„Ősi szövetségeseink a szikvizesek” – Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal a PET Kupa folyómentő tevékenységéről

A vidám szemétszedő roncsderbiként indult Tiszai PET Kupa mára nemzetközi szintű folyómentő szervezetté nőtte ki magát, amelynek három pillére a folyótisztítás, a kutatás és a környezeti nevelés. „Atti kapitánnyal” hibbant álmokról, hiányos műanyagműveltségről, és jogi személyiséggel rendelkező folyókról beszélgettünk. 

Korábbi beszélgetésem Molnár Attila Dáviddal természetfilmezésről itt. 

Idén ötödször rendezték meg a Tisza-tavi PET Kupát. Mit tud ez a nagy testvérrel, a felső-tiszai kupával összehasonlítva, amelyet ezen a héten (augusztus 24-től) már tizenegyedszerre rendeznek meg?

Molnár Attila Dávid: A magyar néplélek úgy viszonyul a Tiszához, hogy a ciánszennyezés óta nem nagyon hisszük el, hogy itt bármi jó történhet. Hol van már a legendás Egri Kiss Tibor-féle, évtizedeken át megrendezett Nemzetközi Tisza Túra? A mi munkánk a Felső-Tiszáról indult, a Tiszabecs és Tokaj közötti szakaszról, amely rengeteg szennyezést kap. A Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság hívott minket a Tisza-tóra, ebből aztán nagyon sok minden nőtt ki. Míg a Felső-Tiszán joggal érezhetik úgy a vízügyesek – és mi is –, hogy a végeken harcolnak/harcolunk, addig a Tisza-tó sokkal inkább szem előtt van. A „Kelet Balatonjánál” többeket zavart a szennyezés, itt ismertük meg igazán a probléma „stakeholder map”-jét, vagyis azt, hogy ki mindenkit érint negatívan – önkormányzatokat, horgászokat, szállásadókat –, és elkezdtünk ezzel mélyebben foglalkozni, ami megalapozta a nemzetközi elismertségünket.

A PET Kupa idén bekerült a világ legnagyobb hulladékgazdálkodási szövetsége, az ISWA jó gyakorlatokat bemutató kötetébe. Egész évben számos projekt fut húsz munkacsoporttal, tizenöt állandó munkatárssal, rengeteg szakmai partnerrel, kerekasztalokkal, konferenciákkal, több ezer önkéntessel. Mi a PET-kalózok titka? 

Sokan emelnek ki szemetet a folyókból, de a többség ezt valahol egyszerűen deponálja. A mi hulladékos munkánk igazából ott kezdődik, ahol a gyűjtés végetér. Jókor csatlakoztunk a nagy nemzetközi folyómentők sorába, 2013-ban egyszerre indultunk az Ocean Cleanup, a River Cleanup és a német Plastic Pirates szervezetekkel. Akkor még nem tudtunk egymásról, de egyszerre éreztük meg, hogy baj van, és tenni kell valamit. Mára az Ocean Cleanup is felismerte, hogy a folyókon érdemes megállítani a szennyezést, hiszen az óceáni szemét kétharmada onnan kerül be. Mire ők átálltak, mi már 7-8 éve ezt csináltuk. Nem vagyunk szokványos szervezet: tíz éve tudatosan munkálkodunk azon, hogy az embereink nyugodtan tudjanak dönteni és dolgozni úgy, hogy senki nem koppint a fejükre. Büszke vagyok rá, hogy létrehoztunk egy ilyen munkahelyet, mert ha körbenézek, nem ezt látom, hanem azt, hogy „kérem, én ezt nem tudom, nem dönthetem el.”

A kiskörei duzzasztóműnél nyílt az első „folyómentő központ”, ezt követte az olaszliszkai. „Horgonyhelyek” működnek Nagykörűn, Szegeden és Nyírtelken. Mi történik ezeken a helyeken?

A folyómentő központokban kezeljük a folyóból és az árterekből begyűjtött hulladékot, ami 30-40 csoportra válik szét fajta szerint: műanyag, üveg, fém, mérgező anyagok, kommunális, organikus hulladék... Van bálázógép, présgép, daráló, innen viszik el a hulladékot a teherautók. Ezek igazából munkaterületek, de azért ide is szervezünk önkéntes akciókat és csapatépítéseket. A horgonyhelyek kisebb bázisai a lakókörnyezeti folyótisztításnak, ami nagyon erős közösségépítő erő tud lenni. Ezeket helyi magánszemélyek, civil szervezetek üzemeltetik, akiknek nem akarjuk megmondani a tutit, de kapnak zsákot, kesztyűt, szaktudást, és hajrá! A tele zsákokkal pedig nem kell bajlódniuk, mert a folyómentő központok befogadják tőlük.

Fontosak még a szemléletformáló Műanyag Műhelyek (MüMü), ahol a folyóműveltség és a műanyagműveltség alapismereteit tanítjuk meg észrevétlenül. Különböző mélységben, a guruló konténerbe berendezett, nagyobb műhelytől kezdve – amelyben van daráló, olvasztó, prés, és a gyerekek helyben elő tudnak állítani hétköznapi használati tárgyakat –, az úszó kompkiállításon keresztül egészen a mini edukációs készletig, amely elfér egy hátizsákban.

Önöknél híresen magas arányú a folyami hulladék újrahasznosítása, hogy állnak most ezzel?

Tömegre nézve 98 százalékos, de ez csalóka, hisz a legnagyobb rész uszadékfa, azt pedig könnyen és szívesen használják újra, leginkább szociális tüzelőként a rászoruló családok. De ha csak az emberi eredetű hulladékot nézzük, tömegarányosan akkor is 65 százalékon állunk, és igyekszünk ezt még feljebb tornászni. 

A szokásos dolgokon túl miféle újrahasznosítást képzeljünk el?

Hibbant álmokból van bőven, és egyik-másik bejön. Aktuális példa: ősi szövetségeseink a szikvizesek. Kihalóban lévő fajta, pedig jóval a palackozott ásványvizek megjelenése előtt fenntartható üzleti modellt vittek – mi is kezdettől zero hulladékkal vesszük tőlük a frissítőt. Évente több száz tonna üveg jön le a Tiszán – zárójelben jegyzem meg, azért nem süllyed el, mert az emberek alapvetően rendesek, üvegre, palackra szorgosan visszacsavarják kupakot. Mi legyen vele? Legyen szikvizes üveg! Most ezen dolgozunk az orosházi üveggyárral, szeretnénk visszajuttatni a tiszai üveget, friss vízzel feltöltve, a tiszamenti éttermek asztalára.

Kritikus kérdés a PET-palackok újrahasznosítása, hisz ebből van a legtöbb. Nemrég a Műegyetemmel szövetkezve sikerült nagy előrelépést tenni.

A PET huncut anyag, nem egyszerű feldolgozni, drága gépek kellenek hozzá. Nagyon rigid, és olyan az olvadásgörbéje, mint a forintárfolyam, még meg sem olvadt, amikor már elég. Régóta dolgozunk a Műegyetem termék- és gépfejlesztőivel, vízmérnökeivel különböző projekteken, ezekből néha pályázat vagy tudományos cikk lesz, vagy mint legutóbb: szabadalom. Tavaly jegyeztek be egy eljárást a polimertechnikán, amelynek köszönhetően most már tudunk a folyami PET-ből másodlagos nyersanyagot készíteni: apró golyócskákat, amelyeket bármilyen, a műanyagiparban használt gépbe bele lehet tölteni. Ez óriási áttörés, nem kell többé külföldre küldenünk a palackokat, hanem helyben magas hozzáadott értékű anyagot tudunk előállítani, és meg tudjuk ezt tanítani más civileknek is.

A tiszai szennyezést kezdettől igyekeznek a forrásánál kezelni. Nemrég készített egy nagyon szép dokumentumfilmet A folyómentő teherautó címmel a kárpátaljai Francz Béláról, aki szent őrültként egymaga vette fel a harcot a szennyezéssel, az önök támogatásával. Hogyan érinti az ottani munkát a háború?

Rettentően megnehezíti. Előtte gyönyörű együttműködéseink indultak, tavaly a költségvetésünk felét költöttük olyan magánszemélyek és civil szervezetek támogatására, akik helyben gyűjtik a hulladékot, például folyóparti lerakókat számolnak fel. Nekünk most lesz először céges autónk, de Kárpáalján van több teherautónk, présgépek, darálók, targoncák. Most zárunk egy nagyon sikeres, a Diageo által támogatott kétéves projektet, amelynek célja a szennyezés megelőzése volt – hiszen ez tízszer hatékonyabb, mint a későbbi problémakezelés, ráadásul helyben jövedelmet generál. De most minden partnerünk aggódik, hogy nem talál munkaerőt, mi pedig nem tudunk lobbizni, mert az ukránok neheztelnek Magyarország oroszbarát külpolitikája miatt. Borzalmas a közhangulat, állandóan bocsánatot kell kérnünk. A helyiek nagyon hazafiasak, Béla is folyton azon vergődik, nem kéne-e indulnia a frontra. Négy évvel ezelőtt közösségi adománygyűjtésből vettünk neki egy teherautót, amivel azóta hetente 40 köbméter hulladéktól mentesíti a folyót, ez eddig 8 ezer köbméter! Rendszeresen kell beszélgetnünk vele arról, hogy „Béla, van két gyereked, nekünk meg egy pályázatunk, csak benned bízunk, ne menj el harcolni.” Dermedten figyeljük, mi történik.

