„Úgy nyerj, hogy legyen következő parti” – Beszélgetés Jesztl József szociálpedagógussal a társasjátékokról

Jobb lenne a világ, ha többet játszanánk. Rugalmasság, kreativitás, önérdek-érvényesítés és kooperativitás – a mai komplex társasjátékok az élmény mellett sokféle, az életben nélkülözhetetlen kompetenciát fejlesztenek, ezért jól használhatók a tehetséggondozásban, a felzárkóztatásban és a rehabilitációban. Jesztl József szociálpedagógussal többek közt arról beszélgettünk, miért kezdett a táblajátékok mellett társasokat használni, mi az a drámafaktor és hogyan csomagolta be a dobozba az ördögöt egy kockázatelemzőből lett játékfejlesztő.

Miért érdemes bevinni a társasjátékokat az iskolába?

Jesztl József: A játék a gyerek saját közege, neki van kitalálva. Amikor bemutatok egy játékot, deklarálom, hol az eleje, hol a vége, világosak a szabályok. A gyerek látja, hogy mindenki ugyanolyan eséllyel indul. Számára a játék mint probléma relevanciaszintje magas, ugyanakkor a kockázat alacsony. Nem olyan, mint az iskola, ahol egy hibának súlyos következménye lehet. A mai, modern társasjátékok meglehetősen bonyolultak, a gyerekek észrevétlenül oldanak meg komplex problémákat, és nem érzik tehernek, sőt kérik a következőt - holott a legtöbb iskola arra szocializál, hogy kerüld el, úszd meg a nehéz feladatokat. Pedig a mai világban a legfontosabb a rugalmas gondolkodás, az ismeretek konvertálása, nem lehet leélni egy életet egy végzettség megszerzésével. A tapasztalat szerint a rendszeresen játszó gyerekek nyitottak, és ami a legfontosabb: motiváltak. A pozitív élmények megerősítik őket, hogy érdemes kipróbálni új helyzeteket.

Jesztl József: "A társasjátékok sokféle készséget kinyitnak" (Fotó: Sióréti Gábor)

Sokat hallunk mostanában a sakk pedagógiai hasznáról, hiszen számos képességet fejleszt: logika, türelem, memória, stratégiai gondolkodás. Miben tudnak mást vagy többet a mai társasjátékok?

A sakk gyönyörű játék évezredes evolúcióval, és a saját univerzumán belül verhetetlen. De nem old meg mindent. A többi absztrakt játékhoz hasonlóan a kognitív (értelmi) funkciókat dolgoztatja meg. Az absztrakt játékoknál gyakorlatilag rejtett formában matekozunk, a lehető legjobb lépések követik egymást. Az lesz eredményes, aki több sémát ismer fel, vagy mélyebbre lát az időben. Absztrakt játék a malom, ami nagyon vacak játék, a skála másik végpontján pedig a nagyon bonyolult sakk – a kettő közt legalább háromszáz jól kipróbált játék van.

A társasjátékoknál viszont a kognitív funkciók mellé bekapcsolódik egy sor egyéb személyes és társas kompetencia: önérdek-érvényesítés, önvédelem, empátia, kölcsönösség, a másik szándékainak felismerése, együttműködés, közösségtudat és így tovább. Több példát tudnék mondani, amikor másodikos gyerekem egy egyszerű esélylatolgatós játékban könnyedén vert egy sakkmesterjelöltet.

Tehát a társasok jobban közelítenek az élethez, hiszen a való világban sem elég a boldoguláshoz a jó logika?

Így van. A társasjátékokban többféle attitűddel lehet eredményesnek lenni, míg az absztrakt játékoknál kőkeményen ki kell számolni a legjobb lépést. Kezdetben én is csak absztrakt játékokat használtam a tehetséggondozásban, de egy idő után elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, rigiddé válik a gyerekek gondolkodása. Soha nem felejtem el az egyik tanítványom arcát, amikor elé toltam egy egyszerű licitemelős játékot: magyar bajnok volt dámajátékban, de erre összeráncolta a homlokát, és kikérte magának a helyzetet! Ekkor jöttem rá, hogy nem szeretnék szakbarbár gyerekeket, és elkezdtem az absztrakt játékok mellé odatenni olyan társasokat, amelyek más készségeket is kinyitnak.

Hogyan működik egy ilyen licitemelős játék, amit az imént említett, és milyen, az életből ismert helyzeteket modellez?

A licitálós játékokban okosan kell vásárolni és eladni, a műveletek licitek formájában valósulnak meg. Azzal kell operálni, hogy nekem valamennyire megéri egy dolog, de sokan ülünk az asztalnál, nem tudhatom, hogy a másiknak mennyire éri meg. Fontos, hogy beleérezzem magam a másik helyzetébe, kiismerjem az attitűdjét, felmérjem, mennyire agresszív vagy épp konfliktuskerülő, és ennek függvényében kell döntéseket hozni. Szerepe van az intuíciónak is. A licitálós játékok remekül modellezik a mai világban a pályázati rendszert: a vállalkozónak önrészt kell felmutatnia, meg kell mutatnia, miből mennyire van szüksége, és árajánlatot tesz. Nyilvánvaló, hogy ezt nem a puszta számolás dönti el, mindenki azon agyal, hogy a másik mit ígérhetett.

Egyébként ma már arra is van példa, hogy bizonyos cégek nem a jelölt papírját kérik az állásinterjún, hanem elé tesznek két ötperces szabálymagyarázatú, húsz perc alatt lejátszható társasjátékot, amelyben gazdasági döntéseket kell hozni a másik döntései alapján, és ezután választanak.

És aki nem szereti a pénzügyi manőveres játékokat?

Rengeteg jó játék van ezeken kívül is. A Dixit például asszociációs játék egy gyönyörű kártyapaklival, amit állítom, hogy száz év múlva is játszani fognak. Festmények vezérlik az asszociációkat, és bele kell helyezkedni a másik gondolkodásába. Egy idő múlva tökéletesen mindegy, ki hányadik helyen áll, és a játék után senki nem emlékszik már arra, hányadik helyen végzett. Arra viszont igen, hogy milyen bravúrokat kellett megoldani.

Az iskolai kereteket tekintve melyek a jó játékok?

Az absztrakt játékok előnye, hogy kevés a szabály. Három percben elmondom, a gyerek öt perc múlva játszik, tíz perc múlva már talál egy adódó törvényszerűséget. A modern társasjátékok hátránya, hogy sok szabály van. Igyekszünk egyszerűbbeket használni, és olyat, ahol a játékidő legfeljebb 45-60 perc. Ma már nagyon szép repertoárt lehet összeállítani ilyen játékokból.

Pedagógiai szempontból nagyon fontos a drámafaktor, ami játékos meghatározásban azt jelenti, hogy reménytelennek látszó helyzetből is van lehetőség a nyerésre. Ilyenkor a játékos csinál egy olyan "motort", ami javakat termel neki, vagy előnybe hozza, és aki addig nem volt tényező, a játék végére az lesz. Ez lényeges, hiszen léteznek olyan játékok – ilyen volt például a Monopoly –, amelyekben ha rosszul indultál el, akkor két órán keresztül asszisztálhattál a nyertesnek.

Már értem, miért nem vonzott soha a Monopoly...

Ezek vacak játékok, és sokban tehetnek arról, hogy rossz híre van a társasoknak, hiszen ezeken nőttünk fel. Kultúrtörténeti jelentőségük elvitathatatlan, fontos új utakat mutattak a fejlesztésben, de a játékmenet nem állta ki az idő próbáját. Mi értelme egy olyan játéknak, ahol valaki több órára beleragad egy rossz helyzetbe? Ennél sokkal szebb mechanizmusok léteznek, ma már arra is figyelnek a fejlesztők, hogy ne húzzon nagyon szét a mezőny – csak nagyon buta játékkal lehet végletesen leszakadni.

Azt szokták mondani, hogy a játék azért is jó, mert megtanít veszíteni.

Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanítson nyerni. Ma Magyarországon az emberek nem tudnak nyerni. A győztesek mindent letarolnak, és igyekeznek elintézni, hogy soha többé ne kelljen megmérkőzniük senkivel. A politikában ellenségek vannak, nem ellenfelek. Ezzel szemben a játék arra tanít, hogy légy szíves úgy nyerj, hogy legyen kedvem még egyszer leülni veled. Hogy legyen lehetőség egy következő partira. Ezt a legegyszerűbb absztrakt játék is tudja, de könnyebben hozza egy társasjáték, ahol nemcsak egy vesztes és egy győztes van, hanem köztük több helyezés is. Nagyon lehet örülni egy második, harmadik helynek, a vesztést pedig könnyen el lehet simogatni, el lehet nevetni.

A hazai oktatási rendszer nagy hibája, hogy a gyerekek elvétve találkoznak olyan problémákkal, amelyeket együtt kell megoldaniuk. Hogyan segítenek a társasjátékok a kooperativitás kialakításában?

