta: nem tettünk meg mindent, amit lehetett volna. Egy másik alkalommal George W. Bush megnézte a Jad Vasemben azokat a légi felvételeket, amelyeket 1944 júniusában amerikai repülők Auschwitzról készítettek. Odahívta Condoleezza Rice-t, és azt mondta: "Ezt le kellett volna bombáznunk." Jimmy Carter a Holokauszt Bizottság megalapításakor is beszélt Amerika kudarcairól. Megakadályozhatta-e volna Amerika a történteket? Kétlem. Tehetett-e volna többet? Feltétlenül. Minden országnak meg kell vizsgálnia a saját szerepét. Vajon ha Magyarország visszautasítja az együttműködést Eichmannékkal, megelőzhető lett volna a zsidóság deportálása? Talán igen. Bár a magyarok már Horthy alatt sem bántak kedvesen a zsidókkal, de ezt maguk úgyis jobban tudják... Rengeteg ember volt haszonélvezője a zsidók jogfosztásának és deportálásának, akár csak úgy, hogy átment a szomszédba, és hazavitt ezt-azt. Amerika szerepe kisebb, de nekünk is át kell gondolnunk, hol hibáztunk. A hangsúly nem az ítélkezésen, hanem az elemzésen és az értékelésen van.

Orosz Ildikó

Fotó: Galló Rita (1), http://www.fpp.co.uk (2)

Az interjú és az 1. fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/25.).

Tovább olvasom

Karrierváltásból jeles – Pályaelhagyók és újrakezdők régen és ma

A kisgyerek szerepjátékok sorában készül fel az életre, és minden gond nélkül változik át doktor néniből balerinává, aszfaltozóból űrhajóssá. Számára még minden foglalkozás egyformán értékes, és közöttük könnyű az átjárás. Felnőve már jóval nehezebb a váltás – de korántsem lehetetlen.

„Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni” – ezeket a sorokat Görgey Artúr (balra) vetette papírra.

Kevéssé ismert, hogy a szabadságharc tábornoka és hadügyminisztere vegyész szeretett volna lenni, de apja katonai pályára kényszerítette. Az apa halála után rögvest félretette a kardot, és régi álmának megfelelően kémiát kezdett tanulni. Jelentős tudományos eredményeket ért el, előkelő folyóiratokban publikált, ám éppen akkor, amikor megpályázta a Műegyetem tanszékvezető professzori állását, a történelem közbeszólt. A szabadságharc után még közel hetven évig figyelemmel kísérte a kémia fejlődést, de tudományos karrierjét már nem folytathatta.

Változni, váltani

Az élet kisebb-nagyobb változások sorozata: összebútorozás, szétválás, új élet egy másik városban, másik országban. Gyermek születik, iskolába megy, kirepül. Váltunk parfümöt és nőgyógyászt, elvesztünk egy fontos embert, befogadunk egy gazdátlan kutyát. Előléptetnek, elbocsátanak, vállalkozunk, elegünk lesz. Egy jelentősebb váltás új világokat nyithat meg, más kapuk örökre bezárulhatnak.

 „Változni, váltani, megújulni – ez nagyon ősi, archaikus vágya az embernek. Életünk során folyamatosan változunk, de ritka az, aki igazán nagyon tud és mer váltani. Ennek hátterében az áll, hogy az ismert helyzet mindig ad egyfajta biztonságérzetet, amit nem szívesen hagyunk ott bizonytalanért, még akkor sem, ha a régi esetleg nem elégít ki tökéletesen. Van, aki könnyebben vált, van, aki nehezebben, ami részben alkat, részben a tanult minták, a szocializáció a függvénye” – mondja Szőke Katalin pszichológus (a képen jobbra). A karrierváltás hátterében számos tényező állhat, például a kiteljesedés vágya, gazdasági kényszer, magánéleti krízis vagy valamilyen trauma, például betegség.

Festőből diktátor, grófból taxisofőr

A világtörténelem bővelkedik olyan példákban, amikor valaki egészen máshonnan indult, mint ahová – saját akaratából, vagy a sors szeszélye folytán – megérkezett. Dávid király eredetileg pásztor volt, akit kedvezőtlen testalkata miatt nem engedtek harcolni, mégis Júdea egyik legnagyobb uralkodója lett. Nem mellékesen ügyesen bánt a hárfával, és ihletett zsoltárokat hagyományozott az utókorra. Csontváry patikussegéd volt, bár mindig festő akart lenni. A szimbolista költő, Arthur Rimbaud a nagy abbahagyók táborát erősíti: irodalmi karrierje mindössze huszonegy éves koráig tartott, ezután zsoldosnak állt a holland gyarmati seregbe, beutazta a világot, kávéval, bőrrel, fegyverrel kereskedett, és soha többé nem írt egy sort sem.

Nem minden pályamódosítással járt jól a világ. Hitler festőnek készült, akvarelljei ma is rendszeresen felbukkannak különböző aukciósházak kínálatában. Miután a bécsi Művészeti Akadémia kétszer is elutasította, képeslapokat gyártott, építkezéseken dolgozott segédmunkásként, és hajléktalanszállón is lakott. Csak amikor művészi ambíciói végképp megfeneklettek, próbált szerencsét a bajor hadseregben.

Ez a Hitler-akvarell 162 ezer dollárért kelt el egy árverésen 2014-ben.
1914-ben készült, a régi müncheni városházát ábrázolja.

A grúz Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit pedig anyja komoly áldozatok árán papi szemináriumba íratta, de végül nem öltötte fel a reverendát, hanem Sztálinként csinált acélos karriert. Míg az ő csillaga felemelkedett, másoké leáldozott: az 1917-es forradalom után az orosz arisztokrácia életben maradt (és életképes) tagjai a legkülönbözőbb polgári foglalkozásokban kezdtek új életet – toposszá vált az orosz grófból lett párizsi taxisofőr esete.

Több lábon

Felmérések szerint a magyarok mobilitási hajlandósága rendkívül alacsony, pedig napjainkban egye nagyobb szükség lenne a munkaerő-piaci rugalmasságra. Kulcsszó az élethosszig tartó tanulás, és a több lábon állás. Professzionális tanácsadó cégek, személyi coach-ok segíti azokat, akik szabad választásukból, vagy kényszerűségből szakmát szeretnének váltani.

Juhos Andrea karriertanácsadó, a DBM Magyarország vezető partnere (a képen jobbra) szerint a karrierváltás ideális esetben folyamatosan valósul meg. „Akkor érdemes elkezdeni az orientálódást egy új terület felé, amikor az embernek biztos állása van, és jól érzi magát a bőrében, nem akkor, amikor már nyomás nehezedik rá, hogy váltson. Ha szeretnénk egy hobbit pénzkereső tevékenységre váltani, akkor erre alaposan fel kell készülni” – mondja a szakember. Ha valaki pénzügyi menedzserként érdeklődik az értékes szőnyegek iránt, érdemes elvégeznie egy ezzel kapcsolatos tanfolyamot, és mindent megtanulnia a szőnyegekkel kapcsolatban. Így könnyebben kezdhet bele, mondjuk; egy szőnyegbecsüs karrierbe, ha egyszer ehhez támad kedve vagy a szükség úgy hozza.