Egy helyen azt nyilatkozta, hogy azzal a tempóval, amelyet a háború előtt sikerült felvenni, tíz év alatt műanyagmentessé lehetett volna tenni a Tiszát. Ezt még most is így gondolja?

Igen, és azóta is ezt siratom. A következő történt akkor: az ukrán együttműködéseinkkel egyidőben a Felső-Tisza magyarországi szakaszán elindult egy szisztematikus állami védekezés: beállítottak uszályokat keresztbe a folyóba, feltartóztatva a szennyezést. Minket a védekezésbe nem vontak be, de a hulladék válogatásánál már ott lehettünk. Közben az oldalfolyókon jött még szennyeződés, de azt megállította Kisköre, ott a KÖTIVIZIG-gel elkezdünk mindent kiszedni. És elindult a Tisztítsuk meg Magyarországot program, amelynek keretében egymás után pucoltuk ki az ártereket, de valami hihetetlen tempóban. Négy hónap alatt több ezer hektárt tisztítottunk meg! Olyan mentális állapotba kerültünk, hogy amikor jött a következő áradat, és tudtuk, hogy a Bodrogon nincs védekezés, lezúztunk a helyszínre, valamilyen talált pénzből beállítottunk hajókat, és februárban, jégben-fagyban elkezdünk védekezni, hogy ne szennyeződjenek be a már megtisztított alsóbb szakaszok. Ennek vetett véget a háború, a válság és az állami védekezés beszüntetése. Most, mint a vécés néni, ülünk a bódé előtt, szívjuk a cigit, miközben tudjuk, hogy aki bent van, mellépisil… De ne legyek ilyen negatív: annyi szeretetet és megbecsülést kapunk a nemzetközi partnereinktől, hogy úgy néz ki, meg fogjuk oldani.

A terepi munka mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap önöknél a kutatás. Milyen hozzájárulást tudnak tenni a tudományos ismeretekhez?

Kicsit úgy vagyunk most a műanyagokkal, mint az emberiség tudása volt 150 évvel ezelőtt a madárvonulással kapcsolatban. Elterjedt elképzelés volt, hogy a madarak télen a Holdba repülnek. Aztán jött Herman Ottó, bevezették a madárgyűrűzést, mindenki hülyének nézte őket, és lám, a Times 1909-ben lehozta, hogy találtak egy gyűrűzött magyar gólyát a dél-afrikai Natalban. Nem sokat tudunk a műanyagokról, túl kevés ideje élünk együtt velük. Az átlagember két fajtát nem tud megkülönböztetni, holott több százféle vesz körül. Ma is sokan hiszik, hogy a műanyagok 100 év alatt bomlanak le, holott már 10-15 év alatt elkezdenek mikronizálódni, belekerülnek az ivóvízbe, a talajba, a halakba.

Az is tévhit, hogy a folyókból minden szemét a tengerbe ömlik: valójában rengeteg halmozódik fel a természetes szűrőként működő árterekben, amelyeket sok évtizeden át magukra hagytuk, és most kilométerenként több tonnányi műanyagot rejtenek az avar alatt, a gyökerek között. Először ezekről gyűjtöttünk adatokat, majd GPS-szel jelöltünk palackokat, és most már a „citizen science”, a közösségi tudomány is segít: idén 8 ország diákjai jelölnek palackokat a Dunán, hogy megtudjuk, mi történik velük. Ez az egyik húzó uniós projektünk, az Aquatic Plastic kis szelete. Ez egy 13 nemzetközi partnert és 25-30 társpartnert felölelő program, amelyben rengeteg adatot kezelünk: mikroszkóposakat a mikroműanyagokról, okostelefonos hulladéktérképet, GPS jelölt palackokat és már az űrből, GPS-szel is felderítjük az úszó szemétszigeteket, hogy meghatározhassuk, hol vannak a folyón a gyógyítandó sebek.

A Tisza-medencében összegyűlt tudásunk kezd kinőni a Duna-medencére is. Sokat jelent, hogy a legnagyobb, határokon átnyúló szervezet, a Nemzetközi Duna-védelmi Bizottság (ICPDR) is felfigyelt az eredményeinkre, és bevont a legmagasabb szintű szakmai munkába. 

Az ötödik Tisza-tavi PET kupa egynapi zsákmánya. Fotó: PET Kupa

A pályázatok mellett a társadalmi felelősségvállalásban érdekelt cégekkel is kapcsolatban állnak. Több kritika érte önöket, amikor 2018-ban összeálltak a világ legnagyobb műanyagkibocsátójával, a Coca-Colával, emiatt a Greenpeace is szakított a PET Kupával. Milyen megfontolások vezérelték önöket?

Emlékszem, amikor az első politikus egy PET hajóra lépett, elfogott a gyomorgörcs. Mit akar és mit kell ilyenkor csinálni? Ugyanez az érzés, amikor megkeresnek a nagy cégek: vajon mit akarnak belőlünk kisajtolni? Minket egyetlen elv vezérel: hogy nem veszélyeztethetik az önálló döntéseinket. Az első pillanatban, amikor az lenne, hogy „Pelikán elvtárs, majd kérni fogunk magától valamit”, akkor rakjuk le a telefont. Csak olyanokkal szerződünk, akik azt mondják: tudjuk, hogy ebben profik vagytok, szívesen segítünk, van kétszáz emberünk, hova menjünk.

Sok barátot is elvesztettem a kóla-ügy miatt, holott az Admiralitásban (a PET Kupa felső döntéshozó testülete – O. I.) nekem egyesületi elnökként ugyanúgy csak egy szavazatom volt. Sok év távlatából visszatekintve, nekünk szervezetként ez a fejlődésünkben nagyon sokat jelentett. Amint beindult az általuk támogatott Hulladékmentes Tisza programunk, berobbant a többi vállalati megkeresés, megsokszorozódtak az erőforrásaink és a hatékonyságunk. Ezután kezdtünk el segítséget nem csak kérni, hanem nyújtani is azoknak, akik nap mint nap küzdenek a hulladékkal.

Erősödő trend, hogy világmárkák újraanyagokból készítenek drága luxustermékeket, mondjuk, ötszörös árú Adidas-cipőt óceáni műanyagból. Van ilyen együttműködésük?

Akinek csak az üzlet lebeg a szeme előtt, annak bőven van lehetősége eladni a szemetét ilyen célra. Minket is folyamatosan keresnek, hogy csináljunk konyhaasztalt, üzemanyagot, sportpólót. Nagy a kísértés, de civil szervezetként az a küldetésünk, hogy a műanyagot, ami leginkább a folyómenti közösségeket sújtja, visszairányítsuk oda, ahonnan jön, hogy ott segítsen: kikötőt, hajót építünk belőle, közösségi élményt adunk, berendezési tárgyként jelenik meg a horgonyhelyeken. A helyiek annyi mindennel küzdenek, mi lenne, ha mutatnánk nekik egy olyan ladikot, amit nem kell minden évben lecsiszolni, átfesteni és bekátrányozni? Mert az nem csak rengeteg munka, hanem borzasztó szennyező is. Míg egy jól adalékolt, fényvédelemmel ellátott folyami-műanyag lemezhajó tizedannyi környezeti kárt okoz.

Menőbb, mint a luxuscipő, de ki talál ki ilyeneket?

Hát, én ilyenekkel fekszem és kelek... Fiatal koromban volt ez a „nagy óceán, nagy felfedezés” mániám, ami mostanra megszelídült. Rájöttem, milyen szép és érdekes a folyókultúra, és mekkora potenciál van benne. Szeretnék legalább egy tiszai halászbárkát újjáéleszteni, mert azok majdnem olyan szépek voltak, mint a Viking hajók. De sajnos ma már egy sincs, hagyták mindet elkorhadni – miközben a norvégok minden évben vízre raknak három hagyományos, rekonstruált hajót. Jó lenne ilyen szerelemprojektekkel foglalkozni, de környezetvédelmi minisztérium hiányában sokkal alapvetőbb problémákkal küszködik mindenki, akinek fontos a természet megőrzése, így mi is.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy fontos lenne személyiségi joggal felruházni a folyóinkat – miért?

A demokrácia nélküli kapitalizmus felszámolja a politikai-gazdasági lobbierővel nem rendelkező entitásokat, legyenek azok növény- vagy állatfajok, embercsoportok – mint a hagyományos halászok, akiket sikerült a 2016-os halászati törvénnyel tönkretenni –, vagy éppen természeti képződmények. Az egyik fegyver a személyiségi jog odaítélése, erre remek példák vannak Amerikában, Új-Zélandon, Dél-Amerikában. Van például egy nagy mocsár Floridában, amit csak ilyen módon tudtak megmenteni a lecsapolástól, és precedenst teremtett.

Európában a Víz Keretirányelv megfelelő, csak nem számol a tagállamok engedetlenségével, szigorúbb szabályozásra lenne szükség. Jó, hogy a szégyenletes magyar vétó ellenére sikerült elfogadni a természet-helyreállítási törvényt, aminek egyik hozadéka, hogy uniós szinten 25 ezer kilométernyi folyószakaszt kell visszakanyargósítani. A személyiségi jog kérdése is asztalon van, mi is támogatjuk a szakmai anyagainkban, de valószínűleg nem egyhamar lehet keresztülvinni olyan folyókon, mint a Tisza vagy a Duna, amelyek sok országon át kanyarognak.

