„Jobban érdekel a teljesség” – Beszélgetés Palya Bea énekessel

„Koncertezik, új lemezt ír, szaunázik, hegyet mászik – magas fordulatszámon pörgő életébe szervesen simul bele a várandósság. Épp csak bemutatta az Ezeregy szefárd éjszaka című, trió formációban készült albumot, de máris újabb lemezzel készül”, írtam a MOM Park magazinban, amikor az első kislányával várandós Palya Beával beszélgettem. A fotózáson videó is készült. 

Gyerekként gyakran álmodoztál a kert végi ribizlibokrok tövében arról, hogy énekes leszel. Hogyan képzelted el ezt a pályát?

Palya Bea: A gyerekkori motivációm az öröm volt, a vágy, hogy rezegtethetem a hangomat. Nem a színpad vonzott, az énekesi pályáról elképzelésem sem volt. Hat-hét évesen bekerültem a Bagi Muharay Népi Együttesbe, és a néptáncpróbákon hallott dalokba szerettem bele. Ez az öröm máig megmaradt: húsz éve vagyok a pályán, de ugyanolyan lelkesedéssel tudok rátekinteni egy-egy dalra, mint gyerekkoromban.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park

Az Egyszálének lemezen van egy szám: a nagyapád, aki bőgős volt, elkezd egy nótát, amelybe bekapcsolódsz. A régi felvétel megszakad, te fejezed be a dalt. A valóságban is gyakran énekeltetek együtt?

Inkább én énekeltem neki, ő pedig meghallgatott. Neki elsősorban a magyar nótakincs volt a fejében, nekem ez akkoriban még kevésbé. Ehhez el kellett mennem erdélyi, moldvai népzene-gyűjtő utakra, népzenei táborokba. Ma is sajnálom, hogy alig énekeltünk közösen. Pedig ennél a számnál is annyira evidens volt, hogy egyszerre vesszük a levegőt, egyformán csináljuk a nyújtásokat, díszítéseket. Nem kellett többször felvenni a számot a stúdióban, elsőre tökéletes lett.

A népzene mellett mást is hallgattál gyerekként?

Zenei mindenevő voltam: odaültem a Sokol rádiónk mellé, és mindent megjegyeztem, néha le is írtam egy-egy sort. Társaságban ma is alapvető humorforrás, amikor előállok Zoltán Erika meg Csepregi Éva slágerekkel. Nagy kedvencem volt Whitney Houston és Michael Jackson, aki 1982-ben, amikor mi itthon egészen másfajta popzenét hallgattunk, megcsinálta a Thrillert.

Sokféle tradícióból, magyar, cigány, bolgár, török, arab, zsidó népdalokból táplálkozol. Mi az, amit megérint ezekben?

Ezek a dalok nagyon sok lelken és torkon átmentek, mire egy közösség egészére érvényessé érlelődtek. Azt a sort például, hogy „Annyi bánat a szívemen, / Kétrét hajlott az egeken”, mindenki a saját életére tudta alkalmazni. Addig senki nem nyitotta ki a száját, amíg nem volt miért. Én is így tanultam énekelni: előbb volt a szándék, hogy dalban fejezzem ki, ami belül mocorog, és erre jött rá később a zenei grammatika, a mesterség. Amikor kazettáról hallgatom Simon Ferenc Józsefnét, első virtuális mesteremet, aki a moldvai imában azt énekli: „Aludjál el Istennek báránya, / Szeretetből jöttél erre a világra”, akkor látom magam előtt, ahogy közben bölcsőt ringat.

A népdalok mindig valamire valók: születés, felnőtté válás, házasság, anyaság, halál kísérői. Ezek az alapvető rítusok most is léteznek, csak nincs meg a közös dalkincs a kimondásukra. Pedig szerintem a mai individualizmus mellett borzasztóan erős az egyénben a közösséghez tartozás vágya. Ennek a kettősségnek a feloldására kiválóan alkalmas a zene. Engem az izgat igazán, és persze kihívás elé is az állít, hogy a hagyományból merítsek, de közben a saját személyes tartalmaimat is kifejezhessem.

Idén harmadszor volt a kapolcsi Művészetek Völgyében egyhetes Palya-udvar zenével, tánccal, beszélgetésekkel, a közönség bevonásával. Itt mutattátok be az Ezeregy szefárd éjszaka albumot.

Ez a lemez élő koncertfelvételekből állt össze, a trióban társaim Bolya Mátyás kobzos, citerás és Dés András ütős. A szefárd zene igazi kincsesbánya, a Spanyolországból menekülő zsidóság zenéje keveredett görög, török, bolgár dallamokkal. Az anyag apropó volt új, saját számok írására is. Korábban az elérhetetlen szerelemről, a fájdalomról énekeltem, most megjelennek a klasszikus női témák: önátadás a szerelemben, esküvő, altatók – mindez a Kelet minden bujaságával, fűszerességével. A témáim azzal párhuzamosan változtak, ahogy én is megállapodtam: párkapcsolatban élek, gyermeket várok.

Tavaly óta létezik jótékonysági árverés is Kapolcson. Honnan jött az ötlet?

Sok fellépőruhám van, amelyek néhány alkalom után elfáradnak, emellett rengeteg ajándékot kapok. Jó érzés, hogy ilyen sokan szeretnek, de nem tudok hová tenni ennyi holmit. Így született meg az árverés ötlete. Ez egy nagyon vidám esemény, sokat bohóckodunk. Kapolcsra persze nem a leggazdagabb réteg jár, de sok kicsi sokra megy. A kedvezményezettek közt van a Tánceánia művészetterápiás egyesület, a súlyos beteg gyermekek kívánságait teljesítő Csodalámpa Alapítvány, és mások.

A Ribizliálom című könyved egy 21. századi kalandornő külső és belső utazásainak dokumentuma, ahogy egy kritikusod találóan fogalmazott. Tabukat nem ismerve mesélsz magadról, a párkapcsolataidról, miközben lezársz egy életszakaszt. Hogyan viszonyulsz hozzá egy év távlatából?

Örülök, hogy megírtam, bár néha átkozottul nehéz volt, és egy ponton legszívesebben visszahívtam volna a kéziratot a nyomdából. De el akartam engedni dolgokat, ehhez segített a könyv, és utána új életet tudtam kezdeni. Megerősödött bennem az érzés, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen gazdag az életem, ennyit nevettem, utaztam, ilyen sok barátom, élményem van tájakról, emberekről, állatokról, zenékről. Szinte csak pozitív visszajelzést kaptam, rájöttem, hogy azok a „titkok”, amiket megírtam, mindenkivel megesnek, nincs miért szégyenkeznünk miattuk. Készül a folytatás, a Várandós napló, amely jövőre jelenik meg.

Most, hogy ilyen gömbölyű az életed, miként vélekedsz arról a művészetelméleti alapvetésről, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”?

Nehéz kérdés. Én eleve nem teszek különbséget művész és nem művész közt – számomra művészet az is, ha valaki jól elkészít egy rizottót vagy egy interjút, ez csak formailag különbözik attól, hogy én énekelek. Mindenkiben rengeteg kreatív erő van, legfeljebb sok lepel takarja, amit le kell hántani.

A másik, hogy szerintem a pokoljáró dívák, például Whitney Houston, Amy Winehouse, Maria Callas, Josephine Baker, Amália Rodriguez számára általában nincs élet a színpadon túl. Ezért az x-edik születésnapi nagykoncertjük után másnap, egyedül halnak meg egy szállodai szobában. Én nem szeretnék belepusztulni az alkotásba – igaz, jártam már a pokolban is. De aztán úgy döntöttem, hogy kiszállok, megnézem, milyen az élet a zeneiparon túl. Évi 150 koncert után lejöttem a színpadról és elmentem Mexikóba két hónapra, megtanulni lassítani. Ott tisztult le bennem, hogy sokkal jobban érdekel a teljesség, a lényem integritása, mint a színpadi csillogás pillanatszerű örömei.