A szakember szerint egy komplett karrierváltás 2,5-3 évet vesz igénybe, ennyi idő alatt remélhető, hogy az új hivatásból körülbelül olyan szinten meg lehet élni, ahogy az előzőből. Ez természetesen rövidebb, ha valaki csak munkakört vált, például az értékesítésben eltöltött évek után marketing területen akar elhelyezkedni, és hosszabb, ha a korábbitól eltérő ágazatban próbál szerencsét. Egy új szakma megtanulása, egy önálló vállalkozás beindítása nem csak éveket vesz igénybe, de jelentős anyagi áldozattal is jár.

Juhos Andrea megrendelői főként olyan multinacionális vállalatok, amelyek személyre szabott álláskeresési tanácsadást biztosítanak jól teljesítő, önhibájukon kívül leépített alkalmazottaiknak. Ez az ún. outplacement gyakorlata, amely hazánkban is kezd meghonosodni, bár egyelőre inkább csak a nagy nemzetközi cégek engedhetik meg maguknak. Az elbocsátott alkalmazottak néhány hónaptól egy évig terjedő karriertanácsadási programon vehetnek részt, ahol minden téren segítik az átállásukat: a motivációk, vágyak feltérképezésétől az önéletrajz elkészítésén át egy esetleges új vállalkozás üzleti tervének megvitatásáig. Az elbocsátott közép- és felső vezetők nem ritkán tanácsadóként kezdenek dolgozni, megvásárolnak egy franchise-t, vagy létrehozzák egy külföldi cég magyar szervezetét, de volt már gyógyszercégtől elbocsátott értékesítési menedzser, aki biogazdálkodásba fogott Zalában, egy kisebb multi vezetője pedig saját pékséget nyitott.

Az életpálya mint patchwork

Érdekes, hogy míg a DBM statisztikái szerint a karrierváltás előtt állóknak az Egyesült Államokban körülbelül 30-35 százaléka, Európában pedig 20 százaléka gondolkodik önálló vállalkozás elindításában, addig Magyarországon ez az arány mindössze 2 százalék. Ennek részben történelmi okai vannak: itt negyven éven át nem létezett vállalkozói kultúra; egy másik ok pedig a kedvezőtlen adózási rendszerben keresendő. Emellett a magyarok többségének csekély a vállalkozói létformához szükséges bizonytalanság-tűrő képessége, ezért szívesebben marad alkalmazotti státuszban.

Pedig ma már nagyon ritka, hogy valaki elszegődik egy vállalathoz, és onnan megy nyugdíjba. Egyre inkább a rugalmas foglalkoztatás a cél, az életpálya pedig gyakran nem a megszokott módon építkezik, hanem olyan, mint egy patchwork: az ember néhány évet eltölt egy helyen, aztán vált, kipróbálja magát külföldön, visszajön, gyereket szül, megtanul egy új szakmát, és így tovább. Juhos Andrea szerint mindenki profitál abból, ha a munkavállaló időről-időre vált: kipróbálja magát alkalmazottként és vállalkozóként, külföldön és belföldön, a közszférában, a versenyszférában és a civileknél.

Ifjan Humphrey Bogart mellett színészkedett az Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Reagan.

A karriertanácsadó öt legfontosabb kérdése

1.    Mi volt eddigi szakmai karrierjének 3 legemlékezetesebb pillanata, és miért? Ez a kérdés arra ösztönzi a karrierváltásban gondolkodót, hogy megfogalmazza saját magának azokat a feladatokat, projekteket, leírja a környezetet, a szervezetet, ahol leginkább ki tudta bontakoztatni képességeit és ahol a legjobban érezte magát.
2.   Mi az az öt dolog, amire a legbüszkébb a szakmai életében, és mi tette ezeket lehetővé? A sikertörténetek, az eredmények felsorolása nagyban segíti a résztvevőt abban, hogy ezek révén pontosítsa magában erősségeit, kiemelkedő képességeit és kompetenciáit.  Ezekre építve fogalmazhat meg magának egy jövőképet.
3.    Jelenlegi tevékenységei, feladatai közül melyeket szeretne a jövőben is végezni és mit szeretne mindenképp abbahagyni? Ez a kérdés abban segít, hogy mindketten lássuk: nagy karrier váltásra készül-e az illető vagy csak inkább valamilyen más közeget, részben más feladatokat képzel-e el magának.
4.    Ha egyáltalán nem volna szüksége pénzre, hogyan és mivel töltené az idejét? Ebből a kérdésből a vágyakról, a szenvedéllyel és kedvvel végzett tevékenységekről kap képet a tanácsadó.
5.    Képzelje el magát 5 év múlva, egy Ön számára ideális környezetben.  Hol van, mit lát, ki van Ön körül, milyen tevékenységeket végez? A pszichológia gyakran használja a vizualizáció eszközét: a beszélgetőtársat arra kérjük, képzelje el álmai megvalósulását.  Ez a kérdés abban segíti a karrierváltót, hogy megfogalmazza magának, mit is szeretne valójában.

Bye-bye, multi!

Az utóbbi években egyre több példát látunk arra, hogy sikeres vezetők otthagyják a nagyvállalatokat. Azok, akik a rendszerváltás után nagyobb, jellemzően multinacionális cégekhez szegődtek, és gyorsan vezető pozíciókba kerültek, 15-20 év elteltével már nem ritkán vágynak valami újra, miközben nincs továbblépési lehetőségük. Ennek a generációnak a tagjai közt nem ritka motivációvesztés, a kiégés. A nagyvállalatokat elhagyók egy része önálló vállalkozásba kezd korábbi területén, más része elsajátít egy régen vágyott új szakmát, és egyre vonzóbb terep a lassan felnőtt korba lépő hazai civil szféra is.

Molnár Attila, a Bátor Tábor ügyvezetője tizenöt évig multinacionális nagyvállalatoknál töltött be nemzetközi vezetői pozíciókat, majd 2010-ben új kihívásokra vágyva csatlakozott az alapítványhoz. Ma tapasztalatát a daganatos és krónikusan beteg gyermeket élményterápiája érdekében hasznosítja. Fontos volt számára, hogy az alapítvány célkitűzése szerint éppen olyan professzionális szervezetként működik, mint egy nagyvállalat, csak a cél nem a profit, hanem egy nemes ügy. 

16 és 50+ között

Egy közelmúltban készült kutatás során 51, jelentős karrierváltáson átment vezetővel készítettek életút interjút. Megkülönböztették a multinacionális cégeket elhagyókat, a multikba lépőket, az eredeti szakmájukhoz visszatérőket, az „ugrálókat”, a civil szférába váltókat és a civil szférát elhagyókat (Karrierváltók kutatás 2007-2009).  Kimutatták, hogy a váltások gyakran magánéleti eseményhez, illetve jellemző életszakaszokhoz köthetőek. A 16–25 évesek még keresik a nekik való pályát, ilyenkor a váltás oka többnyire az, ha valaki nem tanulhatja a vágyott szakmát vagy nem tud elhelyezkedni. Előfordul, hogy elhagyják a szülői nyomásra vagy tiszteletből választott szakmát. Érdemes megemlíteni, különösen idén, az Önkéntesség Európai Évében: külföldön bevett gyakorlat, hogy a fiatalok a középiskola után, az egyetem előtt egy ideig – jellemzően egy évig – önkéntes munkát vállalnak. Ez jelentősen csökkenti a karrierbizonytalanságot, vagyis annak valószínűségét, hogy valaki a továbbtanulásnál rosszul dönt. A fiatal pályaelhagyók problémája nem csak személyes ügy: jelentős terhet ró a társadalomra képzésük, átképzésük.

