Mi vagyunk a grund – Négy gyerek- és ifjúsági színházi előadás

A csillagszemű juhász a Bábszínházban

Ez a juhász nem az a juhász. Nem az állatok nyelvén tudó, aki a kutyájával is jobban szót ért, mint a feleségével, jól elveri hát az asszonyt, itt a vége, fuss el véle. Nem, ez a juhász abszolút jó fej, a szabadság bajnoka, aki ha valahol messze a palotában tüsszent a király, feszt nem mondja, hogy „adj’ isten egészségére, felség”. Hiába a három halálos ítélet, hiába a három csábító megvesztegetési kísérlet, parancsra nem gazsulál. Pedig készséggel megteszi ezt mindenki, akinek kedves az élete, és nem akarja elveszíteni a kuncsaftjait a parasztasszonytól az ingatlankereskedőn át a gyufaárus lányig.

Nem először adaptál a bábszínháznak népmesét Szálinger Balázs. Pár évvel ezelőtt a szintén élőszereplős Fehérlófia esetében jobban érdekelte a költészet, mint a színház; most a prózaibb szövegért cserébe feszesebb dramaturgiát kapunk. Barna Zsombor a balhés juhászgyerek szerepében gyorsan belopja magát a szívekbe, nem kis részben vagány cifraszűrének hála, amely a maga kapucnis, mélyen szembehúzott változatában egy ősmagyar pásztor és egy anarchista rapper házasítása – és ebben a hagyományt újraértelmező, friss szellemben készült az egész látvány.

Az átirat újszerűsége az autoriter király (Hannus Zoltán) jellemfejlődésében csúcsosodik: kiderül, hogy sok évvel ezelőtt ő is lánglelkű rebellisként könyökölt az aktuális uralkodó oldalába, de az évek múlásával megkérgesedett, önfejű türannosszá vált. Várjunk csak, honnan ismerős ez?

Az előadás ajánlójában kiemelik, hogy minden gyerek számára napi tapasztalat az engedelmesség kényszere, és a szabályokat felnőttként sok esetben csupán hatalmi pozíciónkkal indokoljuk. Bár e téren szülőként biztosan akad tennivalónk, nem lehet nem észrevenni a tágabb társadalmi kontextust, a rendszerdöntőből diktátorrá idült népvezér politikai áthallásait. Ez a király végül belátja, hogy tévedett, és átadja a koronát a csillagszeműnek, aki bejelenti, hogy „ez az ország megérett a változásra”. De ilyen csak a mesében van.

Budapest Bábszínház, rendezte: Markó Róbert, bemutató: 2016. október 8.

Már megint kezdik a Kolibriben

Alig 60 perc, mégis erős élmény a 10–14 éves korosztálynak és az őket napi szinten túlélni próbáló felnőtteknek. Egy olyan nehéz és képlékeny életkort ragad meg, amelyről kevés szó esik a színházban, kivált fiús szemszögből. Az igazi, nagy kamaszkor és a hivatalos gyerekkor közötti senkiföldjén járunk, ami eleve gáz, mert normális neve sincs – már az olyan szavaktól is, mint „kiskamasz”, pláne „pubi”, kiveri az embert a ragya.

A 12 év körüli Hicks az anyjával él, de most mintha mégis vissza akarna költözni hozzájuk az apja. Jó ez? Fene sem tudja. De a szokásos kérdés, hogy fiatal felnőttek játszhatnak-e hitelesen gyerekeket, ezúttal fel sem merül. Úgy tűnik, csupán rendezés és színészi játék (meg persze fizimiska) kérdése, hogy igen. Pedig most még a fizikai távolság sem segíti az illúziókeltést, hiszen mint holmi idegesítő szülő mélyen betolakodunk hőseink intim szférájába: a játéktér a pincehelyiség teljes hosszát kitölti, és körben, a falak mentén alig negyven néző foglalhat helyet.

Ahhoz képest, hogy milyen rövid a német Kirsten Fuchs darabja, meglepően sok dráma és humor fért bele. Zsizsegnek a hormonok, matekórán jönnek-mennek a message-ek, a tesitanár igazi marha, a zenetanár jó szándékú balek, és kisül, hogy a hármas számrendszer nem is olyan bonyolult. A két barátot alakító Lendváczky Zoltán és Nizsai Dániel jól hozzák a kényszeres kúlság, a kapcsolódni vágyás, az önfeledt hülyülés és a koravén bölcsesség gyorsan váltakozó pillanatait; és a lányok, Alexics Rita és Kőszegi Mária is kellően bonyolultak. Ebben a társulatban nem újdonság, de meg kell jegyezni, hogy a színészek bírják torokkal a dalokat, a dalok pedig menők.

Kolibri Pince, rendezte: Laboda Kornél, bemutató: 2016. december 3.

A Pál utcai fiúk a Vígben

Ha minden jól megy, unokáink is látni fogják, akárcsak A dzsungel könyvét vagy a Padlást. Persze akkor már nem ez lesz a szereposztás, de még emlegetni fogjuk az eredeti srácokat, Wunderlich Józsefet (Boka), Csapó Attilát (Geréb), Józan Lászlót (Áts Feri) és mindenekelőtt Vecsei Miklóst, akiben olyan hézagmentesen gittelődik Nemecsek szorongása, bátorsága és szégyene, hogy azt nemigen lehet elfelejteni.

Annyira kellett már egy előadás, ami reanimálja ezt a mindenki által ismert, a hétköznapoknak is számos szófordulatot adó, még­is nehezen megfejthető regényt, hogy az ne csupán a nagyszüleink ifjúságát idéző, nosztalgikus panoptikum és ötödik osztályos olvasónaplók kínkeserves alapanyaga legyen, hanem olyasmi, amihez ma is lehet viszonyulni. Mégpedig nemcsak azáltal, hogy a vörösingesek bőr- meg bombercuccokat hordanak, és jól tolják a mai szlenget, hanem elsősorban a szenvedélyessége által. Csoportszínház ez, amelynek láthatóan mindenki odaadja magát, és ami odakint, a való világban már annyira régen nem történik meg: a grund ügye valódi közösséggé alakítja a nézőteret.

Geszti Péternek sok éve szívügye a történet feltámasztása, megmutatkozott ez már a Nagy Könyv kampányában és a regény századik évfordulóján Nemecsekhez írt levelében is. Ha akad is egy-két kevésbé eredeti fordulata, túlnyomórészt szellemesen hányja a rímeket, néhol pedig kifejezetten költői szövegeket írt Dés László zenéjéhez. A monumentális vígszínházi szcenikához képest visszafogottabb, sokoldalúbb a díszlet – Khell Csörsz a napokban lett az év díszlettervezője –, és ezen belül elementáris hatást kelt az élő víz jelenléte. A színpad elején található medence előbb az iskolából kiszabaduló fiúk önfeledt pocsolásához asszisztál, majd itt történik a legdrámaibb pillanat, Nemecsek megfürdetése, és itt süllyed el örökre az a bizonyos einstandolt, kedvenc üveggolyó. Elő a zsebkendőkkel!

Vígszínház, rendezte: Marton László, bemutató: 2016. november 5.

Nyolckor a bárkán az RS9-ben

Ígéretesnek tűnik a német szerzésű mű, amelyet külföldön színielő­adás és könyv formájában is számos díjjal kitüntettek, és nálunk is bemutattak már vidéken. Adott három bolondos pingvin, akik folyton civakodnak, de azért jó barátok. Ám az özönvíz meghirdetésekor csak ketten kapnak beszállókártyát Noé bárkájára. Mi legyen a harmadikkal?

Persze nem hagyják magára, ezzel együtt majdnem az első felvonás végéig kell várni arra, hogy megkedveljük e burleszkbe illő, harsány triót. A második rész jobban sikerül, hálás vígjátéki helyzeteket kínál az óriás kofferben rejtegetett potyautas, és több szerepet kap a legmókásabb karakter, a dagadt, fehér Galamb. E zsémbes, mártírságra hajlamos jószág (Baksa Imre eltalált alakításában) feladata messze túlmutat az olajág beszerzésén: a teljes bárkaprojekt logisztikai vezetője, Noé jobbkeze, akinek a vállán nyugszik az özönvíztúl­élés felelőssége, beleértve, hogy az utasok ne falják föl egymást, és kitartson a zoocsemege (utóbbiból a családias hangulat jegyé­ben megkínálják a gyerekeket is a szünetben).

Kár, hogy a darab végén megjelenő Noé túlméretezett parókájában, műszakállával és napszemüvegében úgy néz ki, mintha egy Irigy Hónaljmirigy-produkcióból lépett volna elő. Azt pedig sajnos csak elképzelni lehet, hogyan hangoznának Darvas Ferenc dalai tisztán elénekelve. Máskülönben van ez olyan szórakoztató időtöltés, mint, mondjuk, egy vasárnap délelőtti istentisztelet, kivált, hogy belefér néhány szellemes eszmefuttatás az Örökkévaló mibenlétéről, akinek – mint az egyik pingvin megjegyzi – elég szegényes lehetett a fantáziája, amikor az Északi-sarkot megteremtette. A meghirdetett „családi előadás” kitétel mindazonáltal túlzás. Pont elég, ha valamelyik nagyszülő elviszi a 10 éven aluliakat.

