A történelem margóján – Kováts Judit: Megtagadva; Jefroszinyija Kersznovszkaja: Mennyit ér egy ember?

A háborúval és a kommunizmus legsötétebb éveivel foglalkozó memoárirodalom lassan kifutja magát - egyre kevesebben élnek, akiknek saját emlékeik vannak. Aki eddig nem írta le, az már 80-90 évesen aligha fog tollat ragadni - igaz, mesélni még tudhat, illetve még mindig előkerülhetnek régebbi - kiadatlan vagy csak most lefordított - visszaemlékezések.

Ezért mostanában nem annyira hagyományos memoárok, mint inkább az elbeszélt történelmen alapuló egyéb műfajok jelennek meg: a kíváncsi kutató, író kikérdezi az időseket, és megírja a történetüket. Kováts regénye is az oral historyra épül, az orosz szerző emlékiratai pedig a 60-as években készültek el.

Magánfreskó

Az eredetileg levéltáros Kováts édesanyja generációjának nő tagjaival készített mélyinterjúkat. A fiktív elbeszélő, Somlyói Anna, idős korában tekint vissza a világháborúban kettétört életére. A történet 1942-ben indul, amikor Anna a polgári iskola utolsó előtti évfolyamára jár egy tiszántúli városban, beazonosíthatóan Nyíregyházán. Napjait kitöltik a hazafias nevelés hangzatos jelszavai, az ingázás a falujából, a tanárokról szóló pletykák és a szerelem. A front közeledtével aztán a fiatal lányból néhány hét leforgása alatt öregasszony lesz. Jaj a legyőzötteknek - és háromszoros jaj, ha nők.

A stációk minimum Polcz Alaine óta ismertek: éhezés, bujkálás a föld mélyén, kemencében és dunnák alatt, brutális erőszak, roppanó csigolyák és minden, ami utána marad. Ráadásul a front ide-oda vándorol, tologatják egymást a zabráló, egyre inkább elvaduló csapatok, mindegyik felszabadítóként érkezik. Az ördög a részletekben lakik: ahogy a falusiak megszállják a visszavonuló hadsereg után otthagyott raktárt, és ádáz közelharc folyik egy varrógépért. Ahogy az anyja zsémbel, mert kevesli a zsidó vagyon szétosztásakor az Anna által elhozott tizenkét kispárnahuzatot. Ahogy a malenykij robotra elhajtott, tetves, felmart kezű lány megérzi, hogy végigcsorog a lábán a menzesze - és nem tudjuk, hogy sajnáljuk, vagy örüljünk neki. Ahogy az asszonyok a háború végén győzködik, hogy menjen hozzá a nála húsz évvel idősebb családi baráthoz, mert "mindenki tudja, kit pocsékoltak meg".

"A világtörténelem falára festett magánfreskó" - így jellemezte az 1991-ben megjelent Asszony a frontont Polcz Alaine. A Megtagadva itt és most nem szól akkorát. A részletgazdag díszletek, az elejtett tájnyelvi szavak sajátos hangulatot kölcsönöznek a szövegnek, amelynek minden sora mögött valós személyek és megtörtént események állnak. Ez teszi érdekessé, de ez hiányosságainak forrása is. A narráció érezhetően több elbeszélést ötvöz, Anna egyfajta médium, több nő olykor egymással átfedésben lévő tapasztalatainak lenyomata. Ahhoz azonban, hogy az önmagukban erős részletek egységbe rendeződjenek, és a történetileg hiteles mű esztétikai értelemben is "hihető" legyen, több szépírói beavatkozásra, árnyaltabb karakterrajzokra lett volna szükség. Ennek ellenére nagyon fontos könyv ez, amely közvetlen, átélhető formában beszél elhallgatott bűnökről és traumákról, és segíthet megérteni anyáink, nagyanyáink csendjeit.

Jevgenyij Khaldei (1917-1997) szovjet hadifényképész megrázó felvétele Budapesten, 1945 március-áprilisában

Mérsékelt ítélet

Míg a Megtagadva szándékosan kevés reflexióval él, inkább csak láttatja az eseményeket, addig Kersznovszkaja (1907-1994) memoárja nem nélkülözi az elgondolkodtató kérdésfeltevéseket, kommentárokat. A Mennyit ér egy ember? amellett, hogy a maga nemében egyedülálló kordokumentum, művészileg is figyelemre méltó teljesítmény. Szerzője 1941-től tizenkét évet töltött a Gulag fogolytáboraiban és börtöneiben, majd ötöt száműzetésben. 1964-ben idős édesanyja biztatására kezdte el iskolás füzetekbe írni és rajzokkal illusztrálni emlékeit.