A 25-30 évesek legtöbbször kiábrándulásból startolnak át másik vágányra, 30 és 35 év között pedig a magánéleti krízis kerül előtérbe. A karrierváltás szempontjából kiemelt időszak a 35-40 éves kor, az életpálya-középi válság ideje, amikor a legtöbb váltás történik, különösen a multikat elhagyó vezetők körében. Az újra, másra vágyó menedzsernek ekkor már van elég pénze és kapcsolati tőkéje egy kiugráshoz, de elege van a mókuskerékből és fél, hogy később nehezebb dolga lesz. Ebben az életszakaszban fontos motiváció a perspektívakeresés és a függetlenség iránti vágy. Negyven-ötven éves korban zárulnak a karrierívek, de még nem késő belevágni egy régen áhított szakmába.

A kiégés persze nem csak a felsővezetőket sújthatja, hanem nagyon gyakran a szociális munkásokat, a tanárokat és a segítő szakmákban dolgozókat is – nem ritka, hogy ők is lemerülnek és pályaelhagyók lesznek, akár úgy, hogy a „kiugrókkal” ellentétes folyamatban belépnek az üzleti szférába.

Arthur Rimbaud, pályaelhagyó szimbolista költő.
21 évesen letette a lantot, zsoldos, majd kávé- és fegyverkereskedő vált belőle.

Sosem késő

Ma is tartja magát az a nézet, hogy legalább hétévente munkahelyet kell váltani, mert az frissen tartja a szellemet. Szőke Katalin pszichológus szerint a többszörös karrierváltás nem jelent problémát, ha organikusan következik a személyiség fejlődéséből, az igények, motivációk változásából. Az azonban mindenképpen sérült vagy bizonytalan személyiségre vall, ha valaki minduntalan valami újba fog, de semmi sem tudja tartósan kielégíteni.

Kutatások alapján a férfiakat gyakrabban vezérlik egzisztenciális, érvényesülési okok, a nőket pedig a munka és magánélet összeegyeztetésének nehézsége készteti váltásra. Juhos Andrea szerint annak ellenére, hogy a nők inkább a biztonságra szocializálódtak, mégis jobban tűrik a karrierváltással járó nehézségeket, mint a férfiak. Könnyebben meg tudják osztani aggodalmaikat családjukkal, barátaikkal, és bátrabban kérnek szakmai segítséget is. A nők számára a gyermekszülés időszaka jó alkalom lehet a tanulásra, és egy esetleges váltás előkészítésére is. A kismamák egy része már a gyerekvállalás idén belevág bizonyos – olykor csak átmenetinek tekintett – tevékenységekbe, például a természetgyógyászat, a multi-level marketing (Amway és társai) vagy akár a babaruha-kereskedés területén.

Tőlünk nyugatra természetes, hogy az emberek nyugdíjasként is aktív, tartalmas életet élnek, képesek váltani és kiteljesedni különböző hobbikban. Amerikában senki nem lepődik meg, ha valaki 70 évesen beül az iskolapadba, hogy megtanuljon valamit, amire korábban nem jutott ideje. Nálunk sajnos még mindig általános, hogy aki kilép a munkaerő-piacról, azt az egész társadalom „leírja”. Mindannyiunk felelőssége, hogy az új élet lehetősége idős korban se vesszen el.

A munka szerencsés esetben nem pusztán pénzkereset, hanem az önmegvalósítás eszköze és örömforrás. Ha nem így érzünk, akkor mindenképpen érdemes elgondolkoznunk, hogy a megfelelő irányba tartunk-e. A sikeres karrierváltás alapja az érdeklődés, a nyitottság, az önbizalom, és a hit abban, amit csinálni szeretnénk.

Orosz Ildikó

Kiből lesz a cserebogár?

• Gautama Sziddhárta királyfi huszonkilenc évesen döntötte el, hogy otthagyja kényelmesen kipárnázott életét, feleségét és gyermekét, hogy az igazság keresésének szentelje magát. Hat év múlva megvilágosodott, és kiérdemelte a Buddha nevet. 

• Állástalan tanárként álmodta meg Harry Potter figuráját J. K. Rowling, Bartos Erika pedig építészből vált a legismertebb hazai gyerekkönyv-íróvá. 

• Joseph Conrad, a lengyel születésű angol író húsz évig tengerészként kereste a kenyerét, majd otthagyta a nagy kékséget, leült az íróasztalhoz és remekműveket alkotott. Az írás mellett az orvoslást is magas fokon művelte Németh László, Csáth Géza, Csehov és Bulgakov. 

• Humprey Bogart mellől, a filmvászonról katapultált az Egyesült Államok elnöki székébe Ronald Reagan. 

• Az írás mellett az orvoslást is magas fokon művelte Csehov és Bugakov; Ljudmila Ulickaját viszont politikai okokból bocsátották el genetikusi állásából, ahová többé nem térhetett vissza.

• Pataki Ági, Magyarország első szupermodellje, a Fabulon arca, sikeres üzletasszony lett: előbb divatüzletet nyitott, ma pedig filmproducer.  

• Nem hagyta abba a zenélést Grandpierre Attila asztrofizikus, aki két és fél évtizeden át volt a Vágtázó Halottkémek frontembere.  

• Méhes Marietta, a 80-as évek underground énekesnője, az Eszkimó asszony fázik főhőse, ma New York-ban él, webdesignnal, grafikával foglalkozik. 

• Herendi Gábor filmrendező sikeres fogorvosból lett először reklámszakember. Még kreatív igazgatóként is kezelte a pácienseit, végül teljesen átállt a reklámra, majd a filmezésre.

• Képzőművészként végzett Szabó Győző. A színészetet formálisan sohasem tanulta.

• Tóth Krisztina költő, író sokáig ólomüveg ablakok készítéséből teremtette meg alkotói szabadsága anyagi feltételeit, és ma is ez a legfőbb hobbija. 

• Egy ideig párhuzamosan működött idegsebészként és XyberWolf néven techno dj-ként, de végül maradt az emberéletek mentésénél Dr. Farkas István. 

Lelki út önmagunkhoz

• Baritz Sarolta a kilencvenes évek közepén a Pepsi kereskedelem-fejlesztési menedzsereként dolgozott. Édesanyja elvesztése után úgy érezte, át kell gondolnia élete értelmét. Felismerve igazi hivatását, szerzetesnő lett belőle. Laura nővér úgy érzi, jól döntött, amihez bizonyára hozzájárul, hogy eredeti szakmájával nem szakított teljesen: rendszeresen publikál és ad elő keresztény elvek mentén kidolgozott, nem a haszonra, hanem az értékekre építő közgazdaságtani témákban. 