RS9 Színház, rendezte: Koleszár Bazil Péter, bemutató: 2016. december 23.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2017/3).

Tovább olvasom

„Elég, ha mi együtt gondolkodunk” – Nemes László filozófus

Filozófiai kávéház, filozófiai tanácsadás, filozófiai praxis – új jelenségek és fogalmak, amelyek azt mutatják, hogy a filozófusok egy része igyekszik kitörni az elefántcsonttoronyból, és közelebb hozni a hétköznapi emberekhez a gondolkodás művészetét. A téma szakértőjével beszélgettünk az Ébredések Alapítványnál egy csoportfoglalkozás után.

„Üres az a filozófiai beszéd, amely nem gyógyít egyetlen emberi gyötrelmet sem. Épp, ahogy semmi haszna az orvoslásnak, ha nem űzi el a test betegségeit, a filozófiának sincs haszna, ha nem űzi el a lélek szenvedését” – így az Epikurosznak tulajdonított mondás. Hogyan változott története során a filozófia gyakorlati hasznára vonatkozó igény?

Nemes László: A filozófia eredetileg kevésbé volt tudomány, inkább egyfajta életmód, amit közösen gyakoroltak az emberek. Ezt változtatta meg alapvetően az írásbeliség megjelenése, amikor a gondolkodás egyre inkább elvonult, egyedül végzett tevékenységgé vált. Jól megragadja ezt Rodin szobra, A gondolkodó. Eszerint a gondolkodás magányos, olykor gyötrelmes tevékenység, és ilyenkor erőfeszítést teszünk a külvilág kirekesztésére, a magunkba fordulásra. A filozófia napjainkra jellemző gyakorlati fordulata visszatérés az antik gyökerekhez, amely inkább közösségi tevékenységként képzelte el a gondolkodást, elsősorban szóbeli közegben. A filozófiai praxis és a filozófiai kávéház arra tesznek kísérletet, hogyan lehetne a mai világban, amikor a könyveknek talán már nincs annyira meghatározó szerepük, fontosabbá tenni, újra kitalálni a filozófiát.

Nemes László a Debreceni Egyetemen szerzett filozófia diplomát 1998-ban, doktoriját bioetikai témában írta. 1998 és 2014 között a Debreceni Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa, jelenleg az egri Eszterházy Károly Egyetem Filozófia Tanszékén dolgozik. Fő érdeklődése: bioetika, pszichológiai etika, filozófiatörténet, etika, erkölcsi nevelés, filozófiai praxis. 2007 óta szervez nyilvános filozófiai beszélgetéseket laikusoknak. (Fotó: www.feldmarintezet.hu)

Ön a filozófiai kávéházak meghonosítója Magyarországon. Mikor és honnan indult ez a mozgalom?

Párizsból, a kávéházak városából. 1992-ben egy francia filozófus, Marc Sautet kezdett nyilvános beszélgetéseket tartani a Bastille téren lévő Café des Phares-ban. Akkora sikert aratott, hogy az ilyen összejöveteleket azóta is megrendezik ott, és közben a gyakorlat világszerte elterjedt, elsősorban Európában és Észak-Amerikában.

„A filozófiai kávéház nem alkalmi és rendszertelen okoskodás, hanem meghatározott módszereken alapuló közösségi filozófiai gyakorlat”, írja egy tanulmányában. Hogyan képzeljük ezt el?

A kávéház az európai kultúrtörténetben a viták színtere volt, ahol nézeteket ütköztetünk, érvelünk, és mindenki szóhoz jut. Ehhez a hagyományhoz kapcsolódunk még akkor is, ha történetesen nem kávéházban ülünk, hanem egy művelődési házban vagy éppen az Ébredések Alapítványnál (lásd keretes írásunkat). Választunk egy témát: általában a helyszínen kihúz valaki egy dobozból egy papír fecnit, amire föl van írva egy fogalom – barátság, béke, igazság – vagy egy rövid kérdés, idézet. Ezt kezdjük el szisztematikusan feltárni. Fontos, hogy a gondolatok egymásra épüljenek, egymás nézeteire reflektálva jöjjön létre az, amit a közösségi filozófiával foglalkozók úgy hívnak, „kérdező közösség”.

Tehát ehhez nem szükséges filozófiai előképzettség, mert nem Arisztotelész vagy Descartes tanait vitatják meg.

Nem, sőt különösebb filozófiai érdeklődés sem kell. Inkább arra való hajlandóság, hogy a szókratészi gyakorlathoz hasonlóan koncentráltan, a témánál maradva, mások véleményét tiszteletben tartva vegyünk részt a közös beszélgetésben. A filozófiai kávéház a demokrácia mikrokozmosza, amelyben mindenki szóhoz jut, tekintet nélkül a társadalmi hátterére. Leginkább a tanácskozó demokrácia eszméjéhez áll közel, hiszen nem kész véleményt hozunk magunkkal, hanem közösen (15-20-an) törekszünk egy álláspont kialakítására, még ha az nem is konszenzusos. A beszélgetések szervezője képzett filozófus, aki mederben tartja a beszélgetést, ügyel, hogy a résztvevők ne kalandozzanak el, a hangnem érvelő és kritikai maradjon.

Kérdező közösség (Fotó: Nemes László Filozófiai Kávéház nyilvános Facebook csoportja)

Ahhoz, hogy egyenrangú félként tudjunk beszélgetni, olyan témát kell választanunk, amihez nem szükséges szakértelem. A legritkább esetben kerülnek elő ismert filozófusok – ha valaki szeretne ilyet megemlíteni, az nem tiltott, de ellenjavallt. Elég, ha mi együtt gondolkodunk. A filozófiai kávéház nem az akadémiai világ felismeréseit közvetíti az emberek felé, nem tudománynépszerűsítés, hanem a gondolkodást próbálja kivinni a közösségbe, ilyen értelemben nem egy ártatlan mulatság, hanem sokkal inkább radikális filozófiai kísérlet.

Nem a Facebook az új digitális kávéház, ami a nyilvános vitát, közösségi véleménycserét illeti?

Vannak hasonlóságok a közösségi médiával, de a filozófiai kávéházban kevesebb ismerőssel találkozunk, sokkal heterogénebb a közeg, mert jó esetben nem hasonló gondolkodású emberek jönnek össze. Ezzel szemben a Facebookon nagyon erős a törzsiesülés, a véleménynyilvánítás így kórusszerűvé válik és gyakran gyűlölködéssé fajul. A kávéházban fontos a személyes jelenlét, ami az eszmecsere etikai vonatkozásaira is jótékony hatással van. Sokkal nehezebb úgy letámadni, becsmérelni valakit, ha ott ül tőlem két méterre.

És működik ez a gyakorlatban, valóban eljönnek és szót értenek egymással a különböző nézeteket vallók?

Tapasztalatom szerint igen. Amikor elkezdtem szervezni az eseményeket, az volt az egyik nagy félelmem, hogy mindenki a politikáról akar beszélni, ám meglepetésemre szinte soha nem tapasztaltam ilyet. Számomra az egyik legnagyobb tanulság éppen az, hogy az emberek ki vannak éhezve, hogy találkozzanak egymással és eszmét cseréljenek az élet egyéb kérdéseiről. És egy ilyen közegben nézetkülönbségeik ellenére is nagy tisztelettel tudnak bánni egymással.

Az Ébredések Alapítványnál mentális zavarokkal élők számára tart filozófiai kávéházat. (lásd keretes írásunkat) Miért fontos ez? Az amerikai Lou Marinoff szavaival élve, aki Plato not Prozac címmel írt könyvet a témában, mit tud Platón, amit a Prozac nem?

A filozófiai kávéházban nem számít, hogy ki milyen„diagnózissal” érkezett, mindenkire úgy tekintünk, hogy képes racionálisan gondolkodni. Ez talán evidenciának tűnhet, de egy olyan ember számára, aki évek, évtizedek óta pszichiátriai problémákkal küzd, nagyon felszabadító lehet. Fontos, hogy itt a résztvevőknek nem a problémáikról kell beszélniük, erre léteznek más fórumok; és nem betegként, hanem autonóm, érvelni képes felnőttként viszonyulnak egymáshoz. Ez a tréning arról szól, hogyan lehet a közösségi pszichiátriai rehabilitációban részt vevőknek visszaadni a könnyebb kommunikáció, a problémamegoldás és a világos gondolkodás képességét – és hogy egyáltalán szeressék az ilyen jellegű kérdések társas megvitatását.

A külvilágban működő filozófiai kávéházakkal összehasonlítva másképp működik egy ilyen alapítványi csoport?

Igazából nem. Ha nem tudnánk, hol vagyunk, kívülről észre sem lehetne venni a különbséget. Ami más, hogy itt gyakrabban vagyunk együtt, hiszen hetente találkozunk, ezért a résztvevők magja összeszokottabb és valamivel jobban ismerjük egymást. Az emberek talán sérülékenyebbek, de a részvételük a közös gondolkodásban éppen olyan, mint bármely más filozófiai kávéházban. Ha pedig az egyetemi óráimmal hasonlítom össze, akkor itt sokkal bátrabban nyilatkoznak meg az emberek, tehát mindig élénkebb, izgalmasabb beszélgetés alakul ki.

