„Szükség volt néhány egészséges fiatalra” – Kim Suki író egy észak-koreai elit egyetem mindennapjairól

Dél-Koreában született, 13 éves volt, amikor családja az Egyesült Államokba költözött. Sikeres írói debütálása után, 2011-ben hat hónapot töltött Észak-Korea fővárosa, Phenjan elit műszaki egyetemén. Nélküled mi sem vagyunk címmel könyvet írt erről az izolált világról. Az ELTE bölcsészkarán tartott TEDx előadása után beszélgettünk.

Miért akarta alaposabban, első kézből megismerni Észak-Koreát, amikor nekiindult?

Suki Kim: Az ország történetéből hiányzik az emberi mozzanat. A propaganda mindent ural, keveset tudunk arról, hogyan élnek valójában, különösen kevés információnk van az elitről. A disszidensek más társadalmi és földrajzi közegből kerülnek ki, leginkább a kínai határszélről. Szerettem volna a színfalak mögé tekinteni, ezért nem volt más választásom, mint hosszabb időre odamenni.

Privilegizált helyzetű diákokat tanított, amikor 2011-ben az ország összes egyetemét bezárták egy évre. Mi történt valójában?

Az egyetemek bezárásakor az összes hallgatót építkezésekre vezényelték ki. A hivatalos indoklás szerint készültek a dzsucse századik évfordulójára, de valójában politikai intézkedés volt, előkészítette a rezsimváltást. Valószínűleg tartottak a világban zajló eseményektől is, hiszen ekkor kezdődött az arab tavasz. Ezt a 270 fiút a többi felsőoktatási intézményből válogatták ki és hozták a phenjani műszaki egyetemre. Az intézményt evangéliumi keresztények hozták létre, meghívtak néhány külföldi tanárt is. A hallgatók szülei magas rangú pártfunkcionáriusok, orvosok, tudósok voltak. Habár műszaki egyetem volt, a hallgatók az internetet nem ismerték, egy korlátozott belső hálózatról hitték, hogy az a világháló, Mark Zuckerbergről sohasem hallottak.

És ilyenekről nem is beszélhetett nekik.

Parancsot kaptunk, hogy a külvilágról egyáltalán nem beszélhetünk. Olyan volt, mintha aknamezőn járnék, pontosan tudtam, hogy rólam is jelentenek és folyton attól tartottam, mikor csúszik ki valami a számon. Egyszer a televízióról esett szó a hivatalos tankönyvünkben. Ott ugye egyetlen csatorna létezik, amely folyamatosan a Nagy Vezetőt mutatja. Megkérdezték, hogy miért, Amerikában hány csatorna van? Erről magamtól nem beszélhettem volna, de mert a könyvhöz kapcsolódott, elmondtam, hogy több száz csatorna közül választhatunk. Képtelenek voltak feldolgozni az információt.

Hogy nézett ki a hallgatók egy napja?

Reggel 5.30-tól tornával, futással kezdtek. Az étkezdébe katonai alakzatban masíroztak, dicsőítő dalokat énekelve a Nagy Vezetőről. Délelőtt angol nyelvű óráik voltak, ebéd után csendes pihenő, majd dzsucseórák a Nagy Vezető Tanulócsarnokban. Ez afféle szent hely, ahová külföldi nem léphetett be, a hallgatók a nap 24 órájában felváltva őrségben álltak előtte. Hétköznapi feladataik közé tartozott a takarítás, kanalak megszámolása, a Nagy Vezető örökkévalóságát jelképező emlékoszlop környezetének rendben tartása. Ilyen emlékművek Észak-Koreában mindenütt vannak, mindenkinek kötelező naponta elzarándokolni egyhez, virágot vinni, vagy felseperni az emlékmű környékét.

A Nagy Vezető és a Kedves Vezető: Kim Ir Szen és Kim Dzsong Il (Fotó: Izsák Sipos Szilárd)

Tekintve, hogy nem mehettek ki a campusról, mit csináltak szabadidejükben?

Nemigen volt szabadidejük. Rengeteg gyűlés foglalta le őket, hetente egyszer önkritikát kellett gyakorolniuk, illetve jelentést tenniük társaikról, emellett voltak eseti gyűlések is. A foci és a kosárlabda volt az egyetlen kikapcsolódásuk. Ottlétem alatt egyszer fordult elő, hogy nagy dérrel-dúrral kivitték őket a campusról. Olyan izgatottak voltak, mint a kisiskolások. Utóbb mesélték, hogy az állatkertbe vitték őket, ahol külföldiek is jelen voltak. Nagyon valószínű, hogy valamilyen médiaeseményhez lehetett szükség háttérdíszletnek néhány egészséges kinézetű fiatalra.

Mint írja, még Korea leghíresebb hegyét sem látták soha, holott alig félórányira található Phenjantól. Nyilván nehéz egy hegyet bepoloskázni.