Kevés jó és sok rossz kooperatív társasjáték létezik, jóra példa a Pandemic, vagy az idei fejlesztésű Hannabi. De az együttműködést nem kizárólag a célzottan kooperatív játékok segítik elő. Az egyik kedvenc szerzőm a német Reiner Knizia, aki banki kockázatelemzőből lett főállású játékfejlesztő. Az általa kitalált Quo vadis esetében először azt éreztem, hogy becsomagolta a dobozba az ördögöt.
A játéktábla bizottságokat ábrázol, nincs kártya, se dobókocka. Egy-, három- és ötfős bizottságokból úgy lehet továbbkerülni a szenátusba, ha rád szavaznak a többiek. Az előrejutás bizonyos pénzösszeggel jár. Az nyer, aki bejut a szenátusba, és eközben a legtöbb pénze lesz.

Ehhez egyezségre kell jutni a többiekkel, és bármit lehet ígérni, pénzt, szavazatot a következő bizottsági ülésen, vagy akár játékon kívüli dolgokat is, de a játékszabály szerint az összes ígéretet csak egy körön át kell betartani. Tehát feloldom a 10-12 éves gyereket az alól, amit a szájába rágnak, hogy tartsa be a szavát. Csakhogy a játékot szériában játsszuk: általában táborban mutatom be, elmondom, hogy sokat fogjuk játszani, és aki az elején lerabolja azokat, akikkel egy asztalnál ül, azzal a következő kanyarban senki nem fog együttműködni. És csodák csodája, nem lesz káosz, egy végletesen versengő szabály mellett nem fog mindenki eszetlenül dezertálni. (A dezertálás a játékelméletben versengő magatartás, amikor megígérek valamit, de elállok tőle - O. I.) Nem kötelező, mégis betartják az ígéreteiket. Nem az lesz eredményes, aki becsapja a másikat, és kialakul az együttműködés. Persze ha nincs jól bevezetve a játék, vagy nem sorozatban játsszák, fordítva is elsülhet. Ezért is fontos a pedagógusképzés.

Manapság a társasjáték-kultúra felfutóban van. Mennyire sikerült bejutnia az iskolákba?

Egyre több a jó kezdeményezés, szaporodnak a klubok, először csak néhány játékkal, amelyet a résztvevők magukkal hoznak. Ideális esetben idővel létrejön egy könyvtárhoz hasonló, folyamatosan bővülő játéktár. A Nebuló Alapítvány írt ki az iskolák számára olyan pályázatot, amelyben játéktárat és képzést lehetett nyerni a Gémklub támogatásával. A társasjátékok ára nem borzalmas, összehasonlítva egy mozijeggyel, de nem elvárható, hogy a szülő mindig új játékot vegyen. Márpedig egy játékban van néhány mechanizmus, játszunk vele ötször, tízszer, megtanuljuk belőle, amit meg lehet, aztán felkerül a polcra. Jól pörög a társasjátékok másodlagos piaca is.

Az sem elhanyagolható edukációs vonal, hogy miként vagyunk fizikailag jelen egy játékban, eszünk-e fölötte, mellétesszük-e a poharunkat, ami egy idő után biztosan ráborul. Az én játékaimat nagyon sokan használják, egy agyonhasznált játék elég kiábrándító. A gyerekek számára az jelent élményt, ha úgy veszem ki a dobozból, mintha új lenne, ekkor érzik, hogy közösen fedezünk fel egy új világot.

Mit nyerhet a felnőtt a játékból?

 Amikor szembetalálkozunk valami újjal, kétféle folyamat történhet: ha már láttunk hasonlót, berakjuk a fejünkben arra a polcra, ahova az addigi ismereteink alapján való. Ez az asszimiláció. A másik az akkomodáció, amikor rájövök, hogy hú, a fenébe, nem működik, amit idáig gondoltam, új polcokat kell gyártanom. Ez rettentő fájdalmas, és felnőttkorban nagyon kevésszer csináljuk. A felnőtt a játékba pont fordítva megy bele, mint a gyerek, számára a relevanciaszint alacsony, a kockázat viszont magas: gyakorló tanárként esetleg gratulálnom kell a Dezsőkének? Ez rémületes. Ügyesen át kell hangolnunk a pedagógus érzelmeit, és védett környezetben, műhelymunkában lehetőséget adni a játékrutin megszerzésére. Ha felnőttként el tudjuk engedni, hogy a játék veszélyes, lehetőséget kapunk, hogy kiszakadjunk a rögzült gondolkodási sémákból. Hogy ne kelljen kidobnunk azokat a könyveket, amelyek nem férnek fel a polcainkra.

Orosz Ildikó

Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2012/51).

Tovább olvasom

Csavard fel a szőnyeget! – Női birkózás

Nem iszapban dagonyázó hajtépős macák: a női birkózás kemény sport, amire egyre többen felfigyelnek. 2004 óta olimpiai szám. Az alábbi riportot a hazai női birkózás hajnalán készítettem – azóta a magyar lányok számos nemzetközi versenyen arattak sikereket. Sastin Marianna az első magyar világbajnok lett 2013-ban. Most pedig, 2019 áprilisában Barka Emese megszerezte az első magyar női Európa-bajnoki címet. Emese még csak 15 éves volt az alábbi cikk írása idején.

A válogatott birkózónők közös keretedzésére igyekszem a Nemzeti Sportcsarnokba. A magyar lányoknak nem sikerült az athéni kvalifikáció, hogy kiköszörüljék a csorbát, teljes mellszélességgel készülnek a jövő évi budapesti vébére. A hivatalos elnevezés: "kötött-, szabadfogású és női birkózó világbajnokság" félrevezető lehet, hisz a női birkózás nem valamiféle harmadik típusú szőnyegakrobatika. A lányoknál csak szabadfogás létezik, a szabályok pedig azonosak a férfiakéival.

Barka Emese a 2013-as budapesti vb-n bronzérmes. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

Egy "héraklészes" apuka készséggel megmutatja a lányokhoz vezető utat (a Héraklész utánpótlásprogram tizenöt női birkózót is támogat), de látva, hogy az ajtóban hátrahőkölök, árnyalatnyi büszkeséggel a hangjában megjegyzi: "Itt aztán van szag!" Kétségbeesetten dünnyögöm: kizárt, hogy ez nőkből jön.

Kijönnek a helyzetekből

A hatalmas teremben egy regiment kamasz fiú közt szinte elvesznek a nők. Vámos Péter szakágedző felvilágosít: a junior és felnőtt lányok ilyenkor párhuzamosan edzenek a terem nagyobb felét kitöltő junior fiúkkal. De nem is baj, hisz belevaló edzőpartnerekből hiány van, ezért a lányok mellé gyakran egy-egy fiatalabb vagy kisebb súlycsoportba tartozó fiút osztanak be.

"A szabályok ugyanazok, ám a nők az eltérő fizikai-biológiai adottságok miatt másképp mozognak. Sokkal hajlékonyabbak, olyan helyzetekből is képesek kijönni, ahonnan egy férfinak esélye sincs" - mondja Vámos, majd hozzálát, hogy a fejtámaszok, híd- és más bemelegítő gyakorlatok után új fogást mutasson. Míg a karkulcsot, más néven amerikai kulcsot próbálgató lányok közt körbejár, feltűnik a pólójára írt, a helyzetnek némiképp ellentmondó hitvallás: "A kislányok kézilabdáznak. A kisfiúk fociznak. A férfiak birkóznak."

Most már országszerte 120 lány is. Az egyesületek száma folyamatosan nő, de ez még mindig kevés.

"Súlycsoportonként gyakorlatilag egy-egy versenyzőnk van. Nincs kivel edzenünk, így nehéz felkészülni a nemzetközi versenyekre" - mondja Vatai László, a női szakág vezetője, hozzátéve, hogy kívülről, az eredményeket tekintve a helyzet nem olyan drámai. A világ kezdi megismerni a magyar lányokat, és lassan felcseperedik az utánpótlás is, az elsők, akik nem más sportág - jellemzően a cselgáncs - felől "igazoltak át".

Godó Kitti egy durcás képű fiút dögönyöz. A 21 éves lány tavalyelőtt juniorként szerezte meg a felnőtt vb hatodik helyét az 55 kg-osok mezőnyében. Egykori riválisa, Sastin Marianna - aki feljebb lépett az 59 kilósok közé, és negyedik lett - sérülése miatt ma nincs itt. Távolabb egy magas szőke páros akaszkodik össze: a 29 éves Soós Rita és a 19 éves Szerencse Mónika - ők is a nemzetközi elismertség küszöbén állnak. Az ifik korábbi edzéséről maradt itt a törékeny alkatú, 15 éves Barka Emese, aki az idei kadett Európa-bajnokság bronzérmeseként a hazai női birkózás egyik nagy reménysége.

Vatainak kezdetben egyáltalán nem tetszett a női birkózás: "Mindig fiúkkal dolgoztam, idegenkedtem tőle, ahogy más a női focitól. De aztán láttam, hogy a lányok milyen elszántak, a cél érdekében félretolnak magánéletet, szórakozást, és úgy döntöttem: rendben, rajtam ne múljon. Először az embereket szerettem meg, rajtuk keresztül köteleztem el magam a női birkózás mellett." A dabasi szakosztályvezetőt január 1-jétől kérték fel a női szakág felkarolására, ezután nyolc hónapon át folyamatosan edzőtáboroztak, napi három edzés mellett még hétvégén is csak ritkán mehettek haza.