Filozófiai kávéház az Ébredések Alapítványnál Nemes László filozófiai kávéháza két éve működik heti rendszerességgel és a mentális problémával élők – ahogy az alapítványnál hívják őket: felhasználók – körében ez a legnépszerűbb foglalkozás. „Milyen a csoport?”, kérdeztem a résztvevőket az egyik foglalkozás előtt. „Nagyon jó, mert elgondolkodtat.” „A tanár úr nagyon jókat kérdez.” „Nehezek a témák, mindig nagyon elfáradok, de soha nem hagynám ki.”
Tizenketten ülünk körben, a téma az eutanázia. Győző a múlt héten elvállalta, hogy tart egy kis bevezetést, de azt mondja, „jelenlegi állapotomra és a téma nagyságára tekintettel úgy éreztem, hogy nem tudok kellőképpen felkészülni. Tanult barátom vállalta a vitaindítót”. Körbejárjuk a témát, ki-ki saját gondolatait, filmélményét, vagy éppen anyósa végstádiumos történetét eleveníti fel. Mások csendben figyelnek, nem szeretnének hozzászólni, inkább a csoportvezető Pöttöm nevű kutyáját simogatják, aki időként körbejár a teremben. Nemes László hagyja, hogy az aktívabb résztvevők egymást közt elintézzék kisebb nézeteltéréseiket („légy szíves ne szólj bele, várd meg, amíg befejezem, és is meghallgattalak az előbb”), és nem zárja le szigorúan a hivatalos másfél óra után a beszélgetést.

Az Ébredések Alapítvány udvara (A kép illusztráció. Fotó: www.nyitnikek.hu)

Miért kezdett filozófusként, egyetemi oktatóként hétköznapi emberekkel beszélgetni filozófiai kérdésekről?

Mint a többi filzófus, kezdetben én is olvastam, írtam, tanítottam, konferenciákra jártam. 2007-ben egy szemeszter erejéig obekapcsolódtam egy amerikai egyetem munkájába, és azt láttam, hogy ott sokkal többet beszélgetnek egymással a kollégák, olvasóköröket, vitaesteket szerveztek. Rájöttem, hogy ez hiányzik nekem. Először csak a munkatársaim számára, szakmai témákban kezdtem szervezkedni, és innen csak egy lépés volt, hogy ezt ki is lehet vinni az egyetem falain kívülre. Kezdetben furcsán, idegenül éreztem magamat, hiszen teljesen különböző életkorú és hátterű emberek jelentek meg, de közben nagyon üdítően is hatott; rájöttem, hogy szűkre szabott az a világ, amit addig az egyetemeken megtapasztaltam.

Az ön számára is hasznos egy-egy ilyen beszélgetés?

Néha azt mondják, hogy milyen önzetlen vagyok, hogy a szabad időmet filozófiai kávéházak szervezésével töltöm, de valójában éppen ez az, amit igazán szeretek csinálni. Mondhatnám, hogy ez egy „önző” szempont. Ha felmerül bennem egy kérdés, gyakran elhozom a csoportba, mert egészen más közösségben megbeszélni, mint otthon egyedül, a könyveket és az internetet bújva keresni a választ. Ilyenkor bekapcsolódom egy közösségbe, feladom az egyéni identitásomat. Ez egy performatív vállalkozás, egy kaland, amire soha nem lehet előre felkészülni. Ugyanakkor transzformatív, mert közben én is megváltozom. Ilyenkor úgy megyek haza, hogy milyen sok olyan új szempontot kaptam, amelyekre egyedül nem tudtam volna szert tenni.

Előfordult, hogy párhuzamosan négy helyen működött filozófiai kávéházam, a XV. kerületi Csokonai Művelődési Központban, a Napfogyatkozás Egyesülettel, az Ébredések Alapítványnál, és néha Egerben, és közben a Civil Rádiónál Grossmann Vilmossal is vezettünk filozófiai műsort. Rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba, sok témáról beszélgettünk, és azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy mindegyik megmaradt bennem. Másképp kezdtem gondolkozni, s másképp kezdtem viszonyulni a saját gondolataimhoz. Nagyon sokféle vélemény, elképzelés, perspektíva létezik, én pedig sokkal kételkedőbb és szerényebb lettem, kevésbé hiszem, hogy az a szakértelem, amivel én is rendelkezem, kizárólagos iránymutatásul szolgál az élet vagy a filozófia nagy kérdéseiben.

A gyakorlatias filozófia új keletű ága a filozófiai tanácsadás, ami iránt mostanában kezd megnövekedni az érdeklődés, keresleti és kínálati oldalon is. Mennyiben más ez, mint egy hagyományos pszichoterápia?

A filozófiai tanácsadás inkább tematikus megközelítésű. Arról a témáról beszélgetünk kétszemélyes helyzetben, ami a klienst foglalkoztatja – például nem találja az élete, a munkája, a kapcsolatai értelmét, valamilyen etikai dilemmával vagy értékrendi konfliktussal került szembe. A problémákról filozófiai megközelítésben, a fogalmakra, érvekre koncentrálva beszélgetünk, és nem a lelki tényezőkre figyelünk. Sok ember szívesen beszélne adott kérdésekről, de attól tart, hogy egy pszichológusnál lelki mechanizmusok,gyerekkori problémák kerülnek előtérbe. Részben a problémától függ, részben alkati kérdés, hogy kinek melyik válik be jobban.

Ez kicsit úgy hangzik nekem, mint a coaching.

A coaching – amellett, hogy más módszerekkel dolgozik – inkább eszközöket ad egy cél eléréséhez, míg a filozófiai tanácsadás a célokra koncentrál. Ha a célom az üzleti siker, egy coach jó szolgálatot tehet ennek elérésében. A filozófus esetleg rákérdez arra, hogy az anyagi jólét milyen szerepet tölt be az életemben, és vannak-e más lehetőségek. Ideális esetben mindenki el tudná dönteni, hogy adott problémával pszichológushoz, pszichiáterhez, vallási-pasztorális tanácsadóhoz, vagy éppen egy filozófushoz forduljon.

Orosz Ildikó

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2016/50).

Tovább olvasom

„Nem mászkálnak szarvval” – Interjú A megfelelő ember című dokumentumfilm alkotóival

A Himmler levelezésén és naplóin alapuló, kizárólag eredeti mozgóképeket használó dokumentumfilmet a 2014-es berlini filmfesztiválon mutattak be nagy sikerrel, nálunk az izraeli filmhéten vetítették. A megfelelő ember (The Decent One/Der Anstandige) alkotóival, Vanessa Lapa rendezővel és Tomer Eliav hangmesterrel Budapesten beszélgettünk.

Az archív felvételek közt sok a ritkán látható, hétköznapi jelenet: születésnapi parti, játszadozó gyerekek, kiránduló család. Hol találták ezeket?

Vanessa Lapa: 13 ország 53 archívumából, 151 különböző forrásból gyűjtöttük. A célunk az volt, hogy a vizuális anyag alátámassza, illusztrálja vagy éppen ellentételezze a szöveget, amely Himmler naplóiból és magánlevelezéséből állt össze. Kizárólag eredeti felvételeket használtunk, rekonstrukciót és propa­gan­dafilmet nem. A forgatókönyv megírása után szembesültünk azzal, hogy kevés az olyan anyag, amelyik beleillik a koncepciónkba. Ezért nemcsak a legkülönbözőbb nemzeti archívumokban, színházakban, városházákon, egyetemeken, múzeumokban kutattunk, hanem privát családi felvételek közt is. A korabeli „home videók” jelentős részét magánarchívumokban őrzik, negatív formában.

Apa és tömeggyilkos. Himmler és a lánya, 1941. (Fotók: Realworks Ltd.)

A munka jelentős részében felcímkézetlen negatívok közt, vaktában keresgéltek?

VL: Pontosan. Az ilyen felvételeknél többnyire csak azt tudjuk, honnan származik, azt nem, hogy mi van rajta. Rengeteg anyagot hívtunk elő, és ha értékesnek bizonyult, felhasználtuk. Az is előfordult, hogy a forgatókönyvet hozzáigazítottuk egy-egy érdekes felvételhez. Nem véletlen, hogy csak a vizuális anyag felkutatása négy évet vett igénybe.

Volt olyan felvétel, ami különösen meglepte önöket?

VL: Sok volt. Az egyik legmegdöbbentőbb felfedezésünk ahhoz a naplórészlethez kapcsolódik, amelyben Gudrun Himmler (Himmler lánya – O. I.) beszámol róla, hogy családjával felkereste a dachaui koncentrációs tábort. Soha nem hittük volna, hogy találunk olyan felvételt, ahol egy német család Dachauban piknikezik. Ritkaságnak számítanak az 1943-ban Auschwitzba deportált bulgáriai zsidókat mutató felvételek, vagy az, ahol a keleti fronton, két bevetés közt szórakozó, pihenő katonákat látunk.

A film elég visszafogottan használ erőszakos képeket, bár ilyenek szép számmal léteznek a néző fejében, gondolok a haláltáborokra vagy az ukrajnai pogromokra. Szándékosan kerülte ezeket?

