Memento mori 30 – A váci múmiák időszaki kiállítása

A városi kórház nyugalmazott patológusa tartott tárlatvezetést a felfedezésük 30-dik évfordulójára hazatért világhírű váci múmiák időszaki kiállításán. Dr. Varga Szabolcs személyes sztorikkal fűszerezve mutatta be a Fehérek templomának befalazott kriptájában spontán módon mumifikálódott egykori polgárok életének és halálának körülményeit.

Borsodi Terézia a szülésbe halt bele, karján a kisded, akit császármetszéssel emeltek ki (A szerző fotója)

Például azt a 18 év körüli fiatalembert, akit az elsők közt boncoltak fel, a mainál jóval kevésbé esztétikus módon, a korabeli szaktársak – nem sokkal azután, hogy Mária Terézia fontosabb személyek halálokának kiderítésére elrendelte a monarchiában a boncolást. A fiatalember azon kevesek egyike, akiket nem sikerült név szerint azonosítani. A többi, klimatizált üvegvitrinben, rekonstruált öltözetben nyugvó világi és egyházi személy sorsa alaposan kikutatott és már a fél világot bejárta – itt most csak két történetet villantok fel ezek közül.

A 40 évesen tuberkulózisban elhunyt Sándor Terézia apáca (a jobb oldali képen) döbbenetesen kifejező arca jórészt annak köszönhető, hogy csontjait a rugalmas rostok elpusztulása után visszamaradó, porral vegyült bőrmaradvány borítja. Mullagén (a múmia+kollagén szavakból) – próbálkozott állítólag egy bőgyógyász kolléga az elnevezés meghonosításával, mérsékelt sikerrel. A Vácon csak átutazó nővér szívét halála után szakszerűen kimetszették, vélhetőleg azért, hogy kívánsága szerint szülőhelyére hazatemessék – hisz a holttestet szállítani, hűtés híján nem lett volna higiénius. Mielőbb el kellett temetni.

A 26 éves Borsodi Terézia teste brutális szülészeti beavatkozásokról tanúskodik. Vélhetőleg ezekbe halt bele, majd halála után emelhették ki belőle császármetszéssel a gyermekét, aki pár nap múlva követte őt a sírba, hogy azután anyja karján helyezzék örök nyugalomra. A nejét és kisfiát elvesztett Weiskopf postamesternek aligha jelenthetett vigaszt, hogy ez volt hazánkban a második dokumentált császármetszés (1794). A meghalt várandós anyákon egyébként egyházi áldás mellett végezték a műtétet, mert így az újszülöttet, még ha utóbb meg is halt, legalább még gyorsan megkeresztelhették. Jobb bele sem gondolni, hány áldozata lehetett még a forradalmi eljárásnak, mire 100 év múlva feljegyezhették az első olyan, ekkor még ritkaságszámba menő esetet, amikor már az anya és a gyermek is túlélte a császármetszést. 

A kiállítás megtekinthető: Vác, Elefántos Ház, 2025. március 23-ig

Fotók: Orosz Ildikó

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Talpra, kanapékrumplik! – Simonyi Balázs: Futóskönyv

Ki muszájból, ki szenvedélyből, teljesítményvágyból, vagy saját határainak feszegetésére – egy biztos: a futás rohamosan terjedő szubkultúra. Az egykor láncdohányos értelmiségi és művészvilágból is egyre  többen kapnak rá az egészséges életmód e non-plus ultrájára.

Egy Szigetkört lenyomni ma már legalább akkora sikk, mint harminc évvel ezelőtt ledönteni öt sligovicát. Echte futóözvegyek és futóárvák persze csak az igazán megszállottak mellett termelődnek – azokat nevezik így, akik párját/szülőjét olyannyira elragadta a futás, hogy több időt áldoznak e szenvedélyük, mint családjuk oltárán. Az ultrák közé tartozik maga a szerző is, aki könyve végén bizonyára nem véletlenül mond köszönetet „özvegyeinek és árváinak”.

Simonyi Balázs az elmúlt években több mint 150 podcastbeszélgetést készített profi sportolókkal és olyan ismert személyekkel, akik életében meghatározó ez a hobbi – ezekből válogatta ki a legérdekesebbeket. Kiderül, hogy Nádas Pétertől gyakran kérdezték faluhelyen, „hova futsz, bazmeg”, és öreg nénik dicsérték a szép lábikráját, Ónodi Eszternek pompás gondolatai támadnak kocogás közben, Pálinkás Szüts Róbert ópiátfüggőségét cserélte le kilométerfüggőségre, Litkai Gergely elkötelezett túrázó, Sipos István extrém futó pedig egyszer egy kamionnyi szponzorszalámit osztogatott szét futótársai között a Los Angeles és New York közötti, közel ötezer kilométer elmorzsolgatása közben, merthogy ő maga vegetáriánus.

Megannyi kedves, szép és vicces sztori, számtalan érdekes kultúrtörtneti csemegével, ahogy az alcím is ígéri: útról, időről, élményekről. Inspiráló olvasmány két rúd bejgli elfogyasztása közt, és aki ezután sem indul neki legalább egy kiadós gyaloglásnak, az tényleg menthetetlen kanapékrumpli.

Orosz Ildikó

Athenaeum, 431 oldal, 5999 Ft

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2024/51.)

Tovább olvasom

„Ha kell, feltesszük a parókát és mosolygunk, máskor kemény hangot ütünk meg” – Interjú Sárközy Miklós Irán-szakértővel

A Károli Gáspár Református Egyetem docensével, Irán-szakértővel beszélgettünk a pattanásig feszült közel-keleti konfliktusról, a reformista kormány és a vallási vezetés belviszályáról, a nagyhatalmakkal való viszonyról, elnyomott nemzeti érzésről, és persze a magyar szálról.
(Az interjú 2024. október 9-én készült.)

Hamenei legfőbb vallási vezető „minimális büntetésnek” nevezte az október 1-jei Izrael elleni légitámadást, és arról beszélt, hogy „Izraelnek már nincs sok hátra”. Hallottunk már ilyen szólamokat, de a helyzet minden eddiginél feszültebb.  

Sárközy Miklós: Az iráni–izraeli konfliktus szintet lépett. Idén tavaszig példátlan volt a két ország közötti nyílt katonai művelet, most Irán kétszer, Izrael eddig egyszer belőtt a másik területére (lásd lejjebb az Idővonalat – O. I.). Amikor Irán áprilisban 300 drónnal és rakétával támadta Izraelt, szerintem tesztelték a légvédelmet, vizsgálták, hol vannak rajta rések. Ez vörös vonal, mert eddig Irán kizárólag a proxijain keresztül támadta Izraelt. A mostani katonai akciók oka valószínűleg éppen az, hogy Irán nem tűri a proxijai meggyengítését.

Emellett az izraeli titkosszolgálati műveletek során fény derült Irán sebezhetőségére. Elképesztő, hogy Izrael mennyire bent van az országban. Az elmúlt hetekben olyan sikereket ért el, amelyekkel helyre tudta állítani a tavaly október 7. után megtépázott tekintélyét. Már korábban is volt példa hasonló akciókra, amikor megölték az iráni atomtudósokat, vagy pár évvel ezelőtt feltörték iráni börtönök kamerarendszerét – az Evinből, az iráni „Andrássy út 60”-ból szereztek felvételeket vallatásokról. Jelenleg olyan típusú, hosszú évekre visszamenő titkosszolgálati munka élesítése zajlik, amelyről fogalmunk sem volt.  

Gyorsan változnak az események; mi következhet most?

Most mindenki azt latolgatja, hogy Izrael olyan mértékű válaszcsapással készül-e, mint Irán, ami súlyos eszkalációhoz vezetne, vagy célzottan lő néhány rakétát, és nem rombol le minden stratégiailag fontos ágazatot. Ekkor is kérdés, mit támad: nukleáris létesítményeket, energiaközpontokat, olajfinomítót, a Forradalmi Gárda bázisait? Vagy iráni politikai vezetők likvidálása, esetleg más titkosszolgálati akció várható? Könnyen lehet, hogy Izraelnek vannak Iránban „on the spot” kis csoportjai, toborozhattak embereket iráni ellenzéki paramilitáris csoportok, vagy az állammal elégedetlen etnikumok – kurdok, beludzsok, azeriek – közt is. Az izraeli meglepetésokozás valószínűleg nem ért véget, az iráni elit joggal pánikol, hogy mi van a telefonjaikban.

Izrael most igyekszik felszámolni az Irán által pénzzel, fegyverrel támogatott bábszervezeteket. Mennyire hatják át ezek a proxik a környező országokat, és sikeres lehet-e ez a stratégia?

Ezeket a milíciákat az iráni narratíva „az ellenállás tengelyének” nevezi: a libanoni Hezbollah, a palesztin Hamasz, a jemeni hútik, az Iszlám Dzsihád Irakban, Szíriában, mintegy tucatnyi szervezet tartozik ide. Az iráni katonai doktrína védekező szerepüket hangsúlyozza, a proxik külső védelmi falként működnek, hiszen Iránnak nincs állandó szövetségese, sem a régióban, sem a világban. Alkalmi szövetségeseket alkalmi ügyekhez talál, Törökországot, Katart, esetleg Ománt, de ezek változnak. Mivel nincs stabil szövetségese, kreál magának. A siíta félhold területén felfejleszti a siíta orientációjú vallási szervezeteket, és magát siíta Vatikánnak, vagy anyaállamnak tekinti, amely felelősséget visel a világ összes siíta közösségéért. A proxikat teljesen felszámolni nem lehet, de tartósan meggyengíteni igen. A siíta világban jellemző a karizmatikus, imámszerű vezetők tekintélye, az irántuk való feltétlen bizalom. Izrael láthatóan kalkulál azzal, hogy az ellenfél fejének levagdosásával káoszt okoz.