Tessék odavágni!

Elérkezik az edzés legszilajabb szakasza, a szituációs birkózás. A lányoknak nyakatekert kiindulóhelyzetből kell kitörniük adott idő alatt. Ha sikerült, máris kezdhetik újra. "Fogd meg a lábát! Nyomd be a fejét a szőnyegbe! Tessék rendesen odavágni!" Vatai elismeri, hogy a birkózáshoz szükség van egy adag agresszióra, ám szerinte a nők ebben nem szűkölködnek. A szőnyegen az is bebizonyosodik, hogy a nőknek magasabb a fájdalomtűrő képességük.

"Akkor jöttem rá, milyen komoly térdízületi sérülése van az egyik lánynak, amikor rendesen kivizsgáltattuk. Az orvos azt mondta, hogy ugyanilyen sérülésnél egy válogatott rögbis fiú közölte volna: nem éli túl. Strapabírók a lányaim, szó nélkül tűrnék, hogy tropára menjen a térdük. De most mindenki elvégeztette a szükséges műtéteket, rendbe tetették magukat a közelgő versenyekre."

Sastin Marianna, az első magyar női birkózó világbajnok, 2013. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)

A női birkózásnak nagy hagyománya van az ázsiai országokban. Nehéz ellenfelek az oroszok, a németek és a lengyelek is, és meglepően sokan birkóznak Skandináviában. "A többiekkel talán fel tudjuk venni a harcot. Az áprilisi Eb-n legalább egy érmet várok, és a többieknek is be kell csúszniuk a pontszerző helyekre" - mondja Vatai, akihez Vámos mellett az utóbbi időben az Európa-bajnok Bíró László is csatlakozott, hogy együtt munkálkodjanak a hazai női birkózás felvirágoztatásán. A felkészülést nehezíti, hogy olyan gyorsan változtatják a szabályokat, hogy néha még a szakmabeliek is nehezen tudják követni. Most például január 1-jétől egy sor cselgáncs- és szumószabályt vesznek át.

Fáj, ha megütöm a mellem

Az edzés végén járunk, már csak a nyújtás-lazítás van hátra. Néhányan extra erősítési feladatot kapnak, mások maguktól nyomnak le még egy sorozat felülést. Kitti meg van elégedve a mai edzéssel, mert "nem volt unalmas". Édesanyja szerint a kirobbanó energiájú szajoli lány a helyi sportklub kispadján, fiú barátait nézve kapott rá a birkózásra, első osztályos korában. Akkoriban nemigen létezett a női birkózás, ezért rövid ideig más sporttal próbálkozott, de maradt a régi szerelem. A szakág megalakulásakor átigazolt a Fradihoz, feljött Pestre, most a Testnevelési Egyetemre jár. Veleszületett halláskárosodása különösebben nem akadályozza a birkózásban. "A bírók a nemzetközi versenyeken is nagyon rendesek. Ha úgy adódik, nem sípszóval jeleznek, hanem odajönnek, és megérintik a vállamat."

"A birkózás durva, de gyönyörű sport. Gyors, robbanékony, látványos dobásokat lehet csinálni. Egy nagy ívű dobás után még nincs vége a meccsnek, mint a cselgáncsban, csak pontot adnak érte" - mondja Szerencse Mónika. Míg a birkózás komolyabbra nem fordult, válogatott szinten cselgáncsozott, most az élsport mellett újságírást tanul. Egy idő után a cselgáncsszövetségben nem nézték jó szemmel, hogy birkózni kezdett, ezért választás elé állítottak. "A birkózás jobban ment, több sikerélményem volt, ennél maradtam. Lehet, hogy egy laikusnak nem tetszik, hogy izzadt testek tologatják egymást egy körben, de aki csak egy kicsit is ért hozzá, észreveszi a szépségét. Nem lehet megunni, itt mindig vannak új dolgok."

A birkózás ma jó karrierlehetőséggel kecsegteti a keményebb sportokat kedvelő lányokat, akik azonban civilben cseppet sem férfiasak: nem rengenek rajtuk gyanús kötegek, alakjukon meglátszik, hogy a birkózás elsősorban a természetes mozdulatokon alapul. "Nő vagyok, úgy öltözöm és úgy is viselkedem. Én is szoktam nyavalyogni, sírni, sajnáltatni magam. Fáj, ha megütöm a mellem, de ez benne van a pakliban" - mondja az egyikük, aki a többiekkel együtt nem érti, hogy az utóbbi időben felkapott, többek által látványosnak mondott női bokszban miért veretik szét a lányok az arcukat. Nekik csak a fülükre kell vigyázniuk, arra meg ott a fülvédő. A fiúkkal kifejezetten szeretnek edzeni, mert jobban tűrik a "szadizást, és keményebben meg lehet őket markolni" - bizonyos fogásoknál.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg 2004/50.

Fotó: MTI/mob.hu

Tovább olvasom

Csapra verve – A cinkotai asszonyirtó nyomában

Nem egyszerű Budapest peremkerületében városnéző sétát szervezni, de talán könnyebb, ha az apropót az első magyar sorozatgyilkos munkássága szolgáltatja. Kiss Béla rémtettei leszorították a címlapokról az I. világháború híreit, bár ezenkívül is történt egy és más Cinkotán az elmúlt ezer évben. 

1916. május 14-én a Kis Újság nyitó oldalán a következő szalagcímeket lehetett olvasni: „A franciák véres kudarca a verduni arcvonalon”, „Az olaszok újabb súlyos veszteségei”, „A cinkotai szörnyeteg hat áldozatát felismerték”.

A címlap kétharmadát kitöltő grafikán kakastollas csendőrök, gyászruhás asszonyok és kalapos férfiak gyűrűjében hét deszkakoporsó, bennük félmeztelen női testek görcsös pózban. A részletes képaláírás: „A cinkotai temetőben a vadállatias Kiss szomorú áldozatainak tetemnézése a borzalmas bűnper egyik megindító jelenete volt”. Azt a pillanatot látjuk, amint „Csaplárné egy piros alapon sárga mintás blúzban és egy fodros hímzett alsószoknyában felismerte Pesadik Juliska ruháit, ki mint [Kiss Béla] felesége szerepelt s aztán eltette láb alól”.

A magyar bűnügyi krónika legbizarrabb esete némileg beárnyékolja a napos őszi délutánt, amelyen nekivágunk, hogy megismerjük az ezeréves Cinkotát. Kalauzunk Benedek Ágnes Kertvárosi Időutazó néven tizenhárom éve vezet helytörténeti sétákat a 16. kerületben. A találkozási pont a HÉV cinkotai megállójában kiállított régi mozdony. Cinkota Budapesthez csatolásáig önálló település volt, melyet már 1888-tól gőzüzemű HÉV kötött össze a fővárossal – ezzel közlekedett Kiss Béla bádogosmester is. Sokáig itt volt a végállomás, csak 1911-ben hosszabbították meg a vonalat Gödöllőig, és a villamosítás is akkor fejeződött be. Múltidéző járat ez, legalább két okból: egyrészt Nagyicce állomás nevében őrzi a cinkotai kántor nevezetes történetét, aki igen szerette a jóféle bort, ezért Mátyás király három furfangos kérdésére megfelelve azt kérte jutalmul, hogy Cinkotán legyen nagyobb az icce.

A másik régiség, hogy ezek a vonatok a mai napig a menetirány szerinti bal oldalon közlekednek. A háború után e viszonylag épségben megmaradt vonal esetében ugyanis túl költséges lett volna az átalakítás az 1941-ben országosan bevezetett jobb oldali irányra. Rossz ómen, hogy emiatt rendszeresen történnek itt halálos balesetek.

Benedek Ágnes Kiss Béla arcképét mutatja. Fotó: Göndör Péter

Az állomáson Benedek Ágnes jókora, kemény táblás fotóval illusztrálja az egykorú tanúvallomásokat, miszerint Kiss Béla megnyerő külsejű, hetyke legény volt. 1898-tól, 21 éves korától adott fel apróhirdetéseket, mondván, hogy jóravaló iparosemberként házasodni akar. Levelezése alapján több mint 170 nő jelentkezett nála, és legalább hetvennek házasságot ígért. Ám miután pénzüket kicsalta, lelépett, és nem volt tanácsos utánamenni: „Felhajszoltam újra, mondtam, ne tegyen szerencsétlenné, ha már nem szeret, legalább az apám jussát adja vissza, megrugdalt nagyon… a pénzemet pedig nem adta vissza” – vallotta egyik első, túlélő áldozata, aki szemlátomást olcsón megúszta.

