Kamaszadó – Három ifjúsági és gyerekkönyv

Az első (kortárs antológia)

„Tizenöt író, tizennégy történet arról, amiből csak egy lehet”, így a szemérmes alcím, ami kevésbé virágnyelven azt jelenti, hogy ebben az antológiában kortárs szerzők írnak az első szexről. Írnak, és nem vallanak, ez pedig jó hír, mert talán nem vagyok egyedül, akit őszintén nem érdekel, hogyan vesztette el úgy igazából a szüzességét Dragomán György, Karafiáth Orsolya, Fiala Borcsa vagy Lakatos Levente. Szerencsére nem a hálószobájukba kukkolunk be, hanem egy novellagyűjteménybe, amelynek egy-egy darabján átsejlik a személyes indíttatás, de a lényeg mégis a hangok és stílusok sokfélesége.

A panteon változatos, a szerzők közt van huszonéves és 50 pluszos, József Attila-díjas és bestsellerszerző. A némileg hatásvadász téma ellenére a végeredmény kívül-belül ízléses, és ha nem is tabudöntő, azért mindenképpen fontos kísérlet. Van itt plátói és csíkoskönyveket idéző szerelem, sutaság és tévedések vígjátéka, ismerkedés egy óvszerrel, és durva beavatás a nőgyógyászati székben; első alkalom megfontoltan és hebehurgyán, szépszerével és erőszakkal.

Ezzel együtt a történetek túlnyomó többsége egy visszahozhatatlanul naiv és infantilis világban, az internet előtti őskőkorban játszódik, amikor a legkiműveltebb főket is édes-bús fantáziák és óriási kérdőjelek töltötték meg – másfelől viszont nem torzította a végletekig a tinédzserek önértékelését és a szexualitással kapcsolatos elvárásait az online pornó. Az ezzel kapcsolatos kötetszintű reflektálatlanság nem kis hiányérzet kelt, hisz a Manó könyvek új ifjúsági kiadója, a Menő Könyvek 17 és ¾ évtől ajánlja az antológiát. Én bátran odaadnám már 16 évtől, úgy is, mint kultúrtörténeti érdekességet, amely talán elindíthatja a generációk közti párbeszédet, ha mással nem, hát azzal, hogy „anyám/apám, ti tényleg ilyen lúzerek voltatok?”
Menő Könyvek, 2017, 216 oldal, 2990 Ft


Kertész Erzsi: Panthera. A hógömb fogságában

„Ezt olvasd a Rumini után és az Időfutár előtt”, javasolja a kiadó, felismerve, hogy az olvasás iránti elköteleződés szempontjából kulcsfontosságú korosztálynak, a 10-14 éveseknek még nincs meg az a magyar szerzésű, kultikus regényfolyama, amit a kisebbek számára a Rumini, a nagyobbak számára az Időfutár jelent. Most mintha valóban egy ilyen jól sikerült széria születésének lehetnénk tanúi, hiszen a Panthera a sokadik utánnyomásnál tart, és a Könyvfesztiválon már a folytatását lehet kézbe venni.

Kertész Erzsi már a Labirintó című mesekönyvével is bizonyította, hogy egészen eredeti vizuális képzelőerővel megáldott történetmesélő. A Panthera kis túlzással egy kortárs magyar Verne-regény, amelyben benne van mindaz, amiért a francia írót szeretjük, ugyanakkor hiányzik belőle, amiért egy mai gyerek számára nehézkes, nehezen érthető vagy unalmas lehet. Azok kedvéért, akik nem rajonganak a téli sportokért, ezért talán vonakodva vennék kézbe a könyvet a címe miatt: a hógömb nem egy lavina, hanem az a kis üveg giccs, amibe havas vagy csillámporos tájat, házikót, emberkéket telepítenek, aztán lehet rázni és bambulni. Egy ilyen hógömb fogságába kerülnek gyerek hőseink egy komplett ellopott hegy társaságában, miután a főgonosz mindőjüket lekicsinyíti egy ördögi gépezettel.

Remek karakterek, valódi jellemfejlődés és intelligens humor. Kiskamasz szemmel szokatlanul hathat a jelenből visszatekintő én-elbeszélés, és kétségtelenül elvesz a „live show” izgalmából. De van annak előnye is, hogy már kezdettől tudjuk, hogy a gyerekek túlélik az amúgy igencsak hajmeresztő kalandokat. Például este, amikor az olvasó gyerek kénytelen letenni a könyvet, nem csinálja össze magát a takaró alatt.
Pagony, 2016, 224 oldal, 2990 Ft


David Williams: A nagy szökés

Témáját tekintve hiánypótló gyerekregény, hiszen nagypapák és unokák kapcsolatáról nem sok mű születik. A nagypapák egyébként is alulreprezentáltak, nincs könnyű dolguk, amikor helyüket keresik a sokkal körülírtabb társadalmi szerepek mentén tüsténkedő, piskótasütő, sapkahorgoló nagymamák mellett. Ám aki ismeri a szerző – brit komikus és népszerű celeb – korábbi könyveit, kivált a jelen művel leginkább párhuzamba állítható Gengszter nagyit, sejtheti, hogy ez nem lesz egy szokványos történet. Ott egy unalmas, káposztaszagú, sűrűn pukizó nagymamáról derül ki, hogy valójában visszavonult, nemzetközi hírű ékszertolvaj, aki unokájával közösen megcsinálja az utolsó nagy dobást. A hülye angol humorral és londoni turista-látványosságokkal bőven meghintett, fordulatos történet világszerte sikert aratott.

A nagy szökés nem éri utol. Itt a (kimondatlanul is) Alzheimer-kórban szenvedő nagypapa azt képzeli, hogy ismét a brit légierő tisztje az 1940-es években, és a hazáját védi a német Luftwaffe ellen. Elkóborol az éjszaka közepén, templomtornyok tetejéről kell összeszedni, s végül kénytelenek elhelyezni egy idősotthonban. Az egyetlen, aki szót ért vele, a 12 éves unokája, aki rajong a repülőkért, szabadidejében repülőmodelleket épít és imádja a régi háborús sztorikat – ő fogja kiszabadítani az öreget az idősotthonnak álcázott bűnszervezet karmai közül.

Jó pontot kap a sok rajz, nagy betűk, tipográfiai játékok és a Gengszter nagyiból már ismert migráns trafikos, Rádzs alakja. De a cselekmény igencsak kiszámítható és nyúlik, mint a bugyigumi, amin az öregek az otthonból menekülni próbálnak. Humora (mint az előző példánkból is látszik) nem kacsint ki a 8-12 éves regiszterből, ami nem jelenti, hogy ez a kis idétlen korosztály ne szórakozna rajta jól. Ugyanakkor ez a történet is, mint a nagymamás párja, a nagyszülő elvesztésével ér véget, így érzelmileg jóval összetettebb olvasmányélmény, mint az Egy ropi naplója-féle (amúgy helyénvaló) ökörködés.
Kolibri, 2017, 472 oldal, 3499 Ft

Orosz Ildikó

A cikk szerkesztett formában a Magyar Narancsban jelent meg (2017/29.)