Érdekes, hogy míg Irán proxikkal veszi körbe Izraelt, addig Izrael az Ábrahám-megállapodásokkal próbálja bebiztosítani diplomáciai támogatottságát a környező arab országokban. Mindkét fél próbálja a csápjait kinyújtani, tapadókorongjait a régióban elhelyezni, és ezáltal az ellenfelét elszigetelni, csak más eszközökkel. Iránnak sok baja van Izraellel, de ami most nagyon zavarja, hogy Izrael bent van a Perzsa-öbölben. Az Ábrahám megállapodások sikere óriási pofon Iránnak, ezért igyekeznek fölgerjeszteni az arab országokban az Izrael-ellenességet.

Irán most először hiperszonikus rakétát is bevetett, és folyamatosan fejleszti arzenálját. Ebben segíti az orosz felvevőpiac, ahova drónokat és rakétákat szállít.

Kegyetlenül hangzik, de Irán számára az elmúlt két év a gyakorlati fejlesztésről szólt, élőben zajlott a fegyvereik tesztelése az orosz-ukrán háborúban. Irán, történetében először beavatkozott egy európai katonai konfliktusba, és Oroszország legnagyobb beszállítója lett. Rendszeresen járnak orosz mérnökök iráni tanulmányutakon, iráni katonai tanácsadók Oroszországban, és iráni rakétákat alakítanak át orosz sztenderdek szerint. Egyes hírek szerint Irán már dróngyárat épít Oroszországban, Tatárföldön. Mindeközben az új reformista iráni kormány imázsjavítási céllal gratulációját küldte Ukrajna függetlenségi ünnepén…

Mennyire egységes döntéseiben az iráni kormány és a radikális vallásos vezetés? Valóban azért késlekedtek a Haníje likvidálására adott megtorlással, mert ellentét feszült közöttük?

Finom különbségek vannak, de mindenki elítéli, amit Izrael Gázában vagy Libanonban tesz. Haníje kivégzése után Pezeskijan elnök még sikeresen meg tudta győzni a legfelsőbb vallási vezetőt, hogy ne álljanak rögtön bosszút. Azzal érvelt, hogy ha most megtámadjuk Izraelt, akkor az újonnan felállt iráni kormány óvatos nyugat felé tapogatózó politikáját döntjük romba, plusz a gazdaság nehéz helyzetbe kerül. Most a radikálisok puhánysággal vádolják Pezeskijant, mondván már augusztusban kellett volna lőni Izraelre, akkor nem merték volna megtámadni a Hezbollahot, megölni Naszrallahot. Belpolitikai játszmák tehát vannak.

IDŐVONAL (az interjú lent folytatódik)

• 2022. szeptember: Iránszerte emberijogi és rendszerkritikus tüntetések kezdődnek, miután a 22 éves kurd Maszha Amínit az erkölcsrendészet letartóztatja helytelen fejkendőviselés miatt, és tisztázatlan körülmények közt meghal.
• 2023. október 7. a Hamasz támadása Izrael ellen
• 2024. február 22. Szijjártó Péter Teheránba látogat
• március: az iráni parlamenti választásokon fölénybe kerülnek az ultrakonzervatívok
• április 1. Izrael légicsapást mér a damaszkuszi iráni konzulátusra, melyben a Forradalmi Gárda szíriai tábornoka (Zahedi), helyettese és mások meghalnak.
• április 13. megtorlásul Irán több mint 300 rakétát lő ki Izraelre
• április 20. válaszul Izrael légicsapást mér az Irán közepén található Iszfahán melletti katonai repülőtérre
• május 7-8. Ahmedinedzsád keményvonalas iráni exelnök zártkörű előadást tart Budapesten
• május 19. a 2021-től hivatalban lévő keményvonalas iráni elnök, Raiszi – hivatalosan a rossz idő miatti – helikopterbalesetben meghal
• június: megválasztják az új elnököt: a nyugatbarát Pezeskijan civilben kardiológus, korábban egészségügyi miniszter
• július 31. egy teheráni vendégszobában likvidálják a palesztin Hamasz politikai vezetőjét, Haníjét, aki az iráni elnök előző napi eskütételére érkezett
• augusztus 5: Szijjártó Péter átadja Katz izraeli külügyminiszternek Ali Bagheri iráni külügyminiszter telefonüzenetét, hogy Irán meg fogja támadni Izraelt
• szeptember 17. több ezer csipogó robban fel Libanonban és Szíriában a Hezbollah tagjainak kezében. Másnap walkie-talkie-k robbannak.
• szeptember 28. meghal Naszrallah, a Hezbollah vezetője a szervezet bejrúti főhadiszállására mért izraeli csapásban; két nap múlva Nilforusán, az iráni Forradalmi Gárda vezetője is életét veszti.
• október 1. megtorlásul Irán közel 200 rakétával támadja Izraelt 

Mondhatjuk, hogy a jelenlegi helyzet, mint a válságok általában, a radikálisok malmára hajtja a vizet?

Létezik ilyen értelmezés. Az új kormány arcai – így Arakcsi külügyminiszter, vagy a volt külügyminiszter, ma elnöki tanácsadó és alelnök Zarif, de maga az elnök, a civilben kardiológus Pezeskijan is – elfogadható tárgyalópartnerek a nyugat számára. Arakcsi találkozott a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatójával, és Rafael Grossi meg is állapította, hogy ezek teljesen más hangok, mint Raiszi elnök idején, amikor teljes elzárkózás volt. Új, reformista retorika indult, ami most az Izrael elleni keménykedéssel hitelét veszti.

De ez azért bonyolult dolog. Van olyan értelmezés is, miszerint a mérsékeltebb kormány a rendszernek olyan vonala, amit mindig akkor húznak elő, amikor baj van. Nagy mértékű bel- és külpolitikai feszültség idején a siíta egyház engedi, hogy olyan politikai erők jelenjenek meg legálisan az országban, amelyek csökkentik a feszültségeket. Ezt hívják perzsául úgy, hogy maszlahat-e nezám, a „rendszer haszna”.

Mit jelent ez pontosan, politikai lavírozást, a társadalmi szelep kiengedését?

Az iráni rendszer célja a túlélés. Ha ez éppen a reformpolitikusok megjelenését, látványos engedményeket jelent, akkor azt kell meglépni. Ha kell, föltesszük a parókát és mosolygunk, máskor kemény hangot ütünk meg. Iránban ma nagyon mély korrupciós és legitimációs válság van. A Mahsza Amini-ügy kezelése, a belpolitikai lázongások brutális leverése, tetézve a Trump-adminisztrációval és Irán szerepvállalásával az orosz háborúban – mindezek az elmúlt két évben visszalökték Iránt egy olyan korszakba, ami Ahmedinedzsád vagy az irak-iráni háború idejét idézi. Irán még azt a minimális mozgásterét is elvesztette, ami addig volt. A helikopterbaleset kapóra jött, hogy egyelőre reformpárti kormányt kell engedni tevékenykedni.

Milyen tétje van a közelgő amerikai elnökválasztásnak, túl azon, hogy Irán valószínűleg jobban járna a demokrata Kamala Harrisszel?

Az izraeli jobboldalnak nem érdeke, hogy demokrata győzelem esetén az Obamához hasonló amerikai „összeborulás” legyen a reformista iráni kormánnyal. Szerintem Izrael most úgy gondolja, itt a lehetőség a Közel-Keleten Irán meggyengítésére és saját katonai vezető szerepének bebiztosítására. A regnáló amerikai elnök viszonylag gyenge fizikálisan és mentálisan, az új jelöltek pedig nem mernek nyíltan nekimenni Izraelnek a kampány alatt, nehogy szavazókat veszítsenek. Van egy vákuum, amelybe Kína érdekes módon nem akar belépni, Oroszország pedig nem tud, egyéb elfoglaltságai miatt. Nem látni a nagyhatalmak befolyását, középhatalmak háborúznak egymással. Az a benyomásom, hogy rendetlenség van, ami a kiszámíthatatlanság és az eszkaláció felé viszi a régiót.

Ráadásul Irán közel áll ahhoz, hogy atomhatalommá váljon. Az Egyesült Államok kilépése óta halódik az iráni atomprogramot korlátozó, 2015-ös nemzetközi megállapodás (JCPOA). Amikor öt éve beszélgettünk, Irán 5%-ra emelte az urándúsítás arányát. Ehhez képest most 60%-nál tart, ami közeledik a nukleáris fegyverekhez szükséges 90%-hoz. Van még innen visszaút?

Nem hiszem, hogy a JCPOA-t fel lehet támasztani, de egy ahhoz hasonló kompromisszumos megoldást szorgalmazni kellene, mert most az iráni atomprogram ellenőrizhetetlen. Év eleji becslés, hogy a JCPOA-ban megállapított uránmennyiség 20-30-szorosa áll rendelkezésükre, és minőségi előrehaladás is van. Ha tovább nő a feszültség Izraellel, akkor felerősödhetnek azok az ultrakonzervatív iráni hangok, hogy felül kell írni a védelmi stratégiát. Jelenleg nukleáris fatva van érvényben, amely kizárja az atomfegyverek bevetésének lehetőségét. De mai hír, hogy a parlamentben ultrakonzervatív képviselők javasolják ennek revideálását. Ez nyilván részben Izraelnek szóló retorikai elrettentés, ugyanakkor maga a valóság.

A volt amerikai nagykövetség kerítésére festett freskók ma is láthatóak Teheránban,
bár némileg megkoptak az 1979-es iszlám forradalom óta. Fotó: Orosz Ildikó

Irán kapcsolata az utóbbi két évben az Európai Unióval is igen feszült, részben az orosz háborús szerepvállalás, részben a Mahsza Amini-tüntetések véres elfojtása miatt. Ehhez képest Szijjártó Péter idén februárban Teheránban járt, talán egyetlenként az Uniós és NATO-tagállamok közül. Miért is?