Hisz még abban, hogy műanyagmentessé lehet tenni a folyóinkat?

Mindig lesz olyan tinédzser, aki ott hagyja a vízparton az üres sörösdobozt. Mindig lesz vihar, ami befújja a palackokat a szemetesből a vízbe. A baj nem ezzel van, hanem azzal, hogy Kárpátalján 450 település teljes szemete megy a folyóba. Az ipari szennyezésnek véget lehet vetni, ez nem sci-fi. Bőven van tennivaló, de amit csinálunk, az egy önfelszámoló folyamat. Jó esetben a PET Kupa 20 év múlva csak egy evezősklub lesz Szolnokon.

Névjegy – Molnár Attila Dávid

Rendező, producer, író, búvár-operatőr, tudománykommunikátor, környezetvédő. Kollányi Ágoston díjas, Rockenbauer emlékdíjas, több nemzetközi filmfesztivál díjazottja, a „25 legbefolyásosabb hazai zöld személyiség” (2023) egyike. Az ELTE-n molekuláris biológus szakirányon végzett, később a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett doktori fokozatot természetfilmes témában. Több mint 200 ismeretterjesztő film, sorozat, tudományos video-absztrakt fűződik a nevéhez. Pályája első felében extrém körülmények között is forgatott: tagja az I. Magyar Antarktiszi Expedíciónak, filmezte a Monarchia hajóroncsait 75 méteres mélységben, Afrikában orrszarvú-spermára vadászó tudósok munkáját dokumentálta. Az 1990-es években a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének tagja, 23 éven át a Spektrum TV fordítója és szerkesztője. A PET Kupa mögött álló Természetfilm.hu Egyesület (és jogelődje, az ECO Film) társalapítója; 28 éven át, idén májusig elnöke. 

Orosz Ildikó

A cikk rövidebb változata eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2024. június 27.)
Fotó: Molnár Attila Dávid, PET Kupa

Tovább olvasom

Kolozsváron az Ünnepi Könyvhéten beszélgettünk a kamaszkorról

Június végén a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét vendégei voltunk, ahol a kamaszkor szép és nehéz pillanatairól beszélgetett velünk Botházi Mária székelyudvarhelyi születésű író, egyetemi oktató. Az erdélyi Új Magyar Szó (MASZOL) tudosítása az eseményről:

Igazi kihívást jelent a szülőknek, amikor gyermekük kamaszkorba lép. Labancz Dániel klinikai szakpszichológus és Orosz Ildikó újságíró közös könyve, a Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására segít eligazodni ebben a bonyolult időszakban. A szakember életszerű példákkal és gyakorlati tanácsokkal látja el a szülőket, hogy könnyebben megérthessék tinédzser gyermekük világát. A kötetet a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten is bemutatták, a szerzőkkel Botházi Mária beszélgetett.

Orosz Ildikó elöljáróban elmondta, ez egy kamaszokról szóló segítőkönyv szülőknek. A fiatalokkal kapcsolatos problémákkal hazai magyar környezetben még nem igazán foglalkoztak, így a könyv valóban hasznos lehet. Labancz Dániel hangján szól a kötet, a szakpszichológus praxisából vett életszerű történetek szerepelnek benne. Orosz Ildikó újságíróként kérdezte a szakembert, és mint kamasz gyerekeket nevelő szülő, ebből a közös munkából született meg a kötet.

Labancz Dániel kiemelte, a kamaszkor ugyanolyan fájdalmas időszak lehet a szülők és a gyermekek számára is. Ebben az időszakban az elengedést tanulják a szülők, és nagyon fontos a felelősség átadása a tinédzsernek, de ezt csak fokozatosan szabad megtenni. A szakember úgy véli, sokan azt várják el a kamaszoktól, hogy képesek legyenek érett döntéseket hozni, de az agynak az a része, ami felelős a tervezésért, a szervezésért, a dolgaink felelős végiggondolásáért, az tulajdonképpen huszonéves korban fejlődik ki teljesen, mégis sokan elvárják a tinédzserektől, hogy felelős döntéseket hozzanak. A fokozatossággal a szülők olyan lehetőséget teremtenek a tinédzsernek, amely által megtapasztalhatja, hogy mi az, amire képes és hol vannak a határai.

Labancz Dániel elmondta, „kisebb korban azért állítunk határokat, hogy a gyereket biztonságban tartsuk, de kamaszkorban ezek már nem működnek, mert esetükben olyan határokra van szükség, amiket át tudnak lépni. A szülő a gyermekkel akkor tud jól együttműködni, ha közösen állítják fel a rugalmas határokat.” A kamasz a saját erejét, énjét próbálgatja azáltal, hogy a határokat megpróbálja átlépni.

Kiemelte, amikor a gyerek bulizni kezd, az a bizalom próbájává válik. Orosz Ildikó szerint ha szülőként valaki nem meri elengedni a gyerekét bármi félelme okán, az jórészt saját magáról szól, magáról gondolja azt, hogy nem készítette fel a gyermeket egész alaposan arra, hogy megbízhasson benne.

Olvasd tovább itt!

Szerző: Molnár Boglárka/MASZOL
Fotó: Bánsághi Csenge

Tovább olvasom

Éji lényeket rejtő fekete víz – Beszélgetés Dombovári Tibor búvár-természetfotóssal

A National Geographic júniusi, polipokat fókuszba állító számában Dombovári Tibor búvár-fotográfussal beszélgetek falevélen utazó potyautas polipokról, zöld emberi vérről, az etikus természetfotózás dilemmáiról és még sok minden másról.

Részlet az interjúból:

A blackwater, a „fekete víz” sajátos terepe a víz alatti fényképezésnek: a búvár éjszaka, a nyílt tengeren kap lencsevégre olyan parányi lényeket, amelyekkel nappal nem, de még a „szokásos” partmenti éjjeli merüléseken sem találkozhatna. De miféle élőlények ezek?

Dombovári Tibor: Ez egy varázslatos világ. Éjszakánként a nyílt óceánon óriási biomassza-vándorlás indul meg: a napközben több száz méter mélyen tartózkodó pár centiméteres, ritkán félméteres lények az éj sötétjében tömegesen emelkednek fel táplálkozni, majd reggel visszasüllyednek a mélybe. Apró lárvák, rákok, polipok, halak, tintahalak: ők alkotják a nektont – vagyis a plankton azon részét, amelynek tagjai nemcsak sodródnak az áramlatokkal, hanem önálló mozgásra is képesek. Némelyek egész életüket a nyílt tengeren töltik, mások csak „odatévedtek”, és rengeteg faj kizárólag lárvaállapotban található meg itt. Például a tengeri rózsákkal szimbiózisban élő bohóchal („Némó”, ahogy mindenki ismeri) ivadékai kikelésük után elsodródnak az áramlatokkal, 1-1,5 centis korukig a nyílt tengeren élnek, és csak a szerencsések jutnak vissza a partközeli koralltelepekhez. Néhány faj egyedei annyira másképp néznek ki lárvaként, mint kifejletten, hogy a régebbi leírásokban még külön fajként szerepeltek. Az újabb genetikai kutatások aztán bebizonyították, hogy – jé, ez ugyanaz!

Mi történik egy ilyen merüléskor, és milyen extrakihívásokkal kell szembenézni?

Éjjel búvárcsónakkal kiviszik az embert a nyílt tengerre, és több száz, néha több ezer méter víz fölött, egy bójához rögzített kötélen lefelé világító reflektorokat engednek le, úgy 5 méterenként egyet, egészen 30 méterig. Az egész rendszer a búvárokkal együtt sodródik a nyílt tengeren. Kis idő múltán a mélyből felemelkedő parányi élőlények odagyűlnek a fényre, mint nyári éjjel a verandalámpára a rovarok. A fotós a reflektoroknak háttal, a koromfekete semmi felé fordulva keresi a témát. Még gyakorlott búvárként is óriási élmény ebben a vaksötétben lebegni. Nincs viszonyítási pont, nem érzed a mélységet, sem azt, vagy hogy merre van a fent és a lent.

Laikus kérdés: nem lehet támpont, hogy merrefelé törekszenek a kilélegzett levegő buborékjai?

Nem igazán látni ezt sem. A keresőben látható lény méreteiről is csak sejtésünk lehet. Rátapad az ember egy jó témára, igyekszik élességet állítani, követi azt a kis mütyürt a nagy feketeségben, és közben észre sem veszi, milyen gyorsan süllyed vagy emelkedik. Mire észbe kap, egy perc alatt lent van 5 méterről 30 méteren. De ez még a jobbik eset: mert ha túl gyorsan emelkedik, a hirtelen csökkenő külső nyomástól dekompressziós beteg lehet az ember, akár meg is repedhet a tüdeje. A műszerek persze szorgosan jeleznek, ha netán túl mélyre mennénk, vagy túl gyorsan emelkednénk, de amikor utólag visszanézem a komputer által rögzített merülési profilomat, így is elég csúnya görbéket látok.