Tovább olvasom

Marton László – Orosz Ildikó: Összpróba. Múzsák és mesterek, avagy egy rendező emlékezései

Update: Ezt a bejegyezést 2017. október 24-én frissítettem az alábbiakkal:

2016-ban a Park Kiadó kért fel, hogy működjek közre Marton László önéletrajzi könyvének megírásában. Az Összpróba – Múzsák és mesterek, avagy egy rendező emlékezései című memoár 2017. júniusában, az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Célja a nemzetközileg is elismert igazgató, rendező és tanár életútjának megörökítése volt – az ő saját nézőpontjából, saját hangsúlyaival, reflexióival, egyes szám első személyben elbeszélve. Olyan könyvet akartunk létrehozni, amely színház- és társadalomtörténetileg is érdekes és értéket közvetít. 

Ezért különösképpen megrendülve értesültem a Sárosdi Lillával és más nőkkel történtekről. 
Szeretném kinyilvánítani, hogy elítélem az anyagi, státuszbeli, intellektuális és pszichés fölénnyel vagy hatalommal való visszaélés, bántalmazás minden formáját. Együttérzek és szolidaritást vállalok minden ilyen visszaélés elszenvedőjével, támogatom a megelőző és segítő rendszerek kiépítését és a jó gyakorlatok bevezetését, mindenekelőtt a leginkább hierarchikus intézményekben: az oktatási és egészségügyi intézményekben, illetve a munkahelyeken.

Felnőtt emberek konszenzuális szexuális viszonya magánügy, senkinek sincs joga beleszólni vagy erkölcsi ítéletet mondani felette. Ám a hatalmi helyzetekkel való rendszerszintű visszaélés közügy. A köz mi magunk vagyunk. Végül pedig, hiszek az őszinte párbeszédben és a bocsánatkérés erejében.

Orosz Ildikó

*

Szerettem volna megismerni és egy interjú formájában a nyilvánossággal megosztani Marton László álláspontját az ügy kirobbanása után, de sajnálatomra nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel.

Az alábbiakban azt a posztot lehet olvasni, amelyet 2017. 05. 06-án, a könyv megjelenésekor tettem ki:

Emlékek egy letűnt polgári világból. Vígszínház minden mennyiségben. Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, A Pál utcai fiúk, Ibsen, Csehov, Moliere. Várkonyi, Darvas, Ruttkai, Páger, Sulyok, Halász Judit. "Marton elvtárs, téged fúrnak nálam." Hortobágy-látogatás Károly herceggel, sörözgetés az ír miniszterelnökkel. Kertész, Spiró és 2 db, eddig közöletlen Örkény-anekdota.

Orosz Ildikó:
Marton László – Összpróba. Múzsák és mesterek, avagy egy rendező emlékezései

„Különös krónikát tart a kezében az olvasó. Egy olyan összetett, rétegzett szöveget, mint amilyenek egy jó színdarab mondatai. Ez nem véletlen, hiszen a könyv főhőse színházi ember, ismeri a jó előadás követelményeit, és kiváló érzelmi és képi memóriával rendelkezik. Ez a krónika egyszerre családtörténet, korszaktörténet, színháztörténet, nevelődés- és fejlődéstörténet, egyúttal izgalmas művészkarrier-történet is.”

(Részlet Radnóti Zsuzsa előszavából)

Marton László (1943) színházrendező, a Vígszínház főrendezője, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára.

A 88. Ünnepi Könyvhéten Marton László dedikál június 10-én szombaton, 15:00 órakor a Park Kiadó standjánál. A könyv a Könyvhét ideje alatt 20% kedvezménnyel vásárolható meg. Facebook esemény a dedikálásról itt.

Megjelenés : 2017. május

Terjedelem: 300 oldal, 32 oldal színes képpel

Méret: 140 x 210 mm

Kötés: keménytáblás védőborítóval

ISBN: 9789633553183

Ár: 3950 Ft

Ajánlók a könyvborítón:

„Marton László az egyik legfontosabb ember és művész a számomra. Örökké példamutató, fiatal, és új utakat keres. Egy padláson, Nóra babaházában, popfesztiválon, a Pál utcában. A Vígszínházban és külföldön. Közöttünk, a tanítványaival, a színészeivel, a nézőkért.”

Eszenyi Enikő

Eszenyi Enikő a könyvbemutatón a Vígszínházban, 2017. június (Fotó: Németh Dániel/Park)

„Olvasom Marton könyvét. Ismerős történetek közt homályos részletek jönnek föl, vagy épp olyanok, amelyekre én e könyv nélkül már biztos nem emlékeznék. És most tudok meg dolgokat, amelyek a sok-sok év alatt a közelemben játszódtak le, amelyeket észre se vettem vagy nem értettem…”

Presser Gábor

„Ebben a fontos könyvben feltárul egy korszakos magyar művész gazdag életének mentális térképe sok-sok szereplőjével, városaival, országaival, földrészeivel, melynek közepében ott ragyog a Vígszínház, Marton László rendezői, színházvezetői, színészpedagógusi életművének legfőbb alkotóműhelye.”

Hegedűs D. Géza

Marton Lászlóval régi tanítványa, Fesztbaum Béla beszélgetett a könyvbemutatón
(Fotó: Németh Dániel/Park)

„Marton Lászlót majdnem fél évszázada ismerem. Több jelentős rendezésében dolgozhattam. Így alkalmam volt tapasztalni, hogyan kamatoztak nála azok az élmények, melyeket egy kulturált polgári család szellemiségéből meríthetett. Hazai és külföldi művészi sikerei mellett a Vígszínház vezetését is legfontosabb szívügyének tartotta.”

Lukács Sándor

„Martonról? Sokat dolgoztunk együtt, sokat röhögtünk, sokat veszekedtünk, sok mindent megéltünk. Sokat köszönhetek neki. Több mint 50 éve ismerem… Boldog vagyok, hogy ismerhetem.”

Kern András

Részlet a könyvből:

A vizsga napján pokolian esett az eső. Várkonyi a Vas utcában, a Színművészeti Főiskola épületében jött lefelé az emeletről, hazafelé tartott. Köztudottan nagy hipochonder volt, mindig rettegett, hogy megfázik, beteg lesz. Ömlött az eső, nem volt kedve kimenni. Látva, hogy kisebb tömeg ácsorog a folyosón, megkérdezte, mi történik itt. Mondták neki, hogy a rendezőhallgatók vizsgái zajlanak. Éppen szünet volt, azért ácsorogtak a folyosón.

– Milyen hosszú lesz a következő darab? – kérdezte.

– Negyven perc – válaszolták.

Várkonyi felnézett az égre, látta, hogy addig biztosan nem áll el az eső. Sóhajtott, és beült a következő vizsgaelőadásra. Ez volt a mi Májusunk. Ő persze nem tudta, hogy kinek a vizsgarendezését látja, de tetszett neki az előadás.

Miután kijött, szólt valakinek, hogy beszélni akar a rendezővel. Odamentem hozzá, mire rám nézett, és felvonta a szemöldökét:

– Maga az? – Ismert ugyan a Vígből, ahol asszisztenskedtem, de addig nemigen keltettem föl az érdeklődését. – Mondja meg a Venczel Verának, hogy holnap tizenegyre magával együtt várom az irodámban.

Másnap mindkettőnket leszerződtetett a Vígszínházba.

Sokszor elgondolkoztam: ha nincs az a zápor, talán az egész életem másképp alakul.

Tovább olvasom

Önismeret kezdőknek – Győri Bori–Szamarasz Vera Zoé: Nézd ez én vagyok!

