Koravén gyerekek – Kollár Árpád: Milyen madár

Kollár Árpád verseskötete újabb jó alkalom, hogy ellamentálgassunk a gyerek- és felnőttirodalom mibenlétéről, a két halmaz metszetéről, átjárhatóságáról. Gyerekversek a kétkönyves költőtől, így harangozzák mindenütt, pedig nem az.

Hisz egy vers nyilván nem attól lesz kicsiknek való, hogy gyerekhangon szól, és szerepel benne mackó, kakaó meg kitépett szárnyú dongó. Bár néhány darab beleeshet a nem gügyögő, témáiban, megformáltságában merészebb, ún. progresszív gyerekirodalom kategóriájába, és működhet is tíz év alatt, ám a kötet egésze felnőtt olvasót feltételez. A cél a határok játékos feszegetése, annak az édesbús életkornak a megragadása, amikor már kitágul a világ, de a fantázia még megélt valóság, a „hülyevers” találkozik az ontológiai bölcselettel, a halandzsa az időmértékkel, és a hétköznapi helyzetekből magától értetődő természetességgel bomlanak ki a lét­elméleti kérdések („anya, mi lesz a macimmal, hogyha meghalok”). A kiskorúság indiszkrét bája hálás téma, ám a kvázi-gyerekversek legnagyobb veszélyét, a közhelyesnek ható best of gyerekszáj jelleget nem mindig sikerül elkerülni.

Nagyot dob a köteten az illusztráció. Az első könyves Nagy Norbert karakteres, a szöveggel sokrétűen beszélgető, azt továbbgondoló munkája megérdemelten kapott több hazai és külföldi díjat. E különös, kissé groteszk, nosztalgikus világot busa nyúlfejjel rendelkező, koravén gyerekek és későn érő felnőttek lakják, a múló idő kimerevedik egy feldobott palacsintában, kilincshez kötözött fogban, csukott szemű, elengedett kezű biciklizésben.

Csimota, 2014, 62 oldal, 2900 Ft

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2014/50).

Tovább olvasom

„Hagyjuk őket játszani békében vagy harcban” – Interjú Jesztl József játékpedagógussal

Aki szeret társasozni, annak a gondolkodása rugalmasabbá, nyitottabbá válik. Az élmény megerősíti a gyereket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó. A játék olyan készségeket is felszínre hoz, melyek a hagyományos oktatási rendszerben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerek közösségben elfoglalt helyére. Interjú Jesztl Józseffel, a hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakjával többek között arról, hogy ki az a playworker.

A hazai társasjáték-kultúra óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi években. Nálunk is van már Év Társasjátéka-díj, országos bajnokság, különféle események. Mit adhat a társas az iskolában, az élményen túl?

Jesztl József: A játék jól körülhatárolt, saját szabályai és törvényszerűségei szerint működő univerzum, amelyben a gyerekek kockázat nélkül kipróbálhatják, amit a világról éppen gondolnak. Maga a játék ad visszajelzést arról, hogy ez működik-e. Védett közeg, tehát a gyereknek nem kell félnie attól, hogy rossz döntése miatt a való világban veszély fenyegeti. Alapbölcsesség a tanulásról, hogy „mondd el, és elfelejtem”; „mutasd meg, és megjegyzem”; „engedd, hogy csináljam, és megértem”. Utóbbira kiválóan alkalmas a játék. Aktivizálja azokat a passzív ismereteket, amelyeket a hagyományos oktatási rendszer kínál.

Jesztl József: "Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát" Fotók: Túry Gergely

Az iskolában általában az lesz sikeres, aki szorgalmas, tanul és megcsinálja a leckét. A modern társasjátékokban azonban, ahogy az életben is, sokféle sikeres stratégia létezik. Sikeres lehet például az, akinek jó a taktikai érzéke, és ügyesen észreveszi a lehetőségeket. De szerepe lehet ezen felül a meggyőző erőnek, a kockázatvállalásnak és az intuíciónak – számos olyan készségnek, amit az iskola nem feltétlenül díjaz. Ugyanakkor fontos, hogy a játék az iskolába bekerülve is megmaradjon játéknak. Ahogy a jó mesét sem kezdjük el a végén megmagyarázni, kicsontozni, a játékot is hagyni kell magában hatni.

Mondana példát olyan játékra, amit gyakran használ, és fontos készségeket lehet benne kipróbálni?

A közoktatásban a mai napig egy szó sem esik a pénzkezelésről. Leérettségizhet valaki úgy, hogy fogalma sincs, mi az a megtakarítás, betét, licit vagy tőzsde. Aztán csodálkozunk, hogy rosszul gazdálkodik, rossz befektetések mellett dönt. A Medici (a képen balra) régi kedves játékom, amely szórakoztatóan és társasági módon szól a pénzkezelésről. Középkori környezetben, három kereskedői napon próbálunk meg javakat vásárolni ötféle termékből. A cél, hogy minden nap végén értékes rakománnyal legyen tele a hajónk, és egy-egy terméktípusból mi vigyünk el többet, mert a játék a monopolhelyzetet is díjazza.

Sokszor vesszük elő a For Sale-t is. Ebben mindenki azonos pénzösszeggel indul, először körlicit formájában ingatlanokat vásárolunk, majd a második körben vaklicitben megpróbáljuk ezeket visszaváltani pénzre, de nem tudjuk, ki mekkora ingatlant tesz be. Néhány parti után a gyerekek maguktól jönnek rá, hogyan oszthatják be a pénzüket, és tehetnek szert nagyobb nyereségre. Sőt akár ki is szoríthatják egymást a licitálás lehetőségéből, ami agresszív stratégia, de van létjogosultsága.

Ma már tudnak izgalmasak lenni az új fejlesztésű kvízjátékok is, amelyekben régen kizárólag a jó memória számított.

A Fauna például az állatok világába kalauzol. Feljön egy kártya, mondjuk a vörös panda, és ennek jellemzőit – hol él, mit eszik, mekkora a súlya, a hossza – kell minél pontosabban megmondani. Sorban megyünk, egyszerre mindenki csak egy adatot tippelhet, ami annál többet ér, minél pontosabb. Megbecsülhetünk olyan jellemzőt is, amivel más már próbálkozott. Tehát nem az nyeri agyon magát, aki mindent tud, hanem sikeres lehet az is, aki okosan méri fel a többiek képességeit. Az iskolában általában büntetik, ha mások tudása alapján próbálunk információkat szerezni, holott az életben ez hasznos készség. Ráadásul, mivel több körön át masszírozzuk a vörös pandát, jó eséllyel tanulunk is róla valamit. A magyar változat jelenleg hiánycikk, de akár házilag is elkészíthető. Egy csomó játékhoz nem kell semmiféle kellék, a mechanizmus átültethető – egyebek mellett ebben segíthet a játékpedagógus. A Pictionary vagy a Tabu akár étteremben, a blokkokon is játszható.

Nem vitás, hogy játszani jó. De nem tűnik ettől még unalmasabbnak a hagyományos tanulás?

Ellenkezőleg, azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek motivációs spirálba kerülnek. A gondolkodásuk rugalmasabbá, nyitottabbá válik, órán is nagyobb kedvvel oldanak meg komplex feladatokat. A mai társasok bonyolultak, el kell sajátítani a szabályokat, megérteni a törvényszerűségeket, fél óráig, óráig vagy tovább komoly szellemi erőfeszítést kell tenni. De az élmény megerősíti a gyerekeket abban, hogy új helyzetekkel megismerkedni, új dolgokat megtanulni: jó.

A játék sokszor felszínre hoz olyan készségeket, amelyek a hagyományos oktatási környezetben rejtve maradnak, és ez visszahat a gyerekek közösségben elfoglalt helyére is. Volt egy kissrácom, aki 7-8. osztályban fizikailag fejletlenebb volt a társainál. Külsőre negyedikesnek nézett ki, de belül sok tekintetben a többiek előtt járt. Azáltal, hogy jól vette észre a helyzeteket és ügyesen nyilvánult meg a társasjátékokban, idővel megemelkedett a státusa. Kiérdemelte a társaitól a Babyface Killer becenevet. Márpedig aki ilyen nevet kap, annak már nem adnak többé tockost a folyosón.

Jesztl József

A hazai játékpedagógia egyik meghatározó alakja. Országszerte segített játékokat, társasjátékokat meghonosítani az iskolákban. A Tudor Alapítvány munkatársaként részt vett alternatív oktatási programok kidolgozásában, pedagógusok játékismereti képzésében és hátrányos helyzetű gyerekek tehetséggondozásában. A Soteria Alapítványnál pszichiátriai betegek körében használta sikerrel a játékokat. Privát kollekciója félezer társasból áll. Jelenleg a gyermekvédelemben dolgozik.

Rengeteg jó játék több száz- vagy ezeréves múltra tekint vissza, például a sakk, a dáma, a go vagy a backgammon. Mi hívta életre a modern társasjátékokat?