Ezért mented meg Weöres Sándor Psychéjét is? Az eredeti szövegben a 19. század eleji, kitalált költőnő fiatalon meghal. A lemezeden egy csavarral sikerül boldogulnia az életben.

Így van. Sokat viaskodtam Weöres Sándorral, miért kellett „kivégeznie” ezt a nőt, akit annyira közelállónak érzek magamhoz. Ezért másképp fejeztem be a történetet. Hiszek abban, hogy képes vagyok úgy alakítani a környezetemet, hogy otthonra leljek benne – és olyan emberekre, akik velem tartanak ezen az úton. Hosszú és fáradságos munka, de megéri.

Idén őszre várható még egy lemez, saját szerzésű altatódalokkal. Gondolom, a születendő kislányod ihlette.

Az ötlet régi, mindig szerettem a népi altatókat, és tudtam, hogy szeretnék majd írni hasonlókat. A várandóságom alatt aztán olyan ellenállhatatlan inspirációfolyam indult meg bennem, hogy néha úgy érzem, mintha nem is belőlem jönnének ezek a dalok. A tibeti misztériumokban, ha valaki meghal, a lelke egy ideig kering, mielőtt átkerül a túlvilágra. Lélekvezető segíti, hogy ne tévedjen el. Az elalvás olyan, mint egy kis halál, átlépünk az ébrenlétből egy másik, ismeretlen világba. Ezt az átmenetet szeretném minél gyengédebbé, bensőségesebbé tenni. A főszerep az énekhangé, amelyet néhány hangszeren kísérek, például indiai tanpurán, vagy a legújabb kedvencemen, a szanszulán. Ez egy kis pengetős hangszer, az afrikai kalimba fejlettebb változata. Finoman megszólalnak hangtálak, szélharangok, gongok.

Jó értelemben használható lemez lesz, az altatókat az anyák, apák is megtanulhatják. Nekem kislányom lesz, de a környezetemben sok a fiú, úgyhogy készülnek robotos, űrlényes dalok, és nem feledkeztem meg a nagyszülőkről sem: „Fordul a nagy idő kereke, / Alszik a gyerekem gyereke”. Szeretném, ha a jövő évi koncertekre a közönség készülne egy kicsit, tervezem, hogy ehhez feltöltök segédletet az internetre. Nagy élmény lesz a dalokat együtt megszólaltatni, hiszen a közös éneklés óriási energiákat mozgósít.

Orosz Ildikó

Palya Bea

 1976-ban született. Falujában, Bagon a helyi hagyományőrző egyesületben kezdett népzenét és néptáncot tanulni. Pesten járt gimnáziumba, az ELTE néprajz szakán végzett. A kilencvenes években több formáció tagja: Zurgó, Laokoón, Folkestra, Hólyagcirkusz Társulat. Szólókarrierjének első állomása az Ágról-ágra (2003); meselemez az Álom-álom, kitalálom (2004). A Hangzó Helikon sorozatban jelent meg Weöres Sándor: Psyché (2005). A francia kiadású Adieu les complexes (2008) felkerült a World Music Charts Europe legjobb 20 világzenei albuma közé. Az Egyszálének (2009) a capella lemez, az Én leszek a játékszered (2010) régi idők slágereit dolgozza fel. Több formációja él, játszik szólóban, duóban, trióban, rendszeres partnerei, szerzőtársai: Bolya Mátyás, Dés András, Gryllus Samu, Szokolay Dongó Balázs. Önéletrajzi könyve: Ribizliálom (2011). A La Femme magazin beválasztotta az 50 legbefolyásosabb magyar nő közé. Több mint félszáz országban koncertezett, huzamos ideig élt Franciaországban, Hollandiában, Mexikóban. 

Orosz Ildikó 

Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban (2012. ősz), a videó a MOM Park weboldalán és az Egyéletstílus.hu portálon jelent meg.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál

Videó: Studinger András

Művészeti vezető: Novák András / Aevum

Smink: Horacsek Ági
Styling: Záray Kata
Haj: Sándor Anna / Zsidró Szalon

Tovább olvasom

Titokzatos budoár – Finy Petra–Szegedi Katalin: Maja tizenként babája

A hazai babapiacon hiánycikk a kisebbségi, nemzetiségi baba. Ha van, akkor az Pocahontas, az indián hercegnő vagy Jázmin az Aladdinból, az ő rasszjegyeiket azonban végleg átrajzolták a Disney napszámosai. Cigány síróbabát, kínai arcú kínait hiába is keresnénk. Ennél még a szocializmusban is jobb volt helyzet, amikor jóformán minden lányos házban akadt egy reprezentatív néger baba – a bánatos szemű figurák könnyen utat találtak a kelet-európai kislányok szívéhez.

Az egysíkú babakínálatban felüdülés Finy Petra meséje, amelynek tizenkét különböző nációjú és személyiségű baba a hőse: a szenvedélyes spanyol táncosnő, a nett holland néni, a hűvös kínai porcelán; fiúvonalon az olasz dzsigoló meg az afrikai harcos, de van itt szép, ám butácska és okos, viszont félregombolt baba is. Ez a világlátott nagymama balatonfüredi villájának padlására száműzött gyűjtemény, amelyet a hatéves Maja megörököl, és mert sértődött a díszes társaság, bájos lényével kiengeszteli őket.

Finy jó érzékkel adagol kalandot, érzelmet és humort az 5-10 éves célközönség számára, ezért készséggel elnézzük az apróbb dramaturgiai és nyelvi zökkenőket. Szegedi Katalin tüneményes figurái, megsárgult levelezőlap-hátterei ugyancsak békebeli hangulatot árasztanak. Pillangós minyonok ezüsttálcán, összetört babaszívek, púderszínű szaténruha, anya-lánya-unokája: az atmoszféra émelyítően lányos. Annál meglepőbb, hogy a kortárs fiúcskák is milyen csillapíthatatlan érdeklődéssel kukkolnak bele a titokzatos budoárba.

Pagony Kiadó, 2011, 62 oldal, 2750 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2012/16).

Tovább olvasom

„A modern orvostudomány úgy tekint az emberre, mint egy gépre” – Interjú Dr. Victoria Sweettel

Mit jelent a lassú orvoslás, miért drága, ha az orvos túlterhelt, és mi köze ennek a középkori Szent Hildegárdhoz? Victoria Sweet orvos-íróval a közelmúltban magyarul is megjelent könyve, az Isten Hotel kapcsán beszélgettünk.

hvg.hu: Bizonyára a legmodernebb orvosi szemléletet és eljárásokat tanulta a Harvardon. Mikor kezdte úgy érezni, hogy mégis hiányzik valami?

Victoria Sweet: Viszonylag sokára. Számomra nem volt evidens ez a pálya, a családunkban senki sem volt orvos. Először matematikát hallgattam a Stanfordon, majd a pszichiátria – Carl Jung és R. D. Laing munkássága – felől jutottam el a medicinához. A képzés után a karrierem nem az Amerikában megszokott módon alakult. Nem építettem ki magánpraxist, viszont szívesen dolgoztam szegényekkel, bevándorlókkal. A kezdetektől lenyűgözött a modern orvoslás hatékonysága, a tisztán logikus, tudományos megközelítés. Ugyanakkor többször találkoztam olyan megmagyarázhatatlan esetekkel, amelyek nagyon megérintettek. Például, hogy miért kezd el bizonyos körülmények között javulni egy olyan beteg állapota, akinek minden észérv alapján „meg kellene halnia”? Körülbelül tíz év praktizálás után úgy éreztem, hogy a születés és a halál, az orvos és a beteg kapcsolata, továbbá maga a gyógyulási folyamat sokkal mélyebb és összetettebb annál, mint amit a modern racionalitás megenged.