Hiába a sztárfocisták és csillámpónik, a hagyományos „kösd össze, rendezd sorba, színezd ki!” típusú foglalkoztató füzetek hamar a fiók mélyén találják magukat. Nem csoda, hisz az ilyen foglalkoztató de facto gyerekkínzás – ami nem jelenti, hogy ne próbálkoznánk vele néhanap viselkedés­szabályozási céllal.

Szerencsére ezek mellett ma már egészen színvonalas, gerillaművészeti alkotásnak beillő foglalkoztató kiadványok is léteznek. Ilyen volt pár évvel ezelőtt a magyar szerzésű Mindenki tud rajzolni, vagy a legújabb angolszász bestseller, a Nyírd ki ezt a naplót. Utóbbit még a papírtól-ceruzától veleszületetten idegenkedő kisfiúk is lelkesen szaggatják miszlikbe, áztatják szét az esőben, illetve próbálják üres lapjait pénzért értékesíteni – mindezt szigorúan a bennfoglalt utasításoknak megfelelően.

E szilaj örömöknél szofisztikáltabb időtöltést kínál az 5–10 éves korosztályhoz szóló Nézd, ez én vagyok!, amely megjelenését egyik legjobb gyerekkönyv-illusztrátorunknak, Dániel Andrásnak (egyebek mellett a Kicsibácsi és Kicsinéni, vagy a Mit keresett Jakab az ágy alatt? szerzőjének) köszönheti. Arról van itt szó, ami nem­igen jelenik meg a közoktatásban és néha még otthon sem: hogy mennyire fontos a gyerekeknek saját érzelmeik megismerése, ami egyfelől az ő testi-lelki egészségük, másfelől a környezetük iránti empátia alapja. Színezd ki, hol bizsereg a tested, amikor boldog vagy! Kivel vesztél össze legutóbb, és miért? – rajzold bele a gubancba.

Majd szisztematikusan haladunk a tágabb közösség, a különböző kultúrá­jú és társadalmi helyzetű emberek felé. Vajon mire gondolnak a képen a gyerekek, látva, hogy egy társuk a másikat bántja? – töltsd ki a buborékokat! Szerinted, ha valaki szegény, akkor mire nincs pénze? – keresd meg a két képen a különbségeket! A komolyabb témákat vicces szkeccsek oldják, a háromszemű tacskószörny például őszintén megvallja, hogy neki a középső szeme a legkedvesebb testrésze.

Önelfogadás, nyitottság, tolerancia: nem árt már kisgyerekkorban elkezdeni dolgozni rajta, még akkor is, ha léteznek erre a foglalkoztató műfajánál hatékonyabb módszerek. Rajtunk múlik, hogy a játékos feladatok közt található elvont gondolatokat („próbáld a félelmedet kíváncsiságra cserélni!”; „minden embernek joga van ahhoz, hogy legyen mit ennie, hogy ne fázzon, hogy tanulhasson, és hogy jól érezze magát”) megbeszéljük-e a gyerekkel, de egy kisiskolás ebben már biztos partner. Olyannyira, hogy a kötelező hit- és erkölcstan országában feltámad bennünk a bűnös (és szerzői jogokba ütköző) vágy, hogy ha már tankönyvválasztási szabadság nincsen, legalább pár oldalt suttyomban kifénymásolhatna innen a tanító néni, a papírt visszük hozzá.

Addig is, érdemes otthon kint felejteni az asztalon, és rácsodálkozni, mi mindent nem is tudtunk arról a gyerekről, aki véletlenül megtalálta.

Dániel András illusztrációival. Csimota Könyvkiadó, 2016, 88 oldal, 2690 Ft

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg (2017/10).

Tovább olvasom

Egyszer te is hazatalálsz – Postagalambok Magyarországon

A postagalambsport itthon nagy múltra tekint vissza, de messze nem akkora üzlet, mint Belgiumban vagy Németországban. Mégis büszkén dagadhat a magyar begy, mert a nemzetközi postagalamb-élsportban nem állunk rosszul: van világbajnok madarunk és több olimpiai aranyérmünk is.

Figyelem: Ezt a cikket 2008-ban írtam, a benne szereplő adatok egy része lehet, hogy elavult.

Fritzlar, Németország, 2008 szeptember. A legmodernebb technikával felszerelt, új építésű luxusdúcban nemzetközi mezőny tollászkodik: 23 ország postagalambjai várják a nagy megmérettetést. Tavasszal, alig egy hónapos korukban érkeztek a világbajnokság helyszínére, ahol szakértő kezek gondozták, etették, tréningeztették, vagyis ideszoktatták őket. Minden ország 25 galambbal nevezhetett, a Magyar Postagalamb Sportszövetség az igazolt hazai eredmények ismeretében kérte fel a legsikeresebb tenyésztőket fiatal galambok küldésére. Nem mindegyik érte meg az őszt, az előversenyek alatt sokan elvesztek, a betegségek pedig a legjobb ellátás mellett is elkerülhetetlenek. A nagy napon kamion jön a megmaradtakért, és elviszi őket 400 kilométerre délre, a francia határ közelébe. Az esős idő nem kedvez a rajtnak, de a galambokat mindenképpen el kell indítani, hiszen a nemzetközi és nemzeti szövetségek képviselői, tenyésztők, gyűjtők és rajongók mind Fritzlarban lesik, ki érkezik be leghamarabb. Gyors egyeztetés után végül egy közelebb fekvő, enyhébb időjárású helyszínről történik a feleresztés. Az élboly az erős hátszélben 100 km/h átlagsebességgel, alig három óra alatt teszi meg a távot. A szoros versenyben végül a

HU-08-D203350

gyűrűszámú magyar versenyző röppen be először a dúc bejáratán. A siker értékét nem csökkenti, hogy a hódmezővásárhelyi Kovács Mihály tenyészetéből kikerült bajnok apja holland, anyja német. Ez azonban az élgalambok piacán korántsem szokatlan, a vérvonalak, akárcsak a ló- vagy kutyatenyésztésben, itt sem ismernek határokat. Bizonyság erre, hogy az újdonsült bajnok a versenyt követő árverésen 3800 euróért talált új gazdát egy kínai tenyésztő személyében. "Míg az erkölcsi diadal mindenképpen az alföldi galambászt - civilben fuvarozót - illeti meg, addig a vételár teljes egészében a világbajnokság német rendezőinek a számláját gyarapítja.

Egyes elméletek szerint a galamb íriszéből következtetni lehet a tulajdonságaira, ezért a gyűrűszám és a pedigré mellett gyakran látható a madarak tekintete is a portréfotókon és hirdetéseken. 

A nevezési feltételek szerint ugyanis a vébére ingyen küldhetők galambok, felnevelésük tetemes költségéhez azonban a résztvevők hozzájárulnak a díjazottak eladásából befolyó összeggel" - tudtuk meg Bárdos Istvántól, a Magyar Postagalamb Sportszövetség (MPS) elnökétől, aki a nemzetközi szövetség alelnöke is. Az idei világversenyre a madárinfluenza miatt kizárólag európai országok küldhettek galambokat, Ázsiából, ahol rendkívül népszerű ez a sport, nem jöhettek versenyzők. Thaiföld és Kína mégis képviseltette magát: neves európai tenyésztőktől vásároltak Ázsiában sosem járt fiatal esélyeseket, amelyeket saját országuk gyűrűjelével látták el.