VL: A célunk az volt, hogy hitelesek és hűek maradjuk a szöveghez, és azt mutassuk meg, amit Himmler látott. A legdurvább eseményekről kevés eredeti mozgóképes felvétel létezik, ezek többsége rekonstrukció. Nem állt rendelkezésünkre olyan, fizikai erőszakot mutató, eredeti, archív mozgóképes felvétel, amelyet ne használtam volna. Úgy gondolom, nemigen létezik sokkolóbb jelenet annál, mint amikor Ukrajnában zsidókat belelőnek egy árokba. Ennek a felvételnek a tíz másodperce eddig is ismert volt, nekünk azonban sikerült megszereznünk a teljes, néhány perces, vágatlan felvételt, és be is mutatjuk, a repülőtől kezdve a lövéseken és az árkon át a végén a gyerekekig.

Bizonyos felvételek meglepően jó minőségűek. Milyen mérvű digitális felújítást végeztek?

Tomer Eliav (a képen jobb oldalon, balra: Vanessa Lapa rendező): A felvételek rengeteg különböző forrásból származnak, a hordozók közt van 8, 8,5, 9, 16, 35 milliméteres, u-matik kazetta és így tovább.  Ebből kellett egységes filmélményt létrehozni. Általában elmondható, hogy a 20. század eleji felvételek rosszabb minőségűek, mint a későbbi 35 mm-esek. Minden felvételen digitális felújítást végeztünk, ami azt jelenti, hogy kockánként megtisztítottuk a szennyeződéstől, penésztől, karcolásoktól. Kizárólag az idő által okozott károkat hárítottuk el.

Nagyon különleges a filmhang, a legkülönfélébb hangok és zörejek, s nagyon átélhetővé teszik a képeket.

TE: Ahogy a képek, úgy a hang tekintetében sem akartunk hagyományos dokumentumfilmet készíteni, amelyben egy narrátor némi háttérzenével végigvezet a történeten. Az archív felvételeink a gyakorlatban 90 perc némafilmet jelentettek, hiszen a korban technikai okokból nem rögzítették hangot. Pedig ha a húszas években ott állt az ember, mondjuk, egy müncheni utcán, akkor mindenfélét hallott. Úgy döntöttünk, hogy a semmiből felépítjük a képekhez tartozó hangok világát, az utcák zaját, járművek zúgását, a háttérből beszűrődő beszédfoszlányokat, kutyaugatást és minden egyebet. Azt szerettük volna, hogy a néző ne csak kívülről szemlélje az eseményeket, hanem minél inkább benne érezze magát egy-egy jelenetben.

Törekedtek a történeti hűségre?

TE: Maximálisan. Több szakértő segítette a munkánkat. Ha az archív képeken elsül egy fegyver, akkor azonosítottuk a típust, és pontosan ahhoz tartozó hangot hallunk. Amikor Himmler és felesége arról levelez, hogy Dixit márkájú autót vásárolnak, akkor ezt a gyártmányt megmutatjuk archív felvételeken, a motor hangjához pedig fél Németországot felhajtottuk egy veterán autóért.

A naplókat és a leveleket értelemsze­rűen színészek olvassák fel. De nem tudtam eldönteni, hogy archív-e a film végi poznańi beszéd, amelyben Himmler azt taglalja SS-kato­náknak, hogyan kell decens módon legyilkolni tömegeket.

VL: Himmler számtalan beszédet tartott, ezek egy részét felvették, másoknak a szövege ismert. A filmben a kontinuitás miatt egy színész alakítja Himmlert (az osztrák Thobias Moretti – O. I.), akit többkörös casting során választottunk ki, osztrák koprodukciós part­ne­rünk segítségével. A poznańi beszédnél – amelyre a cím is visszautal – a színész kezdi el mondani a beszédet, majd amikor kinyílnak a kapuk, átváltunk archívba, és Himmler saját hangjával ér véget a film.

Az önök birtokában lévő, újonnan előkerült dokumentumok 1927-től datálódnak, de a film már Himmler 1900-as születésétől indul. Idézik például a szülei leveleit, vagy tíz­éves korában írt naplóját. Milyen arányban származnak a filmszövegek az új dokumentumokból?

VL: Körülbelül 60 százalékban. A film első részének szövege más dokumentumokból származik, az 1910-es napló például a kaliforniai Stanford Egyetem archívumában van. Nem a mi gyűjteményünk része a szeretőjével folytatott levelezés vagy a beosztottjainak írt levelek, utóbbiak jó része alig három éve hozzáférhető, amikor lejárt a Kongresszusi Könyvtárban a megnyitásukhoz szükséges 70 év. A régebbről ismert és az új anyagokat úgy tettük egymás mellé, hogy kirajzoljanak egy narratívát. Az ismert dokumentumok egy részével eddig azért nem lehetett mit kezdeni, mert hiányzott a kontextus. Hiába voltak meg Marga levelei, ezek meglehetősen érdektelenek a másik oldal, Himmler válaszai nélkül.

A szöveget gyakran ellentételezik dramaturgiai és képi eszközökkel: például Himmler arról elmélkedik, hogy az elkobzott zsidó vagyon a német birodalmat illeti, majd figyelmes ajándékokat küld a feleségének, és közben gazdátlanul maradt bőröndöket látunk. Mégis, nem tartott attól, hogy ha megismerjük Himmlert mint magánembert és apát, akkor rokonszenvesebbé válik?

VL: Ő is ember volt, ez tény, és nem hiszem, hogy takargatnunk kellene. Épp az a legnagyobb veszély, és ez a film fő üzenete, hogy ezek az emberek köztünk élnek, és egyáltalán nem olyan könnyű felismerni őket, hiszen nem mászkálnak szarvval a fejükön. Meggyőződésem, hogy Himmler a saját szavaival leplezi le önmagát legjobban, és tényleg minden okot megad, hogy magánemberként is utáljuk. Emberek halomra gyilkolása után azt mondja, hogy rengeteg a munka, de azért jól alszik?! Utasítja a feleségét, hogy többé ne írja alá a fiuknak szóló leveleit úgy, hogy „anya”, mert a gyerek rossz jegyet kapott?!

Sokat kellett kutatniuk az önleleplező mondatok után?

VL: A gyűjteményünk anyaga jelentős részben repetitív, és nem túl érdekes. Célzottan kerestük az önleleplező részeket, de volt miből választani. Burkoltabb vagy nyílt formában minden harmadik oldalon kibukik a kifacsarodott, perverz gondolkodás.

Úgy nyilatkozott, hogy csak később szeretnék teljes egészében publikussá tenni a dokumentumokat. Miért nem lehet már most feltenni a netre?

VL: Folyamatosan dolgozunk vele, de itt óriási mennyiségű dokumentumról és információról van szó, amit egzakt módon fel kell dolgozni. A filmmel párhuzamosan megjelent egy könyv, amelyet szakértőink, Michael Wildt és Katrin Himmler történészek írtak (lásd keretes írásunkat – O. I.). Ők hét éve tanulmányozzák az anyagot, és még mindig nincsenek kész vele. Másfelől, a dokumentumok nagy része még nincs digitalizálva, a szöveg régi német nyelven íródott, amit át kell írni, zajlik az angol és a héber fordítás. Emellett szakemberek és tanárok bevonásával szeretnénk kidolgozni egy oktatási programot, amelynek része lenne a film és egy hozzá tartozó, a feldolgozást segítő módszertan a különböző korosztályok, iskolák, egyetemek számára. Reméljük, sikerül támogatókat szereznünk, hogy ez a világ minél több országában, több nyelven is elérhető legyen.

A felhasznált dokumentumok története

A közelmúlt egyik szenzá­ciója annak a mintegy 700 darabos, leveleket, napló­kat, fotókat és személyes dokumentumokat tartalmazó gyűjteménynek a megtalálása, amely a Die Anstän­dige/The Decent One (nem túl szerencsés fordításban: A meg­felelő ember) című film alapját jelenti. Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető, belügyminiszter, a „végső megoldás” feje privát holmiját 1945 májusában foglalták le amerikai katonák a bajorországi Gmundban álló Himmler-villában. A gyűjtemény sorsa négy évtizeden át ismeretlen. 

A nyolcvanas években Chaim Rosenthal izraeli festő, kultúrdiplomata birtokába került, de a hogyanról Rosenthal az évek során több, egymásnak ellentmondó történettel állt elő. Az biztos, hogy utóbb tel-avivi lakásában, az ágya alatt, egy bőröndben őrizte az értékes iratokat, melyek nyomasztó terhétől 2007-ben szabadult meg: a belgiumi születésű izraeli producer, televíziós szerkesztő Vanessa Lapa édesapja vette meg, állítólag jelképes összegért, hogy a lánya filmet forgathasson belőle. 

A dokumentumok hitelességét azóta több szakértő, köztük a német levéltár elnöke is kétséget kizáróan igazolta. A történészi feldolgozásban részt vesz Michael Wildt, a berlini Humboldt Egyetem professzora és Katrin Himmler, Himm­ler öccsének unokája, akik egy könyvet is megjelentettek Himmler Privat: Briefe eines Massenmörders (Himmler magánélete. Egy tömeggyilkos levelei) címmel. Idén januártól a német Die Welt magazin, amely a filmet is támogatta, nyolcrészes elemző, értelmező sorozatban hozta nyilvánosságra az anyag egy részét (jóval körültekintőbben eljárva, mint a nyolcvanas években a Stern a hamisított Hitler-naplók közlésekor). A dokumentumokat jelenleg egy izraeli bank széfjében őrzik. A kislányként apját istenítő, ma 85 éves Gudrun Himmler több megkeresés ellenére sem állt szóba az alkotókkal, ő a Stille Hilfe nevű szervezet prominenseként náci háborús bűnösök támogatásának szentelte az életét.