A pénzkezeléssel kapcsolatos játékok az 1800-as évek végétől jelentek meg, amiben fontos szerepe volt annak, hogy a pénz elkezdett önálló életet élni. A második világháború után kettéhasadt a piac. A fejlesztésben élen járó németeknél – érhető okokból – nem voltak kedveltek a háborús játékok, így az ott népszerűek szerepe, hogy befolyást szerezzünk, kereskedjünk, alkudozzunk, akciópontokat kezeljünk. Amerikában hosszú ideig megmaradtak a háborús játékok, amelyekben általában két haderő küzd egymással, és a győzelem a jó haditerven és a kockadobásokon múlik – a magas szerencsefaktor miatt nevezik ezeket néha „Ameritrashnek”, azaz amerikai szemétnek. Ami egyébként nem jelenti, hogy ne kellene a véletlenre épülő játékokat is tanítanunk a gyerekeknek, hiszen azokon keresztül tudnak megítélni valószínűségeket. Kiváló példa a backgammon, amiről sokan nem tudják, hogy sorozatban játsszuk, és az győz, aki ügyesebb a nyerési esélyek latolgatásában.

De visszatérve a modern játékokhoz: 1979-től óriási lökést adott a fejlesztésnek a német Spiel des Jahres, az Év Játéka-díj, amelynek ma már számos alkategóriája van. Az úgynevezett gémer játékoknál erősen gondolkozunk, komoly matematikai feladatokat oldunk meg, sokfelé kell beosztani az erőforrásainkat. A családi játékok átláthatóbb mechanizmusokkal, rövidebb idő alatt nyújtják ugyanazt az élményt, ezért legkönnyebben ezek költözhetnek be a napközibe vagy a tehetséggondozásba. Melléjük oda lehet tenni néhány gémer játékot, már a felsős korosztályban.

Egyre több iskolában használnak játékokat, ugyanakkor a rosszul bemutatott játék rossz élményt is okozhat. Hogyan lehet ezt elkerülni?

Alapvető, hogy a játék ne legyen kötelező, ne váljék tantárggyá, és véletlenül se jusson eszébe senkinek leosztályozni. A Szovjetunióban a kötelező sakkoktatás világklasszisokat termelt ki, de senki sem szól a sakk áldozatairól, akik egy életre megutálták az egészet. A játékpedagógus külön szakma, jó lenne, ha minden iskolában megjelenhetne, hogy utat mutasson a pedagógusoknak. Nem kell azon aggódni, fejleszt-e a játék. Manapság óriási a nyomás a pedagógusokon, de a szülőkön is, hogy állandóan „fejlesszék” a gyerekeket. Holott leginkább arra volna szükség, hogy hagyjuk őket játszani békében, vagy harcban.

Ehhez képest sok szülő járatja öt-hat különórára a kisgyerekét, és lassan már születésnap sincs animátor, vagyis hivatásos foglalkoztató nélkül.

Újra fel kell fedezni a szabad játék fontosságát. Angolszász országokban régóta létezik az úgynevezett playworkerek képzése pedagógusok és önkéntesek számára. Nálunk most a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány indított ilyet. A playworker – szemben az animátor jó szándékú buzgalmával – csupán megteremti a játék lehetőségét, klímáját, aztán hagyja, hogy a gyerekek feltalálják magukat. Jelen van, felelősséget vállal, de csak vészhelyzetben avatkozik közbe. Játékértő ember. Léteznek játszóházak, ahol önmagukban semmire se jó textilek, szivacsok, labdák, lécek, deszkák találhatók, ezekből a gyerekek spontán építenek bunkert, kalyibát.

Nálunk elítélik azt a pedagógust, aki csak úgy begurít egy labdát a gyerekek közé. Holott ezzel a gesztussal máris döntések sorozata elé állítja a társaságot: ki kell találni, mit játsszanak, hogyan, ki milyen szerepet vállaljon. Érdemes mindenkinek végiggondolnia, mi volt gyerekkora kedvenc játéka. Kimutatták, hogy a legmaradandóbb élményekben szinte soha nem szerepel felnőtt. A táblás játékoknál is higgyünk abban, hogy a gyerek szeret játszani, legközelebb is lesz kedve hozzá, és indirekt módon okul belőle.

Orosz Ildikó

Az interjú szerkesztett változata a HVG Extra Pszichológia magazinban (2015/2.) és a hvg.hu-n jelent meg. Fotók: Túry Gergely (1, 3)

Tovább olvasom

Ordítva, toporzékolva – A hisztériáról

Idegesítő műbalhé, teátrális kiborulás, manipulatív nagyjelenet. Gyerek a csap alatt. A hétköznapi értelemben használatos hisztéria fogalma merőben más, mint a Freud karrierjét megalapozó, a múlt századfordulón virágzó neurózisfajta. Kapcsolódási pontok azért vannak, de ezek méhen kívül keresendők.

Bár van némi konszenzus arról, hogy a hétköznapokban mit nevezünk hisztériának, jelentősek az egyéni különbségek. A populáris felfogás szerint a hiszti valamely tetszetős tárgy megszerzésére vagy kívánatos viselkedés elérésére irányuló toporzékolás, ridiküllel hadonászás. Más olvasatban egy csendesnek ígérkező vasárnap estét hazavágó, ajtócsapkodással tagolt többfelvonásos nagyjelenet, mely az unalomig ismert témákat variálja. Létezik minden látható ok nélküli, illetve ún. apróság által katalizált kiborulás, jogos féltékenységi dráma és indokolatlan munkahelyi cirkusz. Egyesek úgy vélik, hogy a hiszti összefügg a női ciklussal, a menstruáció közeledtének, meglétének vagy épp elmaradásának, a szexuális kielégítetlenségnek vagy éppenséggel a terhességnek a legbiztosabb jele.

Padlón, színpadon

A hiszti fontos eleme a teatralitás (vö. nagy tragika/komika/hisztérika), célja az odafigyelés kiprovokálása. "Mostantól fogva hisztizni fogok, sikítozni és földhöz verni magam, hogy gyere és elvigyél, hogy ne legyek oly magam" - énekelte egykor a Rés együttes, és valóban: a hiszti sokszor eszköz, és már az ezzel való fenyegetőzés is hatásos lehet. Ehhez persze szükség van a másik fél hathatós együttműködésére is.

"Általában úgy gondolok a feleségemre, mint aki meglehetősen hisztérikus, de igazság szerint az általa konstruált jelenetekben nekem is fontos szerep jut - mondja N., kisgyerekes apuka. - Engem egyszerre idegesít az igazságtalan és időben indokolatlanul hosszú túlcsordulás, ami nem feltétlenül kapcsolódik az adott helyzethez, lehet éppenséggel egy aznapi vagy régebb óta halmozódó frusztráció eredménye. Ugyanakkor szánom is őt, mert látom, hogy tényleg szenved. Van ezekben a hisztikben valami rizikó, valami hazardírozás, ott a lehetőség, hogy akárhogyan is végződhet. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy egyetemista a vizsgán: átmegyek, nem megyek?"

Előfordul, hogy a hisztéria magányosan, négy fal között játszódik, ám egy fiktív vagy vágyott közönség többnyire ekkor is jelen van: "Hároméves koromtól kezdve minden születésnapomon ünnepélyesen meg kellett ígérnem, hogy kinövöm a hisztit. (Lásd Kölyköd voltam című keretes írásunkat.) Csak így kaptam meg a tortát - mondja T., harmincas egyedülálló nő. A négy testvér közül mindig is ő volt a hisztis. - Hat gyertya volt a tortán, amikor közöltem, hogy többet ezt nem tudom megígérni, inkább a torta se kell. Kamaszkoromban egyszer kiráztam a levetett nadrágom, és nem volt benne a fél pár zoknim. Keresni kezdtem, de nem volt sehol. Egyre jobban behergeltem magam, hogy nincs meg, és senki sem segít. Apámnak bedurrant az agya, és úgy megvert, hogy összepisáltam magam. Ma is úgy érzem, képtelen vagyok tenni ezek ellen a rohamok ellen, de már megtanultam együtt élni velük. Nem szeretem mások előtt lejáratni magam, ha tudom, hogy közeleg, igyekszem hazarohanni és magamra zárni az ajtót. Nemigen vagyok magamnál, bőgök pár órát, a végén a földön kötök ki. Általában akkor jön elő, ha a véletlen folytán vagy valaki más hibájából nem valósul meg, amire nagyon számítok. Ha úgy érzem, az akaratom masszív falakba ütközik. Ilyenkor totálisan kiborulok. Nem kispályázom, nem nyavalygok folyamatosan minden hülyeségen. Eliotnak van egy Hisztéria című verse, szépen leírja, hogy ilyenkor elindul valami, és egy idő után már nem lehet abbahagyni. Olyan, mint valami fiziológiai folyamat. Szerintem annak lehetnek ilyesféle hisztériás rohamai, akinek határozott elképzelése van arról, milyen a világ, aztán, ha néha kiderül, hogy mégsem olyan, akkor úgy érzi, itt a vég. Ilyenkor leginkább mégis arra vágyok, hogy valaki odajöjjön, átöleljen, és azt mondja: minden megoldódik."