Egy "czinikus ember"

A cinkotai bádogost tisztességes, ámbár mulatozásra hajlamos embernek ismerték, aki hölgyismerőseinek nagy számát azzal magyarázta, hogy „a szerelmükkel üldözik a nők”. Nem tudjuk, azért költözött-e ki Budapestről, mert volt valami a rovásán, de tény, hogy ekkoriban sok olyan személy élt a jó közlekedésű Cinkotán, akit a fővárosból kitiltottak. Bérelt háza és műhelye az állomással szemben, a Kerepesi út túloldalán, az egykori Kossuth (ma Vidámvásár) utca sarkán állt. Átvágunk a forgalmas kereszteződésen, és egy Reál ABC előtt állva eltűnődünk, melyik polc helyén lehetett a fáskamra meg a disznóól, ahol 1916-ban megtalálták azt a hét különböző méretű, gondosan lecinezett bádoghordót, melyekbe Kiss az áldozatait gyűjtötte. Ha a balvégzetű ház nem is, de vele szemben az egykori Weisz-féle vendéglő és szálloda (ma gyógyszertár) ma is áll, és Kiss bizonyára megfordult a Tulipánkerthez címzett fogadóban is, melynek elhíresült szlogenje szerint „csúnya a magyar, ha józan”.

A tettes nem volt ott, amikor a hordókat megtalálták. 1914-ben bevonult, és állítólag hastífuszban meghalt, ám ezt sohasem sikerült bizonyítani. Könnyen lehet, hogy elcserélte iratait a kórházban egy elhunyt társával, és identitást váltott. Több mint száz nyomozót állítottak az ügyre, orosz hadifoglyokkal ásatták föl az udvart, újabb hordók után kutatva. Kiss elmeállapotáról maga Ferenczi Sándor, a hazai pszichoanalízis atyja, Freud munkatársa készített elemzést. Szerinte nincs szó kéjgyilkosságról, és semmi nem utal arra, hogy Kiss beszámíthatatlan lett volna. Inkább afféle „czinikus ember”, az a típus, aki jókedvű és vidám, ám „a statáriális ítéletek végrehajtásánál, amikor nincs kéznél hóhér, az első felszólításra önként jelentkezik, hogy elvégzi az akasztást”. Ilyen ember sok van, teszi hozzá Ferenczi.

Sétánk a csendesebb kertvárosi mellékutcákon folytatódik, húszfős csoportunk egy kivétellel kerületi. Benedek Ágnes szerint – aki a helytörténeti gyűjtemény munkatársa és a Kertvárosi Helytörténeti Füzetek alapítója is –, nehéz idecsábítani a távolabbról érkezőket, pedig árai jóval a belvárosé alatt maradnak (a 3 órás séta 900, diákoknak/nyugdíjasoknak 700 Ft). Kínálatában szerepel több sashalmi, cinkotai, mátyásföldi és rákosszentmihályi séta, biciklis és buszos túrák, valamint a kerületi iskolásokra szabott helytörténeti kirándulás – az utóbbit idén az önkormányzat is támogatja.

Árva leányok jótevője

„Gyerekkoromban ezen az utcán végig tótok laktak”, meséli valaki, majd a kertek alatt feltűnik egy kis buddhista templom, mutatván, hogy változik a környék népessége. A hajdani Edison mozi, a falusias kisposta és a művház mellett elhaladva folyamatosan emelkedik az út: ez már a Gödöllői-dombság. Az ősparkkal körülvett Szerb Antal Gimnázium környékén már-már hegyi levegőt szívhatunk. A vöröstéglás épület eredetileg árva leányok nevelőintézetének készült 1906-ban, a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesülete kezdeményezésére. Az egylet aktív tagja, Bat­thyány Ilona cinkotai kastélyának kertjét ajánlotta fel az építkezésre.

A grófnő életét a jótékonykodás töltötte ki, talán mert a sors nem bánt vele kegyesen. Hét­éves volt, amikor apját, Batthyány Lajost kivégezték. Első házassága megromlott, ezután a környék urához, Beniczky Gáborhoz ment feleségül, aki olyannyira nagy sportember és gavallér volt, hogy 1884-re majd’ minden vagyonát eltékozolta, és öngyilkos lett.

A legnagyobb gyászt mégis kislánya, a három­éves Lea elvesztése jelentette számára. A park egy csendes zugában megkeressük a közelmúltban felújított 1883-as síremléket. (A grófnő halálakor, 1929-ben Lea maradványait is áthelyezték a Batthyány-mauzóleumba.)

Az I. világháború végén sikeresen mentették át az épületbe a pozsonyi tanítóképzőt. Az öntudatos igazgatónő, Tabódy Ida nem adta át a cseh katonáknak a pozsonyi kulcsokat, hanem magával hozta őket, és gyászszalagon őrizték Cinkotán. A rangos intézményben Bartóktól Bárdosi Lajoson át Auguszta főhercegnőig számos arisztokrata, politikus és művész megfordult.

Nem csak a gimnáziumot köszönhetik a helyiek Batthyány Ilonának. Még élt Beniczky, amikor birtokaikon megkezdődött a mátyásföldi nyaralótelep kialakítása: a patinás villanegyed ma is a főváros éke. A grófnő az I. világháború alatt kórházat alapított, a sebesültek gondozásában személyesen is részt vett. Kiss Bélával is dolgoztatott, akit másokhoz hasonlóan ő is megbízható embernek ismert.

Hétszer felakasztani

1916 májusában a közszemlére tett holttestek azonosítására sorra érkeztek az eltűnt rokonaik után kutatók, és valóságos népvándorlás indult a temetésre. „A helyiérdekű vasút fennállása óta annyi ember még nem ment ki Czinkotára, mint ma… Nyolc különvonatot kellett indítanom… Máskor minden félórában indul egy vonat Czinkota felé, ma délután tizenöt percenként indultak a villamosok, és az utasok heringek módjára szorongtak”, nyilatkozott az Ujságnak a HÉV budapesti állomásvezetője.

Az eseményekről minden országos és helyi lap beszámolt. A szenzáció tálalásán túlmenően kisebbfajta társadalmi vita bontakozott ki arról, vajon miért nem szúrt szemet senkinek egy csomó cselédlány eltűnése. Miért nem mozdították a hatóságok tíz éven át a fülük botját sem, holott az egyik szomszéd már 1906-ban feljelentést tett, mert sikolyokat és hörgést hallott kiszűrődni a házból? Az okok közt felmerült a nők, kivált a cselédek alacsony megbecsültsége. A Népszava álláspontja szerint Kiss Béla „menyasszonyai” végeredményben a magántulajdon áldozatai, hisz’ „a mai társadalmi rend kezére járt a paráznának, amikor nemileg kiéhezett, férfibolond, az első szóra magát rongyként odavető nőket nevel, és kezére járt a gyilkosnak, amikor megteremtette a cselédet. A cselédnek a lichthof a barátja, munkatársa a mosogatórongy, szerelmese a konyha hideg kövére dobott szalmazsák.”

A riporterek közt ott volt az Ujság számára tudósító Karinthy Frigyes, aki a temetésen tapasztalt lincshangulatot („ha most itt lenne a gyilkos, le kellene ütni, ízekre szedni, hétszer felakasztani, kitépni a beleit és a nyaka köré tekerni”) ironikus ugródeszkaként használta pacifista eszmék terjesztésére, mondván, a bosszú újabb vérontást szül, és az erőszak folytatódik „az idők végezetéig”. Figyelemre méltó, már-már eretnek gondolat volt ez egy olyan háború közepén, amely Ferenc Ferdinánd halálát indult megbosszulni.

Utunk a katolikus templomhoz vezet, melynek bádogozásán annak idején Kiss Béla is szorgoskodott. Rajna László helytörténész tart itt előadást, stílusosan a bűnbánat témájára felfűzve. A templomot 1747-ben Mária Terézia rendeletére építtette penitencia gyanánt az egyik Beniczky gróf, amiért korábban elhajtott a kapujából egy kolduló szerzetest. Nem véletlen, hogy a „parasztbarokk” templom bűnbánó Mária Magdolnáról kapta a nevét, és a faragott oltár hiányos öltözetű főalakja is a megdicsőült parázna asszony, míg egy térdeplő mellékalakban a töredelmes grófot ismerhetjük fel. Ezen a ponton Benedek Ágnes új oldaláról mutatkozik be: elmélyülésünket (és meglepetésünket) fokozandó felszökken a karzatra, és játszik nekünk egy kis Bachot az orgonán.

A plébánia hímzett falvédőgyűjteményének megtekintése után, már szürkületben érjük el Cinkota legmagasabb pontját, az erődített támfalakkal körülvett műemléki evangélikus templomot. Az ezeréves Cinkota legrégibb emléke ez, elődjének építését Szent István rendelte el, majd a tatárjárás után pusztulni kezdett. Egy ideig reformátusok használták, majd az 1699-ben betelepített, zömében szlovák evangélikusok rendbe hozták, és elnyerte mai formáját. A templom mögötti, elhagyott Öreg temetőben már elemlámpával és telefonjaink fényében teszünk egy kis kört. A sírkertet birtokba vette az erdő, fák törik át a köveket, a súlyos fedlapok egy része félretolva, alattuk tátongó sírgödör. Minden út ide vezet: megtaláljuk néhány Beniczky uraság feledésbe merült sírját és Tabódy Ida felújított emlékhelyét, de valahol itt nyugszanak Petőfi anyai ági rokonai (a cinkotai Hrúz-ház helyén, ahol a költő is megfordult, ma emléktábla van) és nem utolsósorban Kiss Béla áldozatai is.