Orosz Ildikó

Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2014/49).
Fotók: Realworks Ltd. Vanessa Lapa és Tomer Eliav portréja a budapesti Olasz Intézetben, egy vetítés után készült.

Tovább olvasom

„Megélheti, hogy nincs egyedül” – Wéber Anikó ifjúsági író

Rövid napközis tanári működése mély nyomokat hagyott benne, ez alapján, de fikciós eszközökkel írta meg Az osztály vesztese című kiskamaszregényt, amelynek középpontjában az iskolai bántalmazás, vagy ahogy újabban az angol bullying szót magyarítják, a „basáskodás” áll.

Milyennek láttad pályakezdő napközis tanárként az ötödikeseidet?

Wéber Anikó: A napköziben lényegesen többet látunk a gyerekek személyiségéből, mint délelőtt, hiszen a tanórák behatárolt keretek közt zajlanak, kevés az idő arra, hogy a gyerek is szóhoz jusson. A napközi kötetlenebb, a diákok jobban megnyílnak, többet mesélnek, szabadjára engedhetik magukat. Ugyanakkor a problémák is előtérbe kerülnek: mindenki fáradt, türelmetlen, éhes, és ezt gyakran a másikon vezeti le. Több a konfliktushelyzet, akár csak annyi, hogy sorban állunk az ebédnél, és mindenki teper, hogy előrébb jusson. Magyar–filozófia tanár szakon végeztem, a gyakorlatokat gimnáziumokban végeztem, így új élmény volt, hogy a 11 évesek milyen sűrűn bántják egymást verbálisan és fizikailag, és mennyire nem bízhatnak egymásban, mert a barátságaik, szövetségeik gyakran változnak.

Az iskolai bántalmazás, kirekesztés még mindig tabu, a tanár sokszor eszköztelen, az iskolapszichológus intézménye láthatatlan. Ezt szemlélteti, hogy a regényben a tanárok teljesen háttérbe szorulnak?

A gyerekek gondolatainak, érzéseinek és viselkedésének ok-okozati összefüggését akartam láttatni, ebbe nem fért bele a pedagógus szemszöge, úgy éreztem, ezzel szétesne a történet. Szerettem volna megmutatni, mi történik ma Magyarországon egy átlagos iskolai osztályban, amikor ki van zárva a külvilág, és a négy fal közt kicsiben leképeződik a társadalom. Más kérdés, hogy ezek az események gyakran tényleg a tanárok háta mögött történnek. A gyerekek nagyon ügyesen megtalálják azokat a kis öt perceket, amikor lejátszhatják egymás közt a játszmáikat.

Hogyan lehetne ezen segíteni?

Sokféle módszer létezik a problémák kezelésére, de a legjobb a megelőzés lenne. Ehhez az egész rendszert kellene átalakítani. Tapasztalatom szerint a legtöbb bántalmazás nem onnan indul, hogy az egyik gyereknek konkrét baja van a másikkal. Hanem onnan, hogy eleve frusztrált, tele van rossz érzésekkel, amit otthonról hoz, vagy az iskola váltja ki belőle: az, hogy bármikor felelhet, röpdolgozatot írhat, 45 percig csöndben kell ülnie, hogy éhes, de még nincs itt az ebéd ideje… A rengeteg stresszt vezeti le a másikon beszólással, piszkálással, ami elindít egy láncreakciót, mindenki továbbadja a nála gyengébbnek, és ha már nem talál az osztályában ilyet, akkor fölrúg egy kis alsóst. A bántalmazó nem feltétlenül érzi jól magát ebben a szerepben, de egyszerűen nincs más eszköze. Nem véletlen, hogy az alternatív pedagógiák egészen másképp építik fel már a délelőtti oktatást is. Ha úgy indulna egy nap, hogy meghallgatnánk, ki hogyan érzi magát, ha a gyerekeknek lenne lehetőségük mélyebben megismerni egymást, és jobban figyelembe vennénk az életkori sajátosságokat, akkor kevesebb lenne a feszültség és a bántalmazás.

Ráadásul nem ritka, hogy a gyerekek olyan típusú feladatot kapnak, ami még inkább fölerősíti köztük a rivalizálást.

A való életből vettem azt a házi feladatot, amikor a gyerekeknek az otthonuk alaprajzát kell elkészíteniük. El lehet képzelni, milyen frusztrációt él át az a gyerek, aki egy másfél szobás albérletben lakik, látva, hogy a társa háromszintes házat rajzol. Még emlékszem rá, hogy nekem is milyen rossz érzés volt, amikor kisgyerekként le kellett rajzolnunk a nyári élményeinket, és az osztálytársaim többsége, beleértve azokat a lányokat, akikkel jóban voltam, a tengerpartot, a külföldi utat, a lovastábort rajzolta le, míg én a Balatont meg a nagymamánál töltött nyaralást. Még mindig előfordul, hogy tornaórán két csapatkapitány felváltva választja ki a csapattársait, és a sor végén mindig ugyanaz a két-három gyerek áll megalázva. A tanárok néha bele sem gondolnak, hogy ezekkel a módszerekkel milyen sérüléseket okoznak.

A könyved érzékenyen mutatja be a frusztráció és az agresszió egymást erősítő köreit, ezért fontos olvasmány lehet pedagógusok és szülők számára. De kicsit hiányoltam, hogy a gyerekek számára nem mutat föl jó megoldásokat.

Nem akartam didaktikus lenni. Pedagógusként pontosan tudjuk, hogy a félórás kiselőadás – „gondolj bele, fiam, mit tettél, hogy esett ez a társadnak!” – egyszerűen nem ér el a gyerekig. Ráadásul minden osztályközösség és gyerek más, ezért nem létezik mindenki számára követendő, üdvözítő minta. Tanároknak, gyerekeknek, szülőknek közösen kell dolgozniuk egy adott közösségben a jó megoldásokon. Én azt szeretném, hogy ha ezt a történetet elolvassa egy 11–13 éves diák, aki esetleg maga is áldozat, akkor megélhesse, hogy nincs egyedül. Sokszor tapasztaltam, hogy a kirekesztett gyerek meg van győződve arról, hogy egyedül ő az, aki rettentő „ciki”. Ebben a történetben nagyon sokan élnek meg hasonlót, amiből talán lehet erőt meríteni. Másfelől a bántalmazó gyerekek is beleláthatnak az áldozatok fejébe. Kiskamaszkorban a hatás nyilván nem lesz tudatos, de ha tudattalanul elindít valamit, akkor már megérte. Ha pedig egy pedagógus úgy dönt, hogy közösen feldolgozzák a regényt az osztályban, akkor tudatos szinten is elkezdődhet egy jó irányú, a megoldás felé vezető kommunikáció.

Orosz Ildikó

Fotó: Sióréti Gábor

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2016/48.)

Tovább olvasom

Fordításaim: Graeme Salaman – John Storey: Vezetői dilemmák (könyv)

Graeme Salaman – John Storey:

Vezetői dilemmák

A vezető magányos ember: döntései, illetve azok súlya és következményei miatt a dilemmák feszültségében él. A könyv elsősorban azoknak a gyakoroló vezetőknek szól, akik már megélték a racionalitás korlátait áttörő, az ellentétek látszólagos szembenállásának feloldásából származó kreatív sikereket. A vezetést tanulóknak a könyv szemlélete és az elméleti ellenpontok gazdag esetanyaga nyújt útmutatót. Végezetül ajánlom a könyvet a menedzsmenttudományok iránt érdeklődőknek, akik szeretik a szabad gondolkodók kötetlenségét és száraz humorát, s olvasás közben lerázhatják magukról a megszokottság porát. (Szintay István egyetemi tanár, Miskolci Egyetem, Vezetéstudományi Intézet)

Kiadó: Akadémiai Kiadó Zrt.
Oldalak száma: 256
ISBN: 9789630589413
Nyelv: MAGYAR

Eredeti cím: Managerial Dilemmas
Kiadás éve: 2010
Sorozat: MENEDZSMENT
Illusztráció: ÁBRÁKKAL
Fordító: Bozai Ágota, Orosz Ildikó

Tovább olvasom

Fordításaim: Daniel C. Hallin – Paolo Mancini: Médiarendszerek (könyv)

Daniel C. Hallin – Paolo Mancini:
Médiarendszerek
A média- és politikai rendszerek három modellje

A könyv elméleti keretben elemzi a média és a politikai rendszerek közötti viszonyt. A szerzők tizennyolc európai és amerikai demokrácia médiaintézményeire vonatkozó felmérés alapján jelölik ki a médiarendszerek három legfőbb típusát és azokat a politikai változókat, amelyek kialakulásukat megszabták.

A három típus: a polarizált pluralista, a demokratikus korporativista és a liberális. A médiarendszerek összehasonlításának elvi és empirikus kérdéseit taglalva kiemelt figyelmet fordítanak a média és a politikai rendszerek, illetve az adott médiarendszer és a politikai közeg összefüggéseire.