Tudható, hogy a magyar kormány a konnektivitás elvét vallja: a csoportokra szakadó, blokkosodó világban egyszerre próbál jó viszonyt fenntartani egymással nem beszélő országokkal is – beleértve Izraelt és Iránt. Szerintem ez gazdasági pragmatizmus, a magyar külpolitika elsősorban merkantil alapú, a külügy és külgazdaság-ból utóbbin van a hangsúly. Magyarország piacokat keres, Irán pedig hatalmas piac, és a nem szankcionált ágazatokban, mondjuk a vízügy, vagy a mezőgazdaság terén, ki lehet alakítani kisebb együttműködéseket. Nagy áttörést mondjuk nem látni. Emellett érdekünk a nálunk tanuló több ezer iráni diák – főként orvos, gyógyszerész, közgazdász – megtartása. Ebbe belefér, hogy magyar delegációk Teheránba menjenek, összességében azonban úgy gondolom, Magyarország nem tér le az EU-s útról.

Mi a helyzet Ahmedinedzsád májusi látogatásával? A radikális exminiszterelnök hivatalosan a globalizációról és a klímatudatosságról tartott zártkörű előadást a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Meg nem erősített hírek szerint azonban titkos találkozót folytatott egy harmadik ország, talán épp Izrael képviselőjével.

Erről nincsenek információim, de utóbbival szemben azért vagyok szkeptikus, mert ha van ember, aki az izraeliek szemében vörös posztó, akkor az ő. Hiszen elnöksége idején nagyon súlyos dolgokat mondott Izraelről, például hogy el kellene törölni a térképről. Nem vagyok titkosszolgálati szakértő, de nem kizárt, hogy Ahmedinedzsád idehozatala valami másról terelte el figyelmet, ami közben párhuzamosan zajlott. A személye arra mindenképpen alkalmas, hogy az egész sajtó rá figyeljen.

Kevéssé ismert, hogy ciklusa második felében keményen kritizálta Hameneit – holott ő maga a legfelsőbb vallási vezető kreatúrája volt –, emiatt kegyvesztetté vált. Mostanra perifériára szorult, van kis számú híve, és egy weboldala, ahol leírja, merre utazgat. Papíron műegyetemi professzor, aki tényleg járkál környezetvédelmi konferenciákra. Politikailag afféle liberál-radikális „alter” lett.

Már elnöksége alatt is művelt polgárpukkasztó dolgokat. Iránban a perzsa nemzeti érzés megélése korlátozott, hiszen a siíta teokráciát sérti a nemzeti identitás egy szintre emelése a vallási identitással. Ehhez képest folyamatosan az iszlám előtti Irán ikonjait dicséri, leginkább Nagy Küroszt. 2011-ben, még elnökként, meg akarta ismételni az 1971-es perszepoliszi partit, amikor a sah – 20 millió dollárt elköltve – meghívta a világ összes államfőjét az iráni államiság 2500-dik évfordulójára az ókori romok közé egy monumentális ünnepre. Losonczi Páltól Ceausescun át a japán császárig sokan ott voltak. Ahmedinedzsád bulijára végül csak néhány szomszédos vezető jött el, de a siíta egyház így is kiakadt. 

Ahmedinedzsád most igyekszik a tabuként kezelt nemzeti érzés mezőjét befocizni, hátha vissza tud kapaszkodni. Pár hete meg úgy kommentálta a Hezbollah-csipogók felrobbantását, hogy ő úgy tudja, 2020-ban a Forradalmi Gárda Moszadra állított egységének vezetőit és több katonáját beszervezték, és miután ez kiderült, tucatnyi forradalmi gárdista menekült Izraelbe menedéket kérni. Folyamatosan kibeszél a rendszerből, nem csoda, hogy sem idén, sem négy évvel ezelőtt nem engedték indulni az elnökválasztáson, és egy időre le is kapcsolták: házi őrizetbe tették, hogy elcsendesedjen.

Ön szerint mekkora támogatottsága van Iránban a keményvonalasok Izrael elpusztítására irányuló törekvéseinek? Hogy viszonyulnak ehhez az ellenzékiek, a szabadgondolkodók?

Létezik a társadalomban Izrael-ellenesség, hiszen a hivatalos sajtó folyamatosan ezt szajkózza, de kisebb mértékű, mint a propagandában. Minden évben van Teheránban Jeruzsálem-nap , egy anticionista felvonulás, amikor Izrael- és Amerika-ellenes jelszavakat skandálnak, zászlókat égetnek (a képen jobbra), de ez nem mozgat meg milliókat, legfeljebb néhány tízezer embert. A palesztin családok, gyerekek szenvedését mutató videók valószínűleg növelik az Izrael-ellenes érzéseket, de a társadalom döntő többsége nincs kihegyezve egy Izrael-elleni háborúra. Nem tudom statisztikailag alátámasztani, de a városi szekularizált értelmiség körében viszonylag alacsony Izrael elutasítottsága. Nekik a zsidóságról inkább jó képeik vannak: a zsidó ember művelt, a sah korában orvos vagy művész volt, vagy jelentős befektetéseket tett Teheránban.

Ugyanakkor a rendszerbarát rétegek, akiket az állam olcsó élelmiszerrel, lakással, üzemanyaggal támogat, tényleg elhiszik, hogy Izrael a mitikus „kis Sátán”, Amerika előretolt bázisa. A külföldön élő iráni ellenzékiek megosztottak: a monarchisták Izrael-barátok, a baloldaliak viszont úgy vélik, az egy dolog, hogy nekünk otthon milyen elnyomó rendszerünk van, de attól még Izrael nem szimpatikus. Netanjahu hiába boltol azzal, hogy elhozza a szabadságot az iráni népnek, ez inkább a patrióta érzelmeket erősíti.

Ha jelentősebb támadás érné az országot, az összezárná a különböző társadalmi csoportokat?

Iránban nagyon erős a függetlenség iránti vágy, mert bár nem volt gyarmat, de 150 éven át nagyhatalmak félgyarmati alávetettje volt, érdekszférákra osztották, gazdaságát, pénzügyeit, ásványkincseit kontrollálták. Az első és a második világháború idején megszállták, rettenetes éhínség pusztított, amiről nem szívesen beszélnek ma nyugaton.

Irán 1911-ben az oroszokat pakolta ki, 1951-ben a briteket, 1979-ben az amerikaiakat. Olyan negatív múltja van a nyugati hatalmaknak, ami mindig fönn fogja tartani a bizalmatlanságot a lakosság egy részében. Az átlag iráni úgy gondolkodik, hogy a nyugati technológia oké, meg sikk elutazni Amerikába vagy Európába az unokatesókhoz, na de azért ezek mégis csak azok, akik ki akarnak fosztani, le akarnak igázni bennünket.

Az iráni identitásnak mindig jellemzője volt, hogy egyszerre vágyják és félik a nyugatot. Még az iráni radikális is nyugatra tekint, menő cuccban járkál, legjobb mobilt használ, de simán elmegy Szíriába vagy Dél-Libanonba harcolni.

Ön korábban optimista volt, mondván, Irán számára a háború az utolsó lap. Mit gondol most erről?

Én sem vagyok madárjós. Most úgy gondolom, minden megért nap szép nap.

Orosz Ildikó

Az interjú eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2024/42.).
Fotó: 1. Palágyi Barbara (portré) 2. Göndör Péter 3. V. Salemi/AP

Tovább olvasom

Fordításaim: Ádám István Pál: Házmesterek a vészkorszakban (könyv)

Sokkal több egy 1944-es pillanatfelvételnél: Ádám István Pál könyve mentalitástörténeti diagnózis. A mindennapokat kutatja, egy hétköznapi munkát tár fel a maga ellentmondásos mivoltában. A házmesterek a második világháború kibontakozásáig szerény körülmények között élő szereplői voltak a fővárosi létnek.

Sokuk vidékről frissen költözött Budapestre, nagyobb társadalmi elismerésre és nagyobb vagyonra vágyott. Döntéseiket ennek megfelelően hozták, és lett belőlük szemlélő, elkövető vagy embermentő a vészkorszakban. Élethelyzetüknek és habitusuknak megfelelően éltek újsütetű, tragikus hatalmukkal. A könyv nem csak a háború előtti antiszemitizmusra összpontosít, a két világháború közötti időszak egyéb tényezőit is figyelembe veszi, például a borravaló kultúráját. Vagy az emberség próbáját, azt, amikor a házmester egy gettóépületért felelt.

Ádám István Pál (1974) társadalomtörténész. A Bristoli Egyetemen szerzett doktori fokozatot, majd Prágában kutatott és tanított, de dolgozott a washingtoni Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában is. Jelenleg a budapesti Holokauszt Emlékközpont történésze. Jelen könyv fejezeteit eredetileg angol nyelven írta, a magyar fordítást pedig a szerző kissé átdolgozta.

Fordította: Orosz Ildikó

Park Könyvkiadó, 2024, 304 oldal

Tovább olvasom

„Ősi szövetségeseink a szikvizesek” – Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal a PET Kupa folyómentő tevékenységéről

A vidám szemétszedő roncsderbiként indult Tiszai PET Kupa mára nemzetközi szintű folyómentő szervezetté nőtte ki magát, amelynek három pillére a folyótisztítás, a kutatás és a környezeti nevelés. „Atti kapitánnyal” hibbant álmokról, hiányos műanyagműveltségről, és jogi személyiséggel rendelkező folyókról beszélgettünk. 

Korábbi beszélgetésem Molnár Attila Dáviddal természetfilmezésről itt. 

Idén ötödször rendezték meg a Tisza-tavi PET Kupát. Mit tud ez a nagy testvérrel, a felső-tiszai kupával összehasonlítva, amelyet ezen a héten (augusztus 24-től) már tizenegyedszerre rendeznek meg?