"A hétköznapi értelemben vett hisztéria egyfajta regresszív állapot, olyan problémakezelési mód, amelyben az egyén tehetetlennek érzi magát, és egy kisgyerekhez hasonlóan a környezetétől várja a megoldást" - mondja Hódi Ágnes pszichológus, az EGO Klinika munkatársa, hangsúlyozva, hogy ez az állapot semmivel sem gyakoribb a nőknél, mint a férfiaknál.

Nemtelen indulat

Jóllehet a hisztéria a hétköznapokban a nők érzelmi hullámveréseit minősítő, degradáló fogalom, nyilvánvaló, hogy a kontrollvesztéssel járó, figyelemfelkeltő és olykor manipulatív indulatkitörés legalább olyan gyakori a férfiaknál is. Csak épp az ő esetükben ezt dührohamnak hívják, és az eltérő társadalmi szerepelvárások miatt többnyire más formában jelentkezik. Míg a nők többsége a feszültséget sírással, verbális agresszióval vagy önmaga ellen irányuló destrukcióval vezeti le, addig a férfiaknál a másfajta szocializáció miatt nemritkán kifelé irányul az agresszió. Nem véletlen, hogy a nem kellően maszkulin férfiúi heveskedésre a környezet azonnal rásüti a többszörösen pejoratívnak szánt férfihiszti bélyegét. Bár egyes nők szerint a férfihiszti kifejezetten pozitív, kitüntető jelenség, amennyiben jobb egy puffogó férfi, mint kettőt kapni a szemünk alá, a társadalom mégis úgy tartja, hogy egy ivarérett férfi amúgy emberesen engedje ki a gőzt.

"Apám szemében az érzelmekkel kapcsolatos legszimplább, legjózanabb hangon kezdeményezett beszélgetés is azonnal hisztinek minősült. Miközben én tökéletesen higgadt maradtam, apám torkaszakadtából üvöltött, hogy hagyjam abba a hisztit - mondja egy negyvenes nő. - Persze az öcsém is magáévá tette ezt a hisztidefiníciót. Ehhez képest ő gyerekkorunkban ollókat vágott hozzám, vagy felemelte a széket, rám irányította a lábait, úgy rohant felém. Szerencse, hogy pilincka voltam, pont befértem a szék négy lába közé, amikor teljes erőből a falba csapódott. Felnőttként is könnyen elveszti a fejét, a legártalmatlanabb megjegyzésen megsértődik, csapkod, elköltözéssel fenyegeti a gyereke anyját. Mindez az ő szótárában nem minősül hisztinek."

Annak, hogy a hisztéria rajtaragadt a nőkön, történelmi-társadalmi okai vannak. Már az ókorban tudni vélték, hogy a nőknél itt-ott fellépő különféle fájdalmak és rejtélyes testi tünetek hátterében a méh (görögül hystera) rendellenes mozgása áll. Az egyiptomiak szerint ha egy nő sokáig nem szül gyereket, a méhe vándorolni kezd a testén belül. Az így kialakuló betegségek a kósza méh rendes helyére való visszacsalogatásával gyógyíthatók. A felfogás, miszerint "a hisztéria Próteusz, mely ezer formában mutatkozik meg, ám egyetlen formába sem foglalható bele", évszázadokig tartotta magát. A 19. század utolsó harmadában újjáéledt a hisztériakutatás, először a négyezer beteg, őrült és a társadalom peremére szorult nő menhelyéül szolgáló párizsi Salpetriére tébolydában. Az azilum orvosa, a neurológia atyjának tekintett Charcot nevezetes "keddi előadásain" nemcsak a korabeli nemzetközi orvostársadalom, de a művészvilág krémje is megfordult, hogy megcsodálja a már-már színpadi körülmények között prezentált hisztériás betegeket. (Lásd Méhvándorlás című keretes írásunkat.) Charcot "amfiteátrumában" Freud is gyűjtött tapasztalatokat, s ezeket hazatérése után szerette volna megosztani bécsi orvoskollégáival, ám elképzelése, miszerint a hisztéria férfiaknál is előfordulhat, merev ellenállásba ütközött. Idegorvosként eleinte elektroterápiával kísérletezett, aztán áttért a hipnózisra, és egy darabig együtt dolgozott Josef Breuerrel, Bécs egyik legtekintélyesebb háziorvosával, a hisztéria korabeli gurujával. 1895-ben adták ki közös könyvüket Tanulmányok a hisztériáról címmel. A két orvos útjai később elváltak, de jelképesen ennek a műnek a megjelenésétől datálódik a pszichoanalízis kezdete.

Aranykor

Freud egyedül vitte tovább az ún. konverziós hisztéria elméletét. E szerint a hisztéria valamely múltbeli lelki konfliktus lenyomata, amely védekezésképpen elfojtás alá (a tudattalanba) kerül, ám a későbbiekben szimbolikus testi tünetek formájában jelentkezik. Ilyen lehet például valamely végtag megbénulása, látás- vagy hallászavar, "undor"-érzés, képtelenség az evésre, ivásra. A tünetek eredetét sokáig hipnózisban igyekeztek feltárni, és az újabb átélés révén megszüntetni. Később Freud felhagyott a hipnózissal, és a szabad asszociációk, az álomfejtés és a pszichoanalízis segítségével igyekezett kezelni a betegséget, amelynek kialakulásában igen fontos szerepet tulajdonított a gyerekkorban elszenvedett, elsősorban szexuális természetű traumáknak.

Charcot a Blanche nevű "hisztériás nőbetegen" hipnózist hajt végre a Salpêtrière kórházban
(Pierre Aristide festménye, 1887)

A múlt századelőn valósággal hemzsegtek a hisztériás betegek, kiváltképp a nők. A korszellemre jellemző Csáth Géza Pucciniről írott tanulmánya, amelyben többek közt azt is megállapítja, hogy az olasz zeneszerző "számításba veszi, hogy a hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet, és akik egymást szuggerálják. Van benne (Pucciniban) is neuraszténia is, hisztéria is. Ezek a betegesen elfinomult harmóniák, ez az érzéki hangszerelés vajon nem neuraszténia-e? A szexuális ügyek élére állítása, a Tosca kínzási jelenete, az emberi lelkek megmarcangolása, ami minden operájában megtalálható, nem hisztéria-e?"

Méhvándorlás 

Charcot elkülönítette a hisztériát az epilepsziától és az elmebaj más formáitól. A betegséget hírhedt fotósorozatban is rögzítette, amelyről Georges Didi-Huberman A hisztéria feltalálása című tanulmányában így ír: "Minden megtalálható itt: a pózok, a sikolyok, a krízisek, a szenvedélyes testtartások (...), a keresztre feszülések, azeksztázisok, a delírium megannyi pozitúrája. Mintha mindent összegyűjtöttek volna, a fényképezés szituációja ugyanis eszményi módon kikristályosította a hisztéria fantazmája és a tudás fantazmája közti szövetséget. Kölcsönös vonzás létesült a hisztéria képeire sóvárgó orvosok meg a hisztériások között, akik, orvosaikkal teljes egyetértésben, teatralizálták a tulajdon testüket. Így vált a hisztéria gyógykezelése színjátékká, a hisztéria föltalálásává. Sőt a kezelés titokban valamiféle művészetnek hitte magát, mely egészen közel áll a színházhoz meg a festészethez."

Hódi Ágnes szerint összetett társadalmi és kultúrtörténeti okokkal magyarázható, hogy a századelőn a hisztéria elsősorban női betegségnek számított. Hozzájárult ehhez, hogy a női szexualitás tabu volt, és bizonyos értelemben maga a pszichoanalitikus szituáció (női páciens fekszik egy díványon, a fejénél egy férfi analitikus) is "kedvezett" a témának. Nem valószínű, hogy az akkor hisztériásnak mondott betegeket ma ugyanígy diagnosztizálnák.

"A pszichiátriai értelemben vett hisztéria, illetve hisztériás tünetegyüttes ma is létező jelenség, igaz, olykor más kórképekbe, például a pánikbetegségbe ágyazottan" - mondja Hódi Ágnes. Legjellemzőbb formája ma is a klasszikus konverziós hisztéria, vagyis a lelki eredetű problémák testibe fordítása. A pszichoszomatikus eredetű betegségekkel szemben ugyanakkor fontos különbség, hogy míg ezeknél valódi szervi elváltozás mutatható ki (például gyomorfekély, szívelégtelenség), addig a hisztéria esetében organikus problémára nem derül fény, ám a beteg mégis szenved a tartós vagy hullámokban jelentkező tünetektől: erős szívdobogásra, érzékszervi zavarokra, verejtékezésre, fejfájásra, végtagbénulásra panaszkodik, "gombóc" van a torkában.