Kiadó: ALKALMAZOTT KOMMUNIKÁCIÓTUDOMÁNYI INTÉZET-GONDOLAT KIADÓ
Oldalak száma: 366
ISBN: 9789636930691
Nyelv: MAGYAR
Eredeti cím: Comparing Media Systems: Three Models of Media and Politics
Kiadás éve: 2008
Sorozat: KOMMUNIKÁCIÓPOLITIKA MÉDIASZABÁLYOZÁS

Fordító: Orosz Ildikó

Tovább olvasom

„Tudtam, hogy egy város szét fog égni” – Interjú Dragomán György íróval

Ősszel megjelent regénye, a Máglya az eladási listák élén indított, és a Narancs irodalmi sikerlistájának kritikus szavazóinál is felért a második helyre. A második regény, A fehér király nemzetközi siker, hamarosan film készül belőle. Most pedig új kiadásban itt az első könyve, az eddig csak szűk közönséghez eljutott A pusztítás könyve.

Hogyan látod tizenhárom év távlatából A pusztítás könyvét? Nem egy embert ismerek, akinek ez a kedvence tőled, holott ez a filozofikus akció­thriller kifejezetten nehéz olvasmány.

Dragomán György: Jó volt ismét egyben elolvasni az új kiadáshoz, látni, hogy nem hiába tettem bele azt a rengeteg munkát annak idején, mert még mindig pontosan és szépen működik, és éppen annyira vállalható, mint amikor írtam. Már ott is nekimentem olyan dolgoknak, amiket később újra és újra igyekeztem megcsinálni, direkten és erőszakosan próbáltam szembenézni a történelmi bűn kérdésével, érdekelt, hogy miként lehetséges szembeszállni a hatalommal, és van-e, lehetséges-e a feltámadás.

Fotó: Sióréti Gábor

Alapkérdések a diktatúra idején játszódó A fehér királyban, és a rendszerváltás utánra időzített Máglyában is. Előbbiben egy 11 éves fiú, utóbbiban egy 13 éves lány az elbeszélő. Melyik volt könnyebb?

Egyik se, elég nehezen írok. A Máglya azért volt nehezebb, mert összetettebb struktúrát, több szereplőt, idősíkot, helyszínt mozgat. Emma hangja mellett a nagymamáét is halljuk. A fehér királyban egy hangot kellett megtalálni és működtetni, viszonylag egyszerű szerkezetben. Belekezdtem ott a nagyapa hangjának megírásába is, de azt végül kihagytam, mert nem működött. Azzal majd mostanában kezdek valamit.

Több szövegen dolgozol párhuzamosan, ezért telt el kilenc év a Máglyamegjelenéséig. Hogy van ez, reggel felkelsz, és amilyen a hangulatod?

A technikai részek, egy-egy jelenet megírása általában eltart pár hétig. Közben előfordul, hogy olyasmit kezdek látni vagy hallani, ami egyszerűen nem illik oda. Ezt néha félrerakom, néha pedig megírom, és lesz belőle egy novella. Van, hogy hetekig máson dolgozom, ami egyáltalán nem optimális stratégia. De nem tudom előre eldönteni, mit fogok látni, és ami megjelenik, azt nehezen verem ki a fejemből. Ezért a Máglyával egy időben összeállt egy novelláskötet, és majdnem kész két mesegyűjtemény.

Jelentek meg részek egy készülő regényből is, amelyben egy kisebb gyerek beszél. Ez A fehér királlyal és a Máglyával egy trilógia lesz?

Annyiban igen, hogy ez a három könyv koherensen meséli el az én fiktív világom történelmét. Ugyanakkor mindegyik önmagában is kerek. A Mesék a palotában munkacímű regényben egy hatéves gyerek hangját halljuk. Mostanra megismertem őt annyira, hogy látom, milyen ember lesz huszonöt év múlva – az ő felnőttkori hangja lesz a másik szál. Ennek megtalálásához talán kellett az, hogy közben máson is dolgozzam. Ma már tudom, hogy képes vagyok szimultán írni, nem esek annyira kétségbe, ha váratlanul megjelenik egy oda nem illő kép, hanem mérlegelem: biztos kell ez nekem? De azért az elmúlt kilenc év nagyon durva volt. Egyébként szerintem minden író organikusan épül fel, ezért én szeretem a műveket kronologikusan olvasni, és megértő vagyok a rossz könyvekkel, mert néha ezeken át vezet az út a remekművekhez.

Például milyen oda nem illő képek jelennek meg váratlanul?

Már A pusztítás könyvénél tudtam, hogy egy város szét fog égni. Nagyon vonzott, hogy ott megcsináljam, de ellenálltam a kísértésnek. A tűznek végül a Máglyában jött el az ideje. De a Máglya egész mágikus vonalát sem terveztem el előre. Először a lisztbe rajzolást láttam, és csak később értettem meg, mi a jelentése. A halott nagyapa szellemalakja úgy került be mint harmadik szereplő, hogy az arca megjelent a könyvszekrény üvegén belülről, pára formájában, amelyen Emma vonásai tükröződnek. Fél évig tartott, mire elfogadtam, hogy nekem együtt kell élnem ezzel a varázsos-gótikus szállal.

A Máglyából hiányzik A fehér királyra jellemző groteszk.

Ez egészen más világ. Dzsátá rendszeresen kerül kilátástalan, ellentmondást nem tűrő helyzetekbe, amelyekből nehéz kikecmeregni, és ebből totális hülyeség sül ki. Emmát nem lehet ilyen helyzetekbe kényszeríteni, ő annál szabadabb. Nem hiszek a fiús/lányos látásmód alapvető különbségében, de arra hamar rájöttem, hogy ennek a hangnak a tulajdonosa lány. Valahogy másképp vette a levegőt. Dzsátá hadaró, siető figura, állandóan rohan valami elől. Emma is fut, de ő inkább valami után. Számára fontosabb a magány, van ideje részletesen megfigyelni a dolgokat. Ennyiben jobban hasonlít rám, én is sokat voltam egyedül, és mindent aprólékosan megfigyeltem, mert az ő korában már írni akartam.

Honnan ered ez a nagyon erős vizualitás? Úgy tudom, Romániában B filmeken nőttél fel.

Nemcsak B-ken, hanem C-ken, D-ken, E-ken, F-eken és csillagos A-kon. Volt az életemben egy nagyon szép, de nagyon nehéz időszak, mielőtt kivándoroltunk. Beadtuk a papírokat, és utána majdnem három évig vártunk az útlevélre. Ezalatt a szüleim tanárként, orvosként többé-kevésbé munkanélkülivé váltak. Nagyjából ekkorra szűnt meg Romániában a mozi, az emberek megelégelték, hogy vetítés közben rendszeresen elveszik a villanyt, és ülhetünk a sötétben. 1985 körül beköszöntött a videó-korszak. A mozikba, bábszínházakba tévéket tettek be állványokon, és a legújabb amerikai filmek mentek akkumulátorról, cenzúra nélkül. Máig nem értem, hogy volt lehetséges. Óriási volt az igény, pedig az 1,50-es mozijegyhez képest 15 lej volt a beugró. Verekedtünk az első helyekért. Három hónap múlva betiltották, de folytatódott a feketepiacon. Bizonyos lakásokban befizettél 8 lejt, és egész éjjel filmeket nézhettél. Én akkor már tudtam angolul és németül, odaültem a tévé mellé, és fordítottam. Ez volt az első munkám, cserébe ingyen nézhettem a filmeket.

Hány éves voltál?

Tizenkettő. Elképzelni se tudom, miket mondhattam. Aztán nagyapámék minden pénzüket összetették, és vettek egy videót. Úgy nézett ki egy napunk, hogy csomagok közt éltünk, eljártunk az ócskapiacra eladni, és minden délután megnéztünk két filmet. Nagyapám földrajztanár volt a református kollégiumban, pár tanítványa benne volt a videóbizniszben. Teljesen véletlenszerűen érkeztek a felirat nélküli feketekazetták, sosem tudtuk, éppen mi. Police Academy 1., Amerikai nindzsa, Kubrick, Godard, sorozatok, horror. Néha ugyanaz még egyszer. Az Egy amerikai farkasember Londonbant például nem bírtam végignézni, a felénél kimentem – igaz, azt nem nagyon kellett fordítani. Valami 1700 filmet néztünk meg, nagyapám dolgai között talán még megvan a lista. Másnap külön műsorszám volt, hogy elmeséltem a suliban az előző napi filmeket. Az egész gyerekkorom meséléssel telt.

Miután kijött a Máglya, megjelentél a Facebookon, és elképesztően aktív vagy. Tárcákat, novellákat, recepteket posztolsz, minden olvasói kérdésre reagálsz, csakúgy, mint feleséged, Szabó T. Anna költő. Miért fontos ma egy írónak ez az online pezsgés?

Rájöttünk Annával, hogy van egy csomó kisebb írásunk, ami egyszer majd megjelenik kötetben, de addig gyakorlatilag elérhetetlen, mert annyira megváltoztak az olvasói szokások, hogy pár éves folyóiratközléseket már senki sem olvas. Viszont ha megosztjuk ezeket, szinte frissként hatnak, több ezren olvassák őket egyik napról a másikra. Meglepően népszerűek a viccesen dörgedelmes, moralizáló írásaim a veszekedésről, házasságról, válásról, sokan szeretik a receptjeimet meg a zenés novelláimat is. Egyelőre élvezem ezt a közvetlen kapcsolatot az olvasókkal, még a szülinapi ajándékpólóm is kiposztoltam a múltkor.

