Éji lényeket rejtő fekete víz – Beszélgetés Dombovári Tibor búvár-természetfotóssal

A National Geographic júniusi, polipokat fókuszba állító számában Dombovári Tibor búvár-fotográfussal beszélgetek falevélen utazó potyautas polipokról, zöld emberi vérről, az etikus természetfotózás dilemmáiról és még sok minden másról.

Részlet az interjúból:

A blackwater, a „fekete víz” sajátos terepe a víz alatti fényképezésnek: a búvár éjszaka, a nyílt tengeren kap lencsevégre olyan parányi lényeket, amelyekkel nappal nem, de még a „szokásos” partmenti éjjeli merüléseken sem találkozhatna. De miféle élőlények ezek?

Dombovári Tibor: Ez egy varázslatos világ. Éjszakánként a nyílt óceánon óriási biomassza-vándorlás indul meg: a napközben több száz méter mélyen tartózkodó pár centiméteres, ritkán félméteres lények az éj sötétjében tömegesen emelkednek fel táplálkozni, majd reggel visszasüllyednek a mélybe. Apró lárvák, rákok, polipok, halak, tintahalak: ők alkotják a nektont – vagyis a plankton azon részét, amelynek tagjai nemcsak sodródnak az áramlatokkal, hanem önálló mozgásra is képesek. Némelyek egész életüket a nyílt tengeren töltik, mások csak „odatévedtek”, és rengeteg faj kizárólag lárvaállapotban található meg itt. Például a tengeri rózsákkal szimbiózisban élő bohóchal („Némó”, ahogy mindenki ismeri) ivadékai kikelésük után elsodródnak az áramlatokkal, 1-1,5 centis korukig a nyílt tengeren élnek, és csak a szerencsések jutnak vissza a partközeli koralltelepekhez. Néhány faj egyedei annyira másképp néznek ki lárvaként, mint kifejletten, hogy a régebbi leírásokban még külön fajként szerepeltek. Az újabb genetikai kutatások aztán bebizonyították, hogy – jé, ez ugyanaz!

Mi történik egy ilyen merüléskor, és milyen extrakihívásokkal kell szembenézni?

Éjjel búvárcsónakkal kiviszik az embert a nyílt tengerre, és több száz, néha több ezer méter víz fölött, egy bójához rögzített kötélen lefelé világító reflektorokat engednek le, úgy 5 méterenként egyet, egészen 30 méterig. Az egész rendszer a búvárokkal együtt sodródik a nyílt tengeren. Kis idő múltán a mélyből felemelkedő parányi élőlények odagyűlnek a fényre, mint nyári éjjel a verandalámpára a rovarok. A fotós a reflektoroknak háttal, a koromfekete semmi felé fordulva keresi a témát. Még gyakorlott búvárként is óriási élmény ebben a vaksötétben lebegni. Nincs viszonyítási pont, nem érzed a mélységet, sem azt, vagy hogy merre van a fent és a lent.

Laikus kérdés: nem lehet támpont, hogy merrefelé törekszenek a kilélegzett levegő buborékjai?

Nem igazán látni ezt sem. A keresőben látható lény méreteiről is csak sejtésünk lehet. Rátapad az ember egy jó témára, igyekszik élességet állítani, követi azt a kis mütyürt a nagy feketeségben, és közben észre sem veszi, milyen gyorsan süllyed vagy emelkedik. Mire észbe kap, egy perc alatt lent van 5 méterről 30 méteren. De ez még a jobbik eset: mert ha túl gyorsan emelkedik, a hirtelen csökkenő külső nyomástól dekompressziós beteg lehet az ember, akár meg is repedhet a tüdeje. A műszerek persze szorgosan jeleznek, ha netán túl mélyre mennénk, vagy túl gyorsan emelkednénk, de amikor utólag visszanézem a komputer által rögzített merülési profilomat, így is elég csúnya görbéket látok.

Még több kérdés és válasz a magazinban:

• A nyílt tengeren készült állatfotók tudományos szempontból tudnak-e adni valami pluszt; hozzájárulhatnak-e a fajok jobb megismeréséhez?
• Visszagondolva, mi fogta meg annak idején a víz alatti fényképezésben?
• Négy évtizede tartó pályája során lát rosszabbodást a tengerek állapotában?
• Egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a természetfotózásban az etikai kérdések. Mi a helyzet a víz alatt? A reflektorozás például nem zavarja meg az élőlényeket?
• Mindent egybevetve, a víz alatt vagy a szárazföldön nehezebb a természetfotós dolga?

Orosz Ildikó

Tovább olvasom