Molnár Attila Dávid: A magyar néplélek úgy viszonyul a Tiszához, hogy a ciánszennyezés óta nem nagyon hisszük el, hogy itt bármi jó történhet. Hol van már a legendás Egri Kiss Tibor-féle, évtizedeken át megrendezett Nemzetközi Tisza Túra? A mi munkánk a Felső-Tiszáról indult, a Tiszabecs és Tokaj közötti szakaszról, amely rengeteg szennyezést kap. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság hívott minket a Tisza-tóra, ebből aztán nagyon sok minden nőtt ki. Míg a Felső-Tiszán joggal érezhetik úgy a vízügyesek – és mi is –, hogy a végeken harcolnak/harcolunk, addig a Tisza-tó sokkal inkább szem előtt van. A „Kelet Balatonjánál” többeket zavart a szennyezés, itt ismertük meg igazán a probléma „stakeholder map”-jét, vagyis azt, hogy ki mindenkit érint negatívan – önkormányzatokat, horgászokat, szállásadókat –, és elkezdtünk ezzel mélyebben foglalkozni, ami megalapozta a nemzetközi elismertségünket.

A PET Kupa idén bekerült a világ legnagyobb hulladékgazdálkodási szövetsége, az ISWA jó gyakorlatokat bemutató kötetébe. Egész évben számos projekt fut húsz munkacsoporttal, tizenöt állandó munkatárssal, rengeteg szakmai partnerrel, kerekasztalokkal, konferenciákkal, több ezer önkéntessel. Mi a PET-kalózok titka? 

Sokan emelnek ki szemetet a folyókból, de a többség ezt valahol egyszerűen deponálja. A mi hulladékos munkánk igazából ott kezdődik, ahol a gyűjtés végetér. Jókor csatlakoztunk a nagy nemzetközi folyómentők sorába, 2013-ban egyszerre indultunk az Ocean Cleanup, a River Cleanup és a német Plastic Pirates szervezetekkel. Akkor még nem tudtunk egymásról, de egyszerre éreztük meg, hogy baj van, és tenni kell valamit. Mára az Ocean Cleanup is felismerte, hogy a folyókon érdemes megállítani a szennyezést, hiszen az óceáni szemét kétharmada onnan kerül be. Mire ők átálltak, mi már 7-8 éve ezt csináltuk. Nem vagyunk szokványos szervezet: tíz éve tudatosan munkálkodunk azon, hogy az embereink nyugodtan tudjanak dönteni és dolgozni úgy, hogy senki nem koppint a fejükre. Büszke vagyok rá, hogy létrehoztunk egy ilyen munkahelyet, mert ha körbenézek, nem ezt látom, hanem azt, hogy „kérem, én ezt nem tudom, nem dönthetem el.”

A kiskörei duzzasztóműnél nyílt az első „folyómentő központ”, ezt követte az olaszliszkai. „Horgonyhelyek” működnek Nagykörűn, Szegeden és Nyírtelken. Mi történik ezeken a helyeken?

A folyómentő központokban kezeljük a folyóból és az árterekből begyűjtött hulladékot, ami 30-40 csoportra válik szét fajta szerint: műanyag, üveg, fém, mérgező anyagok, kommunális, organikus hulladék... Van bálázógép, présgép, daráló, innen viszik el a hulladékot a teherautók. Ezek igazából munkaterületek, de azért ide is szervezünk önkéntes akciókat és csapatépítéseket. A horgonyhelyek kisebb bázisai a lakókörnyezeti folyótisztításnak, ami nagyon erős közösségépítő erő tud lenni. Ezeket helyi magánszemélyek, civil szervezetek üzemeltetik, akiknek nem akarjuk megmondani a tutit, de kapnak zsákot, kesztyűt, szaktudást, és hajrá! A tele zsákokkal pedig nem kell bajlódniuk, mert a folyómentő központok befogadják tőlük.

Fontosak még a szemléletformáló Műanyag Műhelyek (MüMü), ahol a folyóműveltség és a műanyagműveltség alapismereteit tanítjuk meg észrevétlenül. Különböző mélységben, a guruló konténerbe berendezett, nagyobb műhelytől kezdve – amelyben van daráló, olvasztó, prés, és a gyerekek helyben elő tudnak állítani hétköznapi használati tárgyakat –, az úszó kompkiállításon keresztül egészen a mini edukációs készletig, amely elfér egy hátizsákban.

Önöknél híresen magas arányú a folyami hulladék újrahasznosítása, hogy állnak most ezzel?

Tömegre nézve 98 százalékos, de ez csalóka, hisz a legnagyobb rész uszadékfa, azt pedig könnyen és szívesen használják újra, leginkább szociális tüzelőként a rászoruló családok. De ha csak az emberi eredetű hulladékot nézzük, tömegarányosan akkor is 65 százalékon állunk, és igyekszünk ezt még feljebb tornászni. 

A szokásos dolgokon túl miféle újrahasznosítást képzeljünk el?

Hibbant álmokból van bőven, és egyik-másik bejön. Aktuális példa: ősi szövetségeseink a szikvizesek. Kihalóban lévő fajta, pedig jóval a palackozott ásványvizek megjelenése előtt fenntartható üzleti modellt vittek – mi is kezdettől zero hulladékkal vesszük tőlük a frissítőt. Évente több száz tonna üveg jön le a Tiszán – zárójelben jegyzem meg, azért nem süllyed el, mert az emberek alapvetően rendesek, üvegre, palackra szorgosan visszacsavarják kupakot. Mi legyen vele? Legyen szikvizes üveg! Most ezen dolgozunk az orosházi üveggyárral, szeretnénk visszajuttatni a tiszai üveget, friss vízzel feltöltve, a tiszamenti éttermek asztalára.

Kritikus kérdés a PET-palackok újrahasznosítása, hisz ebből van a legtöbb. Nemrég a Műegyetemmel szövetkezve sikerült nagy előrelépést tenni.

A PET huncut anyag, nem egyszerű feldolgozni, drága gépek kellenek hozzá. Nagyon rigid, és olyan az olvadásgörbéje, mint a forintárfolyam, még meg sem olvadt, amikor már elég. Régóta dolgozunk a Műegyetem termék- és gépfejlesztőivel, vízmérnökeivel különböző projekteken, ezekből néha pályázat vagy tudományos cikk lesz, vagy mint legutóbb: szabadalom. Tavaly jegyeztek be egy eljárást a polimertechnikán, amelynek köszönhetően most már tudunk a folyami PET-ből másodlagos nyersanyagot készíteni: apró golyócskákat, amelyeket bármilyen, a műanyagiparban használt gépbe bele lehet tölteni. Ez óriási áttörés, nem kell többé külföldre küldenünk a palackokat, hanem helyben magas hozzáadott értékű anyagot tudunk előállítani, és meg tudjuk ezt tanítani más civileknek is.

A tiszai szennyezést kezdettől igyekeznek a forrásánál kezelni. Nemrég készített egy nagyon szép dokumentumfilmet A folyómentő teherautó címmel a kárpátaljai Francz Béláról, aki szent őrültként egymaga vette fel a harcot a szennyezéssel, az önök támogatásával. Hogyan érinti az ottani munkát a háború?

Rettentően megnehezíti. Előtte gyönyörű együttműködéseink indultak, tavaly a költségvetésünk felét költöttük olyan magánszemélyek és civil szervezetek támogatására, akik helyben gyűjtik a hulladékot, például folyóparti lerakókat számolnak fel. Nekünk most lesz először céges autónk, de Kárpáalján van több teherautónk, présgépek, darálók, targoncák. Most zárunk egy nagyon sikeres, a Diageo által támogatott kétéves projektet, amelynek célja a szennyezés megelőzése volt – hiszen ez tízszer hatékonyabb, mint a későbbi problémakezelés, ráadásul helyben jövedelmet generál. De most minden partnerünk aggódik, hogy nem talál munkaerőt, mi pedig nem tudunk lobbizni, mert az ukránok neheztelnek Magyarország oroszbarát külpolitikája miatt. Borzalmas a közhangulat, állandóan bocsánatot kell kérnünk. A helyiek nagyon hazafiasak, Béla is folyton azon vergődik, nem kéne-e indulnia a frontra. Négy évvel ezelőtt közösségi adománygyűjtésből vettünk neki egy teherautót, amivel azóta hetente 40 köbméter hulladéktól mentesíti a folyót, ez eddig 8 ezer köbméter! Rendszeresen kell beszélgetnünk vele arról, hogy „Béla, van két gyereked, nekünk meg egy pályázatunk, csak benned bízunk, ne menj el harcolni.” Dermedten figyeljük, mi történik.

Egy helyen azt nyilatkozta, hogy azzal a tempóval, amelyet a háború előtt sikerült felvenni, tíz év alatt műanyagmentessé lehetett volna tenni a Tiszát. Ezt még most is így gondolja?

Igen, és azóta is ezt siratom. A következő történt akkor: az ukrán együttműködéseinkkel egyidőben a Felső-Tisza magyarországi szakaszán elindult egy szisztematikus állami védekezés: beállítottak uszályokat keresztbe a folyóba, feltartóztatva a szennyezést. Minket a védekezésbe nem vontak be, de a hulladék válogatásánál már ott lehettünk. Közben az oldalfolyókon jött még szennyeződés, de azt megállította Kisköre, ott a KÖTIVIZIG-gel elkezdünk mindent kiszedni. És elindult a Tisztítsuk meg Magyarországot program, amelynek keretében egymás után pucoltuk ki az ártereket, de valami hihetetlen tempóban. Négy hónap alatt több ezer hektárt tisztítottunk meg! Olyan mentális állapotba kerültünk, hogy amikor jött a következő áradat, és tudtuk, hogy a Bodrogon nincs védekezés, lezúztunk a helyszínre, valamilyen talált pénzből beállítottunk hajókat, és februárban, jégben-fagyban elkezdünk védekezni, hogy ne szennyeződjenek be a már megtisztított alsóbb szakaszok. Ennek vetett véget a háború, a válság és az állami védekezés beszüntetése. Most, mint a vécés néni, ülünk a bódé előtt, szívjuk a cigit, miközben tudjuk, hogy aki bent van, mellépisil… De ne legyek ilyen negatív: annyi szeretetet és megbecsülést kapunk a nemzetközi partnereinktől, hogy úgy néz ki, meg fogjuk oldani.