Dr. Victoria Sweet: "El kel távolítani a gyógyulás útjából az akadályokat"

hvg.hu: Később rátalált a középkori misztikus és gyógyító, Bingeni Szent Hildegárd életművére, amelyből tudománytörténeti doktorátust is szerzett. Mi fogta meg benne?

V.S.: Hildegárd XII. századi apáca volt, aki vallásos-látomásos munkái mellett gyakorlatias orvosi könyveket is írt. Ezekben nem imádkozást ír elő a különböző betegségekre, hanem precízen meghatározott, főként gyógynövényes kezeléseket. Nagyon fontos, hogy a premodern orvoslás az embert a környezetével egységben szemlélte. Hildegárd szerint mindenkiben ott van a viriditas, valamiféle természetes életerő, amely lehetővé teszi a belülről gyógyulást. Az orvos feladata, hogy támogassa ezt, illetve eltávolítsa az útjában álló akadályokat. A viriditas a latin „zöld” szóból ered, utalva arra, hogy megfelelő körülmények között a növények is képesek maguktól kizöldülni. Ezzel szemben a modern orvostudomány úgy tekint az emberre, mint egy gépre, amelyet – ha elromlott – meg kell javítani. A XIX. századtól a hangsúly a beteg emberről a beteg szervre helyeződött át, és fokozatosan szűkül a vizsgálódás fókusza – egyre lejjebb megyünk a szövet, a sejt, majd a DNS szintjére. Holott néha arra lenne szükség, hogy globálisan tekintsünk a jelenségekre.

Dr. Victoria Sweet

Amerikai orvos, író, előadó. Hitvallásának alapja a modern tudományos módszerek és a hagyományos, személy központú orvoslás integrálása. Isten Hotel című könyvében a San Franciscó-i Laguna Honda közkórházban szerzett tapasztalatait összegzi. Az eredetileg szeretetháznak épült kórház elmaradott körülményei között a társadalom peremén élők, bevándorlók és drogfüggők körében Sweet a gyógyító figyelem és az elkötelezett orvos-beteg kapcsolat fontossága mellett érvelt. Beszélgetésünk előtt nem sokkal tért vissza Kalifornába a Via Francigena zarándokút franciaországi szakaszáról.

hvg.hu: Napjainkban egyre nagyobb az érdeklődés az ön által is preferált „lassú orvoslás” iránt. Ebben a holisztikus megközelítésben kevesebb beavatkozást és gyógyszert használnak, ami időigényesebb, ugyanakkor sok esetben hatékonyabb. Mikor érdemes élni vele?

V.S.: Kezdem azzal, hogy mikor nem alkalmazható: például baleset, szívinfarktus, vakbélgyulladás vagy akár rák esetében. Ilyen sürgősségi helyzetekben azonnali beavatkozásra van szükség, arra a bizonyos modern szemléletre, amikor a lehető legkisebb szinten megkeressük és kezeljük a problémát. De miután elvégeztük a szívműtétet, összekapcsoltuk a csontokat, megtörtént a kemoterápia, akkor van szükség a lassú orvoslásra, a hildegárdi szemléletre. Intellektuális értelemben vissza kell helyezni a pácienst a környezetébe, és el kell távolítani a gyógyulása útjában álló akadályokat. Minimálisra kell csökkenteni a gyógyszerezést, sokszor nem kell más, mint megfelelő táplálkozás, alvás és érzelmi háttér. Ahogy a középkori bölcsesség tartotta: Diéta doktor, Nyugalom doktor és Öröm doktor mindig kéznél van. Ez különösen igaz a krónikus és lassú lefolyású betegségekre. Természetesen a „gyors” és a „lassú” gyógyászat nem zárja ki egymást, sokkal inkább kiegészíti.

Bingeni Szent Hildegárd

hvg.hu: A concierge orvoslás (ejtsd: konszierzs, jelentése: kapuőr) visszatérés a személyesebb, intenzívebb orvos-beteg kapcsolathoz. Hogyan működik, és mi hívta életre?

V.S.: A concierge rémes kifejezés, de nincs mit tenni, így honosodott meg. Körülbelül tíz éve indította el két orvos, akik felismerték, hogy képtelenség 2500 beteget felelősséggel ellátni – ugyanis ennyi ma Amerikában az elvárás egy belgyógyászi praxisban. 250-300 betegnél húzták meg a limitet, mondván: ennyit tudnak magas színvonalon ellátni, de ezért havonta plusz 200 dollár díjat kérnek a páciensektől. Mit jelent ez a kiváló ellátás? Hogy az orvosnak van ideje alaposan megvizsgálni a beteget, követi az állapotát, ott van a kórházban, asszisztál a műtéteinél, konzultál a radiológussal és a labororvossal. Az elitistának titulált concierge gyakorlatot azóta sok kritika érte. Ugyanakkor ma, amikor már több mint négyezer orvosnak van ilyen praxisa az Egyesült Államokban, egyre inkább látszik, hogy ha van idejük alaposan elvégezni a munkájukat, akkor pénzt takarítanak meg a rendszernek. Ezt én is tapasztaltam a régimódi San Franciscó-i Laguna Honda közkórházban, ahol még volt elég időnk a társadalom pereméről származó betegek kezelésére.

hvg.hu: Olyannyira, hogy ön el akart indítani a kórházon belül egy osztályt, ahol bizonyították volna a lassú orvoslás költséghatékonyságát, de akkor ez nem valósult meg. Mi a helyzet azóta?

V.S: A könyv megjelenése óta, számomra is meglepő módon, sokan megkerestek – nagy az érdeklődés egy ilyen program iránt. A közeljövőben szeretnék elindítani egy kutatást, amelyben rászoruló betegeket integrálnánk meglévő concierge praxisokba, és nyomon követnénk, mekkora ráfordítással milyen eredményeket lehet elérni. Valóban kevesebb gyógyszerre és kórházi befektetésre van szükség, ha elegendő idő van a gyógyulásra? Első körben negyven személyt választanánk ki véletlenszerűen egy Palo Altó-i csoport támogatásával, a legszegényebb, legtöbb betegségtől sújtott régiókból. Tapasztalatom szerint a rászorulók esetében még inkább kifizetődő ez a fajta „ráérős” gondoskodás, és sikerülhet megcáfolni az elitizmus vádját.

hvg.hu: Ez azt jelenti, hogy befektetői érdeklődés mutatkozik a concierge iránt?

V.S.: Abszolút! Az Egyesült Államokban kőkemény kapitalizmus van, és újabban a biztosítótársaságok is kezdik felkapni a fejüket, mondván: „Ácsi, itt pénzt lehetne megtakarítani?!” Pár hete jelent meg egy cikk a Forbes magazinban olyasmi címmel, hogy „Mindenkinek concierge orvosra lenne szüksége”. A cikk arról szólt, hogy ez a szemlélet nemcsak emberségesebb, hanem olcsóbb is. Ha egy orvosnak annyi betege van, hogy esélye sincs rendesen megvizsgálni őket, és csak annyi ideje marad, hogy a kezükbe nyomjon egy receptet, annak egyenes következménye lesz a sokkal több gyógyszer, a mellékhatások, a szövődmények, az elhamarkodott diagnózisok és a félrekezelések. Márpedig az egész folyamatban az orvos a legolcsóbb! Fél óra konzultáció egy orvossal, mondjuk, 100 dollár, intenzív osztályos ellátás viszont 5 ezer, kórházi befektetés minimum 20 ezer. Ha egy beteg fél órával több időt tölt az orvossal plusz 100 dollárért, és ezáltal évi egy sürgősségi ellátással kevesebbre lesz szüksége, akkor már mindenki jól járt!

hvg.hu: Az alternatív módszerek mennyire részei Amerikában a mindennapi orvoslásnak?