Még több kérdés és válasz a magazinban:

• A nyílt tengeren készült állatfotók tudományos szempontból tudnak-e adni valami pluszt; hozzájárulhatnak-e a fajok jobb megismeréséhez?
• Visszagondolva, mi fogta meg annak idején a víz alatti fényképezésben?
• Négy évtizede tartó pályája során lát rosszabbodást a tengerek állapotában?
• Egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a természetfotózásban az etikai kérdések. Mi a helyzet a víz alatt? A reflektorozás például nem zavarja meg az élőlényeket?
• Mindent egybevetve, a víz alatt vagy a szárazföldön nehezebb a természetfotós dolga?

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Sokszínű elme: Mentális egészség és képzőművészet kiállítás

Járt már Ön olyan képzőművészeti kiállításon, ahol aranyérrel élő művészek alkotásait lehetett megtekinteni? Nem tudja? Nem is érti a kérdést? Nem lényeges?

Azért kérdezem, mert ezt a párhuzamot vonta bevezetőjében Kéri Péter, a GAMIAN-Europe elnöke, amikor megnyitotta a Kugler Art Szalon új kiállítását. Ez a nemzetközi érdekvédelmi szervezet a mentális betegséggel élők társadalmi helyzetének, életminőségének javításán dolgozik. Aktuális projektjük keretében mentális zavarokkal élő emberek alkotásait állítják ki európai nagyvárosok galériáiban, The Vibrant Mind (élénk, színes, vibráló elme) címmel. A cél, hogy ezek a – részben művészetterápiás keretek közt készült – festmények, grafikák, fotók ne kizárólag a pszichiátriai intézetek zöld csempés falán, celluxszal felragasztva legyenek láthatóak, hanem eljussanak a tágabb közönséghez, és ezáltal betekintést engedjenek egy tabuk és stigmák által elrekesztett világba.

Az aranyeres párhuzam annyiból indokolt, hogy egy műalkotás (definíció szerint) önálló élete szempontjából édesmindegy, hogy az alkotó végbéltáji égő-szúró fájdalmat érez-e, avagy hallucinál, esetleg alig tud kikecmeregni az ágyból a szorongástól. Annyiból azonban mégsem indifferens itt az alkotók pszichés háttere, hogy a művek nagyon is reflektálnak a szóban forgó lelki gyötrelmekre, a napi szintű küzdelemre, az állapoti hullámzásnak való kiszolgáltatottságra, és a sokszor ezzel együtt járó magányra és elszigeteltségre. Ugyanakkor olyan egyetemes lét- és lélekállapotokat fogalmaznak meg, amelyekhez bárki emberfia tudhat kapcsolódni: a szorongás expresszív képei, a dermesztő bánat fekete-fehér vagy chagalli színvilágú mementói, bizarr asszociációk közt felfénylő éteri szépség, a mentális mélyállapotokból való kiemelkedés megrendítő pillanatai, a szétforgácsolódó, de kegyelmi pillanatokban mégis valamiféle egésszé összeálló világ leképeződései – és innentől kezdve tényleg nem lényeges, hogy az alkotó orvosi papírján bipoláris zavar, major depresszió vagy szkizofrénia szerepel-e. Kis hiányérzetet hagy, hogy a kiállított művek nem eredetiben, hanem jó minőségű reprodukciókban láthatóak – ez a megoldás bizonyára jelentősen csökkentette utaztatásuk költségeit. A pán-európai művészeti projekt magyar kiállítói közül többen a közösségi pszichiátriai ellátás hazai képviselője, az Ébredések Alapítvány kliensei, amely intézmény számos újszerű, humanisztikus és felépülésközpontú szolgáltatást kínál az ügyfeleinek, ilyen például a hanghallók önsegítő csoportja.

A Kugler Art kiállításmegnyitóján Láng Eszter kurátor laudációja után Surányi Judit Nyomik című, 45 perces akció-dokumentumfilmjét is levetítették. Ebben három kerekesszékes és egy mentálisan sérült fiatalember leutazik a Balatonra, és nem akarnak mást, mint amit a Balcsin szokás: fürdeni, pecázni, csajozni – csak hát van közben pár rafkós lépcső, rugósajtó, meg alamuszi kátyú, amivel hőseinknek meg kell küzdeniük. A végeredmény egy sírva-röhögős, tragikomikus road-movie, melynek nyilvános vetítései az alkotók szándéka szerint mindig közönségtalálkozóval és tabukat nem ismerő beszélgetéssel egészülnek ki. A Kugler Art-ban a látható testi fogyatékosságok és a kívülről nem feltétlenül érzékelhető pszichoszociális zavarok egy estébe terelése a szervezők régi álmát testesítette meg arról, hogy jó volna legalább rövid időszakokra összefogni a különböző, nemritkán egymást is furcsállkodva szemlélő „nyomi”-ságok tagjainak és képviselőinek. Való igaz, hatékony érdekérvényesítés aligha képzelhető el másképp egy olyan országban, ahol már a „társadalmi érzékenyítés” kifejezést leírni is – ami itt a fő cél és jó értemben vett aknamunka – politikai tett: egy, a propaganda által foglyul ejtett, kívül-belül szép fogalom tudatos visszahódítása.

The Vibrant Mind: Embracing Mental Health Through Artistry. Kugler Art Szalon, április 5-ig.
Képek: 1. Ariel Michalak (he/they): Vedlés. 2. Tóth Katalin: Őzsuta a gidájával.
Online az összes kép itt.

A cikk eredetileg a magyarnarancs.hu-n jelent meg.

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Szerkesztéseim: HVG pszichológia és életmód könyvek – magyar szerzők 2.

Újabb adag HVG pszichológia és életmód könyv, amelynek szerkesztője voltam. Mindig öröm magyar szerzőkkel dolgozni, a hazai viszonyok közt érvényes, igazán hozzánk és rólunk szóló történeteket kiadni. Még több magyar szerző, és további szerkesztéseim itt. A listák folyamatosan bővülnek.

Megyeri Zsuzsanna: Családi kirakós. Hogyan lesz darabokból egész? 18 történet mozaikcsaládokról. HVG Könyvek, 2024.

Szabó Renáta: Karrier és önismeret. Találd meg önmagad a munkában! HVG Könyvek, 2024.

Csabai Márta: Aggódó testünk. Az egészségszorongástól a belső biztonságig. HVG Könyvek, 2023.

Singer Magdolna: Élethazugságok. Sírig vitt titkok, amelyek átírják a múltat. HVG Könyvek, 2023

L. Stipkovits Erika: Még közelebb önmagunkhoz. A nehézségből a kiút befelé vezet. HVG Könyvek, 2023.

Czecz Fruzsina: Terítéken a lélek. Önismeret az ételeken keresztül. HVG Könyvek, 2022.

Békési Tímea – Dr. Kassai Szilvia: Újraépített életek. Történetek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeiről. HVG Könyvek, 2022.

L. Stipkovits Erika: Közelebb önmagunkhoz. Az önismeret útján a teljesebb életig. HVG Könyvek, 2022.

Dr. Belső Nóra: Félelem, szorongás, pánik. Hogyan találjuk meg a kiutat? HVG Könyvek, 2022.

Tovább olvasom

„A pusztítás mindig gyors, az építkezés viszont lassú és fáradságos” – Interjú Dr. Galit Atlas pszichológussal

Több szakmai kötet után Érzelmi örökség – Hogyan oldjuk fel a transzgenerációs traumákat? címmel írt könyvet a szélesebb nyilvánosság számára, amelyet több mint húsz országban adnak ki. Mint mondja, a trauma radioaktív: érzelmi és fizikai kisugárzása a következő nemzedékek életére is kihat. Az izraeli születésű, New Yorkban élő pszichológussal családi és társadalmi traumákról és a felépülés lehetőségeiről beszélgettünk.

Mit is jelent voltaképpen a címbeli „érzelmi örökség”?

Galit Atlas: Meggyőződésem, hogy az emlékek és érzések, különösen a traumatikus tapasztalatok képesek egyik nemzedékről a másikra átörökítődni, tehát a bennünk munkáló érzelmi anyag egy része korábbi generációk hagyatéka. A könyvemben valós történetek alapján igyekszem bemutatni a kapcsolatot a nagyszülők és a szülők feldolgozatlan traumái, illetve saját érzelmi nehézségeink között.

Nem vagyunk egyformák abban, hogy miként birkózunk meg a magunk és elődeink megrendítő élményeivel. Van, akinek ez könnyebben megy, sőt létezik az ún. poszttraumás növekedés jelensége is, amikor valaki egy kritikus helyzetből kifejezetten megerősödve tud kikerülni. Mások azonban egy kisebb tehertől is összeroppannak. Mitől függ a megküzdés képessége?

Ez egy soktényezős képlet, a belső adottságok közt szerepet játszik a személyiség, az, hogy milyen életkorban történt a trauma, és az érintett egész addigi élettörténete. Az epigenetikai kutatások szerint a traumatikus helyzetekre adott fizikai reakcióink, például a kortizolszintünk alakulása is részben az elődeink tapasztalatainak függvénye. Ami a külső tényezőket illeti, a legfontosabb, hogy milyen segítséget kapunk, a családunk és a tágabb közösségünk mennyire képest támogatni bennünket. Mindezek eredője a reziliencia, vagyis a lelki alkalmazkodóképesség.

Dr. Galit Atlas (Fotó: Nir Arieli)

Honnan ered ez a fontos képesség, és hogyan tudunk szülőként reziliens gyerekeket nevelni?