A terepi munka mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap önöknél a kutatás. Milyen hozzájárulást tudnak tenni a tudományos ismeretekhez?

Kicsit úgy vagyunk most a műanyagokkal, mint az emberiség tudása volt 150 évvel ezelőtt a madárvonulással kapcsolatban. Elterjedt elképzelés volt, hogy a madarak télen a Holdba repülnek. Aztán jött Herman Ottó, bevezették a madárgyűrűzést, mindenki hülyének nézte őket, és lám, a Times 1909-ben lehozta, hogy találtak egy gyűrűzött magyar gólyát a dél-afrikai Natalban. Nem sokat tudunk a műanyagokról, túl kevés ideje élünk együtt velük. Az átlagember két fajtát nem tud megkülönböztetni, holott több százféle vesz körül. Ma is sokan hiszik, hogy a műanyagok 100 év alatt bomlanak le, holott már 10-15 év alatt elkezdenek mikronizálódni, belekerülnek az ivóvízbe, a talajba, a halakba.

Az is tévhit, hogy a folyókból minden szemét a tengerbe ömlik: valójában rengeteg halmozódik fel a természetes szűrőként működő árterekben, amelyeket sok évtizeden át magukra hagytuk, és most kilométerenként több tonnányi műanyagot rejtenek az avar alatt, a gyökerek között. Először ezekről gyűjtöttünk adatokat, majd GPS-szel jelöltünk palackokat, és most már a „citizen science”, a közösségi tudomány is segít: idén 8 ország diákjai jelölnek palackokat a Dunán, hogy megtudjuk, mi történik velük. Ez az egyik húzó uniós projektünk, az Aquatic Plastic kis szelete. Ez egy 13 nemzetközi partnert és 25-30 társpartnert felölelő program, amelyben rengeteg adatot kezelünk: mikroszkóposakat a mikroműanyagokról, okostelefonos hulladéktérképet, GPS jelölt palackokat és már az űrből, GPS-szel is felderítjük az úszó szemétszigeteket, hogy meghatározhassuk, hol vannak a folyón a gyógyítandó sebek.

A Tisza-medencében összegyűlt tudásunk kezd kinőni a Duna-medencére is. Sokat jelent, hogy a legnagyobb, határokon átnyúló szervezet, a Nemzetközi Duna-védelmi Bizottság (ICPDR) is felfigyelt az eredményeinkre, és bevont a legmagasabb szintű szakmai munkába. 

Az ötödik Tisza-tavi PET kupa egynapi zsákmánya. Fotó: PET Kupa

A pályázatok mellett a társadalmi felelősségvállalásban érdekelt cégekkel is kapcsolatban állnak. Több kritika érte önöket, amikor 2018-ban összeálltak a világ legnagyobb műanyagkibocsátójával, a Coca-Colával, emiatt a Greenpeace is szakított a PET Kupával. Milyen megfontolások vezérelték önöket?

Emlékszem, amikor az első politikus egy PET hajóra lépett, elfogott a gyomorgörcs. Mit akar és mit kell ilyenkor csinálni? Ugyanez az érzés, amikor megkeresnek a nagy cégek: vajon mit akarnak belőlünk kisajtolni? Minket egyetlen elv vezérel: hogy nem veszélyeztethetik az önálló döntéseinket. Az első pillanatban, amikor az lenne, hogy „Pelikán elvtárs, majd kérni fogunk magától valamit”, akkor rakjuk le a telefont. Csak olyanokkal szerződünk, akik azt mondják: tudjuk, hogy ebben profik vagytok, szívesen segítünk, van kétszáz emberünk, hova menjünk.

Sok barátot is elvesztettem a kóla-ügy miatt, holott az Admiralitásban (a PET Kupa felső döntéshozó testülete – O. I.) nekem egyesületi elnökként ugyanúgy csak egy szavazatom volt. Sok év távlatából visszatekintve, nekünk szervezetként ez a fejlődésünkben nagyon sokat jelentett. Amint beindult az általuk támogatott Hulladékmentes Tisza programunk, berobbant a többi vállalati megkeresés, megsokszorozódtak az erőforrásaink és a hatékonyságunk. Ezután kezdtünk el segítséget nem csak kérni, hanem nyújtani is azoknak, akik nap mint nap küzdenek a hulladékkal.

Erősödő trend, hogy világmárkák újraanyagokból készítenek drága luxustermékeket, mondjuk, ötszörös árú Adidas-cipőt óceáni műanyagból. Van ilyen együttműködésük?

Akinek csak az üzlet lebeg a szeme előtt, annak bőven van lehetősége eladni a szemetét ilyen célra. Minket is folyamatosan keresnek, hogy csináljunk konyhaasztalt, üzemanyagot, sportpólót. Nagy a kísértés, de civil szervezetként az a küldetésünk, hogy a műanyagot, ami leginkább a folyómenti közösségeket sújtja, visszairányítsuk oda, ahonnan jön, hogy ott segítsen: kikötőt, hajót építünk belőle, közösségi élményt adunk, berendezési tárgyként jelenik meg a horgonyhelyeken. A helyiek annyi mindennel küzdenek, mi lenne, ha mutatnánk nekik egy olyan ladikot, amit nem kell minden évben lecsiszolni, átfesteni és bekátrányozni? Mert az nem csak rengeteg munka, hanem borzasztó szennyező is. Míg egy jól adalékolt, fényvédelemmel ellátott folyami-műanyag lemezhajó tizedannyi környezeti kárt okoz.

Menőbb, mint a luxuscipő, de ki talál ki ilyeneket?

Hát, én ilyenekkel fekszem és kelek... Fiatal koromban volt ez a „nagy óceán, nagy felfedezés” mániám, ami mostanra megszelídült. Rájöttem, milyen szép és érdekes a folyókultúra, és mekkora potenciál van benne. Szeretnék legalább egy tiszai halászbárkát újjáéleszteni, mert azok majdnem olyan szépek voltak, mint a Viking hajók. De sajnos ma már egy sincs, hagyták mindet elkorhadni – miközben a norvégok minden évben vízre raknak három hagyományos, rekonstruált hajót. Jó lenne ilyen szerelemprojektekkel foglalkozni, de környezetvédelmi minisztérium hiányában sokkal alapvetőbb problémákkal küszködik mindenki, akinek fontos a természet megőrzése, így mi is.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy fontos lenne személyiségi joggal felruházni a folyóinkat – miért?

A demokrácia nélküli kapitalizmus felszámolja a politikai-gazdasági lobbierővel nem rendelkező entitásokat, legyenek azok növény- vagy állatfajok, embercsoportok – mint a hagyományos halászok, akiket sikerült a 2016-os halászati törvénnyel tönkretenni –, vagy éppen természeti képződmények. Az egyik fegyver a személyiségi jog odaítélése, erre remek példák vannak Amerikában, Új-Zélandon, Dél-Amerikában. Van például egy nagy mocsár Floridában, amit csak ilyen módon tudtak megmenteni a lecsapolástól, és precedenst teremtett.

Európában a Víz Keretirányelv megfelelő, csak nem számol a tagállamok engedetlenségével, szigorúbb szabályozásra lenne szükség. Jó, hogy a szégyenletes magyar vétó ellenére sikerült elfogadni a természet-helyreállítási törvényt, aminek egyik hozadéka, hogy uniós szinten 25 ezer kilométernyi folyószakaszt kell visszakanyargósítani. A személyiségi jog kérdése is asztalon van, mi is támogatjuk a szakmai anyagainkban, de valószínűleg nem egyhamar lehet keresztülvinni olyan folyókon, mint a Tisza vagy a Duna, amelyek sok országon át kanyarognak.

Hisz még abban, hogy műanyagmentessé lehet tenni a folyóinkat?

Mindig lesz olyan tinédzser, aki ott hagyja a vízparton az üres sörösdobozt. Mindig lesz vihar, ami befújja a palackokat a szemetesből a vízbe. A baj nem ezzel van, hanem azzal, hogy Kárpátalján 450 település teljes szemete megy a folyóba. Az ipari szennyezésnek véget lehet vetni, ez nem sci-fi. Bőven van tennivaló, de amit csinálunk, az egy önfelszámoló folyamat. Jó esetben a PET Kupa 20 év múlva csak egy evezősklub lesz Szolnokon.

Névjegy – Molnár Attila Dávid

Rendező, producer, író, búvár-operatőr, tudománykommunikátor, környezetvédő. Kollányi Ágoston díjas, Rockenbauer emlékdíjas, több nemzetközi filmfesztivál díjazottja, a „25 legbefolyásosabb hazai zöld személyiség” (2023) egyike. Az ELTE-n molekuláris biológus szakirányon végzett, később a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett doktori fokozatot természetfilmes témában. Több mint 200 ismeretterjesztő film, sorozat, tudományos video-absztrakt fűződik a nevéhez. Pályája első felében extrém körülmények között is forgatott: tagja az I. Magyar Antarktiszi Expedíciónak, filmezte a Monarchia hajóroncsait 75 méteres mélységben, Afrikában orrszarvú-spermára vadászó tudósok munkáját dokumentálta. Az 1990-es években a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének tagja, 23 éven át a Spektrum TV fordítója és szerkesztője. A PET Kupa mögött álló Természetfilm.hu Egyesület (és jogelődje, az ECO Film) társalapítója; 28 éven át, idén májusig elnöke. 