• Bábel Gabriella, a Microsoft telekommunikációs szektor kiemelt ügyfelekért felelős vezetője 32 évesen tett karrierjében egy két és fél éves kitérőt. Az útkeresés része volt többek közt a spanyolországi zarándoklat, az El Camino és egy külföldi magánéleti kanyar is. 

Orosz Ildikó

A cikk a Stahl magazinban jelent meg (2011. tavasz)

Fotók: felvi.hu (4), whitehouse.gov (5)  

Tovább olvasom

Kutya vagy macska? – Interjú Nancy Minshew autizmus szakértővel

A Pittsburghi Egyetemen működő autizmusközpont igazgatójának több évtizedes munkássága jelentősen hozzájárult az autizmus megértéséhez, a terápiás lehetőségek javításához. A szakemberrel a Budapesten megtartott Nemzetközi Autizmus Kongresszuson beszélgettünk a legújabb kutatásokról, terápiákról és a Kiss együttes tüzet lövellő gitárjáról.

A konferencián tartott előadását két autizmussal élő felnőttnek, Richardnak és Jeffnek ajánlotta. Kik ők, mit érdemes tudni róluk? 

Nancy Minshew: Richard 62 éves, harminc éve ismerem. Korábban skizofréniával diagnosztizálták, tévesen. Mindig tudták, hogy ő más, de nem ismerték az okát - még azelőtt született, hogy Leo Kenner leírta volna az autizmust. Viselkedésproblémái miatt egyre több gyógyszert kapott, szenvedett a mellékhatásoktól. Normál súlyának csaknem kétszeresére, 150 kilóra hízott. Rengeteg emberrel lakott együtt, néha hatodmagával egy szobában; önellátásra képtelen, alapból nehéz, zajos, tolakodó emberekkel, akik gyakran rászálltak.

Nyugalomra volt szüksége, mert képtelen kezelni az intenzív társas helyzeteket. Akkoriban nem volt semmilyen lehetőség "csak" autista felnőttek részére. Csökkenteni kezdtem a gyógyszeradagját, hagytam, hogy bejöjjön az irodába, és csak üljön ott csendben, heti négy alkalommal. Így tudtuk elkerülni, hogy kórházba vigyék. Találtunk egy intézményt, ahol biztosított az állandó felügyelet, de csak egy lakótársa van. Ismét 80 kiló, részmunkaidőben dolgozik egy védett munkahelyen, harminc-negyven év után újra templomba jár. Imádnivaló, gyermeklelkű személyiség. Annak ellenére, hogy milyen kevés jut neki az életből, mindig jókedvű. Bejön, körbejár, elmondja azt a két-három mondatot, amit akar, beszélgetni nem lehet vele. "Helló, Nancy J. Minshew, már csak 32 nap van az őszi találkozónkig." Mindig kapok tőle születésnapi üdvözlőkártyát, általában három hónappal korábban. Valószínűleg megírta a karácsonyi lapokat is.

Jeff 45 éves. 14 évesen került a klinikánkra, az anyja rákos lett, ő depressziós. Ekkorra már rengeteg diagnózisa volt, de az autizmus nem szerepelt köztük. Rajong a sportért, 30-40 ezer sportolói kártyája van, mindenkiről tud minden adatot. De ha megkérdezem, hogyan kell például kosárlabdázni, zavarba jön. Minden részletet tud, de a lényeget nem látja. Ö elég jól teljesített az iskolában, mérnöki diplomát szerzett, de mivel társas helyzetekben elveszett, soha nem tudott a szakmájában elhelyezkedni. Most egy bankban pénztáros, eljár az autizmussal kapcsolatos segítő és tájékoztató programokra, beszél az autizmusról. Nemrég kaptam tőle egy fényképet: egy autizmusnapon, egy baseballpálya szélén mosolyog.

Az autizmus népességen belüli aránya nagyon megnőtt az elmúlt években, jelenleg egy százalékra tehető. Ez a nagyobb társadalmi tudatosság eredménye?

Nagyon fontos, hogy elkezdtük felismerni: a jó beszédképességű személyek között is vannak autisták. Harminc évvel ezelőtt, ha valaki beszélt, az eleve nem lehetett autista. Ha megölelte az anyját, akkor sem. Újra kellett definiálni az autizmusspektrum fogalmát. Ma olyan tinédzserek és felnőttek is megkapják a diagnózist és a segítséget, akikről egész életükben nem tudták, mi a problémájuk.

Az ön kutatócsoportjához köthető a "gyenge konnektivitás hipotézis", mely szerint az autizmus hátterében az agy bizonyos területeinek gyenge kapcsolata áll. Mit jelent ez pontosan, és mennyire elfogadott elmélet?

Az agyunk egyes területei nem egymástól elszigetelten, hanem egymással rendkívül szoros összeköttetésben működnek. Egy adott szituációban egyszerre több terület aktiválódik, minden előzetes tudás, emlék, amit arról a helyzetről addig megtanultunk, bekapcsolódik, és ennek alapján dől el, mit teszünk vagy mondunk. Kollégám, Marcel Just tízévi munkával kidolgozott egy eljárást, amely bizonyítja, hogy autizmus esetén az agy részterületei nem működnek együtt, gyenge a magasabb szintű információfeldolgozásért felelős agykéreg tevékenysége. Ez ma már általánosan elfogadott, számos, funkcionális agyi képalkotó eljárással alátámasztott vizsgálat bizonyítja.

Léteznek olyan elképzelések is, hogy miközben az egyes területek távolsági összeköttetése gyenge, addig a helyi kapcsolatok száma átlagon felüli lehet.

Valóban szoktak erről beszélni, hiszen ezek az emberek elképesztő fogékonyságot mutatnak a részletek iránt. A mi agyunk úgy van berendezve, hogy a nagy egészet lássuk. Észreveszünk részleteket, de alapvetően a globális megértésre vagyunk beállítódva. Az autizmussal élőknél ez fordítva működik, a feldolgozásuk lokális. A technológia egyelőre nem teszi lehetővé annak bizonyítását, hogy nagyobb lenne az egyes területeken belüli kapcsolatok száma, ez így valószínűleg leegyszerűsítés. De az biztos, hogy a kéregben gyengék a kapcsolatok, és emiatt egy-egy részlet a legalapvetőbb értelemben részlet marad. Ezért is van, hogy az autizmussal élők számára nagyon nehéz a kategóriák létrehozása. Ismeri Temple Grandint? (Lásd Az ölelőgép című keretes írást - O. I.)

Most olvasom a Thinking in Pictures [Képekben gondolkodva] című könyvét, ami hamarosan megjelenik magyarul is (Update: Már megjelent, és én fordítottam – O. I.).