A laikus számára az ilyen "egydúcos verseny" - amikor egy teszttelepre szoktatnak különböző tenyésztők által odaküldött fiatal madarakat - kevésbé hat romantikusnak, mint a versenyek hagyományosabb formája, amikor a galamboknak valóban a saját gazdájukhoz kell minél gyorsabban hazatalálniuk. A jó galambász pontosan tudja, mikor, merről érkeznek a madarai, és már várja őket.

"A postagalamb a galambok királya, mind közül a legokosabb" - mondja Pató József 63 éves nyugdíjas galambász, az 1. Számú Szilas Tagszövetség B-14-es egyesületének tagja, eredeti szakmáját tekintve lakatos. Õ általában a dúc melletti teraszon, egy fehér műanyag székben várja galambjait. Gyermekkora óta foglalkozik velük, 1966 óta versenyez. A madarak érkezése szerinte

nem egyszerűen jó érzés,

jelentős adrenalinszint-növekedéssel is jár. A többlakásos újpesti porta udvarán meglepő módon egyetlen elhullajtott toll emlékeztet arra, hogy itt még 150 galamb is él. A lakásban minden elképzelhető vízszintes felületet beborítanak a kupák, serlegek, tulajdonosuk egyesületi és országos szinten is eredményesnek mondhatja magát. Az asztalon nagy tál vendégváró földimogyoró. Valójában a galamboké, de a család is ezt szereti, a háziasszony mikrohullámú sütőben szokta megpörkölni. A vékony belső héjat le kell róla dörzsölni, viszont csak 450 forintra jön ki kilója.

Pató 1984-ben, saját kezűleg építette meg 70 négyzetméteres házának padlásterében a kétszintes, takaros galambházat. Reggel és este ereszti ki a madarakat, s körülbelül egyórányi csatangolás után térnek haza, az addigra már kitakarított dúcba. A kizárólag tenyésztésre szánt, nem versenyző példányok sosem mehetnek ki: jókora, félig a szabadba nyúló ketrecben élnek, hogy ne érhesse őket baleset. Gazdájuk jól emlékszik arra, amikor az egyik legértékesebb maratonista galambját három évvel ezelőtt leverte a héja, s végül a szomszéd kutya tépte szét. Csak egy "Liege II. hely" feliratú aranylánc maradt utána, amit gazdájának nyert az 1000 kilométerre fekvő belga városból hazaérkezve.

Pató József özvegy hímekkel versenyez, de ez nem azt jelenti, hogy a galamb párja már nem él. A módszer lényege az, hogy a madarakat tavasszal pároztatják, majd miután a családalapítás nyomán kialakult bennük a dúcszeretet, különválasztják őket. Az áprilistól szeptemberig tartó versenyszezonban a hímeknek csak rácson keresztül mutatják meg a párjukat, hogy emlékezzenek: minél gyorsabban húzzanak hazafelé. Van olyan tenyésztő is, aki a nemek vegyes tartásával ("természetes módszerrel") versenyez, és olyan is, aki az özvegy tojókra esküszik. Pató csíkos füzetébe gondosan vezeti az évek során egyre szerteágazóbb, rokontenyésztett galambcsaládfát. Az alkalmi vérfrissítést régről ismert, megbízható tenyésztőkkel való csereberével oldja meg. Külföldre nem jár vásárolni, mint mondja, itthon is minden beszerezhető. A tenyésztés egyik legfontosabb eleme az erőteljes szelekció. A kevésbé tehetségesek természetes módon is elhullanak, elvesznek, ezenfelül azonban tudatos ritkításra is szükség van. A galambszerető ember nem szívesen beszél róla, de tény: ami ajándéknak se kell, az megy a levesbe, vagy egy cimbora macskáját boldogítja.

Jut is, marad is. Hazánkban jelenleg kb. egymillió postagalamb él. (Összehasonlításképpen: a budapesti köztéri galambok számát 400-500 ezerre becsülik.) A versenyeztetés nem kevés adminisztrációt és logisztikai feladatot jelent, hiszen egy-egy országos szintű bajnokságra akár 8-10 ezret is beneveznek. A tenyésztők a kijelölt begyűjtési helyszínekre viszik a postagalambokat. A hitelességet garantáló hosszas regisztráció, jegyzőkönyvezés, állatorvosi igazolások bemutatása és a versenygyűrűk felhelyezése után a madarakat teherautókra teszik, és irány a feleresztési helyszín. Ez közép- és hosszú távú versenyek esetén általában szlovákiai, csehországi, a 800 km feletti maratoni versenyeknél jól bejáratott német és belga helyszíneket jelent. A postagalambok különböző kategóriákban indulnak, vannak jó sprinterek és kitartó maratonisták. A rangsort a méter/perc-ben megadott átlagsebesség alapján állítják fel, és összesítik az egy dúcból származók eredményét. A pontos berepülési időpontot ma már általában csipes versenygyűrű rögzíti, az egyes dúcok feleresztési helytől való távolságát GPS-szel mérik be.

A modern technika

nemcsak a versenyekre gyűrűzött be, de a postagalambok kiváló navigációs képességét vizsgáló kutatásokba is. Ennek ellenére máig nem sikerült megfejteni, hogyan is tájékozódnak. A legvalószínűbb, hogy pontosan tudják, mikor merről süt a nap a lakhelyük felett, és ez alapján indulnak el a megfelelő irányba. Körülbelül 25 kilométerre a céltól már a jellegzetes optikai elemek igazítják el őket. Ezt többek közt olyan kísérletekkel igazolták, amelyekben a madarak szemére a látásukat elhomályosító kontaktlencsét helyeztek. Ilyenkor a fényviszonyokat érzékelve közelítőleg hazataláltak, de a dúcba már nem tudtak pontosan berepülni. Adottságaik miatt a postagalambok esős, ködös időben nem ereszthetők fel, és az időjárás általában véve is erősen befolyásolja a versenyeket. Derűs napokon a galambok 80-90 százaléka hazaér, váratlan viharban azonban 50 százalék is lehet a veszteség.

A legtöbb galambászt tökéletesen kielégíti a madarakkal való foglalatoskodás és hogy kedvencei több száz kilométerről is hazajönnek hozzá. A díjakat is ambicionálók számára azonban nemcsak időigényes, de költséges is ez a hobbi. Rég nem elég már egy kis "tiszta búza, tiszta árpa, tiszta rozs". Speciális keverékek, táplálékkiegészítők, vitaminok kellenek, másfajta étrend jár a hétköznapokon, és más a versenyek előtt. Hosszas tanulmányok ecsetelik a gyümölcsecet és a probiotikus joghurt áldásos hatását, és feltehetőleg léteznek szintetikus doppingszerek is, ezek kimutatása azonban gyakorlatilag lehetetlen a nagy költségvonzat és a sportág jellege miatt - a versenyző út közben, amikor senki sem látja, elvileg bármit felcsipegethet.