A „cinkotai kékszakáll” története már a maga korában kultikussá vált, szárnyára vette a krajcáros ponyvairodalom, a józsefvárosi búcsúban széltében-hosszában énekelték a szomorú dalokat az árusok. A legendák szerint több tucat áldozata lehetett; segédje, akiről nem sikerült bizonyítani, hogy bűntársa volt, egyszer azzal dicsekedett, hogy gazdája ismeretlen címekre küldött el lezárt hordókat. Külföldi karrierjét elősegítette, hogy neve angolul „csókot” jelent; német területen Bela Küssként híresült el. Évekkel később is felfedezni vélték a Margit hídon, a Francia Idegenlégióban, a Time Square-en. A szemfülesek szerint 1936-ban a hatvanas éveiben járó Kiss házmester a New York-i Hatodik sugárút egy bérházában.

Orosz Ildikó

A cikk és a második fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/45).
Nem archív fotók: Göndör Péter (2, 3, 5)
Ezzel, és két másik írásommal (itt és itt) Zsigmond Márta médiadíj kaptam 2015-ben.

Tovább olvasom

„Mint kutyaszarba lépni” – Interjú Deborah E. Lipstadt történész, holokausztkutatóval

Deborah Lipstadt amerikai történésszel 2014-ben beszélgettem a CEU és a Tom Lantos Intézet szervezte A holokausztemlékezet jövője című konferencián a nemzetközi szintű holokauszkutatás, a tagadás és a felelősség kérdéseiről, meg persze a nevezetes Irving-perről.

Melyek ma a holokausztkutatás aktuális témái?

Deborah Lipstadt: Rendszeresen megfordulok a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban tanácsadóként, kutatóként, és rengeteg fiatal kutatót látok, akik különböző nyelvterületekről érkezve a holokauszt egy-egy kis szeletét dolgozzák fel. Hasonlóan ahhoz, ahogy Kálmán Gábor filmje egyetlen város hatszáz fős zsidó közösségének állít emléket. (A kaliforniai rendező szülővárosa, Kalocsa zsidóságának deportálásáról készített dokumentumfilmet Egyszer volt...címmel, melyhez módszertani segédanyag készül a magyar iskolák számára - O. I.) A holokausztkutatók első két generációja a "makrót" tárta fel, a mai kutatások a kisebb településekre és az egyéni sorsokra fókuszálnak.

Jelentős erőfeszítés irányul a szemtanúk visszaemlékezéseinek rögzítésére, amelynek utolsó pillanataiban vagyunk.

Így van, a francia Patrick Desbois atya például a maga jellegzetes, fehér papi gallérjában Ukrajna és Fehéroroszország kis városait, falvait járja, idős emberek - nem áldozatok, hanem szemtanúk és résztvevők - beszámolóit dokumentálja, igyekszik feltárni a kisebb, tízes-százas nagyságrendű tömegsírokat.

Fotó: Galló Rita

Az ön neve összefonódott a holokauszttagadás elleni küzdelemmel. Mennyire tartja ezt jelentős problémának ma, és milyen változást lát az elmúlt időszakban?

Nézetem szerint létezik a tagadásnak hardcore és softcore formája (Lipstadt szándékosan használja a pornográfiában szokásos megkülönböztetést, szerinte a holokauszttagadás a történelem "pornografikus értelmezése" - O. I.). Keményvonalas tagadás az, amelyet David Irving is képvisel: a gázkamrák sosem léteztek, a nácik nem akarták megsemmisíteni a zsidóságot, a hatmillió áldozat túlzó szám és így tovább. Manapság azonban néhány volt szocialista országban, például Magyarországon és Litvániában, terjedőben van a tagadás egy képlékenyebb formája, melynek lényege a történelem átírása. Ezek a szólamok nem vitatják a holokauszt tényét, de kizárólag a németekre hárítják a felelősséget, és azt hangoztatják, hogy "mindannyian áldozatok voltunk". Holott nyilvánvaló, hogy Magyarországon például, ahová Eichmann két-háromszáz emberrel vonult be 1944 márciusában, nem lett volna lehetséges 55 nap alatt csaknem 500 ezer zsidó deportálása a helyi hatóságok és a lakosság jelentős részének segítsége nélkül.

Mi a helyzet a nyugati országokkal?

Ott inkább aktuálpolitikai célokra használják a holokausztot, hamis egyenlőségjelet tesznek az izraeli katonák és a nácik, Sharon és Hitler közé. Természetesen az izraeli politika bírálata maximálisan indokolt, és tény, hogy az izraeli katonák szörnyű dolgokat is műveltek. Ezzel együtt nincs szó palesztin népirtásról, az ilyen összehasonlítások célja a múltbeli események súlyának kisebbítése.

A háború végén a nácik rengeteg bizonyítékot megsemmisítettek, és a szovjet adatok sem a megbízhatóságukról voltak híresek. A hamisítás ma is probléma?

Dokumentumokat hamisítani ma gyakorlatilag lehetetlen, de nem volt könnyű a háború után sem. Néhány perben felmerültek hamis iratok, de ritkán, inkább a hiteles információk visszatartása volt probléma. A holokauszt a világ legjobban dokumentált népirtása. Egyébként az Irving-perben szándékosan nem használtunk szemtanúi beszámolókat a bizonyítás során. Nem mintha ezek ne volnának nagyon fontosak, de meg akartuk mutatni, hogy minden, ami történt, dokumentumokkal igazolható.

Perbe fogott történelem

Deborah E. Lipstadt az atlantai Emory Egyetem történészprofesszora, az Egyesült Államok Holokauszt Emlékbizottságának tagja. 1947-ben született New Yorkban. 1993-ban jelent meg Denying the Holocaust (Holokauszttagadás) című könyve, melynek nyomán David Irving beperelte őt és a Penguin kiadót rágalmazásért, amiért holokauszttagadónak, Hitler-apologétának nevezik.

A nagy nemzetközi érdeklődéstől kísért per öt évig tartott, neves szakértők dokumentumok garmadáját sorakoztatták fel a bizonyítási eljárásban. A 2000-ben kihirdetett több száz oldalas ítélet Lipstadtnak ad igazat, kimondja egyebek mellett, hogy Irving ideológiai megfontolásból szándékosan ferdített el és manipulált történelmi tényeket; Hitlert indokolatlanul kedvezőbb beállításba helyezte; aktív holokauszttagadó, antiszemita, rasszista és szélsőjobboldali, neonáci csoportokkal érintkezik. Lipstadt megírta a per történetét (History on Trial, 2006, Perbe fogott történelem), amelyből jelenleg filmet forgat a BBC.

Lipstadt igazgatja a holokauszttagadók érveit cáfoló hdot.org weboldalt, mely részben elérhető arab, török, fárszi és orosz nyelven is. Az áltörténész és botrányhős David Irving egyébként többször járt Magyarországon a MIÉP meghívására, 2003-ban a köztévé Éjjeli menedék című (utóbb megszűnt) műsorában Siklósi Beatrixnak nyilatkozott a magyarországi 1956-os eseményekről, melyekről antiszemita értelmezést írt.

Az Irving-perben az izraeli kormány az ön védőinek rendelkezésére bocsátotta Eichmann naplóját, amit 38 éven át hét lakat alatt őriztek. Mennyiben volt ez jelentős pillanat a per szempontjából?

Eichmann a tárgyalás után, a börtönben, a fellebbezésre várva írta ezeket a visszaemlékezéseket, amelyekben sok mindenről beszél, többek közt a gázkamrákról. Christopher Browning történész a per során egy nagyon fontos elemzésben összevetett bizonyos szövegrészeket, és kimutatta, hogyan próbálja Eichmann takargatni saját felelősségét. A per egyik legnagyobb hozadékának tartom, hogy sikerült elérni, hogy ezek a dokumentumok a történészek számára hozzáférhetővé váljanak. Ma már az interneten is elérhetők.

Felmerült önben valaha, hogy elveszítheti a pert? A brit törvények értelmében önnek kellett bizonyítania, hogy amit állít, az nem alaptalan rágalom.

Nehéz ügy volt. Míg Amerikában Irving-nak kellett volna bizonyítania, hogy én hazudok, Nagy-Britanniában engem terhelt a bizonyítás felelőssége. A tárgyalás előtt valóban tartottam attól, hogy a bíró majd túlzottan fair akar lenni Irving-nal, különösen, mivel egyedül állt szemben az én ügyvédi csapatommal. Persze neki is voltak ügyvédei a háttérben, és a fellebbezésnél már ők képviselték, de első fokon saját magát képviselte. Imádta, hogy mindennap odaállhat, és előadhatja magát. Egyszer például, a meghallgatások utolsó napján, "mein Führernek" szólította a bírót. A teremben háromszáz ember kapta fel a fejét. Pillanatnyi csend után kitört a nevetés, ez már teljes agyrém volt.