Remek! Grandin leírja, hogy gyerekként micsoda nehézséget jelentett számára a kutyák és a macskák megkülönböztetése. Először azt hitte, a méret számít, de ez megdőlt, miután a szomszédjukban megjelent egy öleb. Hosszas vizsgálódás után arra jutott, hogy a kutyák megkülönböztető jegye, leszámítva az ugatást, amit nem mindig hallunk: az orr formája. Ám később, amikor meglátott egy kutyát ábrázoló képet vagy szobrot, ahol az orr nem látszik, elölről kellett kezdenie az egész kategorizálást. Holott ez olyasmi, amit már az egészen kicsi gyerekek is tudnak: látnak pár képet egy mesekönyvben, néhány kutyát a játszótéren, és az agyuk minden nehézség nélkül létrehoz egy prototípust. Ezután minden állatról el tudják dönteni, hogy beletartozik-e ebbe a kategóriába. Az autistáknál ez a prototípus nem jön létre.

Grandin szerint aggasztó, hogy a jó képességű Asperger-szindrómás gyerekek esetében gyakran csak a gyengeségeket említik, ezért elmaradhat a tehetséggondozás. Ön szerint nem vesztenek többet a "szürke zónában" lévők az autista címkével, mint amennyit nyernek?

A tapasztalatok szerint a szülők számára a helyes diagnózis nagyon sok erőt ad, rengeteg információhoz és segítséghez juthatnak. Ezeken a gyerekeken úgyis látszik, hogy furcsák, ezt nem lehet sokáig eltitkolni. Én személy szerint szeretem a furcsa embereket, érdekesnek találom őket. De az a lényeg, hogy ha helyesen azonosítjuk őket, akkor sokkal többet tehetünk a képességeik kibontakoztatásáért és a társadalomba való integrálásukért. Valóban többet kell foglalkozni a tehetséggel, különösen a reál tantárgyak, a matematika, a számítástechnika területén. Megfelelő környezetben egy csomó feladatot kiválóan, megbízhatóan el tudnak végezni, akár precízebben is, mint az átlag - pontosan azért, mert ők látják azokat a bizonyos részleteket. Nemrég megkeresett a CBS médiatársaság, hogy működjünk együtt egy autista személyeket foglalkoztató informatikai cég létrehozásában. Valószínűleg egy érintett szülő állhat emögött, egyre többször találkozunk ilyesmivel. Ha a szülők tudatosabbak, egyre több munkahely nyílhat.

Az előadásában említette, hogy a társas és kommunikációs készségek tanítását, amiben az autisták gyengébbek, be kellene építeni a normál iskolai tananyagba is. Miért?

Rengeteg olyan ember él körülöttünk, aki nem autisztikus, mégsem tudja kontrollálni az indulatait. Fogalma sincs arról, hogyan lehet hatékonyan kommunikálni, és mi a jó modor. A fiataloknak nincsenek meg a munka világához való készségeik, diplomás felnőttek nem tudják, hogyan kell felöltözni vagy beszélni egy munkahelyen; hogy nem teszünk fel olyasmit a Facebookra, ami az állásunkba kerülhet. Mi éppen ezeket próbáljuk megtanítani az autistáknak, miközben a normál társadalom jelentős része sem így viselkedik.

Mint mondta, létre kellene hozni egy olyan kategóriát, amely tanulási zavarként definiálja ezen készségek elsajátításának nehézségét.

Meg kell különböztetni azokat, akik olyan szociokulturális környezetből jönnek, ami eleve nem teszi lehetővé számukra, hogy elsajátítsák ezeket a készségeket, nincs megfelelő szülői minta. Másfelől ott vannak azok, akik számára adott a háttér, rengeteg jó példát látnak, de egyszerűen nem értik, nem tudják automatikusan leutánozni. Ezek az emberek - nem feltétlenül diagnosztizált autisták - nem igazán tudják, hogyan juttassák érvényre, amit szeretnének. Például úgy mondják el a véleményüket, hogy az bántó másoknak. Nem az, amit mondanak, hanem az, ahogyan. Ez ugyanolyan részképességzavar, mint a diszlexia, csak a társas készségeket, a kommunikációt, a problémamegoldást érinti. Mint a többi tanulási zavar, ez is akadályozza a képességek kibontakozását, de megfelelő eszközökkel fejleszthető.

Milyen módszerekkel lehet az agyban a hiányzó kapcsolatokat kiépíteni? Létezik például egy új eljárás, a TMS.

Rengeteg jól bevált módszer van - például a korai viselkedésterápia -, amelyek bizonyítottan megváltoztatják az agy szerkezetét. Nagyon sokat tehetnek a kortársak is: ha megtanítunk nekik bizonyos dolgokat, rengeteget tanulhatnak tőlük az érintettek, sőt kognitív programokkal felnőttkorban is tanítható az agy. A TMS (Transcranial Magnetic Stimulation - koponyán keresztül történő mágneses stimuláció) egy új, fájdalommentes eljárás. Ilyenkor gyenge mágneses impulzusokkal lokálisan ingerlik az agy meghatározott területeit, ezáltal aktiválódhatnak azok az idegpályák, amelyek valamiért nincsenek használatban. Így bizonyos készségek előhívhatók.

Mennyire tartós a hatása?

Hónapokig tart, bár egy idő után - változó mértékben - gyengül. Kognitív és viselkedésterápiás módszerekkel kombinálva igyekszünk tartósan beágyazni az aktiválódott készségeket. Ma már az Egyesült Államokban több helyen alkalmazzák ezt a kezelést, és meg is ismételhető. A legelső kutatások arra irányultak, hogyan lehet aktiválni azokat területeket, amelyek az emberi arcon megjelenő érzelmek felismerését teszik lehetővé. Ha erre valaki nem képes, akkor teljes sötétségben tapogatózik az emberi kapcsolatokban, fogalma sincs, hogyan reagáljon egy-egy interakcióban. A kutatást Bostonban végezték, ahol John Robinson az elsők között végeztette el magán a kezelést.

Ki az a John Robinson?

Egy elég ismert aspergeres személyiség, amúgy szenzációs figura, meg kellene hívni a következő autizmuskonferenciára. Kimaradt a középiskolából, nincs semmilyen végzettsége, autodidakta módon tanult elektronikát. A nyolcvanas években olyan nagy együtteseknek csinálta a teljes hang- és színpadtechnikáját, mint a Kiss. Gitárból kilövő tűz és így tovább, később - míg elege nem lett a kormányzati alkalmazásból - kísérleti atomrobbantásokon az elektronikai eszközök védelmi pajzsát készítette. Ma egyebek mellett egy luxus nosztalgiaautókat felújító vállalkozása van. Három könyvet írt, ezekben a fiáról is beszél, aki szintén autizmussal él - ő a robbanószerek iránt érdeklődik. Egy időben otthon, a frizsiderben tartotta a hozzávalókat, és a városszéli szeméttelepen kísérletezett. Elég ügyetlen módon kirakta a Facebookra az eredményeit, úgyhogy hamarosan megjelent az iskolájában az FBI és a CIA. Robbantási szakértőként szerették volna alkalmazni.

De mi lett az idősebb Robinsonnal a TMS elvégzése után?