V.S.: Ezt a csatát már megvívták az 1980-as évektől kibontakozó ellenkulturális forradalom, a biogazdálkodás és a többi természetességre törekvő folyamat részeként. Az utóbbi harminc évben rengeteg kutatás született, amely bizonyítja az alternatív módszerek létjogosultságát, úgyhogy mára eléggé elfogadottak.

hvg.hu: Könyve, az Isten Hotel úgy ér véget, hogy a szegényeket ellátó Laguna Honda kórház a kissé kaotikus, de nagyon életteli régi helyéről új, csillogó-villogó modern épületbe költözik. Mi történt azóta a kórházzal és önnel?

V.S.: Az új, szupermodern épületben minden tiszta, a betegek egyszemélyes, lapos képernyős tévével felszerelt szobákban, zárt ajtók mögött élnek. Rengeteg az adminisztráció, minden be van kamerázva, és minden számítógépen történik. Bár az intézmény sok szempontból fejlődött, úgy éreztem, hogy ez a környezet orvosnak és betegnek is borzasztóan elszigetelő és stresszes. Ezért eljöttem a kórházból. Az Isten Hotel megírásához hosszabb írói szabadságot vettem ki. Azt hittem, néhány hónappal a könyv megjelenése után elcsitulnak körülöttem a megkeresések, de ennek éppen az ellenkezője történt. Rengeteg meghívást kapok, az utóbbi két évben több mint száz előadást tartottam. Úgy látom, óriási igény van ma arra, hogy a gyógyításba visszatérjen az emberség, és én szemlátomást ennek a fókuszába kerültem. Jelenleg új könyvön dolgozom, de hiányzik a gyógyítás is – amint lehet, folytatni szeretném.

Orosz Ildikó

Az interjú a HVG Extra Jövő magazinban jelent meg (2014/2).

Tovább olvasom

Zsebre megy – Alvin Hall: Ide a pénzt!

Pénz, politika, hatalom, vallás: csak néhány a HVG szórakoztató ifjúsági ismeretterjesztő sorozatának témáiból. Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy már nyolcéves kortól ajánlják ezeket a kiadványokat, de lássuk be: ha egy csomó, a mindennapokat átható téma egyáltalán nem vagy csak későn, rosszul tálalva jelenik meg a hazai oktatásban, az korántsem jelenti, hogy a gyerekek ne volnának már korábban nyitottak ezek megtárgyalására. Nehéz ma életszerű tudást szerezni, amikor egy másodikos gyerek olvasókönyvében hemzsegnek a kihalt mesterségek, kihalt pénznemek és kihalt igeidők.

Ehhez képest a szünetben tiktakkal meg focis kártyával üzletelő alsósok remekül fognak szórakozni a pénz kialakulását bemutató vicces képregényen, melyben Benő és Karesz csereberél teheneket meg csirkéket. De imádni fogják az esernyőkalap-sztorit is, mely egy termék kitalálásától a megvalósításig mutatja be a kereslet-kínálat, a piackutatás, a marketing és a disztribúció alapjait.

A könyv nagyobbrészt a felsős és középiskolás korosztálynak való, az adók, az infláció, a kamat, a részvények, a bika- és medvepiacok világát rengeteg poén, ötletes grafikai megoldás teszi emészthetővé, még az e téren renyhe bélműködéssel rendelkező bölcsész szülő számára is.

A legtöbb ismeretterjesztő kiadványhoz hasonlóan ez sem csupán információforrás, hanem értékrendet is közvetít, nem titkoltan a vállalkozó szellem, a kitartás, a siker felé orientál, miközben a tudatos fogyasztás, a méltányos kereskedelem, sőt a pénz és a boldogság kérdését is érinti.

Sajnos csak szőrmentén. A nagy optimizmusban, ahol a győztes mindent visz, kevés hely jut a gazdasági egyenlőtlenség, a felelőtlen piaci magatartás, a korrupció vagy a fenntarthatóság problémáinak. Igaz, a könyv nem árul zsákbamacskát, hiszen mottója az, hogy "zsebre megy a játék!", nem pedig az, hogy "mind egy szálig elpusztulunk".

Fordította Morvay Krisztina. HVG Könyvek, 2013, 96 oldal, 2990 Ft

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2013/48).

Tovább olvasom

„Többen érintettek, mint amennyit beszélünk róla” – Nagy Ervin az autizmusról az Esőember kapcsán

Négy és fél éven át szerepelt a Belvárosi Színház műsorán az Esőember című színházi produkció Kulka János és Nagy Ervin főszereplésével. Az Autisták Országos Szövetsége szakmai háttérmunkával segítette a darab megvalósulását, az előadásokon pedig megjelent tájékoztató anyagaival. Az Esőember testvérét, Charlie-t alakító Nagy Ervin szerint az előadás a lelket dolgoztatja meg, ami a szakszerű ismeretterjesztéssel kiegészülve segíthet az autizmussal kapcsolatos előítéletek oldásában. A 100. előadás előtt beszélgettünk.

Felmérések szerint Magyarországon 100.000 autista él, a családtagokkal együtt pedig a társadalom 2 százaléka érintett. Neked milyen ismereteid voltak az autizmusról a darab előtt?

Nagy Ervin: Gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, de ma már látom, hogy sokkal többen érintettek, mint ahogy azt gondolnánk, és mint amennyit beszélünk róla. A tájékozatlanság mellett a társadalmi megbélyegzés a legnagyobb probléma. Azokkal a pszichés sérülésekkel szemben, amelyek nem látszanak azonnal, de egy idő után mégis „kiderülnek”, különösen erősek az előítéletek, és ezzel párhuzamosan a szülők, a család részéről a szégyenérzet. Sajnos a mai világba nagyon nehezen fér bele az, aki eltér a többségtől.

Tudható, hogy Kulka János sok időt töltött Raymond szerepének megformálásakor autisták között. Neked mennyire volt szükséged az autizmus megismerésére?

A produkció természetesen számos ismeretet magával hozott. Ezen túlmenően én nem ástam bele magam olyan mélyen a témába, ami részben tudatos döntés volt: János játékán keresztül szerettem volna megismerni Raymondot és az autizmust, az ő értelmezését tekintettem a darab szempontjából hitelesnek. Ez olyan, mint ha nekem, aki még sosem láttam oroszlánt, lerajzolsz egyet, akkor ez a képet fogadom el autentikusnak. De ha megnézek egy oroszlánt, akkor esetleg másmilyennek látom ezt vagy azt a részletét. Nem szerettem volna, ha kételyek merülnek fel bennem, csak engedni akartam, hogy János a színpadon „hasson rám”.

A darabot autisták előtt is játszottátok. Kaptál tőlük visszajelzést?

Klasszikus közönségtalálkozóra nem került sor, János beszélgetett az előadás után azokkal, akiket közelebbről ismert, és kapott érdekes visszajelzéseket. Én nem tolakodtam oda, mert úgy éreztem, hogy ez bizalmi kérdés: a társaságuk sokkal komolyabb törődés és intimitást igényel, mint amire én jogot formálhatnék azon az alapon, hogy egy autista témájú darabban játszom.

Hozzájárulhat-e egy ilyen előadás az autizmusról való ismeretek gyarapításához, és az elfogadáshoz?

Azt hiszem, a darab önmagában nem lenne elég, de azokkal a tájékoztató anyagokkal együtt, amelyek minden előadásunkon megjelennek az előtérben, alkalmas lehet az autizmusról való beszéd elindítására, az előítéletek oldására. Ez egy jó párosítás, amelyben a színdarab az érzelmi hatást képviseli, a lelket dolgoztatja meg; a szakszerű információ pedig a tényleges ismeretet adja – és úgy láttam, hogy gyakorlatilag minden néző végigolvassa a táblákat az előadás előtt vagy után. Ha ezzel csak egyetlen autista gyereket sikerül kiszűrni, és olyan irányba terelni, hogy a családjával együtt megkaphassa a szükséges támogatást és segítséget, akkor már megérte.