Szerintem a titok az, hogy egyszerűen csak legyünk ott, és hagyjuk, hogy a gyerekek megéljék az érzések széles spektrumát. Ne ijedjünk meg a rossz érzéseiktől se, ne akarjuk ezeket „megoldani”. A reziliencia a fájdalmas és szorongató érzések elviselésének képessége, a pszichoterápiától a buddhizmusig minden segítő rendszer ezek elfogadásán alapul. Egy gyerek negatív tapasztalata kapcsán két szélsőséges szülői reakció létezik: túlságosan bevonódunk és megpróbáljuk megmenteni a gyereket, vagy hátralépünk, és teljesen kivonjuk magunkat. E két véglet között kellene megtalálni az egyensúlyt. Klasszikus példa: a kisgyerek elesik a játszótéren. A szülő dolga ilyenkor az, hogy ne vitassa el, hogy ez bizony fájdalmas, ugyanakkor ne is aggódja túl, csak hagyja, hogy a gyerek túltegye magát rajta, és boldogan visszatérjen a játékhoz. Az érzelmi örökségünkbe nem csupán a traumák, hanem a jó, a pozitív megküzdések is beletartoznak, és lehetőségünk van ezeket megtanítani, továbbadni a gyerekeinknek.

Sok modern szülő annyira aggódik, nehogy valamivel traumatizálja a gyerekét, hogy átcsap a másik végletbe, és túlóvja, túlkontrollálja. Lehet, hogy a helikopter szülő lesz a jövő generációk nagy traumája?

Nem nevezném ezt traumának, de valóban nem teszünk jót azzal, ha megfosztjuk a gyerekeket a negatív élmények megélésének lehetőségétől, mert ezáltal védtelenné tesszük őket. Kutatások szerint az, ha egy gondozó szülő egyáltalán nem hangolódik rá a csecsemőjére, épp úgy dezorganizált kötődést eredményez, mint ha túlságosan ráhangolódik. A szülő-gyerek kapcsolatban az apró félreértések, elhangolódások rendkívül fontosak, a kisebb sérüléseket követő reparáció segít hozzá, hogy később el tudjuk viselni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Mert az élet ilyen: a dolgok elromlanak.

Nagy dilemma, mikor és hogyan beszéljünk egy családon belül a múltbeli traumákról úgy, hogy ne okozzunk ezzel újabb sebeket. Az ifjabb generáció nemegyszer felrója az elődök „titkolódzását”, ám a nagy traumákról, veszteségekről való hallgatást sokszor éppen a szeretett személyek, különösen a gyerekek védelme motiválja.

Traumákról beszélve borzasztó vékony a határvonal a túl sok és a túl kevés között. A teljes elhallgatás, elfojtás bizonyosan ártalmas, hiszen a gyerekek nem csak a kimondott szavakat értik, hanem a csöndet, a hiátusokat is detektálják. Másfelől azonban nem zúdíthatunk rájuk minden szörnyűséget a maga nyers formájában, mert ezzel másodlagos traumát okozunk. Nem dolgozhatjuk fel saját és elődeink traumáit a gyerekeinken keresztül, nem használhatjuk fel őket ilyesmire. Mi, pszichológusok éppen ezt csináljuk a terápiás folyamatban: meghallgatjuk és „tartalmazzuk” a klienseink rendezetlen, maguktól is eltávolított (disszociált) szörnyű érzéseit. Előfordul, hogy a páciens egyetlen könnycsepp mesél el borzalmas dolgokat, amelyek vele történtek, miközben a terapeuta torkát a sírás fojtogatja. Így működik az emberi tudat, átadjuk és átvesszük a fájdalmat, a rendelőben azonban ez biztonságos keretek között zajlik. Tehát akár terápiában, akár másképpen, de először is nekünk kell feldolgoznunk a traumákat, hogy amikor ezeket a történet formájában tovább adjuk a családunkban, akkor már legyen hozzá egy érzelmi viszonyulásunk. Például gyakran kérdezik tőlem reprodukciós eljárásban résztvevő párok, hogy mit mondjanak a gyermeküknek a fogantatásáról. Van, aki nem szívesen beszél erről, mások azonban úgy vélik, hogy ez része a gyermekük születéstörténetének. Gyönyörűen mesélt egy kliensem arról, hogy a szülei mennyire akarták és várták őt, és a lombikeljárás során ő lett a kiválasztott, a legerősebb embrió, a nagy túlélő! Minden azon múlik, hogyan tudjuk keretezni a nehéz érzésektől kísért eseményeket.

A könyvében kitér arra, hogy a traumafeldolgozás milyen sokrétű és bonyolult folyamat: ha különböző életszakaszokban tekintünk rá ugyanarra az eseményre, az egészen mást jelenthet számunkra. Milyen következményekkel jár ez? Soha nem dőlhetünk hátra, hogy én ezt már helyretettem magamban?

Freudtól származik a nachträglichkeit, vagyis az utólagosság fogalma. Amit ő a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus kapcsán mond, az tágabb értelemben érvényes az emberi emlékezet működésére: a különböző személyiségfejlődési szakaszokban, más-más szögből tekintve ugyanarra a múltbeli tapasztalatra, annak mindig újabb jelentésrétegei tárulnak fel előttünk. Ez nem jelenti, hogy az élmény ugyanolyan intenzitással jelenik meg, vagy ugyanolyan szenvedést okoz, és nagyban függ attól is, hogy miféle traumáról van szó. A gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzusra különösképpen igaz, hogy állandó újrafeldolgozást igényel, hiszen a kisgyermek legtöbbször még nem is érti, mi történik vele. Ferenczi Sándor kifejezésével élve nyelvzavar lép fel: a gyermek a szeretet nyelvét beszéli, míg a bántalmazó felnőtt a vágy nyelvét. Az abúzus elszenvedője csak később kezdi megérteni az eseményeket, amelyek egészen más fénytörésbe kerülnek, amikor ő maga megéli az első szexuális élményét, vagy amikor szülővé válik, vagy amikor a saját gyermeke ér abba az életkorba, amikor ő az abúzust elszenvedte. Vagy egy másik példa, amivel gyakran találkozunk a rendelőben: egy szülő elvesztése gyermekkorban olyan trauma, amelyhez később újra és újra vissza kell térni, át kell dolgozni, hogy nincs ott a szülő a felnövekvő gyermek életének nagy pillanataiban, különösen amikor maga is szülő nélküli szülővé válik. A folyamatos átdolgozás azonban nem csupán teher, hanem privilégium is: idővel képessé válunk olyan jelentésrétegek megértésére, amelyekre korábban nem álltunk készen, vagy mert túl fájdalmas lett volna számunkra, vagy valami miatt nem volt hozzáférésünk.

Vajon léteznek a mai társadalmunkban olyan jelenségek, amelyeket mi nem érzékelünk olyan rettenetesnek, de a következő generációk számára trauma lehet? Gondolok például az egyre elterjedtebb virtuálisvilág-függésre, vagy a klímaszorongásra, amelyek hosszútávú kimenetele ma még nem ismert.

Bizonyára, hisz elődeink sem hitték egy csomó mindenről, hogy utólag annyi nemzedék nyögi majd a következményeit, még olyasmiről sem, ami nyilvánvalóan traumatizáló: háborúk, rabszolgaság, társadalmi-gazdasági katasztrófák. Én egy olyan országban nőttem fel, Izraelben, ahol mindenki számára kötelező a sorkatonai szolgálat, de csak az utóbbi 5-10 évben kezdjük megérteni, hogy ez igenis traumatizáló. A társadalom normalizálja a mindenki által megélt szörnyűségeket, csakhogy ettől még a trauma létezik. Gondoljunk covid-járványra mint kollektív traumára: mennyi veszteség történt! Szeretteink halála, ismerős életünk, biztonságérzetünk elvesztése, munkahelyek megszűnése, iparágak összeomlása...

Hol tartunk az ebből való felépülésben?

Tavasz van, most mindenki odakint jár, úgy tűnik, minden rendben. Az akut stressz elmúlt, de én úgy gondolom, van ennek egy olyan rétege, amit csak utólag tudunk majd azonosítani, ha egyáltalán. Most még annyira közel van, hogy felmérhetetlenek a hosszútávú hatásai. Nem biztos, hogy valaha felépülünk, de a pandémia bizonyosan hat arra, akik a jövőben leszünk, és formálja a következő generációkat.

A szomszédunkban zajló ukrán-orosz háború nyomán most egész generációk traumatizálódnak. Mi lesz a szisztematikus agresszió, nemi erőszak, kényszerű kivándorlás áldozataival? Mi adhat egyáltalán reményt?

Sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egy háborúnak milyen, generációkon átívelő következményei vannak. Ha belegondolunk, még a második világégés borzalmait sem hevertük ki teljesen! A pusztítás mindig gyors, a felépülés viszont lassú és fáradságos. Egyes elképzelések szerint egy háború után ötven évig tart a regenerálódás – de szerintem inkább száz. Nem arról van szó, hogy örökre elkárhozunk, mert az emberi természetben a romboló erők mellett mindig ott a teremtés, az alkotás, az élet igenlésének vágya. Ahogy Melanie Klein írta a második világháború idején, óriás erők csapnak össze: szeretet és gyűlölet, kapcsolódás és széthúzás, hála és irigység. Sok felé járok a könyvemmel, látom, hogy milyen sok országban probléma az elképesztő polarizáltság. Nagyon komolyan tennünk kell azért, kinek-kinek a maga eszközeivel, hogy a világunkban a teremtő erők kerekedjenek felül a gyűlölettel szemben. Szerintem ez a mi generációnk nagy célja és küzdelme.