A beavatkozás után - életében először - képessé vált felismerni az emberi arcokon az érzelmeket. Hazament, és rájött, hogy a felesége rendkívül ingerült és depressziós, ő pedig ezzel nem tud együtt élni. Utána egy évig azt mondta: soha többé nem szeretné, hogy az agyához nyúljanak, mert ennek válás a vége. De azután eltelt még egy év, újra megnősült. Boldog, és a TMS lelkes híve.

Orosz Ildikó

Az ölelőgép  

Temple Grandin az állattudományok doktora, mérnök, 66 éves autizmussal élő nő. Viselkedéstani kutatásai és az általa tervezett műszaki berendezések megreformálták az állattartást - az USA állattartó telepeinek és vágóhídjainak kétharmada az ő műszaki tervei alapján készült. Gyerekként nem bírta elviselni, ha megölelik, de vágyott a szorítás érzésére, ezért épített egy bizarr, marhakalodára emlékeztető eszközt, amelybe négykézláb mászott bele, és maga tudta szabályozni a testét érő nyomást, ami rendkívüli módon megnyugtatta. Az évek során tökéletesítette az ölelőgépet, amelyet ma is sikerrel használnak autizmussal élő, hiperérzékeny gyerekek megnyugtatására. Több könyvet írt autizmusáról, a Thinking in Pictures [Képekben gondolkodom] magyarul is megjelenik (Update: Már meg is jelent.). Életéről kiváló film is készült.

Orosz Ildikó 

Fotó: Galló Rita

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2013/42).

Tovább olvasom

„Lotka Lipót hol van máma?” – Balassagyarmat zsidó öröksége

Balassagyarmat lakosságának 40 százaléka volt zsidó a 19. században. Valaha itt állt Közép-Európa második legnagyobb – 4000 fő befogadására alkalmas – ortodox zsinagógája, de a holokauszt után csak 136-an tértek vissza a városba. A Zsidó Gyűjtemény az egykor virágzó közösség múltját mutatja be.

Civitas Fortissima. Az 1950-ig megyeszékhelyként működő, majd a Rákosi-érában polgárias jellege miatt "reakciós fészeknek" minősített Balassagyarmat büszkén viseli a soproni Civitas Fidelissima (leghűségesebb város) mintájára megalkotott "legbátrabb város" címet. A Károlyi-kormány idején ugyanis, amikor a kezdeti antantbarát, pacifista politika jegyében az ukáz szerint tilos volt a fegyveres harc, az 1919. január 15-én bevonuló cseh légiósokat helyi önkéntesek január 29-én kiverték a városból. Minthogy Balassagyarmat lakossága jelentős részben zsidó volt, az akció több hőse is közéjük tartozott. Például a tarkólövésben elhunyt Weisz Sándor 21 éves kereskedősegéd és Kondor Miklós repülős és géppuskás tiszt, aki első világháborús és 1919-es érdemei miatt egy rakat kitüntetést kapott; később Horthy Miklós személyesen mentette fel a sárga csillag viselése alól. Már ameddig ez számított.

Egykor közösségi ház, ma kiállítótér

Minderről az Ipoly menti Zsidó Gyűjtemény és Kiállítóteremben hallunk Majdán Béla művelődéstörténésztől, aki kuratóriumi titkára a helyi zsidó kulturális örökség ápolására hivatott Kertész István Alapítványnak. A gyűjtemény épületének története a balassagyarmati zsidóság 20. századi viszontagságait is tükrözi: az 1920-as években Ehrenfeld Saul sajtmanufaktúra-tulajdonos és néhány tehetősebb zsidó polgár finanszírozásában épült a fiatalok számára közösségi és művelődési háznak. A két háború közt színkör és dzsesszklub is működött itt, míg hátul a Chevra Kadisa (a temetkezési és egyéb ügyeket intéző "szent egylet") kapott helyet.

A vészkorszak után a túlélő kevesek imaháznak használták, de 1980-tól pusztulásnak indult. Az 1990-es évek elején leleményes vállalkozók bárhelyiséggé vagy fitneszközponttá szerették volna alakítani, ám az alapítványnak a 80 éves Róth József vezette maroknyi hitközséggel karöltve sikerült ezt megakadályoznia. Az önkormányzat, a Mazsihisz és magánemberek támogatásával felújított épületben 2000-ben nyílt meg a kiállítás: a tóratekercsek, menórák, archív fotók hazánk egyik legrégebbi, hatszáz évre visszatekintő zsidó közösségének állítanak emléket.

A mini kiállítás hazánk egyik legrégebbi zsidó közösségének állít emléket. Fotó: Göndör Péter

A törökdúlás után a 18. századtól települtek vissza a zsidó kereskedők a városba; a század második felében már zsinagóga és jesiva is működött. Az izraelita vallásúak aránya a 19. század közepére elérte a lakosság csaknem 40 százalékát. A bővülő közösség 1839-ben egy nagyobb zsinagóga építésébe fogott, ám a munkálatok a hitközségen belüli anyagi és műszaki jellegű viták miatt évtizedekre elhúzódtak. Erről tanúskodik a Vasárnapi Újság képe az 1850-es évekből: a rézmetszet a szlovákiai dombok felől mutatja Gyarmatot, ahol az evangélikus, katolikus és görög templom mellett a tető nélküli, félben maradt zsinagóga határozza meg a városképet.

4000 fős zsinagóga

A viszálykodásnak az 1851-ben a városba érkező rabbi, Deutsch Áron Dávid vetett véget, és 1868-ban végre elkészült a kb. 4000 fő befogadására alkalmas monumentális templom, Közép-Európa második legnagyobb ortodox zsinagógája. Deutsch, aki az európai askenázi zsidóság szellemi vezetőjének, a pozsonyi Sofer Moysénak volt az egyik legkedvesebb tanítványa, a zsidó "egyházszakadást" követően a hazai ortodoxia vezető személyiségévé vált - nem véletlen, hogy a gyarmati közösség is az ortodoxia útjára lépett.

Az 1868-as emancipációs törvény után a zsidóság tagjait a város társadalmi, gazdasági és kulturális életének valamennyi területén megtaláljuk. A mai főutca régi épületeinek döntő többsége zsidó tulajdonban volt: alul működött a bolt, felül lakott a család. Az aranykorról mesélnek az 1910-es évekből a Hoffman-féle seprű- és ecsetgyár tulajdonosait és alkalmazottait vagy az 1930-as évek Szántó-féle festékboltját megörökítő fotók, valamint a keresztény és zsidó gyerekek közös születésnapi zsúrját ábrázoló kép.

A következő falon, egy homályos felvételen már az utolsó transzport látható. A zsinagóga körül kialakított gettó szűkösnek bizonyult, így a közeli Nyírjes település dohánypajtáiba gyűjtötték a zsidókat. Maga a dohánytároló is zsidó tulajdonban volt: Illovszky Ármin hozott itt létre virágzó mintagazdaságot, amelyhez többek közt egy hét tóból álló mesterséges halastó-rendszer és bolgárkertészet is tartozott. A Nyírjes-tó és parkja ma természetvédelmi terület és kedvelt kirándulóhely - az persze kérdés, hogy múltjáról mit tud a vasárnapi ifjúság.