Orosz Ildikó

Az interjú a Szinhaz.hu-n jelent meg (2011. nov. 16). 

Tovább olvasom

Többgenerációs retró – Tóth Krisztina: A londoni mackók Takács Mari illusztrációival

Ami felszívódhat, az felszívódik, ami szétszóródhat, szétszórattatik, legyen az legó, puzzle vagy bármilyen szeriális bizbasz. Alapvető törvényszerűség ez az emberi élet hajnalán.

Épp ezért nem valószínű, hogy tömegeknek volna meg hiánytalanul A londoni mackók 2004-es első kiadása: ez a dizájnmű ugyanis tíz művészien illusztrált füzetkéből állt, melyeket egy papírbőröndben kellett volna gyűjteni, legalábbis a rendesebbjének.

Most viszont (2014-ben) a tíz éves jubileum alkalmából új formában, egy kötetben, majd' egy tucat új verssel kiegészítve kapjuk kézhez nevezett mackókat, Virágevő Zsiráf Dezső kalandjait és a Marci-verseket.

Utóbbiak ihletője azóta bizonyára nagykamasz már, ám e lapokon, mint holmi 21. századi Lóci, örökre megmarad szerelő-matató, a konyhát mosogatólével elárasztó, nadrágját a fejére húzó óvodásnak, szállóigévé lett óhajával: "Nekem olyan porsche kéne, / ami elöl kicsit mazda!"

Takács Mari illusztrátor a többgenerációs retró jegyében régi fotókat, képeslapokat, ma is kapható lemezjátékokat emel montázsaiba. A vintázshangulatot mérsékelten groteszk képek törik meg: az etetőszékben egy háromévesre erősen hajazó malacpofa ül, a tizenötször klónozott női fejet (lásd még kisgyerekes anyuka, aki azt se tudja, hol áll a feje) különböző stílusú bajuszok díszítik Zorrótól Dalín át Boratig, ráfelelvén a svéd gyerekverseket idéző sorokra: "Amikor a mamám sminkel, / nem szereti, ha zavarják. / Belehajol a tükörbe, / összefirkálja az arcát." Elkélne még több is ebből a karcosabb, firkás humorból.

Csimota, 2013, 77 oldal, 2900 Ft

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2014/9).

Tovább olvasom

A túlsó parton – Interjú Dani Gyöngyi vívó, paralimpikonnal

Kamaszként meg akart halni, aztán új értelmet talált az életben, és ma már boldog édesanya. Az athéni ezüstérem után, Peking előtt beszélgettem a kerekesszékes paralimpikonnal, akinek Rióban is szurkolhatunk.

Update: Rióban ezüstérmes lett a női tőrcsapat: Krajnyák Zsuzsanna, Dani Gyöngyi, Hajmási Éva, és bronzérmes a párbajtőrcsapat: Krajnyák Zsuzsanna, Dani Gyöngyi, Veres Amarilla

Dani Gyöngyi: 1991-ben kerültem kerekes székbe egy "baleset" következtében. Kamaszkori labilis lelkiállapotban, öngyilkos szándékkal leugrottam egy négyemeletes ház tetejéről. Nem jött be... Ugyanúgy átestem a depresszión, mint mindenki más, de a sport segítségével relatíve gyorsan kilábaltam belőle. Kaposvári vagyok, a baleset után felkerültem a Marczibányi térre, a Mozgássérültek Állami Intézetébe (MÁI) tanulni.

Előtte szakmunkásképzőbe jártam, de a szakmám, a fonalgyártás nem lett volna megvalósítható kerekes székben, és amúgy is kényszerpálya volt a tanulmányi eredményem miatt. A MÁI-ban ismerkedtem meg sportolókkal, akik elhívtak kosárlabdázni, teniszezni, az aulában rendszeresen pingpongoztunk. Kipróbáltam az erőemelést, a kerekes székes maratoni futást, és sok más sportot, végül 1998-ban állapodtam meg a vívásnál.

Miért akartál 16 évesen meghalni?

Úgy éreztem, hogy nem jó, ahogyan élek. Szomorúságot okoztam anyukámnak, a barátaimnak. Egyik bandától a másikig csapódtam, pia, srácok, kimaradás az iskolából. Bizonyos szempontból élveztem, hogy a banda befogad és szeret, de közben folyamatosan éreztem, hogy én igazából nem ilyen vagyok. Volt, hogy anyu elküldött egy kiló kenyérért, és két nap múlva kerültem elő. Gyomorgörccsel mentem haza, de vittem a kenyeret. Sokszor elhatároztam, hogy másnap felkelek, és minden másképp lesz. De nem tudtam kiszállni, belső kényszert éreztem, hogy folytassam azt az életmódot. Az utolsó pofon fizikailag és lelkileg is az volt, hogy megcsaltam az aktuális barátomat. Kiderült, ő megvert. Nem a verés fájt, hanem hogy igaza van. Ez volt az utolsó lökés, amiért felmentem a tetőre.

Hogyan sikerült feldolgozni a sérülést?

A nővérem a kórházban azt mondta: "Ismerek kerekes székes embereket: boldogok." Nem értettem, miről beszél. Február 18-án történt a baleset, én azt mondtam, húsvétra otthon leszek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. A kaposvári kórházból helikopterrel vittek fel Pestre, március 1-jén műtöttek. Közvetlenül előtte még azt álmodtam, hogy a műtét sikerült, én pedig rohanok a folyosón, és azt kiabálom, hogy "járok, járok!".

Valóban ez volt a műtét tétje?

Azt hittem. Senki sem mondta, hogy ez egy stabilizáló műtét. A gerincvelőm ugyanis elszakadt. Később, a rehab osztályon még azt mondták, három évem van, hogy változás álljon be az állapotomban. Ha ez nem következik be, akkor marad a kerekes szék. Hazugság volt, most már tudom, de emberséges hazugság. Könnyebb volt feldolgozni az egészet. Egy évet otthon töltöttem, anyu vitt gyógytornászhoz, akupunktúrára, minden kuruzslót végigjártunk, semmi nem használt. Közben vallásos lettem. Az imáimban kezdetben még titkon ott volt, hogy a jóisten talán segít lábra állnom. Aztán rájöttem, hogy nem az a legnagyobb csoda, ha fizikailag lábra állok, hanem az, ha kerekes székben ülve is képes vagyok valamit hordozni, és adni az embereknek.

Ehhez kapcsolódik a révésztevékenység is, amelyet sokáig műveltél. Pontosan mit jelent ez?

A révésztevékenység 1996-ban kezdődött a MÁI-ban. Az akkori igazgató, Rimóczy Rudolf találta ki, hogy lelkileg egészséges, önálló életet élő mozgássérültek segítsenek a sérültté váló embereknek. Ez hasonló a sorstársi tanácsadáshoz, de ott egy irodába mennek be a mozgássérültek. A révész viszont frissen sérült embereket keres fel, általában már a kórházban, és így segít nekik feldolgozni az új helyzetet. A révész tulajdonképpen átviszi a túlpartra azokat, akik ezt kérik. Az én nem hivatalos "révészeim" azok a kosárlabdás srácok voltak, akik először vittek el sportolni.

A baleset előtt nem sportoltál?

Szerettem a testnevelésórákat, de semmi több. A baleset után sem gondoltam versenyekre, azért kezdtem el sportolni, mert jó volt a társaság. Élveztem, hogy a kerekes szék ellenére mennyi lehetőség kínálkozik a mozgásra. Az első verseny, amelyre elhívtak, még nem hozott sikert, azonban vérszemet kaptam, éreztem, hogy ennél többre is képes vagyok. Az első érmemre két évet kellett várnom, a madridi világkupáról már bronzéremmel jöttem haza. Ezután sorra jöttek a sikerek. 2000-ben még kevés volt a tudásom, hogy kijussak Sydney-be, de Athénba már sikerült megszereznem a kvalifikációt. Egyéni tőrvívásban ezüstérmet szereztem, csapatban további két ezüsttel gazdagodtunk.