Peller József, a "galambkirály". Többszörös olimpiai bajnok (pellerjozsef.hu)

Magyarországon kizárólag tenyésztésből még a legeredményesebbek sem tudnak megélni, hiszen nem a galambok adásvétele az igazán nagy üzlet, hanem a kapcsolódó termékek, takarmányok, ketrecek, időmérő eszközök és szállító járművek kereskedelme, illetve a kiállítások, versenyek szervezése. A postagalamb-nagyhatalomnak számító Belgiumban, Hollandiában és Németországban ez komoly iparág, virágzó családi vállalkozások foglalkoznak a tenyésztést kiegészítő kereskedelemmel/szolgáltatással. Nálunk mindez sokkal szerényebb. Néhány éve vannak már az érdekelt cégek által támogatott pénzdíjas versenyek, ilyen a galambászati kellékekkel foglalkozó Galamb Hungária Kft. derbije, amelyen az első helyezett százezer forintot nyer, és előfordulnak a nevezési díjakból kigazdálkodott tárgynyeremények is - főként műszaki cikkek. Sokkal jellemzőbb azonban, hogy az egyesületi bajnokságok víg eszem-iszomba torkolló díjátadásán cifra galambos serlegeket osztanak ki egymás közt a sporttársak.

Galambsztori

A postagalambokat az ókortól használták hírvivőnek. A világháborúk idején felderítő munkát végeztek, ellenséges lőállásokat fényképeztek. Mivel kémtevékenységre potenciálisan alkalmasnak minősültek, tartásukat a magyar hatóságok az ötvenes évekig engedélyhez kötötték. A modern versenysport őshazája Belgium, itt öltöttek formát a mai versenyek a 19. század második felében.

Az 1882-ben alapított Magyar Postagalamb Sportszövetség Európa egyik legrégebbi társulása. Az 1930-as évektől már Frankfurt, Köln és a távoli Aachen is a feleresztési helyek közt szerepel. A Hungária Postagalamb Tenyésztők Szövetségét 1939-ben a nemzetközi szövetség is felvette tagjai sorába.

Magyarország az elmúlt években több olimpián is jól szerepelt, kiemelkedik a háromszoros bajnok Peller József tenyésztő teljesítménye. (Olimpiát kétévente rendeznek, nagyszabású kiállításon a megelőző két év összesített versenyeredményeit és a galambok esztétikai megjelenését együttesen értékelik.) A fritzlari siker sem előzmények nélküli: a 2001-ben Dél-Afrikában rendezett világbajnokságon hazánk összesítésben, a három legjobb galamb eredményét tekintve első helyen végzett. A magyar szövetségnek 5500 tagja van; 28 megyei jellegű tagszövetség és több mint 300 helyi szinten működő egyesület alkotja.

Gyűrűk és távok

Galambgyűrű: a galamb egyedi, személyes azonosítója. Az ország betűjelét, a galamb születési évét és egy sorszámot tartalmaz. A fiatal madár belenő a lábára húzott gyűrűbe, amelyet később nem lehet eltávolítani. Az azonosítás nemcsak a versenyeken fontos, hanem akkor is, ha egy madár megsérül, elvész, vagy berepül egy idegen dúcba. A szabvány gyűrű Belgiumban készül, a nemzeti sportszövetségen keresztül lehet megrendelni.

Versenygyűrű: az adott versenyre érvényes, ideiglenes gyűrű. Ebben ma már többnyire egy minden információ tárolására alkalmas csip található, amely rögzíti az áthaladási időt az antennával felszerelt dúc bejáratán. Ma is használják még az olcsóbb, gumiból készült versenygyűrűket, ilyenkor a versenyórában manuálisan kell mihamarabb rögzíteni az érkezési időt. A hagyományos rögzítésnél titkos ellenőrző kódok és plomba gátolja az időeredmény manipulálását.

Árak: Szövetségi tagdíj: 4000 Ft/év, 18 év alattiaknak és időseknek a fele; galambgyűrű: 65 Ft/db; versenynevezési díjak: 5-600 Ft/galamb. Egy közönséges postagalamb értéke pár ezer forint, ám ezen a szinten sokkal jellemzőbb az ajándékozás és a csere. A díjnyertes és nemes vérvonalú galambok ára tízezrekben, a bajnokoké százezrekben mérhető.

Versenytávok:

rövid táv: 100-350 km

középtáv: 300-600 km

hosszú táv: 500-800 km

maraton: 800 km felett

Orosz Ildikó

A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg Madárnak nézik címmel (2008/42).

Tovább olvasom

Obama mint okostelefon – Interjú E. Ethelbert Miller költő, aktivistával

Gondolkodását a polgárjogi mozgalom, a fekete művészeti mozgalom és a feminizmus formálta. Közéleti költőként témái a dél-amerikai diktatúráktól a legújabb spanyol gazdasági megszorításokig terjednek. A washingtoni Howard Egyetem Afroamerikai Kutatóközpontjának igazgatója, az Institute for Policy Studies politikai agytröszt igazgatósági tagja. Az amerikai nagykövetség meghívására érkezett hazánkba, több egyetemen, középiskolában és irodalmi pódiumon tartott előadást, felolvasást.

Költészete erősen politikai töltetű. Miért gondolja, hogy egy vers hatásosabb eszköz a társadalom megváltoztatására, mint egy esszé vagy egy jól megírt beszéd?

E. Ethelbert Miller: Mert sokkal emlékezetesebb. Őszintén, hány olyan politikai beszédet hallott életében, amelynek az üzenetét fel tudja idézni? A vers az ismétlés, az alliteráció, a ritmus és a többi nyelvi-stilisztikai eszköz miatt jobban megmarad. Ráadásul a mai felgyorsult világban a költészet lelassít. Türelmet igényel, és ez minden tanulás és ismeretszerzés alapja. Ha ránézel egy versre, és elsőre nem érted, ugorj neki még egyszer! Azt szoktam mondani: a költészet olyan, mint a súlyemelés. Erőfeszítést igényel, edzésben tart.

Nem tart attól, hogy beleteszik egy skatulyába, mint valamelyik párt dalnokát?

Amerikában ez a veszély nem fenyeget. Inkább az, hogy a közéleti költőkre könnyen ráhúzzák, hogy rossz verset írnak. Esztétikai szempontból kérdőjelezik meg a munkánkat, nemigen számíthatunk arra, hogy ott leszünk, amikor az Oscart osztják. De én ezzel nem foglalkozom.

Gyerekkorában mennyire voltak otthon napirenden a polgárjogi kérdések?

Munkáscsaládból származom, a szüleim fő gondja az volt, hogy legyen ennivaló az asztalon, és jó jegyeket hozzak. Nem olvasták mindennap a New York Timest, a tévében sem a hírek szóltak, hanem szórakoztató műsorok. Első generációs bevándorlóként kiváltképp illetlenség lett volna részükről ez a téma. Másrészt a polgárjogi mozgalom délen indult: Georgia, Alabama, Mississippi. Csak később ért New Yorkba, ahol felnőttem.

1974-es megalakítása óta igazgatja a Howardon az Afroamerikai Kutatóközpontot. Mivel foglalkozott kezdetben az intézet?

Amikor 1968-ban bekerültem a Howardra, még nem létezett afroamerikai tanulmányok szak. Később, Martin Luther King meggyilkolása és a diáktüntetések hatására a Ford Alapítvány az ország több pontján finanszírozta ilyen tanszékek felállítását. Elsőként kezdtünk videóra rögzíteni egyetemi és azon kívül előadásokat, beszélgetéseket. Ez ma már megszokott, de akkor új technikának számított, a többi intézetnek nem volt rá kapacitása. Az archívum több, ma már ritkaságnak számító felvételt tartalmaz. Ilyen például egy videó Léon Damas író-aktivistáról, anégritude mozgalom egyik alapítójáról.