A Kertész István Alapítvány munkatársai és a szórvány hitközséget összetartó Bauer család a maguk részéről mindent megtesznek az ismeretterjesztés érdekében. Majdán Béla például a regionális oktatóbázisként is működő múzeumban rendszeresen tart kihelyezett történelemórákat iskolás csoportok számára a zsidóság történelmi-kulturális szerepéről. Ő maga palócnak és katolikusnak vallja magát, de az ELTE-n szerzett bölcsészdiplomája mellé a Zsidó Egyetem művelődéstörténet szakát is elvégezte.

A védett sírkertben első világháborús hősök is nyugszanak. Fotó: Göndör Péter

"Kegyelemre és oltalomra"

Van miről mesélnie. Ipolyságtól Szécsényig összesen 5-6000 embert deportáltak, Gyarmat volt a "bevagonírozás" központja. A megyeszékhelyről több mint 2000 zsidót hurcoltak el, 136-an tértek vissza. A háború alatt élelmiszer- és lőszerraktárként használt zsinagógát 1944. december 9-én robbantották fel az elvonuló németek. Évekig romjaiban állt, mígnem egy Budapestről kivezényelt utászalakulat 1950-ben végleg felrobbantotta és eltakarította életveszélyes maradványait. Helyére a városi piacot építették.

A kiállítás különleges darabja egy súlyos márványtábla, amely eredetileg a zsinagóga bejáratánál volt. Rajta Ferenc József szavai héberül és magyarul, aki egy 1894-ben tartott audiencián a gyarmati zsidóság delegáltjainak a következőket mondta: "A Nógrád megyei izraeliták hitközségének hódolatát és tántoríthatatlan hűségének biztosítását köszönettel fogadom. Népeim irányában a valláskülönbség nem képez válaszfalat szívemben. Királyi kegyelemre és oltalomra tehát önök is mindenkor számíthatnak." Legalábbis a kiegyezés után, amikor már anyagilag is támogatta a budapesti rabbiképző felállítását, kompenzálva azt a súlyos hadisarcot, amelyet az 1848/49-es szabadságharcban való részvétele miatt korábban a zsidóságra kivetett.

A márványtábla kalandos úton került a gyűjteménybe: az 1990-es évek elején Gyarmat környéki gazdák gyakran feljártak Budapestre, ahol lakótelepeken és a kertvárosban kínálták a nógrádi burgonyát. Ilyen őrhalmi krumplizóktól hallott egy Budán élő egykori katonatiszt arról, hogy "újjáépítik a gyarmati zsinagógát" (valójában az imaterem múzeummá alakításáról volt szó). A nyugdíjas utászparancsnok vezette egykor a zsinagóga maradványainak 1950-es felrobbantását. A táblát akkor hazavitte, és nejlonba csomagolta, majd több mint negyven év elteltével, 1993-ban jogos helyére visszaadta.

Műemléki sírkert

A gyűjtemény megtekintése után átmegyünk a belvárosi keresztény temető mellett található zsidó temetőbe. A mintegy 3400 sír közül a legrégebbiek a 18. század elejéről valók. A szépen gondozott, ma már jelölt parcellákra tagolódó sírkert az első volt Magyarországon, amelyet a rendszerváltás után országosan védett műemlékké nyilvánítottak. Van itt keleties, szefárd stílusú, barokkos és palóc tulipánmotívummal díszített sírkő is. A bejárattól nem messze nyugszik a Kertész István Alapítvány névadója: a zárkózott, magányos életet élő "Pista bácsi" eredetileg szobafestő volt, de az 1970-es évektől a temető gondozásának szentelte az életét. Mindennap kijárt az akkor még félig elkerítetlen, elhanyagolt sírokat rendbe tenni, s bár héberül nem tudott, legjobb tudása szerint átfestegette az olvashatatlanná vált betűket. A hazalátogató elszármazottaknak segített megkeresni az ősök nyughelyét, és a tőlük kapott egy-két dollárokat, sékeleket zacskóba gyűjtve 1992-ben mintegy kétmillió forintos alapítványt tett. A Pro Urbe Díjjal kitüntetett Kertész István 1997-ben halt meg az Amerikai úti Szeretetkórházban.

A régebbi temetőrészben áll Deutsch Dávid főrabbi két méter magas, mívesen faragott sírköve. Őt fia, Joszef Izrael, majd annak fia, Dávid követte a gyarmati rabbinátus élén - utóbbi önként kísérte a közösségét Dachauba. A sírok rendszerezése nyomán részben sikerült a történészeknek feltárniuk a rabbi családok kapcsolatait is, kiderült például, hogy a pozsonyi Sofer Moyse is több szálon kötődött ide. A sajtgyáros Ehrenfeld Saul mellett nyugszik fia, a város büszkesége és nemzetközi imázsának legkülönösebb építője, Michel Gyarmathy (lásd A revükirály című keretes írásunkat). A közelben található Vértes Ervin nemzeti színű szalaggal átkötött sírja - ő a család egyetlen gyermekeként 1915-ben, 21 évesen hősi halált halt az orosz fronton.

Beszélgetni a bőrfejűekkel

2009. augusztus 20-án két részeg bőrfejű megrongálta a temető sírjait. Tíz éven belül ez volt a második eset. Kis közösségben az ilyenek törzshelye közismert, a rendőröknek sikerült kézre keríteniük a tetteseket. Majdán Béla elhivatott tanáremberként azt tette, ami leginkább hiányzik a magyar igazságszolgáltatásból: leült beszélgetni a rongálókkal. Több héten át igyekezett eloszlatni téveszméiket, és kivitte őket Vértes Ervin sírjához is - bár ki tudja, hogy erőfeszítése hosszú távon mekkora sikerrel jár. Mindenesetre a fiatalemberek utóbb bocsánatkérő levelet írtak a Mazsihisznek és egyikük a kárrendezés költségeinek felét is kifizette.

Balassagyarmaton, mint a vidéki Magyarország nagy részén, a zsidó hitéletnek már csak a nyomai lelhetők föl. A körülbelül félszáz, többségében nem vallásos zsidó egy része elmegy az évenként megrendezett holokauszt-emléknapra. A világ minden tájáról jelentkező elszármazott gyarmatiak őseinek felkutatását tavaly óta sírkövenkénti fotódokumentáció, szöveges adatbázis és térkép segíti.

A revükirály

Michel Gyarmathy Ehrenfeld Miklós néven született Balassagyarmaton, 1908-ban. Iparművészeti tanulmányai után a Király Színházban, a Fővárosi Operettszínházban és más színházak zenés darabjaiban lett díszlettervező - ekkor javasolja számára a Gyarmathy nevet Honthy Hanna. 1933-tól Párizsban él, a Folies-Bergère revüszínház nagy hatású díszlet- és jelmeztervezője, művészeti igazgatója, részvénytulajdonosa, Josephine Baker felfedezője. Híresen lokálpatrióta, gyakran öltözteti a táncosokat magyar népviseletbe, egy legendás produkcióban japán és amerikai turisták ovációja közepette elhangzik a magyar Himnusz, megjelennek a Mátyás-templom díszletei és a balassagyarmati vasútállomás, az állomásjelző táblával.
1970-ben saját költségén verseskötetet ad ki Mosolyok és könnyek címmel, amelynek szociografikus kínrímeiben szintén megidézi a gyarmati gyerekkort. A Családi összejövetel például a végenincs zsidó família felsorolása: "A sok rokon sajtgyárba jön / Náci bácsi és Brack Ödön. ... Lotka Lipót hol van máma? / Miért nem jött uzsonnára? / Erna itt van és szépsége / Lotti néni büszkesége. / Hédi, Klári új ruhába / Ernusom a kék vásznába." A számos francia és magyar kitüntetés birtokosa, Monsieur Michel 1996-ban hunyt el. Kérésére szülei mellett nyugszik a balassagyarmati zsidó temetőben.