A Mjohjang-hegy az egész nemzet büszkesége, délen mindenki fájlalja, hogy északra esik. A diákjaim mindenfélét megtanultak róla a tankönyvekből, a tévében is látták, de élőben soha. Nekünk, tanároknak megmutatták: szomorú látvány, a sziklákba egy csomó gigantikus feliratot véstek a Nagy Vezető örökkévalóságáról, és magát a hegyet is az ő személyes érdemének tekintik.

Természet és ideológia (Fotó: Izsák Sipos Szilárd)

Diákjai két külföldi filmet láttak életükben: az Oroszlánkirályt és a Pingvinek vándorlását. Nagy fegyvertény volt, hogy sikerült nekik levetítenie a Harry Pottert.

Egy korábbi tankönyvükben szerepelt egy rövid bekezdés arról, hogy a Harry Potter az valami nagyon népszerű dolog odakint a világban. Rettentő kíváncsiak voltak, ismerték a főszereplők nevét, de semmi egyebet, a kviddicsről például azt hitték, létező sport. Az egyik kollégámnak megvolt a dvd, nagy nehézségek árán sikerült engedélyeztetni, hogy levetítsük, igaz, csak az alsóbb éves hallgatók számára. Nem tudom elmondani, milyen csalódottak voltak a többiek! Az egész campuson nem volt egy olyan falfelületet, ahol 100 embernek megfelelő méretben le tudtuk volna vetíteni a filmet, hiszen a Nagy Vezető portréi és a szlogenek érinthetetlenek voltak. A hallgatók érdekes módon leginkább azzal tudtak azonosulni, hogy Hermione is utál esszét írni, akárcsak ők... Számukra ugyanis az esszé műfaja teljesen idegen volt. Ott jó esetben van egy bevezetés, egy tézis, amit igazolni kell, és végül cáfolni az ellenérveket. Az önálló gondolatok kifejtése és az ellenvélemény mint koncepció nem létezik.

Volt ezeknek a 19-20 éves fiatalembereknek bármi kapcsolatuk lányokkal?

Engem is érdekelt, de közvetlenül nem kérdezhettem meg, ezért egyszer feladtam házi feladatnak, hogy írjanak fogalmazást arról, hogyan lehet sikeresen barátnőt találni. Odajöttek, és panaszkodni kezdtek: „Tanárnő, ezt képtelenség megírni, nincs tapasztalatunk, mi csak a Nagy Vezetőt szolgáljuk.” Végül írtak valamit, olyanokat például, hogy ha tetszik nekik egy lány, akkor jó módszer az ismerkedésre esőben a feje fölé tartani az esernyőjüket. Meg kimenteni a vízből, ha fuldoklik. Később megtudtam, hogy néhányuknak volt barátnője a korábbi, koedukált egyetemén, de a kapcsolat nyilván megszakadt, miután átkerültek ebbe az intézménybe, ahonnan telefonálni sem tudtak.

Orosz Ildikó

A Nagy Vezető 104. esztendejében


Észak-Koreában az 1990-es évek második felében bekövetkező éhínség idején az ENSZ becslései szerint 1,2–1,6 millió, más források szerint 2,5 millió ember, a népesség egytizede vesztette életét, de a lakosság 80 százaléka jelenleg is éhezik vagy alultáplált. 2008-ban leszállították a besorozható férfiak magasságának és súlyának alsó határát 148 cm-re és 43 kg-ra. A kötelező sorkatonai szolgálat férfiak számára 10, nők számára 7 év. A vezető elit a jobb táplálkozásnak köszönhetően testméretében is az átlag fölé emelkedik. 

Becslések szerint a kényszermunka és a kivégzések miatt 1948 óta több mint egymillió ember vesztette életét, húsz munkatáborban 120–200 ezer politikai foglyot őrizhetnek. A külföldről hazatérő diplomatákat vélhetően 6–12 hónapra átnevelő táborokba küldik. Minden ember számára kötelező heti egyszer az önkritika és a jelentés másokról, beleértve a házastársakat, szülőket, gyerekeket. Mindezt öt családonként egy felügyelő, öt felügyelőként egy főfelügyelő kontrollálja. A települések közötti közlekedés engedélyköteles. 

Országszerte 35 ezerre teszik az államalapító Nagy Vezető, Kim Ir Szen szobrainak számát, aki 1948–1994-ig volt az ország első embere. Őt fia, Kim Dzsong Il, 2011 decemberétől pedig Kim Dzsong Un követte az ország élén. Az állam ideológiai alapja a dzsucse (a. m. „önrendelkezés”), melyet a Nagy Vezető 1912. áprilisi születésétől datálnak, ez egyben időszámításuk első éve, tehát most 104-et írnak. Az egyetlen állami tévécsatornán a heti egy félórás világhíradóban jól megválogatott tüntetések, háborúk, katasztrófák bizonyítják, hogy Észak-Korea a lehetséges világok legjobbika.

Orosz Ildikó

Fotó: Németh Dániel (1), Izsák Sipos Szilárd (2, 3)

Az interjú és a fotók a magyarnarancs.hu-n jelentek meg (2015. jún. 18.)