Rendszeresen publikálsz külföldi lapokban. Milyen témákban és hogyan zajlik egy ilyen felkérés?

A New York Times a vörös­iszap-katasztrófa idején hívott fel, mert valaki ajánlott annak alapján, hogy A fehér királyban megjelenik, hogyan bánik a tájjal a kommunizmus. Mivel apósomnak van egy kis szőlője Somlón, és amúgy is elég mérges voltam az egész miatt, írtam egy publicisztikát. A Le Monde a médiatörvény kapcsán kért elemzést több szerzőtől. Általában nem politizálok, de kivételt tettem. A Neue Zürcher Zeitung „írók zenéről” sorozatába egy novellát küldtem egy kézzel festett heavy metalos pólóról, amit mindig irigyeltem, de nekem sosem volt. Többször írtam német lapoknak Európáról, ott erről élénk diskurzus folyik, és rendszeresen kérik az értelmiség véleményét.

Londonban előrehaladtak A fehér király filmes előkészületei. Az adaptáció harminc év diktatúra után játszódik brit földön, valahol a jövőben. Dzsátá anyját Carice van Houten(Trónok harca) alakítja. Mit lehet még tudni?

Alex Helfrecht rendező és férje, Jörg Tittel színházat csinál a West Enden, emellett eddig kisfilmeket készítettek. Alex a lengyel származású Fudakowski producer házaspár megbízásából kutatott kelet-európai történetek után, és több mint hetven könyv közül szeretett bele A fehér királyba. Közben Fudakowskiék rájöttek, hogy mégis inkább Joseph Conradot adaptálnának, Alex pedig úgy döntött, megcsinálja A fehér királyt a férjével. Az effekteket a Chimney Group (például Suszter, szabó, baka, kém – O. I.) készíti. A forgatókönyvet Alex írta, én erre nem lettem volna képes, de angolul van annyi távolság a mondataimtól, hogy más szemmel tudok ránézni. Nagyon örülök, hogy tehetséges alkotók első nagyjátékfilmje lesz, ez beleillik a könyv eddigi karrierjébe. A tervek szerint május végén kezdenek forgatni, részben talán Magyarországon, a búzamezők miatt. Már tudom, ki játssza a Nagymamát meg Dzsátá apját, de egyelőre nem mondhatom el.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy sokan dolgoztak önzetlenül A fehér király sikeréért. Hogy kell azt érteni, hogy önzetlenül?

Ez a könyv nem csak nekem jelentett áttörést, többeknek volt első vagy egyik első munkája. Az amerikai ügynököm, Chris Parris-Lamb második eladott könyve volt, ennek köszönhetően léptették elő. A holland fordítóm, Rebekka Herman Mosters első munkája volt, azóta már lefordította Bánffy Erdély-trilógiáját. De ha visszanézünk az indulásra: Olchváry Pali annak idején saját, önzetlen lelkesedésből kezdte angolra fordítani, mert tetszett neki. Miután öt fejezetet megcsinált, felvetettem, hogy küldjük el a nagy lapoknak, mit veszíthetünk. Egyedül a Paris Review válaszolt, ahol – mint később megtudtam – első körben önkéntesek válogatnak sok ezer kézirat közül. Többkörös szűrés után jelent meg a második fejezet, amely elindította a regényt külföldön. Minden kiadómon azt látom, hogy szinte fanatikusan küzdenek ezért a könyvért. Persze a könyvkiadás is vállalkozás, de azért nem a tőzsde, az vág bele, akinek ez tényleg fontos. Akit csak a pénz érdekel, annak ott a Wall Street.

Orosz Ildikó

Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2015/14).

Fotó: Sióréti Gábor

Tovább olvasom

„Ezek öntisztulóak” – Halpedikűr, halszépészet, halterápia

„A holló vájja ki a szemedet!”, „A ráksüly essen beléd!”, „A hal rágja le a lábadat!” – míg az első kettő cifra ősi átok, a harmadik prémium kategóriás szolgáltatás. Halpedikűrnek hívják, és szabályozása egyelőre hiányos, aminek a vendégek és a halak ihatják meg a levét. A körültekintően végzett halszépészetben ugyanakkor ma, a természetes eljárások iránti növekvő kereslet korában, van üzleti potenciál. (A cikk 2011-ben készült – O. I.)

–  Nem kell megmosni a lábamat? – kérdezem bizonytalanul.

– Á, nem. Nyugodtan beleteheted. De óvatosan, mert egy kicsit még félnek. Csak tegnap érkeztek.

– De új a zoknim, és tiszta szösz a talpam...

- Nem baj, ezek öntisztulóak.

Az exkluzív kozmetikumokat árusító belvárosi üzletben, térdig felhajtott nadrágszárral, mezítláb állok a műfűvel borított, huzatos lépcsőfordulóban. Itt helyezték el néhány napja a halpedikűr-kezelésre alkalmas óriási akváriumot. Összefagyott lábamat belemerítem a 29 fokos vízbe. A halak azonnal rácuppannak. Ötszázan vannak, egyszerre öt kuncsaftot tudnak kiszolgálni, de most csak velem kell beérniük. Az érzés kevesebb mint csiklandós, a látvány bizarr, de hamar hozzá lehet szokni.

Mindent a szájnak. Egyébként nem, ez nem az én lábam. Fotó: Sióréti Gábor

A pontyfélék családjába tartozó Garra rufa, magyarul piros szívogató márna édesvízi doktorhalként, bőrevő halként és sok más néven ismert. Eredetileg Törökország, Szíria, Irak, Irán vizeiben honos. Az 1910-es években az anatóliai Kangal mellett figyeltek fel először arra, hogy a halakkal teli termálvíz jótékony hatással van különböző bőrbántalmakra - itt ma már egy óriási kezelő központ működik, és több ezer ember megfordul évente. A 37 fokot kedvelő halnak nincs foga, bajuszával dörzsölgeti le, illetve a szájával képzett enyhe vákuum segítségével távolítja el az elhalt hámsejteket, amit táplálékhiányos környezetben el is fogyaszt. Természetes közegében tíz évig is elél, és 10 centisre megnő, de ezeket már nem használják, mert túl ijesztőek. Ideálisak a másfél éves, 5-6 centis példányok, bár sokan már a hat hónapos, 3-4 cm-esekkel is dolgoztatnak, amelyek jóval olcsóbbak.

Dr. Fish

Hívei szerint a Garra rufa nemcsak letakarítja az elhalt hámréteget, de egy speciális enzimet is termel, amely alkalmas lehet a pikkelysömör, ekcéma és más bőrbetegségek tüneteinek enyhítésére (lásd Kutatás című keretes írásunkat). Mivel ezek a részint genetikai, részint lelki eredetű bőrbántalmak sokak életét megkeserítik, és jelenlegi tudásunk szerint nem gyógyíthatóak, csak karbantarthatóak, nem csoda, hogy az utóbbi öt évben Európában is egyre komolyabban foglalkoznak a terápiás felhasználási lehetőséggel. Németország élen jár a szigorú egészségügyi előírások és dokumentáció mellett folytatott kezelésekben, de létezik halterápiás klinika Ausztriában, Horvátországban és Írországban is. A terápiás hatásnak bizonyára van pszichológiai összetevője is: a halas fürdő, mint minden wellness, állítólag jó relaxáció és társasági élmény is lehet. A hatályos jogszabályok szerint ma Magyarországon a halterápia nem tartozik a gyógyító eljárások körébe, ilyen tevékenységre működési engedély nem adható ki. Nálunk egyelőre csak halpedikűr, -manikűr, szépségápolási, illetve egész testre kiterjedő halszépészeti szolgáltatás nyújtható. Ám korántsem mindegy, hogy ezeket hol vesszük igénybe.

A halpedikűr, mivel úgyis „csak” a lábat érinti, szabályozás szempontjából világszerte a legelhanyagoltabb terület. A szolgáltatók ügyesen lovagolják meg a doktorhalak jó hírét, miközben sok esetben nem biztosítják azokat a feltételeket, amelyek mellett kizárhatóak a halról az emberre és az emberről emberre terjedő fertőzések. Az 50-100 hal által végzett pedikűr kíméletesebb, mint a reszelő meg a kés, de a masszívabb bőrkeményedések eltávolítása több idő. Nálunk exkluzív kezelésként, leginkább a forgalom növelése érdekében kínálják a szépség- és wellness-szalonok, s mivel magában nemigen lenne eladható, más szolgáltatások (pl. hagyományos pedikűr, masszázs) mellé csomagolják.