Balassagyarmat, Hunyadi u. 24. Előzetes bejelentkezéssel látogatható.

Orosz Ildikó

A cikk és a 2-dik fotó a Magyar Narancsban jelent meg "Kegyelemre és oltalomra" címmel (2011/41).
Fotó: Göndör Péter (1, 2), Giancarlo Botti/GettyImages (3)

Tovább olvasom

Mint a rossz lelkiismeret – A barna táska: Egy hadifogoly naplója és levelezése 1914-1918

Felette irigylésre méltó, ha valaki egyszer csak talál otthon, a szekrénye mélyén egy kis barna táskát, amely tele van a nagyszülei addig ismeretlen első világháborús leveleivel és naplójával.

Pedig még mindig kerülnek elő ilyen százéves dokumentumok a legjobb családokban is, ahol azt gondolnánk, a sok értelmiségi leszármazott már rég felcsipegette (és publikálta) a múlt morzsáit.

Kornis Jenő bankhivatalnokot 1914 augusztusában sorozták be. A lengyelországi Prze­myślben előbb egy munkáspótzászlóaljban szolgált, majd társaival együtt harcoló csapatokhoz osztották be. A város elestekor, 1915 márciusában orosz hadifogságba esett, ahonnan csak három év után sikerült hazaszöknie. A bevonulása előtt nem sokkal jegyezte el menyasszonyát, neki címezte a naplót és a leveleket.

A történelmi idők önkéntes krónikásainak mindig hálásak lehetünk, hiszen a mi nagyapáink, dédapáink is ott senyvedtek a lövész­árokban, ők is lehúztak pár évet valami isten háta mögötti szibériai putriban – helyettük, értük is szól minden ilyen beszámoló. Ezen túlmenően egy hadifogoly naplója akkor tud érdekes lenni, ha jó elegyét alkotja a tipikusnak és az egyedinek, ha olvasóként találunk benne valamiféle általános érvényű történelmi tapasztalatot, ugyanakkor rácsodálkozhatunk az egyszerire és megismételhetetlenre.

Kornis naplója a bankhivatalnok precizitását a kultúrpolgár íráskészségével ötvözi. Emlékezetesen jeleníti meg a frontvonali káoszt, az állandó információhiányt, a nagy folyamatok átláthatatlanságát. „Általában az a benyomásom, mintha egy fantasztikus regénynek valamelyik mellékalakja volnék, hol láthatatlan ellenségek törnek egymásra és küzdenek egymással.”

A legfontosabb talán, hogy sikerül megragadnia azt a nagyon is átélhető, ambivalens érzést, hogy a háta közepére nem kívánja a háborúsdit, de becsületből, állampolgári kötelességből igyekszik maximálisan helytállni. Nem lejt vad győzelmi táncot két kezében és a foga közt is egy-egy legyőzött ellenséggel, inkább amolyan kispolgár ő, aki fiatalságának legszebb éveit hulló repeszek közt és orosz táborokban tölti, és a legcudarabb körülmények közt is megőrzi az emberségét. Azt állítani, hogy lelkesen harcolt, túlzás volna, de feltétel nélkül megtette, amit megkövetelt a haza: hiányos felszerelésben fagyoskodott, a megfelelő irányba lőtt, amikor kellett, és hordta a fát mínusz harminc fokban, az éhhalál peremén. Lehet-e ennél többet várni egy huszonéves fiatalembertől, aki szerelmes, mint az ágyú, és alig várja, hogy az élete visszatérhessen a normális kerékvágásba: nappal könyvelhesse a banki lajstromokat, este pedig elégedetten ölelhesse asszonykáját?

Néhány mondata annyira betalál, hogy még az online média szalagcímein edződött olvasó is felkapja a fejét. Egy ponton megállapítja például, hogy „Megettük a lovakat, mert nem volt takarmány, most pedig megesszük a takarmányt, mert nincs ló.” A przemyśli védgyűrű építéséről pedig így számol be: „lassan marsolunk a borzalmas úton… megérkezvén a helyre, gyorsan igyekszünk a fagyos földbe beásni magunkat. Halkan dolgozunk, mint a rossz lelkiismeret.”

Kornisnak az írás a dokumentáción túl elsősorban lelki támasz. Még ha tudjuk is, hogy a traumák megélésében, feldolgozásában óriási szerepe van a reflexiónak, akkor is megrendítő látni, micsoda pszichés és fizikai megtartó ereje van a kétségbeesés hosszú évei alatt ennek a szerettei felé irányuló, egyoldalú beszélgetésnek.

Azt várná az olvasó, hogy annyi balszerencse után hősünk hazatérve végül elnyeri méltó jutalmát: menyasszonya kezét és vele a boldogságot. De ez nem a Disney Channel. Kornis Jenőt, akinek időközben megszülettek gyermekei is, néhány év után a zsidótörvények értelmében kényszernyugdíjazták. Alkalmi munkákból élt, mígnem 1944 júniusában, amikor éppen a rákoskeresztúri (Kozma utcai) zsidó temetőbe ment ki dolgozni, örökre eltűnt. Minden bizonnyal az történt vele is, mint mások mellett Kertész Imre Köves Gyurijával: Pest közigazgatási határán kívül, ahol már nem volt érvényben a deportálásokat korlátozó rendelkezés, elfogták, és Auschwitzba szállították.

„Édeseim, rátok gondolva megyek a veszélybe, avval az elhatározással, hogy élve, de nem gyáván akarok ismét közétek visszatérni” – írta Kornis Jenő hittel és bizakodással 1915-ben, a csatába indulva. Huszonöt évvel később, 1940-ben egy mindenétől megfosztott, de még mindig író ember versében olvassuk, a hadifogolynapló epilógusaként: „Elvettek tőlem mindent, / mit lehetett. / Hitet, hazát, becsületet, életet / a veszett ebek.”

Tragikus sorsú ember volt, aki nyomot hagyott maga után. Talán a történelem egyfajta kárpótlása, hogy nem vesztek el ezek a dokumentumok. Kornis Anna jól szelektál a levelekből, fotók és eredeti naplólapok másolatával hozza közelebb nagyapja alakját, rövid értelmező lábjegyzetek segítik a kontextusba helyezést. Éppenséggel tanítani is lehetne a történelmet az ilyen kis barna táskákból.

Válogatta és közreadja: Kornis Anna és Takács Ferenc. Noran Libro, 2015, 192 oldal, 2800 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2016/9).

Fotó: sulinet.hu

Tovább olvasom