Orosz Ildikó

A cikk rövidebb változata eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2024. június 27.)
Fotó: Molnár Attila Dávid, PET Kupa

Tovább olvasom

Kolozsváron az Ünnepi Könyvhéten beszélgettünk a kamaszkorról

Június végén a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét vendégei voltunk, ahol a kamaszkor szép és nehéz pillanatairól beszélgetett velünk Botházi Mária székelyudvarhelyi születésű író, egyetemi oktató. Az erdélyi Új Magyar Szó (MASZOL) tudosítása az eseményről:

Igazi kihívást jelent a szülőknek, amikor gyermekük kamaszkorba lép. Labancz Dániel klinikai szakpszichológus és Orosz Ildikó újságíró közös könyve, a Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására segít eligazodni ebben a bonyolult időszakban. A szakember életszerű példákkal és gyakorlati tanácsokkal látja el a szülőket, hogy könnyebben megérthessék tinédzser gyermekük világát. A kötetet a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is bemutatták, a szerzőkkel Botházi Mária beszélgetett.

Orosz Ildikó elöljáróban elmondta, ez egy kamaszokról szóló segítőkönyv szülőknek. A fiatalokkal kapcsolatos problémákkal hazai magyar környezetben még nem igazán foglalkoztak, így a könyv valóban hasznos lehet. Labancz Dániel hangján szól a kötet, a szakpszichológus praxisából vett életszerű történetek szerepelnek benne. Orosz Ildikó újságíróként kérdezte a szakembert, és mint kamasz gyerekeket nevelő szülő, ebből a közös munkából született meg a kötet.

Labancz Dániel kiemelte, a kamaszkor ugyanolyan fájdalmas időszak lehet a szülők és a gyermekek számára is. Ebben az időszakban az elengedést tanulják a szülők, és nagyon fontos a felelősség átadása a tinédzsernek, de ezt csak fokozatosan szabad megtenni. A szakember úgy véli, sokan azt várják el a kamaszoktól, hogy képesek legyenek érett döntéseket hozni, de az agynak az a része, ami felelős a tervezésért, a szervezésért, a dolgaink felelős végiggondolásáért, az tulajdonképpen huszonéves korban fejlődik ki teljesen, mégis sokan elvárják a tinédzserektől, hogy felelős döntéseket hozzanak. A fokozatossággal a szülők olyan lehetőséget teremtenek a tinédzsernek, amely által megtapasztalhatja, hogy mi az, amire képes és hol vannak a határai.

Labancz Dániel elmondta, „kisebb korban azért állítunk határokat, hogy a gyereket biztonságban tartsuk, de kamaszkorban ezek már nem működnek, mert esetükben olyan határokra van szükség, amiket át tudnak lépni. A szülő a gyermekkel akkor tud jól együttműködni, ha közösen állítják fel a rugalmas határokat.” A kamasz a saját erejét, énjét próbálgatja azáltal, hogy a határokat megpróbálja átlépni.

Kiemelte, amikor a gyerek bulizni kezd, az a bizalom próbájává válik. Orosz Ildikó szerint ha szülőként valaki nem meri elengedni a gyerekét bármi félelme okán, az jórészt saját magáról szól, magáról gondolja azt, hogy nem készítette fel a gyermeket egész alaposan arra, hogy megbízhasson benne.

Olvasd tovább itt!

Szerző: Molnár Boglárka/MASZOL
Fotó: Bánsághi Csenge

Tovább olvasom

Éji lényeket rejtő fekete víz – Beszélgetés Dombovári Tibor búvár-természetfotóssal

A National Geographic júniusi, polipokat fókuszba állító számában Dombovári Tibor búvár-fotográfussal beszélgetek falevélen utazó potyautas polipokról, zöld emberi vérről, az etikus természetfotózás dilemmáiról és még sok minden másról.

Részlet az interjúból:

A blackwater, a „fekete víz” sajátos terepe a víz alatti fényképezésnek: a búvár éjszaka, a nyílt tengeren kap lencsevégre olyan parányi lényeket, amelyekkel nappal nem, de még a „szokásos” partmenti éjjeli merüléseken sem találkozhatna. De miféle élőlények ezek?

Dombovári Tibor: Ez egy varázslatos világ. Éjszakánként a nyílt óceánon óriási biomassza-vándorlás indul meg: a napközben több száz méter mélyen tartózkodó pár centiméteres, ritkán félméteres lények az éj sötétjében tömegesen emelkednek fel táplálkozni, majd reggel visszasüllyednek a mélybe. Apró lárvák, rákok, polipok, halak, tintahalak: ők alkotják a nektont – vagyis a plankton azon részét, amelynek tagjai nemcsak sodródnak az áramlatokkal, hanem önálló mozgásra is képesek. Némelyek egész életüket a nyílt tengeren töltik, mások csak „odatévedtek”, és rengeteg faj kizárólag lárvaállapotban található meg itt. Például a tengeri rózsákkal szimbiózisban élő bohóchal („Némó”, ahogy mindenki ismeri) ivadékai kikelésük után elsodródnak az áramlatokkal, 1-1,5 centis korukig a nyílt tengeren élnek, és csak a szerencsések jutnak vissza a partközeli koralltelepekhez. Néhány faj egyedei annyira másképp néznek ki lárvaként, mint kifejletten, hogy a régebbi leírásokban még külön fajként szerepeltek. Az újabb genetikai kutatások aztán bebizonyították, hogy – jé, ez ugyanaz!

Mi történik egy ilyen merüléskor, és milyen extrakihívásokkal kell szembenézni?

Éjjel búvárcsónakkal kiviszik az embert a nyílt tengerre, és több száz, néha több ezer méter víz fölött, egy bójához rögzített kötélen lefelé világító reflektorokat engednek le, úgy 5 méterenként egyet, egészen 30 méterig. Az egész rendszer a búvárokkal együtt sodródik a nyílt tengeren. Kis idő múltán a mélyből felemelkedő parányi élőlények odagyűlnek a fényre, mint nyári éjjel a verandalámpára a rovarok. A fotós a reflektoroknak háttal, a koromfekete semmi felé fordulva keresi a témát. Még gyakorlott búvárként is óriási élmény ebben a vaksötétben lebegni. Nincs viszonyítási pont, nem érzed a mélységet, sem azt, vagy hogy merre van a fent és a lent.

Laikus kérdés: nem lehet támpont, hogy merrefelé törekszenek a kilélegzett levegő buborékjai?

Nem igazán látni ezt sem. A keresőben látható lény méreteiről is csak sejtésünk lehet. Rátapad az ember egy jó témára, igyekszik élességet állítani, követi azt a kis mütyürt a nagy feketeségben, és közben észre sem veszi, milyen gyorsan süllyed vagy emelkedik. Mire észbe kap, egy perc alatt lent van 5 méterről 30 méteren. De ez még a jobbik eset: mert ha túl gyorsan emelkedik, a hirtelen csökkenő külső nyomástól dekompressziós beteg lehet az ember, akár meg is repedhet a tüdeje. A műszerek persze szorgosan jeleznek, ha netán túl mélyre mennénk, vagy túl gyorsan emelkednénk, de amikor utólag visszanézem a komputer által rögzített merülési profilomat, így is elég csúnya görbéket látok.

Még több kérdés és válasz a magazinban:

• A nyílt tengeren készült állatfotók tudományos szempontból tudnak-e adni valami pluszt; hozzájárulhatnak-e a fajok jobb megismeréséhez?
• Visszagondolva, mi fogta meg annak idején a víz alatti fényképezésben?
• Négy évtizede tartó pályája során lát rosszabbodást a tengerek állapotában?
• Egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a természetfotózásban az etikai kérdések. Mi a helyzet a víz alatt? A reflektorozás például nem zavarja meg az élőlényeket?
• Mindent egybevetve, a víz alatt vagy a szárazföldön nehezebb a természetfotós dolga?

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Sokszínű elme: Mentális egészség és képzőművészet kiállítás

Járt már Ön olyan képzőművészeti kiállításon, ahol aranyérrel élő művészek alkotásait lehetett megtekinteni? Nem tudja? Nem is érti a kérdést? Nem lényeges?

Azért kérdezem, mert ezt a párhuzamot vonta bevezetőjében Kéri Péter, a GAMIAN-Europe elnöke, amikor megnyitotta a Kugler Art Szalon új kiállítását. Ez a nemzetközi érdekvédelmi szervezet a mentális betegséggel élők társadalmi helyzetének, életminőségének javításán dolgozik. Aktuális projektjük keretében mentális zavarokkal élő emberek alkotásait állítják ki európai nagyvárosok galériáiban, The Vibrant Mind (élénk, színes, vibráló elme) címmel. A cél, hogy ezek a – részben művészetterápiás keretek közt készült – festmények, grafikák, fotók ne kizárólag a pszichiátriai intézetek zöld csempés falán, celluxszal felragasztva legyenek láthatóak, hanem eljussanak a tágabb közönséghez, és ezáltal betekintést engedjenek egy tabuk és stigmák által elrekesztett világba.