Ön közel áll, illetve állt olyan neves írónőkhöz, mint Alice Walker, Tony Morrison, June Jordan. Számos verset írt a nők bántalmazásáról, a nemi erőszakról, a mellrákról. Menynyire volt gyakori, hogy fekete férfiak a nőmozgalommal szimpatizáltak?

Nagyon nem volt jellemző! A hetvenes években nemhogy a férfiak, de még a fekete nők is távol álltak a feminizmus fősodrától. Ezért is alkotta meg Alice Walker a feminista helyett a womanista szót, amely az ő elképzelése szerint minden nőt magába foglalt. Mindig azt vallottam, hogy a nők elleni erőszak, a bántalmazás férfiak és nők közös ügye. De a fekete mozgalom tagjai közül sokan nem nézték jó szemmel, hogy ezekről a témákról is beszélek. A hetvenes évek végén szerkesztettem egy női költészeti antológiát Women Who Survived Massacres and Men (Nők, akik túlélték a mészárlásokat és a férfiakat) címmel. Máig őrzök egy levelet Ishmael Reettől, aki indulatosan kérdezi: "te mi vagy: férfi vagy mészáros?".

 Rendszeresen ellátogat börtönökbe, felolvas, beszélget a rabokkal, biztatja őket, hogy ők is írjanak.

Nagyon fontos projekt, különösen ma, amikor rengeteg fiatal fekete van börtönben. Azt vallom, hogy aki íróként fontosnak tartja a saját közösségét, az keresse fel. Egy-egy ilyen alkalom bennem is sok mindent átrendez, egészen más, mint egyetemen előadni. Ezeknek az embereknek nagyon nagy szükségük van valakire, aki figyelemmel kíséri a sorsuk alakulását, akitől néha tanácsot, információt kérhetnek. Megható, ahogy igyekeznek írásba önteni a gondolataikat, küzdve a nyelvvel, a helyesírással. Vannak, akikkel még a börtönéveik alatt leveleztem, ma már szabadultak, és az életük gyökeresen megváltozott. Pusztán az, hogy egy íróval leveleznek, rettentő sokat jelent számukra. Ma a börtönökben nagyon rosszak a körülmények, túlzsúfoltság van, nem fordítanak figyelmet a rehabilitációra, oktatásra. Ha meg akarjuk előzni a problémák kiújulását, lehetővé kell tennünk, hogy aki hibázott, annak legyen lehetősége visszatérni a társadalomba.

Egyik előadásában felhívta a figyelmet arra, hogy az afroamerikai közösség nagyon heterogén.

Egyfelől visszatérünk oda, hogy ismét feketéknek hívjuk magunkat, ami alatt az egész diaszpórát értjük. Ma már mindenütt élnek feketék, létezik globális fekete tapasztalat. Másfelől azonban a szűkebb afroamerikai közösség maga is sokféle hagyományt ölel fel. Obama igazi afroamerikai, hiszen az apja kenyai. De az én apám például a nyugat-indiai szigetekről került a panamai csatornaépítésre, majd onnan az Egyesült Államokba. Tehát nyugat-indiai-amerikai. Ugyanígy léteznek haiti-amerikaiak és így tovább. Másrészt radikálisan különbözik egy gazdag kaliforniai fekete tapasztalata a gettóbeli szegényekétől. Kérdés, vesz-szük-e a fáradságot, hogy a másik embert megismerjük, ahelyett, hogy a kinézete vagy a nyelve alapján elhamarkodott következtetéseket vonnánk le. A legutóbbi választások után a republikánusok megállapították, hogy a demokrata győzelem egyik kulcsát a spanyol ajkúak szavazatai jelentették. Ezért a republikánusok most igyekeznek megoldani a "spanyol problémát". Előveszik Rubio szenátort. De könyörgöm, ő floridai, az ősei kubaiak! Nem mexikói, nem nicaraguai, még csak nem is Puerto Ricó-i! Az nem úgy van, hogy akkor most mindenki, aki beszél spanyolul, üljön át erre az oldalra.

Nem érzi, hogy Obama elnökké választásával végpontjára jutott a fekete mozgalom?

A legkevésbé sem! Most minden eddiginél nagyobb az érdeklődés az afroamerikai kultúra iránt, egyre több kérdés kerül napirendre. Láthatóvá váltunk. Obama egy új szerepmodell, megnyitja az utat egy csomó fiatal fekete előtt, hogy a saját területén kiváló lehessen. Nem véletlenül nagy az ellenállás bizonyos társadalmi körökben. Legalább ilyen fontos Michelle Obama. Nemrég láttam egy riportot, amelyben három fehér, szőke amerikai lány arra a kérdésre, hogy szerintük ki a világon a legszebb nő, azt felelte, hogy Michelle Obama! Minden új megvilágításba került, paradigmaváltás történt.

A legutóbbi State of the Union beszédben az elnök egy szót sem szólt a feketékről. Ez nem okozott önnek csalódást?

Miért okozott volna? Obama nem a feketék elnöke, hanem az Egyesült Államoké. Az egész nemzetet képviseli, és ha valaki feketeként nem érzi magát a nemzet részének, az az ő baja. Az embernek időről időre fel kell frissítenie a gondolkodását, mert elavulttá válik. Ez már nem az 1950-es évek. Sajnos a fekete értelmiség egy részére is igaz, hogy képtelen a jövő felé tekinteni. Meg kell érteni, hogy Obama nem írható le a régi kategóriákkal. Olyan, mint egy új okostelefon, teljesen másképp működik. Ne használjunk már olyan fogalmakat, mint "faji megkülönböztetés utáni" (post-racial) társadalom. A társadalom gyorsan változik, ez a lényeg, és meg kell próbálnunk lépést tartani vele.

"Attól, hogy cigány vagy, még ledöfnélek." Ha ezt lefordítom feketére, ön szerint mikor hangozhatott el utoljára ilyesmi a Fehér Házban?

Az ilyen beszédmód mindig jelen van az utcán, a hétköznapokban. A gond az, ha közéleti személyek, akiknek kötelességük lenne bizonyos nívót hozni nyelvben, kultúrában, ezt normává emelik. Obama első kampányakor is voltak durva rasszista megnyilvánulások, jelentek meg karikatúrák. Ez egy folyamatos küzdelem, nem tűnik el attól, hogy új törvényeket hozunk. Inkább az a kérdés, hogy teszünk-e ellene. Kis felzúdulás után helyén marad-e az a képviselő? Persze hogy nehéz tisztelni egy másik közösséget. Hiszen még egyetlen embert is nagyon nehéz szeretni - pontosan tudom, a második házasságomban élek. És mindennap történik valami, ami visszaveti a folyamatot. Gondoljon bele, milyen indulatok szabadultak volna el, ha a newtowni mészárlás elkövetője történetesen muszlim! Törékeny világban élünk, ha valaki eléget egy Koránt, annak a világ másik felén következményei lesznek.

Orosz Ildikó

Fotó: Németh Dániel
Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2013/11).

Tovább olvasom

Vilma, engedj ki! – Szabadulószobák

Néhány évvel azután, hogy egy nyolcadik kerületi romkocsma pincéjében megnyílt az első szabadulószoba, a műfaj sikere töretlen. A hazai rajongók és céges ügyfelek mellett egyre több a külföldi, a szemfüles magyarok pedig már az európai piacot ostromolják.