"Ragályos"

A hisztériát kiválthatja valamilyen trauma, de megkülönböztetnek hisztrionikus személyiség-típust is, amelynél a hisztéria nem egy állapot, hanem a személyiségfejlődés vonulatába illeszkedik. A klasszikus ok - Freud nyomán - az ödipális konfliktus megoldatlansága. "Bár a személyiségfejlődésről és magáról a hisztériáról való tudásunk, valamint a kezelési technika az idők során sokat gazdagodott, a századfordulón leírt esetek pszichodinamikája ma is követhető, és a következtetések a mai betegek kezelésében is hasznosíthatóak" - mondja Hódi Ágnes. Az analitikus terápiában a tudattalan okok feltárása és újraátélése vezethet gyógyuláshoz, a kognitív terápia pedig a beteg számára is ijesztő tünetek enyhítésében hatékony.

Ami a mindennapi hiszti "kezelését" illeti, az impulzió közismerten ragályos, könnyen átterjed a környezetre. De nem használ, ha mindkét fél bevonódik a jelenetbe: jó, ha legalább az egyikük képes megőrizni a realitásérzékét. A szakember ugyanakkor hangsúlyozza, hogy léteznek olyan párkapcsolatok, amelyeknél az időről időre hasonló forgatókönyv szerint lejátszódó közös jeleneteknek fontos feszültséglevezető vagy egyéb, az érzelmeket és a kapcsolatot életben tartó funkciója lehet. Az is előfordul, hogy a látszólagos protestálás ellenére egy családon belül kimondatlan konszenzus alakul ki a hisztis családtag tolerálására. Ilyenkor a felek valamiképp profitálnak az áldatlannak tűnő helyzetből, és valójában nem akarnak véget vetni neki. A külső segítség, a terápia akkor lehet hasznos, ha a részvevők képtelenek elviselni a fennálló helyzetet, mivel az érzelmi befektetés és a veszteség meghaladja a tudattalan nyereséget.

A hétköznapi értelemben vett hiszti és a hisztéria mint neurózis között vannak kapcsolódási pontok - ilyen a kontrollvesztéssel járó indulatiság, a színpadiasság, a figyelemfelhívó szándék és az életkori jellegzetességek -, de "nem minden rovar bogár": jelenetet rendezni nem kizárólag a hisztériás betegek tudnak. Egy biztos: a makacs sztereotípiák ellenére a hisztériások között épp annyi a férfi, mint a nő.

ILMA 

"A 19. században a hisztéria orvosi fogalma és társadalmi jelentései szövevényesen összefonódtak. A hisztéria orvosi-pszichiátriai fogalmát áthatotta a nők természetéről, a női testről és deviáns viselkedésről kialakított hétköznapi gondolkodás. Az elmebetegségről kiadott korabeli tankönyvek nem győzték hangsúlyozni a női testi folyamatoknak a női elmére és erkölcsökre kifejtett mérhetetlen hatását" - írja egy tanulmányában Lafferton Emese, aki a hisztériabetegség megkonstruálásának folyamatát Ilma példájával, az egyik legelső, hazai folyóiratban publikált hisztériaesettel szemlélteti: 

Lippán született 1860-ban, 16 gyermekes családban. Hároméves korától kezdve 16 évig zárdában élt, majd megszökött, és önálló életet teremtett magának egy olyan világban, ahol a nők lehetőségei igen szűk keretek közé voltak szorítva. Ilma férfiruhát öltött, okmányokat hamisított, hogy munkát vállalhasson, később kisstílű tolvajként és csalóként tartotta fenn magát Pesten, és nyíltan kimutatta vonzódását a nők iránt. Többször is meggyűlt a baja a rendőrséggel, míg végül fennakadt a pszichiátria hálóján. 1885-ben törvényszéki esetként került Laufenauer Károly pszichiáterhez. Az állapotáról készített orvosi leírás a hisztéria szokásos testi és neurológiai szimptómáit (melyek közt megtaláljuk a gyakori rohamokat, ájulásokat, fejfájást, rángatózást, reflex- és érzékelési zavarokat) vegyíti a nő deviáns viselkedését illusztráló példákkal. Ilma nem a kezelésre szoruló, szerencsétlen betegként jelenik meg, hanem mint nyughatatlan, álmatlan, hazug nő, egy leszbikus, aki állandóan azt lesi, miként lépjen tiltott területre. Laufenauer megkonstruálja az ideges és kontrollálhatatlan nő képét. Orvosi gondolkodása és leírása társadalmi jelentésekkel és értékrenddel átitatott. Ilma kalandos élete a medikalizált deviancia pszichiátriai "regényévé" válik. Mai szociológiai-szociálpszichológiai szemszögből tekintve azt mondanánk: éppen deviáns életmódja tette lehetővé IIma számára, hogy önálló életet és anyagi függetlenséget vívjon ki magának.(Lafferton Emese A magántébolydától az egyetemi klinikáig. A magyar pszichiátria történetének vázlata európai kontextusban, 1850-1908 című cikke alapján)

POLITIKAI HISZTÉRIA

Bibó István A német hisztéria okai és története című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy a háború szempontjából a gazdasági érdekellentétek, ideológiai, faji konfliktusok másodlagosak a politikumhoz és annak tömeglélektani hatásához képest. Bibó egy adott politikai közösség működési zavarát társadalom-lélektani jelenségként kezelte, és a politikai egyensúly állapotából való kizökkenésként, vagyis politikai vagy közösségi hisztériaként értelmezte. "A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösség valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata..., melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja." Ilyenkor - a hisztérikus személyhez hasonlóan - a közösség elszakad a realitástól, önértékelése bizonytalan, képtelen arra, hogy "bajainak és kudarcainak az okát az okok és okozatok normális láncolatában megtalálja".

Kölyköd voltam

Külön figyelmet érdemel a gyerekkori hisztéria. Egy gyereknél még kialakulóban van az indulati szabályozás, ezért természetes, hogy időnként fülét-farkát elereszti olyankor, amikor egy felnőtt - jó esetben - valamilyen operatív megoldáson gondolkozna. Ugyanakkor a gyerekek még nem képesek szétválasztani a testi és lelki folyamataikat, differenciálatlan világukban minden érzelmi reakció azonnal testibe fordul. Ez nem feltétlenül jelent betegséget. A csecsemő például erős szorongáskor elalszik, a 8-10 éves gyerekek pedig kiváltképp "szomatizálnak": szorongásaik, félelmeik fejfájásban, hasfájásban és más tünetekben jelentkezhetnek. Sokat segíthet a szülő, ha megadja a gyerek lelkének, ami jár: tudatosítja benne, hogy adott esetben nem azért hányt, mert beteg, hanem azért, mert nagyon izgult.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2005/21.)

Ezt a cikkemet az azóta elhunyt Lust Iván a Psychoanalysis.hu-n méltatta:

Lust Iván: Méhvándorlás. Hisztéria a Magyar Narancsban

(Psychoanalysis.hu 2005. június)

A hisztéria azon kevés pszichoanalitikus fogalmak egyike, amelyik hétköznapi nyelvünk és gondolkodásunk részévé vált. Igaz, a hisztis feleség vagy gyerek és a pszichodinamikai értelemben vett hisztériás tünetek között csak részleges az átfedés.

Ez csak hiszti, mondjuk gyakran. Hisztériás, állapítjuk meg valakiről. Mindezek a köznapi beszédben negatív, lebecsülő kifejezések. A változékony, gyakran fenyegető, végül mégis szervi elváltozások nélkülinek bizonyuló tünetegyüttes az orvosokat is évszázadok óta bosszantja. A szóhasználat a betegágynál is megőrzött valamit ebből a zavarból és ingerültségből – a hisztériát ma sem mindig veszik komolyan az egészségügyben, a hisztériás beteg bajai “csak” pszichések, mintegy indokolatlanul vonják magukra a figyelmet és törődést, amit a “valódi” – értsd súlyos testi- betegeknek jár.

A Magyar Narancs 2005.május 26-i számában a Pszicho+mód rovatban Orosz Ildikó kitűnő cikkét közli hisztéria tárgykörben. A hétköznapi tudatban élő hiszti-felfogást korrekten veti egybe a hisztéria lélektani felfogásával, sőt, egy rövid keretes írásban az egyén és a közösség hisztériás állapotainak összehasonlítására is sor kerül. A kényes témát Bibó Istvánnak a politikai hisztériáról írt munkája nyomán mintegy 200 szóban foglalja össze, kiválóan.

A pszichopatológiai és pszichoanalízis-történeti vonatkozásokban Hódi Ágnes pszichoanalitikus kandidátus szakszerű és tárgyilagos megjegyzései igazítanak el. Egy másik keretes írásban Lafferton Emese remek pszichiátriatörténeti cikkét idézi Ilmáról, a kiegyezés táján született magyar hiszterikáról. Laufenauer professzor betegének kalandos élete Lafferton szerint a medikalizált deviancia pszichiátriai “regényévé”vált.