Akkor és ott mégis vesztesnek érezted magad. Miért?

Amikor kimentem, a cél a nyolc közé jutás volt, a helyszínen szembesültem azzal, hogy dobogós lehetek. Nagyon jó formában kerültem a döntőbe, úgy álltam a páston, hogy nem kaphatok tust. Elértem, hogy a csoportban összesen négy tust kaptam, azt is egy embertől, mert éppen egy kicsit leengedtem. A döntőben úgy éreztem, ide nekem az oroszlánt is. Ehhez képest kikaptam, de nagyon. A döntő hangulata teljesen leblokkolt, sosem voltam még paralimpián. Pár hónappal előtte, Madridban megnyertem egy világkupadöntőt, de az egészen más. A paralimpián tele a lelátó, szikráznak a fények, a bíró nem másfél, hanem három méterre áll, a hangját csak hangszórón keresztül lehet hallani. Minden olyan felemelő és ünnepélyes, és ez alaposan összezavart. Pedig ugyanezt a hongkongi ellenfelet Madridban még megvertem. Negyedórával a döntő után már fent álltunk a dobogón, és én úgy éreztem, hármunk közül én vagyok az egyedüli vesztes. A paralimpián le kell vívni a harmadik helyért is, tehát nálam még a bronzérmes is boldogabb lehetett. Akkor még nem tudtam örülni az ezüstnek, de utólag már a helyén tudom értékelni ezt az óriási eredményt.

Milyen várakozásokkal nézel Peking elé?

Sokkal nehezebb lesz, mint Athén. Erősödött a mezőny, főként az ázsiaiak miatt. Kemény kínai, thaiföldi ellenfelekre számítok. Nagyon boldog lennék egy éremmel, de azért ott motoszkál bennem a remény, hogy jó volna az eddigiekhez képest még előrébb lépni. 

Bizonyára neked is van polgári foglalkozásod.

Munkavállalási tanácsadóként végeztem a gödöllői Szent István Egyetemen, és október óta ilyen minőségben dolgozom a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségében (MEOSZ). Úgy érzem, ebben a munkában kiteljesedett az életem. Személyre szabott tanácsadással igyekszünk segíteni a fogyatékossággal élőket a munkavállalásban, ezenkívül nemrég belevágtunk egy nagy lehetőségeket rejtő munkaerő-piaci szolgáltatás kiépítésébe, amelynek keretében rehabilitációs menedzsereket képezünk. A MEOSZ kiterjedt érdekképviseleti szövetség, országszerte 106 egyesülete, számos tagszervezete van. Erre a bázisra építve az ország minden pontjára szeretnénk olyan rehabilitációs menedzsereket képezni, akik az adott területen támogatják az egészségkárosodott embereket a számukra megfelelő munkalehetőség megtalálásában. Önbizalmat öntenek beléjük, új álláskeresési technikákat tanítanak nekik. Az első negyven menedzser képzése most van folyamatban. A rehab menedzser nem feltétlenül fogyatékossággal élő ember, de előnyt jelent, ha maga is küzd valamilyen hendikeppel, hiszen az érintettek könnyebben elfogadják a tanácsokat egy hasonló sorsú embertől.

A Magyar Női Karrierfejlesztési Szövetségben mi a szereped?

Ez társadalmi munka. Ferenczi Andrea egy évvel ezelőtt hívott meg a "Március a fogyatékossággal élő nők hónapja" című konferenciára, amelyet akkor második alkalommal rendeztek meg. Szimpatikusak voltak a szövetség törekvései. Az idei márciusi konferencia fókuszában az olimpia és a paralimpia évére való tekintettel a sport állt. A szövetség egyik fő célja a fogyatékossággal élő nők munkaerő-piaci helyzetének javítása. Segítünk nekik az elhelyezkedésben, a cégeknek pedig abban, hogy megtalálják a számukra megfelelő munkatársakat.

Nem titok, hogy éppen az OEP-székházban beszélgetünk, ahol nem egyéni ügyben jársz el.

Több oldal bevonásával zajló tárgyalássorozatban veszünk részt, amelynek célja, hogy az OEP felvegye az aktív kerekes székeket a gyógyászati segédeszközök listájára. Az aktív székek a sztenderd székekkel szemben számos egyéni beállításra és funkcióra alkalmasak, valójában ez az a típus, amely lehetővé teszi az önálló életvitelt. Ha valóban felkerülnének a listára ezek a székek, azt jelentené, hogy alapból nagyobb támogatás járna rájuk. Ez eddig csak egyéni kérelem és elbírálás útján volt lehetséges, de az állapot mára kezelhetetlenné vált, mert gyakorlatilag mindenki, aki önálló, aktív életet akart élni, egyedi méltányosságból igényelte a támogatást.

Neked a víváshoz kell valamilyen speciális szék?

Merev vázas aktív kerekes székem van, kapaszkodóval felszerelve. Ennélfogva védekezésnél hátrahúzom magam, kitörésnél pedig előrelököm. A szék a keréknél rögzítve van a pásthoz, vívásnál nem cikázunk úgy a kerekes székkel, mint az asztaliteniszben vagy a kosárlabdában.

Április 5-én a MEOSZ és az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) sportnapot rendezett mozgássérültek számára, amelynek főszervezője voltál. Milyen célok vezettek?

Mészáros Edit ergoterapeutával közösen találtuk ki, hogy el kellene érni valahogy a sérült embereket, beleértve a vidékieket is, hogy megmutassuk, mennyiféle sportlehetőség létezik. Hegedűs Lajos, a MEOSZ elnöke támogatta az ötletet. A hangsúly a gyakorlaton volt, hiszen ez sokkal hatékonyabb, mint ha elmeséljük a dolgokat. A fő cél a fiatal, még aktivizálható réteg mozgósítása volt. Részben az a szándék is vezérelt, hogy a különböző sportágak a versenyzők, paralimpikonok bevonásával utánpótlást tudjanak toborozni, hiszen én a vívás példáján tudom, hogy ez milyen nagy gond. A franciáknál például országszerte körülbelül 80 kerekes székes vívó közül kerül ki a válogatott. Mi kisebb ország vagyunk, de akkor is siralmas, hogy aktív vívók alig tízen-tizenketten vagyunk. A sportnapon 24 sportág mutatkozott be, egyrészt a Magyar Mozgássérült Sportszövetség (MMS) hagyományos sportágai, amelyeket ki is lehetett próbálni, például az asztalitenisz, erőemelés, vívás, boccia (ejtsd: bocsa. A paralimpiákon szereplő játék: nagyobb labdákkal egy kisebbet kell eltalálni - a szerk.), gerelyhajítás, ülőröplabda. Aminek a kipróbálására nem volt mód, arról rengeteg információt lehetett szerezni, ilyen volt például az alpesi síelés, a vízisí, a vitorlázás vagy a búvárkodás. Sokan nem is gondolják, hogy még barlangászni és hegyet mászni is lehet mozgássérülten.

Milyen eredménnyel zárult a rendezvény?

Előzetesen azt az információt kaptam, hogy egy ilyen esemény maximum 60-100 embert képes megmozgatni. Ehhez képest csak a regisztrált látogatók száma majdnem kétszáz volt, és az összes résztvevőé körülbelül négyszáz. Gyógytornászok, főiskolai hallgatók is eljöttek, mert ők sem ismernek egy csomó lehetőséget. A versenysport oldaláról nézve nagy eredmény, hogy a sportágak valóban új tagokat tudtak toborozni. Szekeres Pál, az MMS elnöke szerint ezek után például négy új, vidéki egyesületben lehetne beindítani a vívást. Az egyének felől nézve viszont az a legnagyobb eredmény, hogy a résztvevők önbizalmat és bátorságot merítettek a mozgáshoz. Kaptam olyan e-mailt, amelyben valaki arról számolt be, hogy mielőtt mozgássérültté vált, nagyon szeretett úszni. Jelenleg bottal közlekedik, van valami deformitása, és mostanáig nem mert lemenni az uszodába, de ezután a nap után már be is jelentkezett. Elbőgtem magam a levélen, hiszen ezért csináltuk az egészet.