A könyvében érzékletesen beszél arról, hogy minden pszichológiai kutatás egyfajta önfeltárás is, amikor a kutató a saját lelki sérüléseire is keresi a választ. Igaz ez a pszichoterápiára is, a terapeuta is gyógyul, miközben gyógyít?

A szakmánkban a határok képlékennyé váltak, elmúlt már az az idő, amikor a férfiak voltak az orvosok, a nők meg a betegek. A faji, nemi és egyéb hierarchiák megdőltek, csakúgy mint az az előfeltevés, hogy a pszichológus egészséges, a kliens meg beteg. Sokkal humanisztikusabb a megközelítés, elismerjük, hogy mindannyian emberek vagyunk, nekünk, pszichológusoknak is van tudatalattink, vannak nehézségeink. A páciens előhív belőlünk érzéseket, élményeket, gondolatokat, ahogy azt a könyvemben is igyekeztem bemutatni. A terapeutának mindezzel dolga van, de nem használhatja öngyógyításra a páciensét.

A hagyományos analitikus szemléletben a terapeuta objektív és távolságtartó, még a rendelője sem árulhat el semmit a személyiségéről. Manapság bárki ráguglizhat a pszichológusára, és rengeteg információhoz jut. Előny ez vagy inkább hátrány a munkájában?

Nem előny, és nem is hátrány, ez egy adottság, amit használni lehet. Ma már nem az objektivitásra fókuszálunk a terápiás folyamatban, hanem két szubjektum kölcsönös egymásra hatására, arra, hogyan működünk együtt, rendszerként. Ez az elméleti keretrendszer hangsúlyozza a terápiás folyamat emberi és viszonylagos voltát, és megengedi, hogy a saját személyiségünkkel is dolgozzunk. Ez persze nem jelenti, hogy mindent megosztok magamról a kliensemmel! A kapcsolatunk kölcsönös, de nem szimmetrikus, különböző szubjektumok vagyunk, más-más előtörténettel és felelősséggel. A páciensnek ahhoz is joga van, hogy ne tudjon rólam az ég világon semmit, ugyanakkor ha akar, rengeteg információhoz juthat. Ma már tanítjuk is a leendő pszichológusoknak, hogy mit lehet ezzel kezdeni, mert van, akit szorongással tölt el, hogy a kliense túl sokat tudhat róla. Ne feledjük, Freud eredetileg úgy találta ki a terápiás helyzetet, hogy a kanapén fekvő páciens az arcát sem láthatja a fejénél ülő terapeutának. Ugyanakkor hiába elérhető mindenki számára ugyanaz az információ rólam, nincs két páciens, aki erre egyformán reagálna – ez pedig már nem rólam, hanem róluk szól. A terapeuta dolga e témán keresztül is az, mint máskor: hogy a pácienst önmaga minél teljesebb megértéséhez segítse. 

Az interjú eredetileg a HVG Pszichológia magazinban jelent meg (2023/2).

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Kudarcparti, konfettieső – Három gyerekkönyv

Az első és a harmadik könyv már nem kapható, de érdemes kivenni könyvtárból. Kertész Erzsi művei folyamatosan elérhetőek a boltokban is.

Caleb Krisp: Állítsátok meg Ivyt!

Tisztában vagyok vele, hogy udvariatlan dolog egy trilógia második kötetét ajánlani, mégis megteszem, mert ritka az a könyv, amit egymás kezéből tépnek ki a gyerekeim. A 9 éves lányok és a 12 éves fiúk érdeklődési köre közismerten divergens, a közös metszetbe Bud Spenceren, Pamkutyán és a hagymás csipszen kívül nem sok minden tartozik – de most már ide sorolható Ivy Pocket, a nagyszájú angol szobalány hajmeresztő és mulatságos kalandfolyama is. Tovább gyűrűzik a kalamajka a rejtélyes óralánc körül, ami átjárást biztosít egy másik világba, csak most még penetránsabb a hullaszag, ugyanis hősnőnket egy temetkezési vállalkozó házaspár veszi magához, amely szemlátomást érdekelt a gyors és csendes elmúlásban. (A trilógia bizarr humora és cselekményszövése miatt 9 éven aluliaknak nem ajánlott.)

Ivy különleges tüneménye a gyerekirodalomnak, mindent elsöprő szívjósága és mérsékelt belátó képessége megingathatatlan önbizalommal párosul; ő az, akitől isten óvja Angliát, mert ahol jár, ott ember nem marad megváltatlan, hiába is könyörög, hogy hagyják már békén. Ivy teljességgel öntörvényű, ráadásul nem is száz százalékig evilági figura – ezért is vettem tőle rossz néven, hogy az első kötetben folyamatosan szitokszóként használja másokra az „elmebeteg, őrült, tébolyodott, féleszű, háborodott” kifejezések valamelyik – amúgy Pék Zoltánnak hála igencsak sokféle – szinonimáját. Ezt mostanra kinőtte, de megtartotta jó szokását az abszurdba hajló szentenciák képzésére. Ami az illusztrációkat illeti, hősnőnknek némileg groteszkebb, elrajzoltabb fizimiskát képzelnék, de a többi figura nagyon rendben van. (Fordította: Pék Zoltán, illusztráció: John Kelly. Kolibri, 2017, 304 oldal, 2499 Ft) 

Kertész Erzsi: Göröngyös úti iskola – Lássatok csodát!

Kertész Erzsi napjaink egyik legsokoldalúbb gyermek- és ifjúsági írója, több korosztály számára különböző műfajokban alkot, és termelékenysége különös módon nem megy a minőség rovására, ami sajnos nem mondható el minden kortárs sikerszerzőnkről. Eddig leginkább az általa teremtett világok eredetiségével tűnt ki (Panthera, Labirintó, Fény Sebestyén), a Göröngyös úti iskola érdekessége viszont az, hogy éppen olyan, mint bármelyik iskola. Nyilván pocsék a menza (vagy ha mégsem, akkor is illik szidni), lehetetlen megtartani a mindennapos testnevelést (nincs hol), és titokban kell becsempészni a fénymásoló papírt (hogy a „klikk” meg ne tudja). Ez mind egészen nyilvánvaló, de minderről nem esik szó a Cerkabella kiadó alsó tagozatosoknak szánt sorozatában, mert ezek a könyvek a gyerekközösségek sokkal mélyebb és archaikusabb problémáit mutatják be egy-egy különálló, magában is kerek egész történetben.

Az első könyv, a Helló, felség! főszereplője a 2.b osztályba érkező új fiú volt, aki naphosszat koronával a fején, palásttal a vállán jött-ment, és meg volt róla győződve, hogy ő egy igazi király. Míg az a könyv az el- és befogadás, az egyéniség és betagozódás kérdései körül forgott, addig a Lássatok csodát! a népszerűségvágy és a másoknak való megfelelni igyekvés útvesztőibe kalauzol egy hangsúlyosan lányos közegben, szivárványszínű radírok és mosómedvés hajcsatok világában. Arika élénk fantáziával megáldott kislány, aki az osztálybeli népszerűségi indexét emelendő
kiötöl magának egy csodálatos élménybirtokkal rendelkező, gazdag svájci nagynénit, akihez hamarosan elmehet látogatóba, és magával viheti a legjobb barátját is. Egy csapásra beindul a rivalizálás és taposás Arika figyelméért, ám a füllentéslufi, ahogy az várható, hamarosan kipukkad. Az igazi kérdés az, hogy mi történik ezután. Kedves humorral és empátiával megírt történet, amelyben sok gyerek magára ismerhet, miközben az alapvetően jó szándékú felnőttek felelőssége sincs elkenve – remek kiindulópont egy erkölcstan­órához vagy otthoni beszélgetéshez. (Illusztráció: Metzing Eszter. Cerkabella, 2017, 120 oldal, 2950 Ft) 

Helaine Becker: Ne izgulj!

Világszerte riasztó mértékben növekszik a gyerekek körében a szorongás, a depresszió és más hangulatzavarok előfordulása, amihez jórészt hozzájárul az itthon sokat kárhoztatott, de egyébként a nyugati országok többségére jellemző, teljesítménycentrikus oktatási rendszer. Bármennyire kényelmes áthárítani a felelősséget, erre szülőként sokszor mi is ráteszünk egy lapáttal kimondatlan elvárásainkkal, kismillió különórával és a gyerekek percre beosztott napirendjével, amelybe a Vekerdy-féle termékeny álmodozás és semmittevés még véletlenül sem fér bele. Épp ezért minden olyan igyekezet, amely szelepet kínál az új generációkban felgyűlt feszültség levezetésére, rendkívül fontos.