A cikk néhány feszesen fogalmazott bekezdésben a hisztériának női betegségként való közkeletű felfogását is megfelelő szociálpszichológiai és kultúrtörténeti elemzésnek veti alá.

A hisztis gyerek, a hisztériás feleség és a tehetetlenség miatt politikai hisztériába hulló közösségek problémáinak közös nevezőre hozása a hisztéria fogalma alatt szép munka. A hazai sajtóban igazi ritkaság egy pszichológiai téma ilyen pontos, informatív, a színvonaltalan viccelődést elkerülő, sőt, azt magát is elemzés tárgyává tevő megközelítés. És mindezt úgy, hogy közben a “narancsos” hangvétel is megmarad.

Lust Iván

Tovább olvasom

Matt a sakknagyúrnak – Berg Judit: Alma – A sötét birodalom; Rumini a Fényvizeken

Az már eleve figyelemre méltó, ha a legnépszerűbb meseírónk összehajol minden idők legjobb női sakkozójával, és a két Judit, Berg és Polgár elénk tesz egy ifjúsági sakkregényt. Kaland, izgalom, bölcselkedés és sakkfeladványok – ilyen még tényleg nincs a rohamosan táguló gyerekkönyv-univerzumban.

Pedig sakkozni ma már sokkal coolabb, mint húsz-harminc éve, és ez részben épp a versenyzésből hátrébb lépő, a játék népszerűsítése felé forduló Polgár lányoknak köszönhető. Írtak már könyvet Tandorival közösen, iskolai oktatási programokban vesznek részt, és megafesztiválokon örömsakkoznak.

Az alaphelyzet legalább olyan ősi, mint maga a játék: Alma kiskamasz lány, aki egy hétköznap délután, három másik sráccal együtt átkerül egy ismeretlen világba. Rá kell jönniük e különös dimenzió működési elveire, meg kell fejteniük a talányait, és ki kell jutniuk belőle. Míg a felnőttek körében virágkorát éli a szabadulószobák és szerepjátékok műfaja, addig egy mai gyerek számára továbbra is a kétnapos osztálykirándulás jelenti a csapatépítés netovábbját – ehhez képest Dharma úr birodalmában életveszélybe kerülni, kiállni az együttműködés, a bátorság és a leleményesség próbáját, maga a gyönyörűség.

Bár a csapatból csak Anna sakkozik, a többiek képességeire is szükség van. A feladványokat az egylépéses mattoktól a trükkösebbekig Polgár Zsófi készítette, míg az utolsó nagy csata Judit Anand elleni, 1999-es győzelmét képezi le. Ezzel együtt az élményhez és az olvasáshoz egyáltalán nincs szükség sakktudásra – határozottabb szerkesztésre viszont lett volna. Bár a szándék az „életben semmi sem fekete vagy fehér” üzenet közvetítésére respektálható, ám a regényvégi fordulat mégis kissé kényszeredetten hat. Az első könyves Bernát Barbara fametszetszerű, dinamikus textúrájú illusztrációi bátran mernek tisztán fekete-fehérek lenni, és határozottan vonzóvá teszik a könyvet. Nem véletlen, hogy azóta egy kortárs olvasásnépszerűsítő iskolai program, a Betűfaló is beemelte a regényt az ajánlott olvasmányok közé, és tanítási segédanyagot is készített hozzá.

Ehhez képest azt hihetnénk, hogy Rumini-ügyben nincs új a nap alatt: minden furmányos kaland megvolt, a tengereket ától cettig bejárta a Szélkirálynő, és a varázskütyük terén sem várható újítás. Voltaképp így is van, a Rumini a Fényvizeken szám szerint a hetedik kötet, amelyben kevés személyi és tárgyi meglepetés ér – a műfaji játéknak köszönhetően mégis az egyik legszórakoztatóbb kötetet vehetjük kézbe. Berg Judit sikerszerzőként fontosnak tartja, hogy a gyerekeket bevezesse a különböző műfajokba: írt már dráma és napló formájú Ruminit, most pedig egy levélregényben tereli össze eddigi szereplőit.

Miközben a régi egérarcok Sajtos Rozitól Szkander Bobon át Balikóig keresztül-kasul leveleznek egymással, kibontakoznak a megelőző kötetekből úgymond „kimaradt” részek és néhány új epizód. Az akcióról a reflexióra helyeződik a hangsúly, a többféleképp elmesélt kalandok nem csupán a valóság sokféle értelmezhetőségére, de a kortárs kommentkultúrára is reflektálnak, habár itt nem elektronikus, hanem hagyományos sirály- és palackpostás mailek repkednek.

A leveleket pandúrsági jegyzőkönyvek és újságcikkek egészítik ki, melyekben az 5–12 évesek számára befogadható módon érintjük a szövegromlás, a szövegek szándékos manipulálása, sőt a médiaetika kérdéseit is. Miután Egérváros szurikátamegszállása után az Egérvárosi Hírmondó bejelenti névváltozását Szurikáta Szócsőre, komolyan azt várjuk, hogy a pockok mindjárt elefántléptékű stadiont avatnak. Kapunk némi csillagászati továbbképzést a nap járásáról, régi és új parabogarak, fabatkák, prizmanók és hangpiócák sürögnek – a „hivatalos” Rumini-illusztrátor, Kálmán Anna rajzaival. Az egyetlen, olvasói szempontból kifogásolható eljárás, hogy ehhez a könyvhöz – az eddigiekkel ellentétben – feltétlenül ismerni kell a megelőző hatot.

Alma – A sötét birodalom, Ecovit, 2013, 269 oldal, 3360 Ft

Rumini a Fényvizeken, Pagony, 2013, 317 oldal, 2990 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a magyarnarancs.hu-n jelent meg (2014. május 14.)

Tovább olvasom

Karácsony, vagy amit akartok

Ünneplőbe öltözött lelkek, gajra ment süteményhegyek. Karácsony, vagy amit akartok.

A Mikulások testtömegindexe a kórosan elhízott tartományban stagnál, a végső hajrában minden elkel, ami év közben drágának vagy gagyinak minősül. Fogynak a színes kerti albumok – segítségükkel a hazai kereskedelmi forgalomban nem kapható vegyszerekkel harcolhatunk sosem látott gazok ellen –, hódít az első csavart nyílt töréssel abszolváló barkácskészlet, a wellnesshétvége, mellnagyobbítás, morzsaporszívó.

Update: Amikor ezt írtam, még élt és aktívan dolgozott a kiváló gyermekpszichológus, dr. Alpár Zsuzsa. 2013-ban hunyt el, ezzel a cikkel rá is emlékezem. 

Az idei szezon díjnyertes giccse az ünnepi szimbolika és a profán naturalizmus nászából született karácsonyfadísz: a valódi tollból készült angyalka gyakorlatilag egy pár kitépett csirkeszárny, angyal nem tartozik hozzá. Van valami apokaliptikus abban, ahogy ezek a fehér szárnyak százával verdesnek az egyik legnagyobb lakberendezési boltban.

Felmérések szerint egy átlagos esküvő stresszfaktora a munkahelyi elbocsátáséhoz fogható, sőt hozzátartozónk elvesztésétől sem áll távol. Megkockáztatjuk: a karácsony is előkelő helyet foglal el a pararangsorban. A vélt vagy valós konvencióknak való megfelelni akarás, a vásárlási és ajándékozási kényszer sokakra nyomasztóan hat. Akárcsak az ezzel ellentétesnek tűnő, legalább ilyen nyomasztó üzenet, miszerint nem az a fontos, hogy minden a nagykönyv szerint történjen, hanem "csak" az együttlét, a szeretet.

"Amikor megjelennek a kirakatokban az első üveggömbök, de legkésőbb decemberben menetrendszerűen görcsbe rándul a gyomrom. Karácsonykor mindenki igyekszik behozni az éves lemaradást, bizonyítani, hogy milyen gondos szülő, szerető férj, tökéletes feleség. Kényszerítő erővel érzem, hogy mindent fordítva kell csinálnom, úgyhogy rendszerint megkapom, hogy ünneprontó vagyok - mondja Nóra. - Elnézem a halpultnál kígyózó sort a Tescóban, és arra gondolok: év közben a kutya se jön oda, hogy egyáltalán kiszolgáljon. Máskor gyakran veszek halat, de tavaly karácsonykor a pizzafutárt hívtam. Gyerekkoromban a nagynéném állandóan azt hajtogatta: gyerekek, legalább a szeretet ünnepén ne veszekedjetek. Imádom a húgomat, nagyon jól kijövünk, de ilyenkor muszáj volt megtépnem."

Ha egész évben nem sikerült összeveszni, karácsonykor erre kiváló alkalom nyílik. Valószínűleg azért, mert a legtöbb embernek határozott elképzelése van az ideális karácsonyról, és ehhez különböző mértékben ragaszkodik. Vérmérséklettől függően vesszük a mínusz 10 fokban történő ablakpucolás, a kifolyt töltelék és a csálé fa által támasztott akadályokat; örökzöld vitatéma a fenyő típusa, magassága, illata vagy a sokak által tabuként kezelt művi megoldások.