49 perc, 20 másodperc. Ennyi idő alatt jutott ki ötfős alkalmi csapatunk a 113-as garzonból, ahol egy óra állt rendelkezésünkre, hogy a helyiség alapos átkutatásával, talányok és kódok megfejtésével kijussunk a zárt ajtó mögül. Történelmi helyszínen járunk: a 113-as garzon volt az első magyar kijutós játék, amelyet 2011 nyarán indított el a ParaPark a nyolcadik kerületi Gondozó kert pincéjében. Ez a szoba idén új helyre, a Visegrádi utcába költözött a másik ősszobával, az 5-ös számú kísérlettel együtt, a régi helyen pedig a ParaPark három új, nehezebb szobát rendezett be.

Magyarországon jelenleg mintegy 60-70 szoba található, ebből 40-50 Budapesten. A legtöbb cég több szobát üzemeltet. A játékok nagyjából besorolhatók az alábbi tematikus csoportokba: logikai-kijutós, nyomozós (egy merénylet meghiúsítása, egy gyilkosság felderítése), bomba hatástalanítása, egy lopás kivitelezése (meg kell szerezni egy értékes gyémántot), menekülős (például a gyilkos elől), tudományos-fantasztikus (Leonardo- vagy Houdini-szoba, robotkísérlet, egy veszélyes vírus ellenszerének megtalálása, idegen lények). A küldetés teljesítésének aránya nehézségtől függően 20 és 75 százalék közötti, ezt, csakúgy, mint a rekorderedményeket, a szobák közzéteszik.

ParaPark: műfajt teremtett (Fotó: Németh Dániel)

Mi van egy ilyen szobában? A témától függően szobai, konyhai és irodai bútorok, szekrény, asztal, hűtő, régi írógép, monitor, faliképek, széfek, lakatok, kulcsok, fejtörők, rejtett ajtók és falmélyedések, könyvek, iratok, egy csomó kacat és információmorzsa, amiről később kiderülhet, hogy lényeges vagy épp rém fontosnak tűnő, ám hasznavehetetlennek bizonyuló tárgy. Mindez gondosan elrejtve vagy ellenkezőleg, az orrunk előtt.

Felszálló ág

Az első magyar szabadulószoba kiagyalója, Gyurkovics Attila végzettsége szerint szociális munkás, aki 2010 környékén Csíkszentmihályi Mihály flow-elméletéből kiindulva olyan csapatépítő programokat akart szervezni, melyek során az ember teljesen belefeledkezik abba, amit csinál. Kezdetben vadkempingben, kalandparkban gondolkodott, aztán elhatározta, hogy számítógépes játékok mintájára valóságos, interaktív tárgykeresős-kódfejtős játékot készít. "Nem voltam nagy gémer, leginkább angolgyakorlás céljából játszottam a Big Fish Game Mystery Case/Hidden Object ingyenesen letölthető, egyórás változataival. Ezek a játékok nagyon könnyen beszippantanak, és én éppen ezt kerestem."

Gyurkovics szívesen nevezi a 113-as garzont a "galaxis első szabadulószobájának", az összes többit pedig copynak, és a konkurencia is elismeri, hogy a kijutós játékok kultusza tőle indult el, de mivel itt játékelvről van szó, levédetni nem lehetett. Legjobb tudomásunk szerint egész Európában a ParaPark honosította meg a műfajt, pontosabban sajátos, magyar válfaját, amelyet a mai napig a legtöbb hazai és hazai gyökerű európai vállalkozás követ. Ennek jellemzői: a lepukkant pincehelyiség, a borzongató atmoszféra, a kijutásra fordítható 60 perces időkeret, egy segítő moderátor, 2-6 fős csapatok és az, hogy folyamatosan lehet időpontot foglalni. A játék sajátosságaiból fakadóan a vállalkozás viszonylag kis indulótőkével működőképes és fenntartható, a játékosok pedig nem fizetnek többet egy mozijegy áránál.

Bár ez így, ebben a formában mindenképpen hungarikum, a virtuális room escape játékok által ihletett real life szabadulójátékok már néhány évvel korábban, a 2000-es évek második felében elindultak hódító útjukra. Az első, Agatha Christie krimijei által inspirált szoba a Szilícium-völgyben nyílt 2006-ban. Ez egyszemélyes játék volt, és kevesebb mint két tucat ember jutott ki belőle összesen. Az igazi boom Japánban robbant, amikor 2007-ben a kiotói SCRAP kiadó- és szórakoztatóipari vállalat elindította a Real Escape Game (REG) nevű élő szabadulójátékokat, melyek csakhamar Kínába, Tajvanba, Hongkongba, Szingapúrba és az USA-ba is eljutottak.

A REG sokkal nagyobb volumenű, több játékossal, több közreműködővel operáló szórakoztató műfaj, amely csak távolról emlékeztet a hazai szabadulószobákra - hasonlóan ahhoz, ahogy egy magyar művészfilm egy hollywoodi produkcióhoz viszonyul. Van köztük olyan, amelyet több ezer ember játszik egyszerre egy stadionban, de szerepel a helyszínek közt vidámpark, romos kórház és templom is, a játékidő akár egy hét is lehet. Van, ahol egy második világháborús hajóból kell kiszabadulni, vagy egy elátkozott faluban vérszomjas farkasokat felkutatni, és létezik a titokzatos szoba is, ám ezt is többen játsszák, bárki, aki - mint egy színházi előadásra - jegyet váltott a produkcióra. A kijutás alig 2-10 százalék, mégis, a SCRAP játékait a Távol-Keleten és Amerikában már több mint 10 millióan játszották.

Ami a látogatószámot illeti, Gyurkovics sem panaszkodhat, hiszen egyre több helyen értékesíti franchise rendszerben szobakoncepcióit: nyílt már 113-as garzon, 9-es átjáró és/vagy 5-ös számú kísérlet Győrött, Szegeden és Pécsett, a közelmúltban Zágrábban, Madridban és Barcelonában, és további helyekkel is tárgyalásban állnak. Jelenleg hat szobakoncepciójuk van, ezekből az egyik egy hajókonténerben megvalósított mobil szoba - ezt eredetileg egy multi rendelte meg belső használatra, de később több fesztiválra, például a Szigetre és a VOLT-ra is elkamionoztatták. A többi öt fix szoba megtalálható Budapesten.

"Szeretnék már hátradőlni a franchise-nak hála, de egyelőre csak egy bizonyos pontig tudunk a távolból kommunikálni a partnereinkkel. Általában igénylik, hogy a végén személyesen odamenjünk a helyszínre, és megrakjuk a szobákat. Úgyhogy vigyáznunk kell, nehogy túlvállaljuk magunkat" - mondta Gyurkovics. Bár a ParaParknak 2012-ben a rengeteg újonnan nyíló szoba miatt egy kicsit visszaesett a forgalma, még mindig havi 400 csoportjuk van, és több mint 100 ezer ember játszott már náluk. Nagybankok és multik tartanak csapatépítést, lány- és legénybúcsúk melegítenek be, vidéki iskolások, orvosok és 60 felettiek is jönnek. Ma már minden második-harmadik csapat külföldi. Így hát a kijutós játékok a romkocsmák mellett Budapest egyik fő turisztikai attrakciójává váltak, egyre több külföldi érkezik kifejezetten ezért az élményért. Ezzel párhuzamosan a magyar cégek igyekeznek bevenni az európai piacot, exportáltak már szobákat Londonba és Bécsbe is.