Következetesen visszautasítja, hogy nyilvánosan vitatkozzon Irving-nal, és a tárgyaláson sem szólt egy szót sem. Miért?

Szerettem volna felszólalni a bíróság előtt, de a rágalmazási perek sztenderd ügymenete szerint az alperest nincs értelme kiállítani a bíróság elé. Én sem kaptam lehetőséget, a védelem dolga volt, hogy bizonyítsa a könyvemben leírtak megalapozottságát. A kérdés másik fele, hogy egyébként miért nem vitatkozom Irving-nal: mert egy hazug emberrel nem lehet vitatkozni. Természetesen egy dokumentumot lehet többféleképpen értelmezni, de nem lehet róla mindenfélét kitalálni. A bíróságon bebizonyítottuk, hogy Irving hazudik. Ha valahol az áll: X, arról azt mondja: Z. Egy értelmes vita alapja az, hogy ha nem is értünk egyet, mindketten igazat mondunk.

David Irving elvesztette a Lipstadt ellen indított perét

Irving az ítélet után is olyan magabiztosan nyilatkozott, mintha ő nyert volna. Ön hogyan értékeli a per jelentőségét 14 év távlatából?

Irving nemcsak holokauszttagadó, de a bírósági ítéletet is tagadja. Én úgy látom, az, hogy Angliában egy bíró a legfelsőbb bíróságon kimondta, hogy amit Irving és a többi holokauszttagadó állít: hazugság, a történelem szándékos és szisztematikus eltorzítása, nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy a keményvonalas tagadást sikerült visszaszorítani. Sokan, akik addig fél füllel odafigyeltek Irving-ra, ezután végképp negligálták.

Amikor Irving-t 2006-ban Ausztriában letartóztatták, ön csak annyit mondott: "Irving? Engedjék haza." Miért ellenzi a holokauszttagadás büntetőjogi szankcionálását?

Mert szimpátiát ébreszt a tagadó iránt. Másrészt az emberek azt gondolhatnák, hogy azért támogatom a büntetőjogi eszközöket, mert félek, hogy "kiderül az igazság". Szó sincs róla, én a szólásszabadság híve vagyok. Ahogy Emerson mondta, az ostoba következetesség a kisszerű elmék kísértő szelleme. Én vállalom, hogy ilyen értelemben következetlen vagyok. Megértem, miért büntetik Németországban, Ausztriában, Lengyelországban (és Magyarországon - O. I.) a holokauszttagadást - hiszen effektíve itt történt meg -, de szerintem nem célravezető. Irving a börtön után mindenütt úgy jelent meg, mint áldozat. Mintha nem ő lett volna, aki engem beperelt! Ráadásul előzetesen meg akart velem egyezni: azt mondta, ha a könyvem öszszes példányát visszavonják és bezúzzák, eláll a pertől. Tehát ő próbált meg engem elhallgattatni. Ehhez képest a börtön után ő lett a szólásszabadság bajnoka.

A konferencián az egyik ügyvédjét idézve úgy fogalmazott, a holokauszttagadás olyan, mint kutyaszarba lépni: nem okoz különösebb gondot, csak ha elmulasztjuk lepucolni a cipőnket.

Minden rasszista megnyilvánulásra igaz a Ku-Klux-Klantól a Jobbikig, hogy nem szabad neki nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amit megérdemel.

Első könyvében (Beyond Belief: The American Press and the Coming of the Holocaust 1933-1945) azt kutatta, mit tudhatott az amerikai közvélemény a holokausztról a háború előtt és alatt.

Rengeteg információ állt rendelkezésre, de az erről szóló híreket nem hozták vezető helyen. Rendszerint egymondatos, "mínuszos" hírek jelentek meg valahol a tizennyolcadik oldalon. A Chicago Tribune belsejében például: "Kétmillió zsidó áldozata van a nácizmusnak". Ha egyáltalán elolvasta az ember, akkor sem gondolta, hogy igaz. A holokauszt még a nürnbergi per idején sem számított központi kérdésnek, csak járulékos veszteségnek. Az Eichmann-per után irányult rá nagyobb figyelem, a háború utáni generáció kezdte mélyebben megérteni a nácizmus lényegét. Ami több mint egyszerű antiszemitizmus - a nácikat megszállott vágy hajtotta a zsidóság kiirtására. Gondoljuk el, hogy 1944 nyarán, a normandiai partraszállás és Kijev felszabadítása után, a szövetségesek szűkülő gyűrűjében a nácik még hajóra szállnak, elmennek Rodoszra, és deportálják az ottani teljes zsidóságot, amely egy 2300-2500 éves, valószínűleg még a rómainál is régebbi közösség volt. De ugyanez a megszállottság látszik Magyarországon is: amikor már egyértelmű, hogy vége, Eichmann még akkor is idejön, hogy befejezze "a munkát".

A konferencián elhangzott, hogy az elmúlt két évtizedben a holokauszt a közös európai múlt és identitás fontos tényezőjévé vált. A volt szocialista országokban történt néhány állami szintű felelősségbeismerés és bocsánatkérés, de Franciaország is átértékelte a saját szerepét. Mi a helyzet az Egyesült Államokban?

Érezhető a szándék saját felelősségünk újragondolására. A washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum felavatásakor Bill Clinton felállt, és azt mondta: nem tettünk meg mindent, amit lehetett volna. Egy másik alkalommal George W. Bush megnézte a Jad Vasemben azokat a légi felvételeket, amelyeket 1944 júniusában amerikai repülők Auschwitzról készítettek. Odahívta Condoleezza Rice-t, és azt mondta: "Ezt le kellett volna bombáznunk." Jimmy Carter a Holokauszt Bizottság megalapításakor is beszélt Amerika kudarcairól. Megakadályozhatta-e volna Amerika a történteket? Kétlem. Tehetett-e volna többet? Feltétlenül. Minden országnak meg kell vizsgálnia a saját szerepét. Vajon ha Magyarország visszautasítja az együttműködést Eichmannékkal, megelőzhető lett volna a zsidóság deportálása? Talán igen. Bár a magyarok már Horthy alatt sem bántak kedvesen a zsidókkal, de ezt maguk úgyis jobban tudják... Rengeteg ember volt haszonélvezője a zsidók jogfosztásának és deportálásának, akár csak úgy, hogy átment a szomszédba, és hazavitt ezt-azt. Amerika szerepe kisebb, de nekünk is át kell gondolnunk, hol hibáztunk. A hangsúly nem az ítélkezésen, hanem az elemzésen és az értékelésen van.

Orosz Ildikó

Fotó: Galló Rita (1), http://www.fpp.co.uk (2)

Az interjú és az 1. fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/25.).

Tovább olvasom

Karrierváltásból jeles – Pályaelhagyók és újrakezdők régen és ma

A kisgyerek szerepjátékok sorában készül fel az életre, és minden gond nélkül változik át doktor néniből balerinává, aszfaltozóból űrhajóssá. Számára még minden foglalkozás egyformán értékes, és közöttük könnyű az átjárás. Felnőve már jóval nehezebb a váltás – de korántsem lehetetlen.

„Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni” – ezeket a sorokat Görgey Artúr (balra) vetette papírra.

Kevéssé ismert, hogy a szabadságharc tábornoka és hadügyminisztere vegyész szeretett volna lenni, de apja katonai pályára kényszerítette. Az apa halála után rögvest félretette a kardot, és régi álmának megfelelően kémiát kezdett tanulni. Jelentős tudományos eredményeket ért el, előkelő folyóiratokban publikált, ám éppen akkor, amikor megpályázta a Műegyetem tanszékvezető professzori állását, a történelem közbeszólt. A szabadságharc után még közel hetven évig figyelemmel kísérte a kémia fejlődést, de tudományos karrierjét már nem folytathatta.

Változni, váltani

Az élet kisebb-nagyobb változások sorozata: összebútorozás, szétválás, új élet egy másik városban, másik országban. Gyermek születik, iskolába megy, kirepül. Váltunk parfümöt és nőgyógyászt, elvesztünk egy fontos embert, befogadunk egy gazdátlan kutyát. Előléptetnek, elbocsátanak, vállalkozunk, elegünk lesz. Egy jelentősebb váltás új világokat nyithat meg, más kapuk örökre bezárulhatnak.

 „Változni, váltani, megújulni – ez nagyon ősi, archaikus vágya az embernek. Életünk során folyamatosan változunk, de ritka az, aki igazán nagyon tud és mer váltani. Ennek hátterében az áll, hogy az ismert helyzet mindig ad egyfajta biztonságérzetet, amit nem szívesen hagyunk ott bizonytalanért, még akkor sem, ha a régi esetleg nem elégít ki tökéletesen. Van, aki könnyebben vált, van, aki nehezebben, ami részben alkat, részben a tanult minták, a szocializáció a függvénye” – mondja Szőke Katalin pszichológus (a képen jobbra). A karrierváltás hátterében számos tényező állhat, például a kiteljesedés vágya, gazdasági kényszer, magánéleti krízis vagy valamilyen trauma, például betegség.