Ez a kis könyv alcíme szerint „trükköket, tanácsokat, praktikákat” kínál gyerekeknek, „hogy ne legyenek stresszes felnőttek”. Nem világos, milyen korosztályhoz szól pontosan, a tanácsok egy része kamasz (sőt akár felnőtt) olvasót feltételez, más ötletek már 10 éves kor alatt működhetnek. Táncolj, pörögj, mint egy búgócsiga, fogadd el és köszönd meg a dicséretet, írd fel egy papírra és zárd befőttesüvegbe a gondjaidat, keress magadnak egy sima felületű, jó fogású „nyugikövet” – ilyesmi praktikus módszereket, relaxációs és attitűdformáló gyakorlatokat gyűjt össze, és bár némelyik nyilvánvalóan a „könnyű azt mondani” kategóriába tartozik, azért kár lenne kihajítani. Már az is egy lépés a jó irányba, ha nem idegesítjük fel magunkat a „vedd elő a partikellékeket, fújd meg a trombitát és dobálj konfettit, így ünnepeld a kudarcaidat, mert minél többet hibázol, annál többet tanulsz” típusú bölcsességeken. Hanem ráhagyjuk a gyerekre, hogy esetleg megfontolás tárgyává tegyen egy olyan szemléletet, amelyhez mi már túl fásultak vagyunk, de a Szilícium-völgyben – ahol komoly cégek díjazzák a leg­kreatívabb hibákat, mondván, ezeken át vezet az út a sikerhez – teljességgel alap. (Fordította: Kiss Enikő Hajna. Manó Könyvek, 2017, 96 oldal, 1990 Ft) 

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2018. március 15.)

Tovább olvasom

„Együtt képesek lehetünk a változtatásra” – Beszélgetés dr. Jane Goodall-lal a közös jövőnkről

A 88 éves etológus, csimpánzkutató ma a világ egyik legismertebb környezetvédő aktivistája, a harminc országban jelen lévő Jane Goodall Intézet alapítója. Számos kitüntetése mellett idén neki ítélték a tudomány és a spiritualitás ötvözéséért járó rangos Templeton-díjat – ő azonban legalább ilyen büszke arra, hogy a cherokee indiánoktól megkapta a „Földanya Húga” megtisztelő nevet.

Zoomon értem el a délnyugat-angliai Bournemouthban, abban a házban, amely gyerekkora óta az otthona. Másodszor beszélgetek vele, ezúttal kifejezetten a környezetvédelmi tevékenységéről és ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatairól kérdeztem a HVG Extra A Nő című magazin klímavédelemről szóló tematikus számába. (Korábbi életútinterjúm vele itt olvasható.)

*

A karanténidőszak az ön számára különösen nagy változást jelentett, hiszen azt megelőzően évente 300 napot úton volt. Hogyan élte meg a kényszerpihenőt?

Jane Goodall: Kezdetben nagyon frusztrált, hogy le kellett mondani az összes programom, úgy éreztem, cserben hagyom az embereket. Aztán a munkatársaimmal összedugtuk a fejünket és megalkottuk a „virtuális Jane”-t. Online interjúkat adok, előadásokat tartok, videó és podcast beszélgetéseken veszek részt, naponta minimum egyen, de inkább három-négyen, hétvégente is, néha az időeltolódás miatt este 9-10 órakor. Talán soha nem dolgoztam annyit, mint az elmúlt 18 hónapban, de pozitívum, hogy így sokkal több embert el tudok érni, és a függetlenül működő Jane Goodall Intézetekkel is sokkal aktívabb kapcsolatba tudtam kerülni.

A napokban jelent meg Öntől A remény könyve (The Book of Hope). Ez már nem az első könyve, amelynek címében szerepel a „remény” szó. Milyen új gondolatokat fogalmaz meg benne?

Elgondolkodtam azon, hogy valójában mi a remény. Az igazi remény nem csupán egy áhított esemény bekövetkeztére irányuló vágy, hanem magában foglalja, hogy ezért a célért keményen meg kell dolgozni. Politikai, társadalmi és környezeti értelemben is sötét, baljós időket élünk, de fontos, hogy ne veszítsük el a reményt, máskülönben belesüllyedünk az apátiába. Hiszem, hogy mindazon szörnyűség ellenére, amit a Földünkkel most teszünk, együtt képesek lehetünk megfordítani a folyamatokat.

Honnan ered a rendíthetetlen optimizmusa?

Végigéltem a második világháborút, a bombázások elől ennek a háznak a pincéjébe húzódtunk be. Egy ideig Anglia egymaga nézett szembe a náci Németországgal, Európa többi országát legyőzték, vagy megadták magukat. Nem voltunk felkészülve, nem volt szárazföldi, sem tengeri hadseregünk, csak a légierőnkben bízhattunk, azokban a hősies fiatal pilótákban, akik tudták, hogy bármikor meghalhatnak, mégis minden nap elindultak. Ahogy Churchill mondta, a történelem során „még soha nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Churchillnek sikerült ébren tartania az emberekben a kitartást, és a brit humor is segített. Nem tudták megtörni az országot, és végül még épp időben Amerika is belépett a háborúba – Normandiába tartó csapataik itt állomásoztak tankjaikkal az utcánkban. Az, hogy egy ilyen kilátástalannak tűnő helyzeten, nagy veszteségek árán, de sikerült túljutnunk, segít bíznom abban, hogy az emberiség a mai reménytelennek tűnő helyzetet is képes lesz megoldani.

Felmérések szerint egyre több fiatal él meg komoly stresszt a klímakatasztrófa közeledtével. Mit tehetünk a klímaszorongás ellen?

Szokták mondani, hogy „gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan”. Szerintem nem ez a helyes hozzáállás, mert így a depresszió elkerülhetetlen. Legyen a sorrend fordított: először nézzünk körbe magunk körül, és tegyük fel a kérdést, hogy mit tehetek én, itt és most, a saját környezetemben. Érdekel az újrahasznosítás, a hajléktalan emberek sorsa, az állatmenhelyek ügye? Üljünk le néhány barátunkkal, akik hozzánk hasonlóan éreznek, tűrjük fel az ingünk ujját, és cselekedjünk! Csak ezután merjünk globálisan gondolkodni. Nagyon szeretem azokat a személyes történeteket, amelyek azt bizonyítják, hogy együtt képesek lehetünk a változtatásra. A médiának a vészharangok kongatása mellett az is a feladata lenne, hogy bemutassa azokat a fantasztikus embereket és szervezeteket, amelyek másokat inspirálhatnak.

Ebben a szellemben indította el harminc évvel ezelőtt a Roots&Shoots nemzetközi ifjúsági programot, amely ma már több mint 60 országban aktív (lásd írásunkat az interjú végén). Van kedvenc projektje?

Nehéz lenne bármit kiemelni, hiszen ez egy organikus folyamat, amely 12 tanzániai gimnazistával kezdődött, majd fokozatosan kinőtte magát, és olyan formáját terjesztette el az önkéntességnek, ami azelőtt nem létezett. A résztvevő fiatalok Kanadától Kínáig, Bulgáriától az Egyesült Arab Emirátusokig, a saját környezetükben tapasztalt problémák megoldására projekteket indítanak el az emberek, a környezet vagy az állatok helyzetének javítására.

A Kongói Demokratikus Köztársaság legelső projektje nagyon jól szimbolizálja a program szellemiségét. Az ország keleti részén, ahol állandó harcok dúlnak, tizenöt 10-14 éves gyerek odaállt a helyi Roots&Shoots mentor elé, és azt mondták: „Az iskolában tanultunk, hogy az a kopár hegy ott, valamikor erdővel borított szent hely volt. Szeretnénk újra betelepíteni fákkal.” Az ötlet nem tűnt túl reálisnak, a hegy jóval nagyobb és távolabbi volt, mint képzelték. De a mentoruk nem akarta letörni a lelkesedésüket, úgyhogy szerzett facsemetéket, és felkereste az állandóan változó milíciák vezetőjét, hogy engedélyt kérjen. Az ezredes négy jól megtermett fegyveres őrt adott melléjük. A gyerekek a helyszínen már látták, hogy a feladat nehezebb, mint hitték, de a fáikat mindenképpen el akarták ültetni. A legkisebb kislány, talán 9 éves lehetett, nem boldogult a kemény talajjal, és elsírta magát. Akkor az egyik katona letámasztotta az AK47-esét, és megragadta az ásót. Tíz percen belül minden katona letette a fegyverét, és segített a gyerekeknek. Azóta több projekt fut az országban, általában lövöldözéssel a háttérben...

Ön a korát megelőzően kezdett környezetvédelemmel foglalkozni, de egy személyesebb, szelídebb hangot képvisel. Sokak szerint azonban ez ma már nem elég, erőteljesebb, radikálisabb intézkedésekre van szükség a problémák megfékezésére.

Mindenféle megközelítésre szükség van, de kétségtelen, hogy nagyobb politikai elkötelezettség kellene, olyan vezetők, akik be is tartják az ígéreteiket. Ezért néz most mindenki nagy várakozással az ENSZ novemberi klímakonferenciája (COP26) elé, ami itt lesz, Glasgowban. Közben azt is látni kell, hogy egyre több vállalat tesz komoly erőfeszítéseket a fenntarthatóság, az etikus beszerzési láncok, az alkalmazottak méltányos megfizetése terén – mi is ilyen partnerekkel dolgozunk együtt.

Etológusként múlhatatlan érdemeket szerzett a főemlősök viselkedése, és ezáltal önmagunk mélyebb megismerése terén. Természetvédőként mely eredményeire a legbüszkébb?