Hagyomány és egyéniség

"Napjainkban, amikor a karácsony nagyon kevesek számára telítődik átütő spirituális tartalommal, mindenkinek magának kell kialakítania saját hagyományait, és ezek borzasztó vékony konvencionalitáson alapulnak" - mondja Alpár Zsuzsa pszichológus. A legtöbb családban a tradicionális rítusokból levezethető, jól körvonalazott forgatókönyv írja elő, ki mikor mit csinál, mit vesz meg, mit eszik, hova ül, és milyen sorrendben rakja fel a Csendes éjt meg a Bojtorjánt. A szokásoknak óriási erejük van: biztonságérzetet adnak, egyben tartják a kevésbé vállalkozó kedvű személyiséget.

Fiatal pároknál visszatérő kérdés: hogy legyen karácsonykor? Van, aki mindenáron kettesben akarja eltölteni, mások a nyüzsgésre esküsznek; párok rohangálnak az éjszakában, egyik helyről a másikra, vagy szétválnak, hogy egy évben egyszer ki-ki a nagyszobai szőnyegen/gyerekkori ágyában aludjon. A megoldások a szülőkről való leválás mértékéről is árulkodnak. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kérdés általában megoldódik az első gyerek megszületésekor, amikor a kisded imádására a fiatalokhoz járulnak a tömjénnel és mirhával megrakott nagyszülők. A rokonoknak való megfelelni akarásnál is rosszabb, amikor elvált szülők körömszakadtáig küzdenek a gyerekekért és balhéznak miatta – ilyenkor a dupla szenteste legjobb esetben is csak fele öröm.

Sokan ragaszkodnak a régi kerékvágáshoz, mások viszont igyekeznek elkerülni, hogy mint valami végtelenített színes izzósor, az összes karácsony reménytelenül egybefolyjon. A fogyasztói társadalom válasza a problémára, hogy míg nagyanyáink örültek, ha évente sikerült egy új ezüstdiót a fára akasztani, addig ma fenyődivatot, szalvétatrendet, idei díszítési stílust emlegetnek.

"Személy szerint az egyik legjobb karácsonyom az volt, amelyet a férjemmel egy vidéki házban töltöttünk, a kályha mellett kuporogva. Nem volt bent tűzifa, de találtunk a sarokban egy karnist meg egy csomó újságot, azt égettük el. Nem adott valami óriási meleget, de ezt a karniségetést nem lehet elfelejteni" - emlékszik Alpár Zsuzsa, mondván, nem is olyan könnyű másképp eltölteni a karácsonyt, mint tavaly.

Gyermekkorban szükség van Jézuskára, angyalkára, Télapóra, egy idő után azonban műhiba, ha egy gyerek mindig csak kap. "Az elsős-másodikos gyerek, aki addig a mesében élt, hirtelen realistává válik. Legalább olyan rossz, ha ekkortól nem biztatjuk, hogy ő is készítsen valamit, mintha az óvodás orra alá dörgölnénk a valóságot. Szerencsések a jó kézügyességű gyerekek, ők élvezettel eszkábálnak össze valamit, amin látszik a teljesítmény" - állítja a pszichológus. Tévedés azt hinni, hogy manapság a gyerekek hamarabb jönnének rá az igazságra: a legvadabb Rákosi-időkben is volt ünnepi készülődés, de bizonyos értelmi szint elérése előtt a kicsik egyszerűen nem akarják észrevenni ezeket a dolgokat – hogy azután viszont kifejezetten nehezteljenek a túlzottan hosszúra nyúlt átverésért.

A pszichológus szerint felnőttkorban nem szerencsés eltúlozni az ajándékok meglepetés jellegét, hisz kár lenne tagadni, hogy az emberek többségének vannak elvárásai az ajándékokkal szemben. Ezek kipuhatolásával, kimondásával sok frusztrációt meg lehetne spórolni, ajándékozó és megajándékozott részéről egyaránt. A családok karácsonyi nagyberuházása viszont pozitív jelenség lehet, feltéve, hogy közös erőfeszítés gyümölcse.

"Sokszor feszengek karácsonykor, mert a családom a legritkább esetben találja el, minek örülnék, én pedig képtelen vagyok véka alá rejteni a csalódásomat. Ilyenkor nyilvánvalóvá válik, hogy noha érzelmileg közel állunk egymáshoz, intellektuálisan teljesen más síkon mozgunk, ami elszomorít. Miért nem tudok soha olyan könyvet kapni, ami érdekel? - kesereg T., nyelvész. - Egyszer, még kamaszként a bátyám a család minden tagjának egy-egy fityiszt rajzolt karácsonyra. Hiába mentegette anyám, hogy csak rosszul elsült tréfa volt, érzékeny kamasz lányként teljesen kiborultam. Ma már másképp látom: igazából sokat elmondott az aktuális viszonyainkról ez a szépen becsomagolt, míves fityisz."

A hetedik tekercs

Az ünnepi infantilizmus egyik jellegzetes megnyilvánulása egy kurrens fehérnemű-hirdetés: az exkluzív anyagokba takarékosan csomagolt szép hölgy fején már november közepétől ott fityeg az idióta Télapó-sapka. Különös érzés a buszmegállóban állig felöltözve fagyoskodni, hátunk mögött ezzel a pucér dívával. Vegyük ehhez az ellenszenves nőlapi alapreceptet, miszerint az elhúzódó házassági válság egy csapásra megoldódik, ha szenteste felhúzunk egy vadiúj pink tangát, és "csomagolj ki, édes, én vagyok az ajándék" felkiáltással behemperedünk a fa alá. Az érzelmi túlcsordulás röpke pillanataiban talán úgy tűnhet, egy éjszaka alatt minden jóra fordul, ám az esetek többségében ennek épp az ellenkezője történik. Ha egész évben ketyeg az időzített bomba, akkor december 24-én biztos robban.

"Apám, aki az év többi napján még viszonylag rendesen tartja magát, karácsonykor mindig jól berúg. Anyámnak fontos az ünnep, süt, főz, nagytakarít, és közben félóránként sírógörcsöt kap apám miatt. Aki atlétatrikóban mászkál, és amikor együtt az egész szent család, átnyúl a távirányítóval a vacsoraasztal fölött, és bekapcsolja a tévét. Tavaly egy második világháborús dokumentumfilmet sikerült kiválasztania - mondja Marcsi. - Az is előfordult, hogy a bátyám, aki Pestre járt egyetemre, és csak az ünnepekre jött haza, közölte, nem bírja tovább a cirkuszt, megy vissza a kollégiumba. Mire anyám az összes ajtót kulcsra zárta. A bátyám az ablakon mászott ki, elgyalogolt a több kilométerre levő pályaudvarra, és az egész éjszakát ott töltötte, mert vonat persze nem volt."

Karácsonykor nincs hova menni, leáll a közlekedés, minden bezár. Nincs mese, együtt kell lenni a családdal. Alpár Zsuzsa szerint hétköznap mindenki afféle verkliben teszi a dolgát: munka, gyerekbegyűjtés, vásárlás, vacsora, fürdetés, leckenézés, a nap végén pedig el lehet dőlni, mint a zsák. Ahol a kooperációnak legalább a csírái megvannak, ott a családtagok karácsonykor is képesek kezdeni valamit egymással. Egy teljesen kiürült kapcsolatban azonban, amelyet már csak a rutin tart össze, két nap kényszerű összezártság maga a pokol. Illúzió azt várni, hogy a karácsony más legyen, mint amilyen az együtt ünneplők kapcsolata.

A nők vannak könnyebb helyzetben, őket lefoglalja a rengeteg teendő. A túlfőzés, a túlkészülés gyakran menekülés: mindig marad egy letörölni való porszem, a kétféle hal mellé készülhet még egy kis pulyka, kacsa, és feltekerhető a hetedik bejgli, amelyről mindenki tudja, hogy a kutya tányérjában landol. A méterest kilométeresre nyújtó háziasszony kimerül, és érzelmileg kivonja magát a boldogságos ünnepből. Nehezebb helyzetben vannak a férfiak, mert számukra kevesebb feladat adódik.

Vagy amit akartok

A rendszerváltozás előtti negyven évben a vallási felhangoktól megfosztott karácsonyi szokások olyan családokban is meghonosodtak, ahol ez az ünnep hagyományosan nem identitásformáló – igaz, sokszor csak ideig-óráig.