Festőből diktátor, grófból taxisofőr

A világtörténelem bővelkedik olyan példákban, amikor valaki egészen máshonnan indult, mint ahová – saját akaratából, vagy a sors szeszélye folytán – megérkezett. Dávid király eredetileg pásztor volt, akit kedvezőtlen testalkata miatt nem engedtek harcolni, mégis Júdea egyik legnagyobb uralkodója lett. Nem mellékesen ügyesen bánt a hárfával, és ihletett zsoltárokat hagyományozott az utókorra. Csontváry patikussegéd volt, bár mindig festő akart lenni. A szimbolista költő, Arthur Rimbaud a nagy abbahagyók táborát erősíti: irodalmi karrierje mindössze huszonegy éves koráig tartott, ezután zsoldosnak állt a holland gyarmati seregbe, beutazta a világot, kávéval, bőrrel, fegyverrel kereskedett, és soha többé nem írt egy sort sem.

Nem minden pályamódosítással járt jól a világ. Hitler festőnek készült, akvarelljei ma is rendszeresen felbukkannak különböző aukciósházak kínálatában. Miután a bécsi Művészeti Akadémia kétszer is elutasította, képeslapokat gyártott, építkezéseken dolgozott segédmunkásként, és hajléktalanszállón is lakott. Csak amikor művészi ambíciói végképp megfeneklettek, próbált szerencsét a bajor hadseregben.

Ez a Hitler-akvarell 162 ezer dollárért kelt el egy árverésen 2014-ben.
1914-ben készült, a régi müncheni városházát ábrázolja.

A grúz Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit pedig anyja komoly áldozatok árán papi szemináriumba íratta, de végül nem öltötte fel a reverendát, hanem Sztálinként csinált acélos karriert. Míg az ő csillaga felemelkedett, másoké leáldozott: az 1917-es forradalom után az orosz arisztokrácia életben maradt (és életképes) tagjai a legkülönbözőbb polgári foglalkozásokban kezdtek új életet – toposszá vált az orosz grófból lett párizsi taxisofőr esete.

Több lábon

Felmérések szerint a magyarok mobilitási hajlandósága rendkívül alacsony, pedig napjainkban egye nagyobb szükség lenne a munkaerő-piaci rugalmasságra. Kulcsszó az élethosszig tartó tanulás, és a több lábon állás. Professzionális tanácsadó cégek, személyi coach-ok segíti azokat, akik szabad választásukból, vagy kényszerűségből szakmát szeretnének váltani.

Juhos Andrea karriertanácsadó, a DBM Magyarország vezető partnere (a képen jobbra) szerint a karrierváltás ideális esetben folyamatosan valósul meg. „Akkor érdemes elkezdeni az orientálódást egy új terület felé, amikor az embernek biztos állása van, és jól érzi magát a bőrében, nem akkor, amikor már nyomás nehezedik rá, hogy váltson. Ha szeretnénk egy hobbit pénzkereső tevékenységre váltani, akkor erre alaposan fel kell készülni” – mondja a szakember. Ha valaki pénzügyi menedzserként érdeklődik az értékes szőnyegek iránt, érdemes elvégeznie egy ezzel kapcsolatos tanfolyamot, és mindent megtanulnia a szőnyegekkel kapcsolatban. Így könnyebben kezdhet bele, mondjuk; egy szőnyegbecsüs karrierbe, ha egyszer ehhez támad kedve vagy a szükség úgy hozza.

A szakember szerint egy komplett karrierváltás 2,5-3 évet vesz igénybe, ennyi idő alatt remélhető, hogy az új hivatásból körülbelül olyan szinten meg lehet élni, ahogy az előzőből. Ez természetesen rövidebb, ha valaki csak munkakört vált, például az értékesítésben eltöltött évek után marketing területen akar elhelyezkedni, és hosszabb, ha a korábbitól eltérő ágazatban próbál szerencsét. Egy új szakma megtanulása, egy önálló vállalkozás beindítása nem csak éveket vesz igénybe, de jelentős anyagi áldozattal is jár.

Juhos Andrea megrendelői főként olyan multinacionális vállalatok, amelyek személyre szabott álláskeresési tanácsadást biztosítanak jól teljesítő, önhibájukon kívül leépített alkalmazottaiknak. Ez az ún. outplacement gyakorlata, amely hazánkban is kezd meghonosodni, bár egyelőre inkább csak a nagy nemzetközi cégek engedhetik meg maguknak. Az elbocsátott alkalmazottak néhány hónaptól egy évig terjedő karriertanácsadási programon vehetnek részt, ahol minden téren segítik az átállásukat: a motivációk, vágyak feltérképezésétől az önéletrajz elkészítésén át egy esetleges új vállalkozás üzleti tervének megvitatásáig. Az elbocsátott közép- és felső vezetők nem ritkán tanácsadóként kezdenek dolgozni, megvásárolnak egy franchise-t, vagy létrehozzák egy külföldi cég magyar szervezetét, de volt már gyógyszercégtől elbocsátott értékesítési menedzser, aki biogazdálkodásba fogott Zalában, egy kisebb multi vezetője pedig saját pékséget nyitott.

Az életpálya mint patchwork

Érdekes, hogy míg a DBM statisztikái szerint a karrierváltás előtt állóknak az Egyesült Államokban körülbelül 30-35 százaléka, Európában pedig 20 százaléka gondolkodik önálló vállalkozás elindításában, addig Magyarországon ez az arány mindössze 2 százalék. Ennek részben történelmi okai vannak: itt negyven éven át nem létezett vállalkozói kultúra; egy másik ok pedig a kedvezőtlen adózási rendszerben keresendő. Emellett a magyarok többségének csekély a vállalkozói létformához szükséges bizonytalanság-tűrő képessége, ezért szívesebben marad alkalmazotti státuszban.

Pedig ma már nagyon ritka, hogy valaki elszegődik egy vállalathoz, és onnan megy nyugdíjba. Egyre inkább a rugalmas foglalkoztatás a cél, az életpálya pedig gyakran nem a megszokott módon építkezik, hanem olyan, mint egy patchwork: az ember néhány évet eltölt egy helyen, aztán vált, kipróbálja magát külföldön, visszajön, gyereket szül, megtanul egy új szakmát, és így tovább. Juhos Andrea szerint mindenki profitál abból, ha a munkavállaló időről-időre vált: kipróbálja magát alkalmazottként és vállalkozóként, külföldön és belföldön, a közszférában, a versenyszférában és a civileknél.

Ifjan Humphrey Bogart mellett színészkedett az Egyesült Államok 40. elnöke, Ronald Reagan.

A karriertanácsadó öt legfontosabb kérdése

1.    Mi volt eddigi szakmai karrierjének 3 legemlékezetesebb pillanata, és miért? Ez a kérdés arra ösztönzi a karrierváltásban gondolkodót, hogy megfogalmazza saját magának azokat a feladatokat, projekteket, leírja a környezetet, a szervezetet, ahol leginkább ki tudta bontakoztatni képességeit és ahol a legjobban érezte magát.
2.   Mi az az öt dolog, amire a legbüszkébb a szakmai életében, és mi tette ezeket lehetővé? A sikertörténetek, az eredmények felsorolása nagyban segíti a résztvevőt abban, hogy ezek révén pontosítsa magában erősségeit, kiemelkedő képességeit és kompetenciáit.  Ezekre építve fogalmazhat meg magának egy jövőképet.
3.    Jelenlegi tevékenységei, feladatai közül melyeket szeretne a jövőben is végezni és mit szeretne mindenképp abbahagyni? Ez a kérdés abban segít, hogy mindketten lássuk: nagy karrier váltásra készül-e az illető vagy csak inkább valamilyen más közeget, részben más feladatokat képzel-e el magának.
4.    Ha egyáltalán nem volna szüksége pénzre, hogyan és mivel töltené az idejét? Ebből a kérdésből a vágyakról, a szenvedéllyel és kedvvel végzett tevékenységekről kap képet a tanácsadó.
5.    Képzelje el magát 5 év múlva, egy Ön számára ideális környezetben.  Hol van, mit lát, ki van Ön körül, milyen tevékenységeket végez? A pszichológia gyakran használja a vizualizáció eszközét: a beszélgetőtársat arra kérjük, képzelje el álmai megvalósulását.  Ez a kérdés abban segíti a karrierváltót, hogy megfogalmazza magának, mit is szeretne valójában.

Bye-bye, multi!

Az utóbbi években egyre több példát látunk arra, hogy sikeres vezetők otthagyják a nagyvállalatokat. Azok, akik a rendszerváltás után nagyobb, jellemzően multinacionális cégekhez szegődtek, és gyorsan vezető pozíciókba kerültek, 15-20 év elteltével már nem ritkán vágynak valami újra, miközben nincs továbblépési lehetőségük. Ennek a generációnak a tagjai közt nem ritka motivációvesztés, a kiégés. A nagyvállalatokat elhagyók egy része önálló vállalkozásba kezd korábbi területén, más része elsajátít egy régen vágyott új szakmát, és egyre vonzóbb terep a lassan felnőtt korba lépő hazai civil szféra is.