Megyünk szabadulni?

Míg a szabadulószobák első generációja romkocsmás, félhomályos hangulatban született, néhol még kifejezetten rá is feküdtek a horrorra (csontváz, zombi, pszichopata, művér), addig mára megjelent egy új "generáció" barátságosabb témákkal, komfortosabb, világosabb szobákban. Egy részüket lakásokban alakították ki, de létezik szoba zuglói házban és budai villában is. (Azóta az ország első ingyenes szabaduló-szobája is megnyílt – O. I.)

Az idén júniusban nyílt Sweet Escape pincében található, de tiszta, világos, fűtött és mentes a gótikus elemektől. Az ötletgazda-tulajdonos Pattantyús Ádám válogatott asztaliteniszező, aki sportkarrierje mellett igyekszik több lábon állni: műszaki menedzser végzettséget szerzett, szépségszalont üzemeltet, rendezvényeket szervez. A Sweet Escape szobát programozómatematikus édesapja segítségével találta ki és valósította meg. A szoba, amely lazán kapcsolódik az édességek témájához, kizárólag az ügyességre, a leleményességre és a logikai gondolkodásra épít, csakúgy, mint az októberben ugyanott megnyílt Mézeskalács ház - a kettőben már több mint 700 csapat járt.

Pattantyús az enyhe klausztrofóbiával küzdőkre és a gyerekes családokra gondolva úgy döntött, hogy nem zárja be effektíve a játékosait: a játékteret a halltól egy vastag függöny választja el. Nincs webkamera, mint a legtöbb zárt helyen, a játékvezető a függöny mögött hallja és követi az eseményeket, és csak akkor ad segítséget (nem megoldást, csak tippet, hogy hol érdemes kutakodni), ha ezt a csapat kéri. Legfeljebb három segítség kérhető, de a kijutás esélye így is csak 20 százalék. Csapatunk az 58. percben diadalmámorban kijutott, és végig remekül szórakoztunk - bár azt ámultan hallgattuk, hogy százból két csapatnak ez segítség nélkül is sikerül. A számunkra felfoghatatlan 28 perces rekordot egy olyan csapat tartja, amely gyerekeknek szervez matematikai táborokat. Ezzel együtt ne higgyük, hogy másodfokú egyenleteket kellene itt megoldani - volt már példa arra, hogy egy többgenerációs csapatban egyedül a kilencéves kisgyerek jött rá egy probléma megoldására.

Tóth Lívia harmincas középvezető és nagy játékos. Egy éve kapott rá erre a kikapcsolódási formára, azóta közel húsz pályát kipróbált. Rendszeresen szabadul a barátaival, de elvitte már a szüleit, megfertőzte a kollégáit, és legutóbb amerikai vendégeivel zárkózott be. A tematika nem foglalkoztatja különösebben, nem zavarja, ha egy helyszín lepukkant vagy riogatós, nem hajt a rekordokra sem; egyedül az érdekli, hogy a csapat meg tudja oldani a feladatot. Az olyan pályákat szereti, amelyek tudnak meglepetést okozni, ahol nem szokványos megoldásokkal találkozik. Pozitív élményként említi a MindQuest, a Detectivity, a Pániq-szoba, a Crazy Garage és a ParaHotel szobáit.

A szabadulás amellett, hogy remek móka, jó csapatépítési és önismereti lehetőség: a játékosok csak közös munkával, az információk megosztásával tudják teljesíteni a küldetést, és közben kiderül, ki mivel tud leginkább hozzájárulni a sikerhez. "Én általában jól átlátom a feladatot, és össze tudom kapcsolni a részinformációkat, de nem vagyok ügyes a nagyobb elmélyültséget igénylő logikai és szöveges feladatok megoldásában, ezeket inkább másra hagyom" - meséli Lívia. Van, aki kiváló megfigyelő, más a műszaki kütyükkel bánik magas szinten (ez olykor kimerül egy szimpla bekapcsolásban vagy elembehelyezésben), megint más a visszaszámlálás stresszében villámgyorsan, pontosan pötyögi be a széfbe a nehezen összehozott kódot.

"Általában a vegyes csapatok a sikeresebbek. A férfiaknál gyakran előfordul, hogy nem osztják meg egymással az információkat. A nők ebben ügyesebbek, viszont képesek hosszú percekre leragadni egy falrepedésnél" - mondja Gyurkovics, hozzátéve, hogy amikor középiskolás osztályok érkeznek hozzájuk, akkor szerencsésebb a lányokat és a fiúkat különválasztani, mert a csapaton belüli konfliktus esetén nagy drámák keletkezhetnek a szerelmes kamaszok közt.

Fotó: Sweet Escape

Egyet csak egyszer

Mi történik azokkal, akik nem jutnak ki? A játék őket is beszippantja, szinte mindenki jó élményekkel távozik. Gyurkovics számára kellemes meglepetés volt, hogy az emberek többsége nem éli meg kudarcként, ha nem sikerül teljesítenie a küldetést, és ez visszaigazolás is számára, hogy a koncepció jó: a játék a végkimeneteltől függetlenül megajándékoz a flow élménnyel. Emlékezetes volt, amikor egy anyuka a játék végén elismerően állapította meg, hogy amióta a kisbabája megszületett, ez volt az első óra, hogy nem gondolt rá.

Fokozza a játékélményt, és a kudarc élét is elveszi, ha egy pálya nem szigorúan lineáris. "Úgy alkottuk meg a szobáinkat, hogy a feladatok nem kizárólag egymásra épülnek, hanem részben párhuzamosan futnak több szálon, ezért egy kisebb elakadás vagy zsákutca nem állítja le az egész játékot. Már egy-egy részprobléma megoldása is hallatlan nagy sikerélményt és örömet tud okozni" - hangsúlyozza Pattantyús.

A szabadulószobák lényegében nem konkurensei egymásnak, erősítik az igényt erre a szórakozási formára, hiszen egy szobát csak egyszer érdemes kipróbálni, aztán jöhet a következő. (Jó eligazodási pont az exitgames.hu adatbázisa, amely idén először "Az ország szabadulós játéka" szavazást is meghirdette.) Leginkább talán az extra szolgáltatásokban versenyeznek: létezik maratoni, 120 perces játék, kijutás utáni állófogadás, készülhet horrorfilm a csapat főszereplésével, de akár a jegygyűrűt is elrejtik egy széfben, ha az apropó egy lánykérés.

Sajnos léteznek átgondolatlan, kusza, sebtében összetákolt helyek, amelyek rontják a műfaj renoméját: egyetlen rossz élmény elég, hogy valaki soha többé ne akarjon ilyen helyre menni, és telekürtölje a világot azzal, hogy milyen pocsék ez az egész. Azok, akik komolyan veszik a játékot és az üzletet is, csak remélni tudják, hogy a gagyi hosszú távon kihullik a rostán, és csak olyan mennyiségben és minőségben maradnak fenn szabadulószobák, amit a piac képes eltartani.

Orosz Ildikó

A cikk és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/2).
Fotók: Németh Dániel (1), ParaPark (2), Sweet Escape (3, 4)

Tovább olvasom