Talán arra, ami az egyik legelső célunk volt: hogy csimpánzokat ne használjanak orvosi kísérletekhez. Hosszú küzdelem volt, rengeteg ember segített a megvalósításában, de végül sikerült. Ugyanakkor továbbra is harcolunk az illegális vadászat és vadhúskereskedelem ellen. Már afrikai munkánk kezdetén beláttuk, hogy az élőhelyek pusztítása, az erdőirtás megállítása csak a szegénység felszámolásával, az oktatás és az egészségügy komplex fejlesztésével érhető el, ezért indítottuk el holisztikus szemléletű TACARE programunkat Tanganyikában, 1994-ben. Megtanítjuk a helyieket arra, hogyan tudnak hatékony földművelési technikákkal, az elsivatagosodott talaj javításával környezetpusztítás nélkül is boldogulni, mikrohiteleket adunk a nőknek saját fenntartható vállalkozás elindítására. A program ma már további hat országban, 104 faluban működik. A helyiek partnereink a környezet megóvásában, én pedig igyekszem minél több fórumon felhívni a figyelmet a problémákra, pénzt szerezni, és reményt adni az embereknek.

6 villámkérdés dr. Goodallhoz

1. Egy jó emlék Magyarországról, ahol többször is megfordult

Két nyomkövetővel ellátott haragossiklót engedtem szabadon a budai hegyekben, egy élőhelyvédelmi program keretében, 2016-ban.

2. Egy közelmúltbeli hír, amely reménnyel töltötte el

Új-Zéland nemet mondott egy gigantikus mélytengeri bányászati vállalkozásra, amely hatalmas környezeti károkat okozott volna.

3. Ha nem lenne etológus és természetvédő, milyen foglalkozást űzne?

Sosem akartam más lenni. Kisgyerek koromtól csodálom az állatokat, ezért biztos, hogy bármit is csinálnék, a közelükben lennék.

4. A legjobb könyv, amit mostanában olvasott?

Meg Lowman: The Abornaut. A szerző kiváló biológus és környezetvédő, aki a magas lombkoronák eddig ismeretlen, lenyűgöző világát mutatja be, amit a „nyolcadik kontinens”-nek nevez.

5. Egy dolog, ami tetszett önnek, de nem vásárolta meg, mert nem fenntartható

Nem tudnék ilyet. De leginkább akkor veszek ruhát, ha a régi már nagyon lyukas.

6. Mit reggelizik egy átlagos napon?

Általában egy fél pirítóst, fenntartható gazdaságból – a partnereinktől – származó kávéval. Ebédre megeszem a pirítós másik felét némi vegán sajttal, salátával, paradicsommal. Este az unokahúgom vegánt főz, amelyhez hetente egyszer rendelünk helyi alapanyagokat.

Orosz Ildikó

Roots&Shoots Magyarországon

A magyarországi Roots&Shoots (Rügyek és gyökerek) mozgalmat az ELTE biológus hallgatói indították el 15 évvel ezelőtt – ehhez bárki bármikor csatlakozhat, aki kitalál valamilyen helyi környezetvédelmi vagy szociális projektet, és megosztja annak tanulságait. Ebből nőtt ki a Jane Goodall Intézet hazai képviselete, amely nonprofit szervezetként iskolai és céges ismeretterjesztő előadásokat és workshopokat tart, hogy helyi szinten cselekvésre, változtatásra inspirálja az embereket. Aktuális kampányukban („Passzold vissza, Tesó!”) a leselejtezett mobiltelefonok visszajuttatására hívnak fel (akár teljes céges flották leadására is van lehetőség) – ezzel nem csak a környezetet védjük, hanem a szervezet az újrahasznosításból származó bevétellel afrikai kisközösségek életét is támogatja.

A pesthidegkúti Hármashatár-hegyi repülőtérnél három évvel ezelőtt adta át Dr. Jane Goodall a róla elnevezett tanösvényt, amely a fokozottan védett kaszpi haragossikló élőhelyét és a helyi természeti kincseket mutatja be. Ehhez kapcsolódóan tematikus túrákat szerveznek, megismerkedhetünk például a környéken található gyógynövényekkel, és kis szerencsével akár össze is futhatunk e 1,5-2 méteresre is megnövő, veszélyeztetett (nem mérges!) hüllővel. A tanösvényen jövő tavasszal Jane Goodall életéről szóló, egyszemélyes szabadtéri színi előadást mutatnak be Pelsőczy Réka rendezésében. Az óvodásokat célozza a legkisebb ökológiai lábnyom elvén készült, jelenleg is futó magyar-angol nyelvű Rügyek és gyökerek című mini előadás és interaktív foglalkozás a Budapest Bábszínházban.

Orosz Ildikó

Az interjú eredetileg a HVG Extra A Nő magazinban jelent meg (2021/3.) A lapszám közvetlenül a kiadótól még megvásárolható.

Korábbi életút interjúm Jane Goodall-lal itt olvasható. 

Fotók: HVG (1.), Jane Goodall Institute (2.), Orosz Ildikó (3.)

Tovább olvasom

MEGJELENT! Labancz Dániel – Orosz Ildikó: Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására

Megjelent a Nyugi! – Kamasztörténetek pszichológusszemmel aggódó szülők megnyugtatására, Labancz Dániel klinikai szakpszichológus, oktató, trénerrel közösen jegyzett könyvünk. Fő témái, tabuk nélkül: drogok, szex és pornó, virtuális világ, mozaik családok, lázadás és szülői kontroll, az identitás kialakítása, (klíma)szorongás, figyelemzavaros hiperaktivitás (ADHD), hátrányos helyzet.

Ajánljuk: 

- kamasz gyereket nevelő szülőknek 

- azoknak, akik még előtte állnak gyermekükkel ennek a szeretet-próbáló időnek, ahogy Vekerdy Tamás nevezte a serdülőkort

- és mindazoknak, akik egyszerűen csak érdeklődnek a mai tinédzserek problémái, kétségei, kérdései és álmai iránt.

Könyvbemutató: június 6. kedd, 19:00 óra, Magnet Közösségi Ház, 1062 Budapest, Andrássy út 98. További részletek itt.

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten: június 11. vasárnap, 15:30. Vörösmarty tér, a Park Könyvkiadó standja

Részlet a könyvből:

A serdülő olyan, mint a járni tanuló kisgyerek: amikor a tipegő az első lépéseit teszi, eltávolodik a szülőtől, hogy felfedezze a világot, hogy aztán egy idő után visszajöjjön hozzá, és némi érzelmi tankolás után megint eltávolodjon tőle. A kamasz ugyanezt teszi: ha van egy biztonságos háttér, ahova vissza lehet menni, ahol az elfogadó szeretet mellett a saját véleménynek is helye is van, akkor a serdülő úgy működik, mint a kisgyerek. Csak éppen ő nem a szoba távolabbi sarkában, a szülőtől hat lépésre matatgat a játékaival, hanem a nagyvilágot, a kapcsolatokat, a felnőtté válás útját fedezi fel. Szülőként nagyon nehéz ebben jól lavírozni, tudni eldönteni, mikor van rám szükség, és mikor hagyhatom hibázni, akár pofára esni. De alapvetően azt kell fokozatosan elengedni, hogy ezeknél az eltávolodásoknál utánanyúljak – inkább bízzak benne, hogy visszajön, de akkor viszont legyek ott, hogy kérdezhessen, mesélhessen. 

Ajánló a borítóról:

A Nyugi! élvezetes és hasznos segítség szakembereknek és kamaszokat nevelő szülőknek egyaránt. Közérthetően megfogalmazva teszi lehetővé, hogy kicsit jobban rálássunk a kamaszokat érintő tipikus problémákra, és megértsük ennek a korosztálynak a nehézségeit, küzdelmeit, felmerülő kérdéseit. Ebben az életkori szakaszban már természetszerűleg nem oszt meg mindent a gyerek a szülővel, ezért különösen nagy segítséget jelent, hogy témakörönként bepillanthatunk a szakember munkájába is, ízelítőt kapunk a rendelőben elhangzó párbeszédekből és hangulatból, így akár konkrét eszközöket is megismerhetünk, melyek segítségével megnyílik az út egy újrahangolt párbeszéd felé.

Dr. Almási Kitti klinikai pszichológus, író, előadó

Szerzők:

LABANCZ DÁNIEL (1981) klinikai szakpszichológus, egyetemi oktató, előadó, tréner. Tizenkét évig dolgozott a Vadaskert Gyermekpszichiátriai Kórház serdülőosztályán. Jelenleg pszichoterápiás praxisában kamaszokat, fiatal felnőtteket és családokat fogad. Hátrányos helyzetű gyerekeket és fiatalokat mentorál az Élményakadémia Egyesület és az UNICEF Magyarország programjaiban. Kisfia ötéves, nevelt nagylánya kilenc. 

OROSZ ILDIKÓ (1975) budapesti újságíró, szerkesztő, fordító. Több tényirodalmi könyv társszerzője vagy háttérírója. Elsősorban társadalmi és lélektani témákkal foglalkozik. Antistigma-díjas, Zsigmond Márta-médiadíjas. Két kamasz gyereke van.

Park Kiadó, 2023, 296 oldal, füles, kartonált, 4499 Ft

Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Könyvbemutató: Nyugi!

Szeretettel várjuk az érdeklődőket könyvbemutatónkon: 

2023. június 6. 19:00 óra, Magnet Közösségi Ház, 1062 Budapest, Andrássy út 98. 

Fiala Borcsa beszélget velünk, és ha minden igaz, lesznek igazi kamaszok is az esten. 

Semmit róluk nélkülük! További információk a könyvről itt. 

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten: június 11. vasárnap, 15:30. Vörösmarty tér, a Park Könyvkiadó standja

Orosz Ildikó

Tovább olvasom