Az aranyeres párhuzam annyiból indokolt, hogy egy műalkotás (definíció szerint) önálló élete szempontjából édesmindegy, hogy az alkotó végbéltáji égő-szúró fájdalmat érez-e, avagy hallucinál, esetleg alig tud kikecmeregni az ágyból a szorongástól. Annyiból azonban mégsem indifferens itt az alkotók pszichés háttere, hogy a művek nagyon is reflektálnak a szóban forgó lelki gyötrelmekre, a napi szintű küzdelemre, az állapoti hullámzásnak való kiszolgáltatottságra, és a sokszor ezzel együtt járó magányra és elszigeteltségre. Ugyanakkor olyan egyetemes lét- és lélekállapotokat fogalmaznak meg, amelyekhez bárki emberfia tudhat kapcsolódni: a szorongás expresszív képei, a dermesztő bánat fekete-fehér vagy chagalli színvilágú mementói, bizarr asszociációk közt felfénylő éteri szépség, a mentális mélyállapotokból való kiemelkedés megrendítő pillanatai, a szétforgácsolódó, de kegyelmi pillanatokban mégis valamiféle egésszé összeálló világ leképeződései – és innentől kezdve tényleg nem lényeges, hogy az alkotó orvosi papírján bipoláris zavar, major depresszió vagy szkizofrénia szerepel-e. Kis hiányérzetet hagy, hogy a kiállított művek nem eredetiben, hanem jó minőségű reprodukciókban láthatóak – ez a megoldás bizonyára jelentősen csökkentette utaztatásuk költségeit. A pán-európai művészeti projekt magyar kiállítói közül többen a közösségi pszichiátriai ellátás hazai képviselője, az Ébredések Alapítvány kliensei, amely intézmény számos újszerű, humanisztikus és felépülésközpontú szolgáltatást kínál az ügyfeleinek, ilyen például a hanghallók önsegítő csoportja.

A Kugler Art kiállításmegnyitóján Láng Eszter kurátor laudációja után Surányi Judit Nyomik című, 45 perces akció-dokumentumfilmjét is levetítették. Ebben három kerekesszékes és egy mentálisan sérült fiatalember leutazik a Balatonra, és nem akarnak mást, mint amit a Balcsin szokás: fürdeni, pecázni, csajozni – csak hát van közben pár rafkós lépcső, rugósajtó, meg alamuszi kátyú, amivel hőseinknek meg kell küzdeniük. A végeredmény egy sírva-röhögős, tragikomikus road-movie, melynek nyilvános vetítései az alkotók szándéka szerint mindig közönségtalálkozóval és tabukat nem ismerő beszélgetéssel egészülnek ki. A Kugler Art-ban a látható testi fogyatékosságok és a kívülről nem feltétlenül érzékelhető pszichoszociális zavarok egy estébe terelése a szervezők régi álmát testesítette meg arról, hogy jó volna legalább rövid időszakokra összefogni a különböző, nemritkán egymást is furcsállkodva szemlélő „nyomi”-ságok tagjainak és képviselőinek. Való igaz, hatékony érdekérvényesítés aligha képzelhető el másképp egy olyan országban, ahol már a „társadalmi érzékenyítés” kifejezést leírni is – ami itt a fő cél és jó értemben vett aknamunka – politikai tett: egy, a propaganda által foglyul ejtett, kívül-belül szép fogalom tudatos visszahódítása.

The Vibrant Mind: Embracing Mental Health Through Artistry. Kugler Art Szalon, április 5-ig.
Képek: 1. Ariel Michalak (he/they): Vedlés. 2. Tóth Katalin: Őzsuta a gidájával.
Online az összes kép itt.

A cikk eredetileg a magyarnarancs.hu-n jelent meg.

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Szerkesztéseim: HVG pszichológia és életmód könyvek – magyar szerzők 2.

Újabb adag HVG pszichológia és életmód könyv, amelynek szerkesztője voltam. Mindig öröm magyar szerzőkkel dolgozni, a hazai viszonyok közt érvényes, igazán hozzánk és rólunk szóló történeteket kiadni. Még több magyar szerző, és további szerkesztéseim itt. A listák folyamatosan bővülnek.

Megyeri Zsuzsanna: Családi kirakós. Hogyan lesz darabokból egész? 18 történet mozaikcsaládokról. HVG Könyvek, 2024.

Szabó Renáta: Karrier és önismeret. Találd meg önmagad a munkában! HVG Könyvek, 2024.

Csabai Márta: Aggódó testünk. Az egészségszorongástól a belső biztonságig. HVG Könyvek, 2023.

Singer Magdolna: Élethazugságok. Sírig vitt titkok, amelyek átírják a múltat. HVG Könyvek, 2023

L. Stipkovits Erika: Még közelebb önmagunkhoz. A nehézségből a kiút befelé vezet. HVG Könyvek, 2023.

Czecz Fruzsina: Terítéken a lélek. Önismeret az ételeken keresztül. HVG Könyvek, 2022.

Békési Tímea – Dr. Kassai Szilvia: Újraépített életek. Történetek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeiről. HVG Könyvek, 2022.

L. Stipkovits Erika: Közelebb önmagunkhoz. Az önismeret útján a teljesebb életig. HVG Könyvek, 2022.

Dr. Belső Nóra: Félelem, szorongás, pánik. Hogyan találjuk meg a kiutat? HVG Könyvek, 2022.

Tovább olvasom

„A pusztítás mindig gyors, az építkezés viszont lassú és fáradságos” – Interjú Dr. Galit Atlas pszichológussal

Több szakmai kötet után Érzelmi örökség – Hogyan oldjuk fel a transzgenerációs traumákat? címmel írt könyvet a szélesebb nyilvánosság számára, amelyet több mint húsz országban adnak ki. Mint mondja, a trauma radioaktív: érzelmi és fizikai kisugárzása a következő nemzedékek életére is kihat. Az izraeli születésű, New Yorkban élő pszichológussal családi és társadalmi traumákról és a felépülés lehetőségeiről beszélgettünk.

*

Mit is jelent voltaképpen a címbeli „érzelmi örökség”?

Galit Atlas: Meggyőződésem, hogy az emlékek és érzések, különösen a traumatikus tapasztalatok képesek egyik nemzedékről a másikra átörökítődni, tehát a bennünk munkáló érzelmi anyag egy része korábbi generációk hagyatéka. A könyvemben valós történetek alapján igyekszem bemutatni a kapcsolatot a nagyszülők és a szülők feldolgozatlan traumái, illetve saját érzelmi nehézségeink között.

Nem vagyunk egyformák abban, hogy miként birkózunk meg a magunk és elődeink megrendítő élményeivel. Van, akinek ez könnyebben megy, sőt létezik az ún. poszttraumás növekedés jelensége is, amikor valaki egy kritikus helyzetből kifejezetten megerősödve tud kikerülni. Mások azonban egy kisebb tehertől is összeroppannak. Mitől függ a megküzdés képessége?

Ez egy soktényezős képlet, a belső adottságok közt szerepet játszik a személyiség, az, hogy milyen életkorban történt a trauma, és az érintett egész addigi élettörténete. Az epigenetikai kutatások szerint a traumatikus helyzetekre adott fizikai reakcióink, például a kortizolszintünk alakulása is részben az elődeink tapasztalatainak függvénye. Ami a külső tényezőket illeti, a legfontosabb, hogy milyen segítséget kapunk, a családunk és a tágabb közösségünk mennyire képest támogatni bennünket. Mindezek eredője a reziliencia, vagyis a lelki alkalmazkodóképesség.

Dr. Galit Atlas (Fotó: Nir Arieli)

Honnan ered ez a fontos képesség, és hogyan tudunk szülőként reziliens gyerekeket nevelni?

Szerintem a titok az, hogy egyszerűen csak legyünk ott, és hagyjuk, hogy a gyerekek megéljék az érzések széles spektrumát. Ne ijedjünk meg a rossz érzéseiktől se, ne akarjuk ezeket „megoldani”. A reziliencia a fájdalmas és szorongató érzések elviselésének képessége, a pszichoterápiától a buddhizmusig minden segítő rendszer ezek elfogadásán alapul. Egy gyerek negatív tapasztalata kapcsán két szélsőséges szülői reakció létezik: túlságosan bevonódunk és megpróbáljuk megmenteni a gyereket, vagy hátralépünk, és teljesen kivonjuk magunkat. E két véglet között kellene megtalálni az egyensúlyt. Klasszikus példa: a kisgyerek elesik a játszótéren. A szülő dolga ilyenkor az, hogy ne vitassa el, hogy ez bizony fájdalmas, ugyanakkor ne is aggódja túl, csak hagyja, hogy a gyerek túltegye magát rajta, és boldogan visszatérjen a játékhoz. Az érzelmi örökségünkbe nem csupán a traumák, hanem a jó, a pozitív megküzdések is beletartoznak, és lehetőségünk van ezeket megtanítani, továbbadni a gyerekeinknek.

Sok modern szülő annyira aggódik, nehogy valamivel traumatizálja a gyerekét, hogy átcsap a másik végletbe, és túlóvja, túlkontrollálja. Lehet, hogy a helikopter szülő lesz a jövő generációk nagy traumája?

Nem nevezném ezt traumának, de valóban nem teszünk jót azzal, ha megfosztjuk a gyerekeket a negatív élmények megélésének lehetőségétől, mert ezáltal védtelenné tesszük őket. Kutatások szerint az, ha egy gondozó szülő egyáltalán nem hangolódik rá a csecsemőjére, épp úgy dezorganizált kötődést eredményez, mint ha túlságosan ráhangolódik. A szülő-gyerek kapcsolatban az apró félreértések, elhangolódások rendkívül fontosak, a kisebb sérüléseket követő reparáció segít hozzá, hogy később el tudjuk viselni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Mert az élet ilyen: a dolgok elromlanak.

Nagy dilemma, mikor és hogyan beszéljünk egy családon belül a múltbeli traumákról úgy, hogy ne okozzunk ezzel újabb sebeket. Az ifjabb generáció nemegyszer felrója az elődök „titkolódzását”, ám a nagy traumákról, veszteségekről való hallgatást sokszor éppen a szeretett személyek, különösen a gyerekek védelme motiválja.