"Nálunk a karácsonyi alaphangot apám adta meg, aki üvöltött, hogy rosszul tartjuk a fát, azért nem tudja rendesen belefaragni a talpba. Estére már mindenki utált mindenkit. Érezhetően javult a helyzet, amikor megjelentek az első csavaros fenyőfatalpak - mondja János, tanár. - Sok évbe telt, mire rájöttem, hogy a szüleimnek fogalma sem lehetett arról, hogyan kell ezt az egészet csinálni, lévén zsidók és kommunisták. Csak azért karácsonyoztak, hogy nekünk, gyerekeknek ne legyen rossz. Komoly erőfeszítéseket tettek. Az NDK villanyvasút '66-ban például óriási dolog volt. De érdekes módon anyám számára az utolsó években nagyon fontossá vált a karácsony. A halála óta viszont csak akkor karácsonyozok, ha a partneremnek fontos." Míg néhányan egyáltalán nem ünnepelnek, sok családban a karácsony jól megfér a hanukai gyertyagyújtással.

Manapság, miközben az ajándékozás és a karácsonyfa-állítás szokása még a mérsékeltebb és "nyugatias" (értsd: fogyasztáscentrikus) iszlám országokba is begyűrűzik, nyugat felől terjed a "karácsonykritikus" magatartás. Formabontó családok és párok előszeretettel szöknek el az ünnepi felhajtás elől: elhúznak síelni a hűvös hegyekbe, vagy meg sem állnak a napsütötte tengerekig, ahol a Mikulás is rövidnadrágban flangál. A fiatalabb generáció, főképp a szinglik bővülő társadalma mind gyakrabban dönt úgy, hogy nem a kötelező rokoni, hanem inkább baráti körben ünnepel. Egyesek szerint egy igazán szekuláris államban azt is illene fontolóra venni, hogy a karácsony ne legyen hivatalos munkaszüneti nap, csapják inkább azt a két napot a szabadnapokhoz, hogy mindenki diszkréten eldönthesse, mikor és mit ünnepel.

Akinek gyermekkorában meghitt hangulatú volt a karácsonya, többnyire automatikusan viszi magával az ünneplés képességét, de akinek hektikus volt, igyekszik mindent másképp, jobban csinálni. Alpár Zsuzsának meggyőződése, hogy nincs "eleve ünneprontó" ember. Az viszont biztos, hogy a túldimenzionálás, az ünneppel kapcsolatos felfokozott elvárások könnyen kipukkadhatnak. Nagyobb eséllyel lesz sikeres a kis-karácsony, mint a nagy.

Orosz Ildikó

❋

"Pestről cipeltem haza a gyönyörű lazacpisztrángot, tele ikrával. Elkészítettem a vacsorát, de apám, aki újabban mindenbe beleköt, sopánkodni kezdett, hogy sok a szálka. Megmondtam, hogy ez egy különleges tengeri hal, egyáltalán nincs benne szálka. De ő egyre fuldoklott, mint Yvonne, a burgundi hercegnő. Kiderült, hogy az uszonyát eszi. Régen harmonikus volt az ünnepünk. Apám szerzett vadhúst, sőt a közeli állami gazdaságból, amely Ausztráliába exportált őzet, kenguruhúst is hozott. A legszebb ajándékunk a legóváros volt. Bár azt sosem értettem, miért zárkózott be apám karácsony előtt két napra, hogy előre megépítse, ahelyett, hogy velünk együtt rakta volna össze." 

❋ 

"Tizenöt éves voltam, és csak a legjobb barátnőmnek mertem megmutatni, milyen ciki ajándékot kaptam a mamámtól. Egy karmokban végződő rókaprémet. A barátnőm, ahelyett, hogy elszörnyülködött volna, röhögőgörcsöt kapott. 't is ugyanilyen boával lepte meg az anyja. Tudvalevő, hogy mindig is nagy állatvédő hírében álltunk, a szobánk falán kint volt a poszter a kisrókával, aki fátyolos szemmel kérdezi: "A te anyukádnak is van szőrmebundája? Az enyém az életét adta érte." Másrészt épp rockerlányban, szakadt farmerban, Fekete Lyukban nyomultunk. Szegény anyáink mindent megpróbáltak, hogy a nőiesség útjára tereljenek."

❋

"Amikor már tudtuk, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, módszeresen átkutattuk a lakást a nővéremmel. Meg is találtunk mindent, de mégsem az került a fa alá. Anyámék ugyanis az utolsó pillanatban elcserélték az ajándékokat a szomszéddal, ahol a gyerekek szintén leselkedtek. Következő évben összedolgoztunk a szomszéd gyerekekkel. Ma úgy vagyok, hogy nagyobb ajándékot szívesebben választok ki közösen, de imádom a pici meglepetéseket. Az egyik legjobb az volt, amikor meg kellett keresnem az ajándékomat. Majd beleőszültem: fülbevaló volt a feldíszített fára akasztva."

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg Szenteste: A szeretet kényszere címmel (2004/51).
Fotó Alpár Zsuzsáról: psychoanalysis.hu
Fotó montázsok: oroszildiko.blogspot.hu

Tovább olvasom

Nyalogassuk kölykeinket! – Hat könyv a gyereknevelésről

A gyereknevelés olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá, és mindenki jobban. A magyar ember kiváltképp futball- és gyerekszakértő, a legújabb nevelési szakirodalmat csak merő kíváncsiságból veszi kézbe, így, karácsony táján, amikor már tényleg agyára megy a családja.

Kevin Leman: Péntekre új gyerek

Amikor leszállnak az angyalok, a gyerekekből előbújik az ördög. Erős a vágy, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljunk a nemkívánatos viselkedési formáktól. Ez a borító egy szutykos, pimaszul vigyorgó kiskölköt mutat hétfőn, akiből kimosógépezett, szelíd cukipofa válik péntekre. A csábító alcím: „Hogyan változtasson gyermeke hozzáállásán és viselkedésén 5 nap alatt?”

Tekinthetnénk ezt marketingfogásnak vagy gyereknevelési hacknek is, csakúgy, mint a felütést: „Összeesküvés zajlik Ön ellen, méghozzá a saját otthonában. Az apróhad kiskatonáinak és a lázadó kor minden partizánjának egytől egyig megvan a maga haditerve, mellyel garantáltan elérik, hogy Ön a falra másszon.” Ám hamarosan kiderül, hogy a szerző nem tréfál: tényleg hadba szólít gyerekeink ellen, mondván, „mesterei a manipulációnak”, és annál jobb, „minél előbb megtanulják, hogy az életben semmit sem adnak ingyen.” Szerinte jó (az egyetlen jó) megoldás a bevásárlóközpontban hisztirohamban fetrengő kisgyereken szó nélkül átlépni, és otthagyni, a mosakodást hanyagoló kamasznak meg beírni az üzenőjébe, hogy tisztelt tanárnő, a fiam ma azért késett el, mert bűzlött, és elzavartam zuhanyozni, kérem, szabja ki rá a méltó büntetést.

Leman doktor ujját a sliccén át kilobogtató, anyaszomorító kölökből lett az anyák megmentőjeként tetszelgő provokatív megmondó ember. Isten őrizz, hogy komoly gond esetén hozzá forduljunk, mentségére legyen mondva, hogy ahol nincs probléma, ott nem is kreál: a bili, a cumi és az evés kérdését egy mondatban elintézi. Sajnos túl jól ír, ezért – főként, ahol saját szülői bénázásainkat ostorozza –, egészen szórakoztató tud lenni. Eredményességét viszont leginkább azzal a levéllel lehet érzékeltetni, melyben egy szülő hálát mond, mert csemetéje, aki addig rendszeresen „adjál csipszet” felkiáltással fordult feléje, a Leman-módszer bevezetése után imigyen szólott: „kérek csipszet”.

(Fordította: Hamerli Nikolett. Harmat, 2013, 292 oldal, 2500 Ft)

Jan-Uwe Rogge: Kell a gyereknek a korlát

Ez az egyszerű, sokrétű cím szépen kifejezi, hogy a gyerekek számára az ésszerűen és következetesen kijelölt korlátok nem terhet, hanem biztonságot jelentenek: „A korlát óvja a gyereket, időt és teret enged számára ahhoz, hogy önállósodjék, öntudatos személyiséggé váljék. Ugyanakkor egyértelműen jelez egy határt, biztos keretet ad, de kihívás is a gyereknek, hogy nekifeszüljön vagy áthágjon rajta. Mert hiszen leghőbb vágya, hogy megtudja, mi lesz, ha nem tartja magát a megbeszélt szabályokhoz, szertartásokhoz és megállapodásokhoz.” Testvérféltékenység, öltözés, leckeírás, zsebpénz, a hétköznapi rutint átíró nyaralás: megannyi téma, amit nem lehet elégszer végigzongorázni.

A szerző figyelmeztet a túlságosan szabadjára eresztett nevelés veszélyeire, és arra, hogy egyre több gyereket vonnak be túl korán a döntéshozatalba. Kivált érdekesek a párbeszédes esettanulmányok, melyeknél már a közlés módja is hat az olvasóra. Nem véletlenül ért meg húsz év alatt több, immár átdolgozott kiadást, rengeteg jó gondolat és humor sűrűsödik a lapjain – bár olykor túlságosan bő lére eresztve, és egy gyerekszoba rendetlenségét idéző formában. Bettelheim és Winnicott óta tudjuk, hogy a szülőnek nem kell tökéletesnek lennie, megfelel az is, ha „elég jó”. Rogge ebben a szellemben biztat, hogy engedjük el a maximalizmust, hiszen a nevelés minden, csak nem aprólékosan előre tervezhető folyamat. És ahogy nincs tökéletes szülő, sem pedig mindentudó tanácsadó, úgy érjük be avval, hogy ez a könyv „elég jó”.