 Társasági esemény (asasespa.co.uk)

Míg a Közel- és a Távol-Keleten úton-útfélen látni halaktól hemzsegő medencéket, amelyekben békésen megfér sok pár láb, addig a nyugati féltekén mások az elvárások. A legnehezebb a víz tisztán tartása, hiszen nem lehet az uszodákban, fürdőkben szokásos fertőtlenítőket alkalmazni. Az ÁNTSZ Országos Tisztifőorvosi Hivatal szerint ma Magyarországon a halakkal végzett szépségápolási szolgáltatási tevékenység végzésének közegészségügyi követelményrendszerére nincs közvetlen hatályos jogforrás, az igénybe vett víz minőségére nincsenek rögzített vízminőségi határértékek. Bár a hatóság célja a jogszabályi rendezés, egyelőre nem kötelező igazolni, hogy a halpedikűr során használt víz veszélytelen az emberre. Így a természetesnek meg "biónak" kikiáltott eljárás során nemritkán baktériumtenyészetben és algamentesítő vegyszerekben áztatjuk a lábunkat.

„Amikor a területi ÁNTSZ-nél bejelentettük a halpedikűr szolgáltatást, azt mondták, nyitás után kijönnek megnézni, mert még sosem hallottak róla. Négy hónapja nyitottunk, még nem jöttek” – mondja egy vidéki vállalkozó. Párjával két egyszemélyes halpedikűregységet állított fel, és 100 halat vettek egy szlovák tenyésztőtől. A befektetés 4-500 ezer forint volt. Halat korábban nem tartottak, ismerősöktől informálódtak. A vizet 29 fokig fűtik, a melegebb gyorsítaná a baktériumok elszaporodását. A szűrés mellett folyamatos UV fény világítja meg a kezelőt, hetente háromszor cserélik a víz egyharmadát, és algamentesítő vegyszert is használnak. Pontos adataik a vízminőségről nincsenek. A vendég lábát kezelés előtt általános gomba-, vírus- és baktériumölővel mossák le, melyet a behatási idő után leöblítenek: „Azt hallottuk, az Innoseptet bírják legjobban a halak.”  Vendégforgalomtól függően egyszer vagy kétszer etetnek közönséges haltáppal: úgy tudják, akkor jó a mennyiség, ha öt perc alatt elfogy, így a halak nem laknak túlságosan jól. A nyitás óta száz halból húsz pusztult el.

Állatvédelem „A halszépészet állatvédelmi szempontból is aggályos” – vélekedik Szilágyi István, a Fehérkereszt Állatvédő Liga kurátora. Gerinces állatokról lévén szó, a halakra is vonatkozik az állatvédelmi törvény: nem megfelelő tartásuk állatkínzásnak minősülhet. Vizsgálni kellene, hogy biztosított-e számukra a megfelelő vízminőség és élettér. Tudván, hogy a halaknál a bőrevés a táplálékszerzés egy formája, kérdés, hogy nem történik-e éheztetés azért, hogy „dolgozzanak” – ez a szempont néhány, a halpedikűrt betiltó amerikai államban is hivatkozási alap volt. Van-e pihentetés, és mennyi? Ártalmas lehet, ha a természetes élőhelyükhöz képest hidegebb vízben tartják őket, és a víztisztaság érdekében folyamatos UV fény éri őket. A halak számára veszélyes a kezelés előtti fertőtlenítős lábmosás (még ha le is öblítik utána), mivel pont a vegyszermaradékokkal teli bőrfelszínt csipegetik. Állítólag a Garra rufák annyira érzékenyek, hogy még a kezelendő bőrfelület előzetes bekrémezése is árt nekik.

Gombamód

A hatóságok megítélése országonként változó, általában nemigen tudnak mit kezdeni a jelenséggel. Az USA-ban eddig 18, Kanadában 4 államban tiltották be a halpedikűrt, főként azon az alapon, hogy nem egyeztethető össze a szépségiparra vonatkozó, érvényes szabályozásokkal, mert a használt eszközök (tartály, hal) nem fertőtleníthetőek és nem egyszer használatosak. A brit Health Protection Agency a közelmúltban vizsgálta a szigetországban az utóbbi másfél évben gombamód szaporodó fish spákat, amelyek mobil változatban már a plázákban is elérhetőek. Állásfoglalásuk szerint kellő elővigyázatosság mellett a fertőzésveszély minimális, de nem kizárható. Alapkövetelményként határozzák meg a kezelés előtti szappanos-vizes lábmosást, és azt, hogy szakértő szem tekintse át a lábat az esetleges nyílt sebek, gombás és egyéb fertőzések kiszűrésére, ami egyfelől a vendég saját érdeke, másrészt a többiek biztonságát szolgálja. Hangsúlyozzák, hogy vizsgálatuk kizárólag valódi Garra rufával történő kezelésekre terjedt ki.

Ez pedig nem is olyan evidens. Törökországból évek óta tilos kihozni ezt a fajt, mivel a hirtelen megnőtt kereslet veszélyeztette a fennmaradásukat. A tenyésztés külön iparággá fejlődött. Egy Garra rufa mérettől, mennyiségtől és szállítási távtól függően 5-10 eurót kóstál, ám gyakran a hasonló kinézetű, szaporább és igénytelenebb csincsin nevű hallal helyettesítik, melyhez 2 euró alatt hozzá lehet jutni. A csincsin bizonyos életkor felett apró fogakat növeszt, valószínűleg ez a faj áll az olyan, a bulvársajtó által felkapott esetek mögött, amikor a halak vérző sebeket ejtettek a vendégek lábán. Nyugaton léteznek halszépészetek, ahol az előtérben élő példányok és magyarázó szöveg segítségével mutatják be a két faj közti különbséget, ám a mezei felhasználó számára megfejthetetlen, hogy diplomás doktorhallal vagy kontárral van-e dolga.

Garra rufa, az igazi bőrevő. Vagy mégis csincsin? (wikipedia)

Az egész testet érintő halszépészeti kezelésekre világszerte szigorúbb szabályozás vonatkozik, mint a lábáztatásra. Az ÁNTSZ tájékoztatása szerint itt részben a közfürdők létesítésének és üzemeltetésének közegészségügyi feltételeiről szóló rendelet alkalmazható. Nem könnyű, de nem is lehetetlen garantálni azt a vízminőséget, amely minden hozzáadott vegyszer nélkül biztonságos az emberre és az állatokra, ez azonban nagyságrendekkel több ráfordítást igényel. „Kipróbáltuk a piacon lévő, túlnyomórészt ázsiai eredetű megoldásokat, de nem tartottuk elég biztonságosnak, ezért kifejlesztettük a saját technológiánkat” – mondja Varga Szilárd a Garra Rufa Technology részéről. Ők többéves akvarisztikai múlttal a hátuk mögött 2008-tól kezdtek el foglalkozni az egész testre kiterjedő halszépészet megvalósíthatóságával. Szakértők bevonásával vizsgálták a víz terhelhetőségét és paramétereit, a halak mikrobiológiáját, a műszaki hátteret. A fejlesztés költsége "nyolc számjegyű" volt. A szolgáltatás 2010-ben indult el Gödöllőn, az egyik legismertebb hazai halwellness-szalonban, ahol Magyarországon először nemcsak pedikűr, de egész testes halfürdő is elérhető. Ezt a jogszabályi környezet miatt nem terápiás, hanem közérzetjavító, stresszoldó szolgáltatásként hirdetik.

A szalon az ÁNTSZ felügyelete mellett kapott működési engedélyt. Rendszeresen küldenek vízmintát és nyilvántartásokat a vízügyi és az egészségügyi hatóságoknak, a tanúsításra három hónap alatt kb. egymillió forintot költenek. Halaikat meghatározott időközönként állatorvos ellenőrzi, az elhullott állatokat minden esetben boncoltatják. Az elhullás aránya nem haladja meg az 1 százalékot. „Az első halainkat mi is importáltuk, de rossz tapasztalataink voltak. Előfordult, hogy az orvosi tanúsítvány ellenére a szállítmány 70 százaléka fertőzött volt.” Hosszas próbálkozás után ma már maguk tenyésztenek, jelenleg 4500 darabos az állomány, de ezt még 5-8000-re akarják bővíteni. A 32 fokos halfürdőben 225 hal dolgozik, majd 3 hét munka után 9 hét pihenés következik egy külön akváriumban. Halpedikűrrendszerük rendelkezik ugyanazokkal a tanúsítványokkal, mint az egész testes kezelés. A technológia több helyen működik bérleti formában, pl. Algyőn és Gyomaendrődön, ahol a bérbeadó intézi a karbantartást, a halcserét és a tanúsításokat.

Halterápia-kutatás A halak terápiás hatását számos megfigyelés igazolja, és régóta használják őket a Közel- és Távol-Keleten. Azonban pontosan dokumentált eredmények egyelőre korlátozottan állnak rendelkezésre. A legtöbbször hivatkozott kutatás a bécsi orvosegyetemen készült 2006-ban: 67 súlyos és közepesen súlyos pikkelysömörben szenvedőt három hétig kezeltek napi kétórás Garra rufa-fürdővel plusz UV-A-kezeléssel. Az eljárást fokozott higiéniai körülmények közt végezték, a vizet folyamatosan tisztították (700 liter/h) plusz UV-C-besugárzással is fertőtlenítették. A betegek külön kádat használtak, a vizet naponta 3-4 alkalommal cserélték. A kezelés végére látványos javulást értek el. Azonban nem egyértelmű, hogy ezért milyen arányban felelős a víz, a hal és az UV-kezelés.

Orosz Ildikó

A cikk és az első fotó (Sióréti Gábor) a Magyar Narancsban jelent meg (2011/49.)

Tovább olvasom