Traumákról beszélve borzasztó vékony a határvonal a túl sok és a túl kevés között. A teljes elhallgatás, elfojtás bizonyosan ártalmas, hiszen a gyerekek nem csak a kimondott szavakat értik, hanem a csöndet, a hiátusokat is detektálják. Másfelől azonban nem zúdíthatunk rájuk minden szörnyűséget a maga nyers formájában, mert ezzel másodlagos traumát okozunk. Nem dolgozhatjuk fel saját és elődeink traumáit a gyerekeinken keresztül, nem használhatjuk fel őket ilyesmire. Mi, pszichológusok éppen ezt csináljuk a terápiás folyamatban: meghallgatjuk és „tartalmazzuk” a klienseink rendezetlen, maguktól is eltávolított (disszociált) szörnyű érzéseit. Előfordul, hogy a páciens egyetlen könnycsepp mesél el borzalmas dolgokat, amelyek vele történtek, miközben a terapeuta torkát a sírás fojtogatja. Így működik az emberi tudat, átadjuk és átvesszük a fájdalmat, a rendelőben azonban ez biztonságos keretek között zajlik. Tehát akár terápiában, akár másképpen, de először is nekünk kell feldolgoznunk a traumákat, hogy amikor ezeket a történet formájában tovább adjuk a családunkban, akkor már legyen hozzá egy érzelmi viszonyulásunk. Például gyakran kérdezik tőlem reprodukciós eljárásban résztvevő párok, hogy mit mondjanak a gyermeküknek a fogantatásáról. Van, aki nem szívesen beszél erről, mások azonban úgy vélik, hogy ez része a gyermekük születéstörténetének. Gyönyörűen mesélt egy kliensem arról, hogy a szülei mennyire akarták és várták őt, és a lombikeljárás során ő lett a kiválasztott, a legerősebb embrió, a nagy túlélő! Minden azon múlik, hogyan tudjuk keretezni a nehéz érzésektől kísért eseményeket.

A könyvében kitér arra, hogy a traumafeldolgozás milyen sokrétű és bonyolult folyamat: ha különböző életszakaszokban tekintünk rá ugyanarra az eseményre, az egészen mást jelenthet számunkra. Milyen következményekkel jár ez? Soha nem dőlhetünk hátra, hogy én ezt már helyretettem magamban?

Freudtól származik a nachträglichkeit, vagyis az utólagosság fogalma. Amit ő a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus kapcsán mond, az tágabb értelemben érvényes az emberi emlékezet működésére: a különböző személyiségfejlődési szakaszokban, más-más szögből tekintve ugyanarra a múltbeli tapasztalatra, annak mindig újabb jelentésrétegei tárulnak fel előttünk. Ez nem jelenti, hogy az élmény ugyanolyan intenzitással jelenik meg, vagy ugyanolyan szenvedést okoz, és nagyban függ attól is, hogy miféle traumáról van szó. A gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzusra különösképpen igaz, hogy állandó újrafeldolgozást igényel, hiszen a kisgyermek legtöbbször még nem is érti, mi történik vele. Ferenczi Sándor kifejezésével élve nyelvzavar lép fel: a gyermek a szeretet nyelvét beszéli, míg a bántalmazó felnőtt a vágy nyelvét. Az abúzus elszenvedője csak később kezdi megérteni az eseményeket, amelyek egészen más fénytörésbe kerülnek, amikor ő maga megéli az első szexuális élményét, vagy amikor szülővé válik, vagy amikor a saját gyermeke ér abba az életkorba, amikor ő az abúzust elszenvedte. Vagy egy másik példa, amivel gyakran találkozunk a rendelőben: egy szülő elvesztése gyermekkorban olyan trauma, amelyhez később újra és újra vissza kell térni, át kell dolgozni, hogy nincs ott a szülő a felnövekvő gyermek életének nagy pillanataiban, különösen amikor maga is szülő nélküli szülővé válik. A folyamatos átdolgozás azonban nem csupán teher, hanem privilégium is: idővel képessé válunk olyan jelentésrétegek megértésére, amelyekre korábban nem álltunk készen, vagy mert túl fájdalmas lett volna számunkra, vagy valami miatt nem volt hozzáférésünk.

Vajon léteznek a mai társadalmunkban olyan jelenségek, amelyeket mi nem érzékelünk olyan rettenetesnek, de a következő generációk számára trauma lehet? Gondolok például az egyre elterjedtebb virtuálisvilág-függésre, vagy a klímaszorongásra, amelyek hosszútávú kimenetele ma még nem ismert.

Bizonyára, hisz elődeink sem hitték egy csomó mindenről, hogy utólag annyi nemzedék nyögi majd a következményeit, még olyasmiről sem, ami nyilvánvalóan traumatizáló: háborúk, rabszolgaság, társadalmi-gazdasági katasztrófák. Én egy olyan országban nőttem fel, Izraelben, ahol mindenki számára kötelező a sorkatonai szolgálat, de csak az utóbbi 5-10 évben kezdjük megérteni, hogy ez igenis traumatizáló. A társadalom normalizálja a mindenki által megélt szörnyűségeket, csakhogy ettől még a trauma létezik. Gondoljunk covid-járványra mint kollektív traumára: mennyi veszteség történt! Szeretteink halála, ismerős életünk, biztonságérzetünk elvesztése, munkahelyek megszűnése, iparágak összeomlása...

Hol tartunk az ebből való felépülésben?

Tavasz van, most mindenki odakint jár, úgy tűnik, minden rendben. Az akut stressz elmúlt, de én úgy gondolom, van ennek egy olyan rétege, amit csak utólag tudunk majd azonosítani, ha egyáltalán. Most még annyira közel van, hogy felmérhetetlenek a hosszútávú hatásai. Nem biztos, hogy valaha felépülünk, de a pandémia bizonyosan hat arra, akik a jövőben leszünk, és formálja a következő generációkat.

A szomszédunkban zajló ukrán-orosz háború nyomán most egész generációk traumatizálódnak. Mi lesz a szisztematikus agresszió, nemi erőszak, kényszerű kivándorlás áldozataival? Mi adhat egyáltalán reményt?

Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egy háborúnak milyen, generációkon átívelő következményei vannak. Ha belegondolunk, még a második világégés borzalmait sem hevertük ki teljesen! A pusztítás mindig gyors, a felépülés viszont lassú és fáradságos. Egyes elképzelések szerint egy háború után ötven évig tart a regenerálódás – de szerintem inkább száz. Nem arról van szó, hogy örökre elkárhozunk, mert az emberi természetben a romboló erők mellett mindig ott a teremtés, az alkotás, az élet igenlésének vágya. Ahogy Melanie Klein írta a második világháború idején, óriás erők csapnak össze: szeretet és gyűlölet, kapcsolódás és széthúzás, hála és irigység. Sok felé járok a könyvemmel, látom, hogy milyen sok országban probléma az elképesztő polarizáltság. Nagyon komolyan tennünk kell azért, kinek-kinek a maga eszközeivel, hogy a világunkban a teremtő erők kerekedjenek felül a gyűlölettel szemben. Szerintem ez a mi generációnk nagy célja és küzdelme.

A könyvében érzékletesen beszél arról, hogy minden pszichológiai kutatás egyfajta önfeltárás is, amikor a kutató a saját lelki sérüléseire is keresi a választ. Igaz ez a pszichoterápiára is, a terapeuta is gyógyul, miközben gyógyít?

A szakmánkban a határok képlékennyé váltak, elmúlt már az az idő, amikor a férfiak voltak az orvosok, a nők meg a betegek. A faji, nemi és egyéb hierarchiák megdőltek, csakúgy mint az az előfeltevés, hogy a pszichológus egészséges, a kliens meg beteg. Sokkal humanisztikusabb a megközelítés, elismerjük, hogy mindannyian emberek vagyunk, nekünk, pszichológusoknak is van tudatalattink, vannak nehézségeink. A páciens előhív belőlünk érzéseket, élményeket, gondolatokat, ahogy azt a könyvemben is igyekeztem bemutatni. A terapeutának mindezzel dolga van, de nem használhatja öngyógyításra a páciensét.

A hagyományos analitikus szemléletben a terapeuta objektív és távolságtartó, még a rendelője sem árulhat el semmit a személyiségéről. Manapság bárki ráguglizhat a pszichológusára, és rengeteg információhoz jut. Előny ez vagy inkább hátrány a munkájában?

Nem előny, és nem is hátrány, ez egy adottság, amit használni lehet. Ma már nem az objektivitásra fókuszálunk a terápiás folyamatban, hanem két szubjektum kölcsönös egymásra hatására, arra, hogyan működünk együtt, rendszerként. Ez az elméleti keretrendszer hangsúlyozza a terápiás folyamat emberi és viszonylagos voltát, és megengedi, hogy a saját személyiségünkkel is dolgozzunk. Ez persze nem jelenti, hogy mindent megosztok magamról a kliensemmel! A kapcsolatunk kölcsönös, de nem szimmetrikus, különböző szubjektumok vagyunk, más-más előtörténettel és felelősséggel. A páciensnek ahhoz is joga van, hogy ne tudjon rólam az ég világon semmit, ugyanakkor ha akar, rengeteg információhoz juthat. Ma már tanítjuk is a leendő pszichológusoknak, hogy mit lehet ezzel kezdeni, mert van, akit szorongással tölt el, hogy a kliense túl sokat tudhat róla. Ne feledjük, Freud eredetileg úgy találta ki a terápiás helyzetet, hogy a kanapén fekvő páciens az arcát sem láthatja a fejénél ülő terapeutának. Ugyanakkor hiába elérhető mindenki számára ugyanaz az információ rólam, nincs két páciens, aki erre egyformán reagálna – ez pedig már nem rólam, hanem róluk szól. A terapeuta dolga e témán keresztül is az, mint máskor: hogy a pácienst önmaga minél teljesebb megértéséhez segítse. 

Az interjú eredetileg a HVG Pszichológia magazinban jelent meg (2023/2).

Orosz Ildikó

Tovább olvasom