Molnár Attila, a Bátor Tábor ügyvezetője tizenöt évig multinacionális nagyvállalatoknál töltött be nemzetközi vezetői pozíciókat, majd 2010-ben új kihívásokra vágyva csatlakozott az alapítványhoz. Ma tapasztalatát a daganatos és krónikusan beteg gyermeket élményterápiája érdekében hasznosítja. Fontos volt számára, hogy az alapítvány célkitűzése szerint éppen olyan professzionális szervezetként működik, mint egy nagyvállalat, csak a cél nem a profit, hanem egy nemes ügy. 

16 és 50+ között

Egy közelmúltban készült kutatás során 51, jelentős karrierváltáson átment vezetővel készítettek életút interjút. Megkülönböztették a multinacionális cégeket elhagyókat, a multikba lépőket, az eredeti szakmájukhoz visszatérőket, az „ugrálókat”, a civil szférába váltókat és a civil szférát elhagyókat (Karrierváltók kutatás 2007-2009).  Kimutatták, hogy a váltások gyakran magánéleti eseményhez, illetve jellemző életszakaszokhoz köthetőek. A 16–25 évesek még keresik a nekik való pályát, ilyenkor a váltás oka többnyire az, ha valaki nem tanulhatja a vágyott szakmát vagy nem tud elhelyezkedni. Előfordul, hogy elhagyják a szülői nyomásra vagy tiszteletből választott szakmát. Érdemes megemlíteni, különösen idén, az Önkéntesség Európai Évében: külföldön bevett gyakorlat, hogy a fiatalok a középiskola után, az egyetem előtt egy ideig – jellemzően egy évig – önkéntes munkát vállalnak. Ez jelentősen csökkenti a karrierbizonytalanságot, vagyis annak valószínűségét, hogy valaki a továbbtanulásnál rosszul dönt. A fiatal pályaelhagyók problémája nem csak személyes ügy: jelentős terhet ró a társadalomra képzésük, átképzésük.

A 25-30 évesek legtöbbször kiábrándulásból startolnak át másik vágányra, 30 és 35 év között pedig a magánéleti krízis kerül előtérbe. A karrierváltás szempontjából kiemelt időszak a 35-40 éves kor, az életpálya-középi válság ideje, amikor a legtöbb váltás történik, különösen a multikat elhagyó vezetők körében. Az újra, másra vágyó menedzsernek ekkor már van elég pénze és kapcsolati tőkéje egy kiugráshoz, de elege van a mókuskerékből és fél, hogy később nehezebb dolga lesz. Ebben az életszakaszban fontos motiváció a perspektívakeresés és a függetlenség iránti vágy. Negyven-ötven éves korban zárulnak a karrierívek, de még nem késő belevágni egy régen áhított szakmába.

A kiégés persze nem csak a felsővezetőket sújthatja, hanem nagyon gyakran a szociális munkásokat, a tanárokat és a segítő szakmákban dolgozókat is – nem ritka, hogy ők is lemerülnek és pályaelhagyók lesznek, akár úgy, hogy a „kiugrókkal” ellentétes folyamatban belépnek az üzleti szférába.

Arthur Rimbaud, pályaelhagyó szimbolista költő.
21 évesen letette a lantot, zsoldos, majd kávé- és fegyverkereskedő vált belőle.

Sosem késő

Ma is tartja magát az a nézet, hogy legalább hétévente munkahelyet kell váltani, mert az frissen tartja a szellemet. Szőke Katalin pszichológus szerint a többszörös karrierváltás nem jelent problémát, ha organikusan következik a személyiség fejlődéséből, az igények, motivációk változásából. Az azonban mindenképpen sérült vagy bizonytalan személyiségre vall, ha valaki minduntalan valami újba fog, de semmi sem tudja tartósan kielégíteni.

Kutatások alapján a férfiakat gyakrabban vezérlik egzisztenciális, érvényesülési okok, a nőket pedig a munka és magánélet összeegyeztetésének nehézsége készteti váltásra. Juhos Andrea szerint annak ellenére, hogy a nők inkább a biztonságra szocializálódtak, mégis jobban tűrik a karrierváltással járó nehézségeket, mint a férfiak. Könnyebben meg tudják osztani aggodalmaikat családjukkal, barátaikkal, és bátrabban kérnek szakmai segítséget is. A nők számára a gyermekszülés időszaka jó alkalom lehet a tanulásra, és egy esetleges váltás előkészítésére is. A kismamák egy része már a gyerekvállalás idén belevág bizonyos – olykor csak átmenetinek tekintett – tevékenységekbe, például a természetgyógyászat, a multi-level marketing (Amway és társai) vagy akár a babaruha-kereskedés területén.

Tőlünk nyugatra természetes, hogy az emberek nyugdíjasként is aktív, tartalmas életet élnek, képesek váltani és kiteljesedni különböző hobbikban. Amerikában senki nem lepődik meg, ha valaki 70 évesen beül az iskolapadba, hogy megtanuljon valamit, amire korábban nem jutott ideje. Nálunk sajnos még mindig általános, hogy aki kilép a munkaerő-piacról, azt az egész társadalom „leírja”. Mindannyiunk felelőssége, hogy az új élet lehetősége idős korban se vesszen el.

A munka szerencsés esetben nem pusztán pénzkereset, hanem az önmegvalósítás eszköze és örömforrás. Ha nem így érzünk, akkor mindenképpen érdemes elgondolkoznunk, hogy a megfelelő irányba tartunk-e. A sikeres karrierváltás alapja az érdeklődés, a nyitottság, az önbizalom, és a hit abban, amit csinálni szeretnénk.

Orosz Ildikó

Kiből lesz a cserebogár?

• Gautama Sziddhárta királyfi huszonkilenc évesen döntötte el, hogy otthagyja kényelmesen kipárnázott életét, feleségét és gyermekét, hogy az igazság keresésének szentelje magát. Hat év múlva megvilágosodott, és kiérdemelte a Buddha nevet. 

• Állástalan tanárként álmodta meg Harry Potter figuráját J. K. Rowling, Bartos Erika pedig építészből vált a legismertebb hazai gyerekkönyv-íróvá. 

• Joseph Conrad, a lengyel születésű angol író húsz évig tengerészként kereste a kenyerét, majd otthagyta a nagy kékséget, leült az íróasztalhoz és remekműveket alkotott. Az írás mellett az orvoslást is magas fokon művelte Németh László, Csáth Géza, Csehov és Bulgakov. 

• Humprey Bogart mellől, a filmvászonról katapultált az Egyesült Államok elnöki székébe Ronald Reagan. 

• Az írás mellett az orvoslást is magas fokon művelte Csehov és Bugakov; Ljudmila Ulickaját viszont politikai okokból bocsátották el genetikusi állásából, ahová többé nem térhetett vissza.

• Pataki Ági, Magyarország első szupermodellje, a Fabulon arca, sikeres üzletasszony lett: előbb divatüzletet nyitott, ma pedig filmproducer.  

• Nem hagyta abba a zenélést Grandpierre Attila asztrofizikus, aki két és fél évtizeden át volt a Vágtázó Halottkémek frontembere.  

• Méhes Marietta, a 80-as évek underground énekesnője, az Eszkimó asszony fázik főhőse, ma New York-ban él, webdesignnal, grafikával foglalkozik. 

• Herendi Gábor filmrendező sikeres fogorvosból lett először reklámszakember. Még kreatív igazgatóként is kezelte a pácienseit, végül teljesen átállt a reklámra, majd a filmezésre.

• Képzőművészként végzett Szabó Győző. A színészetet formálisan sohasem tanulta.

• Tóth Krisztina költő, író sokáig ólomüveg ablakok készítéséből teremtette meg alkotói szabadsága anyagi feltételeit, és ma is ez a legfőbb hobbija. 

• Egy ideig párhuzamosan működött idegsebészként és XyberWolf néven techno dj-ként, de végül maradt az emberéletek mentésénél Dr. Farkas István. 

Lelki út önmagunkhoz

• Baritz Sarolta a kilencvenes évek közepén a Pepsi kereskedelem-fejlesztési menedzsereként dolgozott. Édesanyja elvesztése után úgy érezte, át kell gondolnia élete értelmét. Felismerve igazi hivatását, szerzetesnő lett belőle. Laura nővér úgy érzi, jól döntött, amihez bizonyára hozzájárul, hogy eredeti szakmájával nem szakított teljesen: rendszeresen publikál és ad elő keresztény elvek mentén kidolgozott, nem a haszonra, hanem az értékekre építő közgazdaságtani témákban. 

• Bábel Gabriella, a Microsoft telekommunikációs szektor kiemelt ügyfelekért felelős vezetője 32 évesen tett karrierjében egy két és fél éves kitérőt. Az útkeresés része volt többek közt a spanyolországi zarándoklat, az El Camino és egy külföldi magánéleti kanyar is. 

Orosz Ildikó

A cikk a Stahl magazinban jelent meg (2011. tavasz)

Fotók: felvi.hu (4), whitehouse.gov (5)  

Tovább olvasom