Annyi pozitív energiád van. Sosem bosszantanak olyan dolgok, mint például a törvényileg előírt akadálymentesítés hiányosságai?

Dehogynem, de úgy vagyok vele, hogy nem a rossz dolgokon kell fanyalogni, hanem ha valami jót látunk, azt elismerni. Ha ad az ember egy dicséretet, akkor utána már könnyebb hozzátenni, hogy még ezen meg azon jó volna változtatni. Szerintem így sokkal több mindent el lehet érni.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2008/16).

Tovább olvasom

Parazitapuccs – Szécsi Noémi: Tetűmese

Ha azt mondom, R-GO, a legtöbben már éneklik is, hogy „Ballag a katona, szájában csutora”. De volt még valami ezen a néven az 1980-as években, ami legalább olyan múlhatatlan érdemeket szerzett, mint Szikora Robi együttese. Egy kegyetlenül büdös tetűirtó szer.

Ma már sokkal kellemesebb illatú készítmények léteznek a nemkívánatos bérlők kiirtására, de a tetves gyerek továbbra is megvetés tárgya. Nem kellene, hogy így legyen, hisz a tetű a legjobb családban is felütheti a fejét, sőt eléggé el nem ítélhető módon kifejezetten szívesen költözik be a hosszú, szépen ápolt frizurába. Nem beszélve arról, hogy nagyanyáink korában még előfordult, hogy a gyerekek pénzért adták-vették a tetveket, és a szerencsés vevő pár napig megúszhatta az iskolába járást.

Épp ideje volt hát, hogy mesekönyv szülessen a tetvekről, és ki tudná ezt jobban megírni, mint a fekete humoráról ismert Szécsi Noémi. Egy ifjú serke és Mocsok bácsi, a tapasztalt tetűceleb párbeszédét olvassuk, melyben az ünnepelt parazita felidézi kalandos életét, és kioktatja a zöldfülűt a tetűség minden csínjáról-bínjáról. Amikor például Mocsok bácsi elhelyezkedik új gazdaszervezetén, egy iskolás gyerek fején, magába szívja a nagy hadvezérekről hallottakat, hogy azután világuralomra törjön: „először csak egy tetves osztály, aztán egy tetves iskola, aztán egy tetves kerület, egy tetves város…”.

Ebben a nagy alakú képeskönyvben a szöveg és P. Szathmáry István illusztrációja egyenrangú és egyformán agyament. Az alkotópáros a Mandragóra utca című kiskamaszregényben talált egymásra, és most szemlátomást élvezettel járták körül ezt a hálás témát. A végére túlságosan megszeretjük a kis serkét, és szívből sajnáljuk, amikor lesújt rá a tetűfésű. De hát ez csak mese. A valóságban egyformán utáljuk a serkéket és a tetveket, legyenek bár ízeltlábúak vagy gerincesek.

Orosz Ildikó

Kolibri, 2015, 32 oldal, 2990 Ft

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2015/48).

Tovább olvasom

„Nem lehet a Himalájával kezdeni” – Interjú Fenyő D. György magyartanárral

Gyerekirodalmi események állandó résztvevője, módszertani anyagok szerzője, a Radnóti-gimnázium vezető magyartanára, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke. Az irodalomtanítás aktuális kérdéseiről, a kortárs művek használhatóságáról, kedvelt és utált kötelezőkről beszélgettünk vele.

A kétezres évek közepén a magyartanítás jelentős tartalmi, módszertani megújulásáról beszélt. Mit várt akkor, és mi valósult meg ebből?

Fenyő D. György: Ez az időszak a kompetenciaalapú Nemzeti alaptanterv térhódításának időszaka volt, amely nem tanítási tartalmakat, hanem fejlesztendő kompetenciákat nevezett meg. Egy uniós program keretében megalakult a SuliNova oktatásfejlesztési intézet, amely a szakma legkiválóbb képviselőinek bevonásával kidolgozott egy óriási áttörést jelentő, a szövegértést és a szövegalkotást fejlesztő, kompetenciaalapú programcsomagot. Ennek tartalmi koncipiálója Arató László volt, a módszertani Pethőné Nagy Csilla, a nyelvész Kálmán László. Emellett új módszerek jelentek meg, amelyek a diákok sokkal aktívabb jelenlétére, a kooperációra, a csoportmunkára, a páros munkára, a hosszú távú munkára építettek az irodalomoktatásban. Ami ebből megvalósult: létezik egy kiváló tanítási anyag, amely lényegében befagyott. Nyomtatott formában csak a program idején terjesztették, de sem pénz, sem akarat nem volt arra, hogy az iskolák széles rétegeihez eljusson. Az ötéves uniós fenntartási kötelezettség miatt még elérhető az interneten és szabadon felhasználható, de aki eddig nem ismerte meg, most már nem is nagyon fogja. A jelenlegi folyamatok nem kedveznek a módszertani megújulásnak.

Hogyan befolyásolja mindezt, hogy az idén (2013-ban) ősszel debütáló új NAT részletesen előírja, mit kell tanítani?

Az előző és a mostani kormányzat is szembesült avval, hogy nagy tömegek maradnak le az iskolában, akik nem tanulnak meg írni, olvasni, szöveget érteni. Erre a valós problémára a két kormány gyökeresen eltérő választ adott. Az előző azt mondta, tegyük viszonylag szabaddá az oktatást, minden önkormányzat, iskola, tanári közösség találja ki, hogy az ő iskolatípusának, diákjainak mi felel meg, és ahhoz igazítsa az anyagot. A mostani kormányzat szerint az lesz a felemelkedés útja, ha létrehozunk minden diák számára érvényes standardokat. Én ezt a választ teljesen elhibázottnak tartom. Az előírt standard szükségképpen nem lehet más, mint a középosztály tudása, értékrendje, amivel széles tömegek nem tudnak mit kezdeni. Közben pedig elvész az idő, a lehetőség a konkrét helyzethez való alkalmazkodás elől, amire a leginkább szükség volna.

Mekkora önállósága, választási szabadsága marad a tanároknak?

Nem a NAT fagyasztja be az oktatást, hanem az erre épülő, központosított kerettantervek, melyek részletekbe menően meghatározzák a tematikus egységeket, szerzőket, neveket, memoritereket, óraszámokat. Ehhez járul a tankönyvpiac szabályozása és az oktatásszervezés központosítása, ami így együtt minden levegőt elvesz. Minden tanár tudja, hogy amikor megkap egy osztályt, oda kell visszamennie, ahol azok a gyerekek tudásban, képességben tartanak. Egy orvos sem kezdheti a varratkiszedéssel, először diagnosztizálnia kell. Most "elvégzendő" tananyag van, méghozzá rettentő zsúfolt, és a meghirdetett 10 százalék "szabadság". Ami természetesen csak plusz 10 százalékként értelmezhető, mínuszként nem. Holott a legtöbb helyen arra lenne szükség, hogy kevesebbet, lassabban, később tanítsanak.

Mi a véleménye a konkrét tartalmakról, például bekerült a tananyagba Wass Albert és Kertész Imre.