A 70-es évekig több változatot is készített, ezek közül a legteljesebb tizenkét vaskos füzetből - több mint kétezer kézzel írott oldalból és hétszáz képből - áll. A kéziratokat elővigyázatosságból különböző személyeknél helyezte el, hiszen ekkor még javában működtek a javító-nevelő munkatáborok, és a róluk való beszéd újabb elzárással fenyegetett - a 80-as években a szöveg gépelt formában, szamizdatként terjedt. A 90-es évektől hosszabb-rövidebb részletek, főként képek jelentek meg belőle, a teljes művet azonban oroszul is csak 2006-ban adták ki.

Memoárhoz képest szokatlanul hosszú terjedelme ellenére a könyv mindvégig érdekfeszítő. Egyfelől azért, mert Kersznovszkaja döbbenetes dolgokon ment keresztül, másfelől mert tántoríthatatlan erkölcsű, klasszikus műveltségű és ráadásul kiváló memóriájú elbeszélőnek bizonyul, aki személyes sorsára és a tágabb társadalmi kontextusra is nagyobb rálátással rendelkezik.

1940 nyara, a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében a Szovjetunió megszállja Besszarábiát. Kersznovszkaja családját kuláktalanítják. Anyját átmenekíti Romániába, ő maga pedig - abban a hitben, hogy kemény munkával hasznossá teheti magát - megpróbál beilleszkedni az új rezsimbe. Ám az nem kér belőle, és egy évre rá sok ezer honfitársával együtt internálják. A következő időszak fő vonalai részint ismerősek a Gulag-irodalomból: embertelen munkakörülmények a narimi tajga fakitermelésén, teljesíthetetlen normák és ennek következtében fokozatosan csökkentett kenyéradagok, nyáron vérszívók hada, télen mínusz 40 fok. A történet váratlan fordulatot Kersznovszkaja szökésével vesz, melynek során átkel az Ob folyón, és egyedül tesz meg közel 1500 kilométert. Hónapokig tartó bolyongása dicstelen véget ér, egy gyerek komszomolka adja föl a hatóságoknak. Halálos ítéletét tíz év börtönre mérséklik, amit különböző lágerekben fizikai munkásként, ápolóként és bányászként tölt le.

"Az én egyetemeim"

A jó memoárt az emlékező személyisége tartja össze, Kersznovszkaja pedig kivételes egyéniség. Sokat változik, kérgesedik az évek során, de soha nem mállik le róla a civilizáció. Nem panaszkodik, a maga kárára is kiáll a kiszolgáltatottak mellett, ragaszkodik az emberi közösségvállalásba, humánumba vetett hitéhez. Gorkijjal szólva "az én egyetemeimnek" nevezi megpróbáltatásait. Írása nem csupán saját életének története, tudatosan törekszik arra, hogy az egyéni sorsoknak, a történelem margóján sem szereplő nők és gyerekek szenvedésének minél szélesebb spektrumát dokumentálja.

Szuggesztív rajzai a legélesebb pillanatokat rögzítik: anyjával békésen szamovároznak egy dolgos nap végén; meztelen nők vonulnak röhögő katonák előtt; szifiliszes férfiak letolt gatyával követelik a kórház által elsikkasztott gyógyszerüket; Kersznovszkaja nővér csont és bőr hullákkal a hóna alatt; köztörvényes bűnözők vegzálják a politikai elítélt egyetemi professzort; rabnők légyottja a fegyőrökkel a latrinán, egy falat kenyér reményében; egy asszony próbálja megfojtani nem kívánt csecsemőjét. Mindez ceruzával, tollal, finom pasztelltechnikával. Bizarr kontraszt.

Jefroszinyija Kersznovszkaja ilyen füzetlapokra írta és rajzolta visszaemlékezéseit

A magyar kiadás az eddigi külföldi megjelenések közül a legteljesebb, a szkennelt füzetlapok alapján készült. Példás kiadói és fordítói munka, magyarázó jegyzetekkel, a rajzokon látható szövegrészletek beazonosíthatóságával, Balkó Ágnes gördülékeny, pontos tolmácsolásában, beleértve a Gulag-szlenget és a bányászati szakkifejezéseket.

Magvető, 2012, 255 oldal, 2990 Ft; Mérték Kiadó, 2012, 670 oldal, 5999 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2012/47).