(Fordította: Lendvay Katalin. Park, 2013, 273 oldal, 2900 Ft)


Szülők iskolája (szerk. Árvay N. Tivadar)

Amit szükségképp hiányoltunk az előbbi, 90-es évek eleji német kiadványból – hogy közvetlenebbül reagáljon a legújabb jelenségekre és a magyar valóságra –, azt megtaláljuk a Waldorf Pedagógiai Intézet gyereknevelési előadás-sorozatából szerkesztett kötetben. Bácskai Júliától Herczog Márián át Karkus Ottóig ismert és kevésbé ismert szakemberek járnak körül egy-egy témát az élőbeszédszerűségből fakadó, könnyen emészthető stílusban.

Vekerdynek két Goethe- és Rudolf Steiner-idézet közt mindig vannak új, imádnivaló sztorijai (lásd mit tesz a szülő, ha belemegy a gyerek fülébe a víz), miközben ismét előkerülnek mára már szállóigévé lett intelmei. Anyák, ne vasaljatok!; olyan, hogy nevelés nincs, csak hiteles együttélés van; jó menedzser nem abból lesz, aki már óvodás korában különórákra járt, hanem abból, aki sokat játszott, sok mesét hallgatott, később pedig lehetett merengő, lusta kamasz.

Nem ússza meg a hazai iskolarendszer, amely E. Szabó László fizikus szavaival „ítélkezési dühben” szenved, és kizárólag a verbális és lexikális tudásra fókuszál. Hiába tud egy gyerek „fúrni, faragni, építeni, fütyülni, táncolni, mesélni, az iskolát ez nem érdekli”. Nem állítható, hogy minden szöveg egyformán érdekes, de feltétlenül kiemelendő még kettő: Gyarmathy Éva pszichológus arra keresi a választ, hogy a valóság mely változásaival magyarázható, hogy egyre több a „disz-pinty”, vagyis a diszlexiás, diszgráfiás, hiperaktív, SNI-s gyerek. Kökéndy Ákos Waldorf-pedagógus pedig a mélyére néz a hazai reálbunkóság eredetének: miért lett nálunk generálisan unalmas, érhetetlen tárgy a kémia, és hogyan vehetjük fel ez ellen a harcot hamuval meg káposztalével.

(Saxum, 2013, 146 oldal, 1800 Ft)


Stefanie Glaschke: A patchwork család

„A maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket.” Sokan ismerik Karinthy Frigyes örökbecsűjét, de azt kevesebben tudják, ki volt a gyepa tárgya: a Böhm Arankával kötött második házasságából született közös gyerek, Karinthy Ferenc. Gyerekkora, ahogy később ő fogalmazott, afféle „cifra bohém vircsaftban” telt, de „ebéd, vacsora, ruha, nyaralás, bicikli” mindig került.

E kellékek ma is adottak lehetnek, ám ezzel együtt a legtöbb patchwork vagy mozaikcsalád élete nem mindig egyszerű. Az elvált szülők – egyik, másik vagy mindkettő – új családalapítása bonyolult kapcsolatrendszert hoz létre vér szerinti és nevelőszülők, saját és közös gyerekek közt, s mindezt féltékenység, értékrendi súrlódások, logisztikai nehézségek tetézhetik. A békés együttélés alapja a nyitott kommunikáció, amely tekintettel van a tagok sebezhetőségére, hiszen mindenki a saját múltjával, történetével érkezik, a szülőknek pedig nem tanácsos rágörcsölniük, hogy bebizonyítsák, mindenképp sikeresek lesznek az új családjukban.

A mozaikcsalád, amely talán a jövő társadalmának családmodellje lesz, nem is annyira új képződmény, gondoljunk az ősközösségre, ahol a különböző gyerekeket közösen nevelték, vagy a közelmúltban a háborúk, betegségek tizedelte csonka családok újraformálódására. Inkább kezdőknek ajánlható zsebkönyv ez, néhány jópofa, családon belüli csapatépítő gyakorlattal. Gyengéje, hogy elég rapszodikusan váltogatja a nézőpontját, ezért néha nehezen követhető, ki kinek a kicsodája. De ez már csak egy ilyen téma.

(Fordította: Farkas Tünde. Saxum, 2013, 144 oldal, 1800 Ft)


Debenedet-Cohen: Hancúrozni jó! Apás játékok otthon és a szabadban

Amikor először kinyitottam, azt gondoltam: erős váll, pihent agy. Itt kérem, részletes leírásokat olvashatunk ábrákkal, nyilakkal arról, hogyan kell párnacsatázni, gyereket pörgetni, hintáztatni, dögönyözni, és mire használható egy bot. Aztán, ahogy belemélyedtem, egyre jobban megtetszett. Igazán sok gondoskodással és szeretettel van megírva, például: „Harc közben mindig a cipzáras vagy gombos felénél kell megragadni a párnát, és csak a puhább részével szabad ütlegelni az ellenfelet, hogy megelőzzük egymás szemének kiverését”, vagy a görög katapult nevű játéknál: „körülbelül 30-45 fokos szögig nyújtsa előre a lábait, nehogy a gyermek önre essen vissza”.

Az előszóban személyes motivációinak megvallásával azonnal levesz a lábunkról a szerzőpáros (két férfi). Egyiküknél mindennapos volt a játékos bokszolás, birkózás, és apaként ő is sok fizikai játékot játszott a gyerekeivel. A másiknál ilyesmi soha nem fordult elő, számára gyerekként a birkózás egyet jelentett azzal, hogy nagyobb társai jól elagyabugyálták. Aztán, amikor a lánya megszületett, és látta, hogy ő mennyire szereti a hancúrozást, az iránta való imádatból kényszerítette magát, hogy beszálljon, és tudatosan képezze magát. Később megjelent az életében egy tízéves nevelt fiú, akivel szemben új szabályokat kellett kialakítani, alapvetően azért, hogy ő maga ne sérüljön meg.

A játékok közt rövid elméleti részek kaptak helyet arról, hogy a vadulás nem csak örömet okoz, de fejleszti többek közt a tanulási képességet, az érzelmi intelligenciát, jótékony hatású a szülő-gyerek kapcsolatra, erősíti az ön- és az egymás iránti bizalmat, a szülőnél pedig késlelteti a demenciát. Érdemes hát bőszen gyakorolni a tomboló elefántot, az alvó denevért, a spanyol lépcsőt meg a Houdinit.

(Fordította: Kelemen László. Libri, 2013, 208 oldal, 2690 Ft)


Paul Tough: Segítsük kibontakozni gyerekeinket!

Kinek sikerül, és kinek nem? Miért teljesítenek egyesek kiválóan, és miért botladoznak mások? Mit tehetünk mi mindannyian azért, hogy egy bizonyos gyermeket vagy gyermekek egész generációját távol tartsuk a kudarctól, és a siker felé tereljük? Ne számítsunk gyors és könnyű válaszokra, ez nem egy nevelési egyszeregy, hanem egy oktatásszociológiai riportkönyv, amelynek vannak családon belüli vonatkozásai.

A szerző – saját bevallása szerint „újságíró és aggódó apa” – alapos neurobiológiai, pszichológiai és társadalomtudományi érvekkel, kutatásokkal és statisztikákkal megtámogatott dolgozatot kanyarított. Szocioriport-szerű felvezetése Chicago szegénynegyedeitől, a bűnözés melegágyától, a hagyományos oktatási struktúra csődjétől indul (nem kell különösebb erőfeszítés, hogy a hátrányos helyzetű, traumatizált suhancok helyébe magyar szereplőket képzeljünk), és eljut oda, hogy a kudarckerülés a rendszer felső csúcsán is megjelenik: a mai tipikus Harvard-diplomást „inkább hajtja a sikertelenségtől való félelem, mint valamilyen meghatározott vágy, hogy ezt vagy azt szeretné csinálni”.

Szó esik többek közt tanult optimizmusról, a nem kognitív készségek szerepéről, valamint a fejlesztésükre irányuló oktatási programokról. Persze ez is ott kezdődik, mint minden: a születés körül. Hogy mást ne mondjak, azok a patkánykölykök, akiket rendszeresen nyalogat és tisztogat az anyuk (legyen vér szerinti vagy gondozó), könnyebben kitalálnak a labirintusból, bátrabban fedezik fel az új területeket, jobban esznek, kevésbé szoronganak és érdeklődőbb, egészségesebb felnőttek lesznek. Szaporán, elő a nyelvekkel!

(Fordította: Szalai Virág. HVG Könyvek, 2013, 300 oldal, 3500 Ft)

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2013/21).

Tovább olvasom