Nem tartom kulcskérdésnek a Wass Albert-Nyirő-Szabó Dezső kontra Sorstalanság kérdését. Wass Albert végül alsóban, első-második osztályban jelenik meg meseíróként, ekkor még nincs szó a szerzőről, a gyerekek csak szövegeket tanulnak. Úgyhogy aki azt szeretné látni, hogy benne van a tananyagban, az megtalálja, aki nem, az kiválthatja egy góbé meserészlettel. Picit rossz ízű volt, ahogy a Sorstalanság bekerült, kvázi kompenzációként, mintegy „nesztek!”. De ezek ideológiai kérdések, nincs nagy hatásuk az irodalomoktatásra. Nagyobb baj, hogy a kortárs irodalom csak a legvégén jelenik meg, borzasztó kicsi időkerettel; vagy hogy már az 5-8. osztályban megjelennek az irodalomtörténeti megközelítés elemei, egyfajta kronológia.

Kincskereső kisködmön, Tüskevár, A kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig: híresen utált kötelezők. Miért kirobbanthatatlanok?

Abban mindenki egyetért, hogy kellenek közös szövegek, de abban már nagy eltérések vannak, hogy milyen életkorban mit és milyen részletességgel olvastassunk. A közelmúltban annyira sok változás történt, hogy a tanárok ragaszkodnak ahhoz, ami biztos, amit ők tanultak gyerekkorukban, amit a szülők is tanultak, ezért számon kérhetik tőlük, amit régóta tanítanak, amihez sok tananyag van, és van belőle hatvan példány a könyvtárban. Ez megnyugtató, rend van, béke. Érdekes módon az egészen különböző oktatáspolitikák eredménye ugyanaz, mindegyik megerősítette ezeknek a műveknek a pozícióját, ugyanis a nagyon szabadon engedett szemlélet idején a tanárok a biztonságérzet kedvéért fordultak vissza a sztenderdekhez. A jelenlegi kerettanterv megengedi, hogy A kőszívű ember fiai helyett egy másik Jókai-regényt tanítsunk. De az alapproblémát ez nem oldja meg, hanem ismét bebetonozza Jókait a hetedik osztályos tananyagba. Holott Jókai megértése olyan nyelvi tudatosságot igényel, amivel a gyerekek ebben az életkorban még nem rendelkeznek.

Itt jönnek be a képbe a kortársak.

Nem gondolom, hogy Jókai vagy Móra rosszabb író lenne, mint Berg Judit vagy Darvasi László, és semmiképpen sem szeretném szembeállítani a magyar irodalom ezen alkotásait. De tény, hogy egy olyan mű, amit 2013-ban írtak, hacsak nem archaizál szándékosan, akkor azon a nyelven szólal meg, amit a gyerekek ismernek. Ezekben a művekben a nyelv nem jelent eleve leküzdhetetlen akadályt. Másrészt a kortárs irodalomban a gyerekek gyakran olyan élethelyzetekkel, problémákkal, tárgyi világgal találkoznak, ami ismerős számukra, gondoljunk például Békés Pál A kétbalkezes varázslójára. Ez nem azt jelenti, hogy dobjuk ki a régi műveket, de ezek tanítását fel kell építeni, el kell oda juttatni a gyerekeket.

Az imént nem kötelező, hanem közös olvasmányokról beszélt, gondolom, nem véletlenül.

Ezek mögött a fogalmak mögött egészen másfajta szemlélet áll. A kötelező szó feltételezi, hogy egy előíró szervezet felülről megmondja, mit kell olvasni. A közös olvasmányban benne van, hogy a gyerekek olvassanak el valamit, és erről együtt tudjunk beszélni, de ez a tanár és a diák közös munkájának, az adott évnek az eredménye, benne van az osztály jelenléte. Ha, mondjuk, a piciknél már hárman imádják az osztályban a Ruminit, akkor nyugodtan lehet ez a tanár által szentesített, az órára bevitt közös olvasmány. Nagyobbaknál fontos, hogy már az olvasmánylista összeállítása is közös ügy. Nálunk a gyerekek javaslatokat tesznek, és ajánlókat írnak egymásnak, és többkörös szavazási folyamatban választjuk ki az olvasmányokat.

A kortársak közül például miket?

A mostani nyolcadikosokkal Az éhezők viadalát olvastuk, ami most nagy sláger, előtte a Pi életét. Tavaly a Vándorsólyom kisasszony gyermekeit. Jövő tavaszra megszavazták Ken Follett Katedrálisát. Ez már nem ifjúsági irodalom, hanem lektűr, de ezek közt nagy az átjárás. Természetesen egy ilyen lista nagyon eklektikus, van benne jobb és rosszabb mű, klasszikus és kortárs, Dumas-tól az Alkonyatig. De ha igaz az, hogy a gyerekeket olvasóvá szeretnénk nevelni, egyfajta kulturális nyitottságot, érdeklődést átadni, akkor ez a sokféleség hihetetlenül hasznos. Minden szöveg, legyen szépirodalom vagy lektűr, vizsgálható, mindegyiknek van egy narratív technikája, a hátterében valamilyen ideológia és így tovább. Ez persze időigényes, hiszen a kortárs irodalom gyorsan változik, bőven lehet, hogy négy év múlva más lesz a sláger. Hosszabb idő alatt azonban kiválasztódnak, kanonizálódnak a legjobb művek, ahogy például a Harry Potter.

A legtöbb helyen a középiskolákban már kizárólag felnőtt szépirodalmat olvastatnak. Miért van szükség egyáltalán ifjúsági irodalomra?

Mert nem csupa kész olvasó ül az iskolában. Az olvasót, ahogy, mondjuk, egy tájfutót is, nevelni kell. Egy kirándulást nem lehet a Himalájával kezdeni, de még a Kékessel sem, mert a gyerek megutálja az egészet. A másik, hogy a felnőtt átlagolvasó is mindenfélét olvas, mai szerzőt és régit, Agatha Christie-t és Thomas Mannt. Pláne egy posztmodern korban, amikor a kulturális rétegek nem válnak el egymástól élesen, teljesen normális, hogy különböző értékű, nyelvű és bonyolultságú műveket olvastatunk.

Egyre több szó esik arról, hogy figyelni kellene a lányok és a fiúk különböző érdeklődésére is.

A klasszikus ifjúsági irodalom zömmel fiúirodalom, gondoljunk a Verne-regényekre, Mark Twainre, az indiánregényekre, az utazós, felfedezős könyvekre. Fiúközösségben játszódik A Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig, férfias világban A kőszívű ember fiai. A lányok ezt gyakran sérelmezik. Ma már nagyon sok lányoknak is szóló mű keletkezik, amit be kell emelni, és felkínálni mint választási lehetőséget, persze nem úgy, hogy kettéosztom az osztályt. Sokszor csináltam olyat, hogy választani lehetett például az Adrian Mole titkos naplója meg a Büszkeség és balítélet közt, az előbbit zömmel a fiúk, utóbbit a lányok választották, de nem kizárólag. Az Abigél remekül helyettesítheti a hetedik-nyolcadikos regényeket, például a Légy jó mindhaláligot. Történelmi problematikájú, de lányiskolában játszódik, nagyon szeretik, megerősíti a lányokat.

Mit olvasnak a gyerekek, ha csak úgy eleresztik őket? Egy előadásában említette, hogy szeretik a jól kidolgozott, teremtett világokat és a régi történelmi korokat.

Így van. Az elmúlt néhány év tendenciája egyfajta fokozott narrációigény. Szeretném hangsúlyozni, hogy most csak azokról beszélünk, akik olvasnak, hiszen a gyerekek jó része egyáltalán nem olvas, de ez egy másik probléma. Aki viszont olvas, az szereti a hosszú történeteket, vastag könyveket, sorozatokat. A történelmi témára példa a Trónok harca, a teremtett világokra Tolkien, a Káosz-trilógia vagy Michael Ende Végtelen története, amely bonyolult narrációs szerkezetű, sokat kell rajta agyalni. Az olvasó gyerekeket nem borzasztja el ötszáz oldal, szeretik átképzelni magukat egy párhuzamos világba, és sokáig benne maradni.

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2013/48).

Fotó: Galló Rita

Tovább olvasom