elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2017. február 1., szerda

"Nem mászkálnak szarvval" – Interjú A megfelelő ember című dokumentumfilm alkotóival

A Himmler levelezésén és naplóin alapuló, kizárólag eredeti mozgóképeket használó dokumentumfilmet a 2014-es berlini filmfesztiválon mutattak be nagy sikerrel, nálunk az izraeli filmhéten vetítették. A megfelelő ember (The Decent One/Die Anstandige) alkotóival, Vanessa Lapa rendezővel és Tomer Eliav hangmesterrel Budapesten beszélgettünk.

Az archív felvételek közt sok a ritkán látható, hétköznapi jelenet: születésnapi parti, játszadozó gyerekek, kiránduló család. Hol találták ezeket?
Vanessa Lapa: 13 ország 53 archívumából, 151 különböző forrásból gyűjtöttük. A célunk az volt, hogy a vizuális anyag alátámassza, illusztrálja vagy éppen ellentételezze a szöveget, amely Himmler naplóiból és magánlevelezéséből állt össze. Kizárólag eredeti felvételeket használtunk, rekonstrukciót és propa­gan­dafilmet nem. A forgatókönyv megírása után szembesültünk azzal, hogy kevés az olyan anyag, amelyik beleillik a koncepciónkba. Ezért nemcsak a legkülönbözőbb nemzeti archívumokban, színházakban, városházákon, egyetemeken, múzeumokban kutattunk, hanem privát családi felvételek közt is. A korabeli „home videók” jelentős részét magánarchívumokban őrzik, negatív formában.
Apa és tömeggyilkos. Himmler és a lánya, 1941. (Fotók: Realworks Ltd.)
A munka jelentős részében felcímkézetlen negatívok közt, vaktában keresgéltek?
VL: Pontosan. Az ilyen felvételeknél többnyire csak azt tudjuk, honnan származik, azt nem, hogy mi van rajta. Rengeteg anyagot hívtunk elő, és ha értékesnek bizonyult, felhasználtuk. Az is előfordult, hogy a forgatókönyvet hozzáigazítottuk egy-egy érdekes felvételhez. Nem véletlen, hogy csak a vizuális anyag felkutatása négy évet vett igénybe.
Volt olyan felvétel, ami különösen meglepte önöket?
VL: Sok volt. Az egyik legmegdöbbentőbb felfedezésünk ahhoz a naplórészlethez kapcsolódik, amelyben Gudrun Himmler (Himmler lánya – O. I.) beszámol róla, hogy családjával felkereste a dachaui koncentrációs tábort. Soha nem hittük volna, hogy találunk olyan felvételt, ahol egy német család Dachauban piknikezik. Ritkaságnak számítanak az 1943-ban Auschwitzba deportált bulgáriai zsidókat mutató felvételek, vagy az, ahol a keleti fronton, két bevetés közt szórakozó, pihenő katonákat látunk.

A film elég visszafogottan használ erőszakos képeket, bár ilyenek szép számmal léteznek a néző fejében, gondolok a haláltáborokra vagy az ukrajnai pogromokra. Szándékosan kerülte ezeket?
VL: A célunk az volt, hogy hitelesek és hűek maradjuk a szöveghez, és azt mutassuk meg, amit Himmler látott. A legdurvább eseményekről kevés eredeti mozgóképes felvétel létezik, ezek többsége rekonstrukció. Nem állt rendelkezésünkre olyan, fizikai erőszakot mutató, eredeti, archív mozgóképes felvétel, amelyet ne használtam volna. Úgy gondolom, nemigen létezik sokkolóbb jelenet annál, mint amikor Ukrajnában zsidókat belelőnek egy árokba. Ennek a felvételnek a tíz másodperce eddig is ismert volt, nekünk azonban sikerült megszereznünk a teljes, néhány perces, vágatlan felvételt, és be is mutatjuk, a repülőtől kezdve a lövéseken és az árkon át a végén a gyerekekig.
Bizonyos felvételek meglepően jó minőségűek. Milyen mérvű digitális felújítást végeztek?
Tomer Eliav (a képen jobb oldalon, balra: Vanessa Lapa rendező)A felvételek rengeteg különböző forrásból származnak, a hordozók közt van 8, 8,5, 9, 16, 35 milliméteres, u-matik kazetta és így tovább.  Ebből kellett egységes filmélményt létrehozni. Általában elmondható, hogy a 20. század eleji felvételek rosszabb minőségűek, mint a későbbi 35 mm-esek. Minden felvételen digitális felújítást végeztünk, ami azt jelenti, hogy kockánként megtisztítottuk a szennyeződéstől, penésztől, karcolásoktól. Kizárólag az idő által okozott károkat hárítottuk el.
Nagyon különleges a filmhang, a legkülönfélébb hangok és zörejek, s nagyon átélhetővé teszik a képeket.
TE: Ahogy a képek, úgy a hang tekintetében sem akartunk hagyományos dokumentumfilmet készíteni, amelyben egy narrátor némi háttérzenével végigvezet a történeten. Az archív felvételeink a gyakorlatban 90 perc némafilmet jelentettek, hiszen a korban technikai okokból nem rögzítették hangot. Pedig ha a húszas években ott állt az ember, mondjuk, egy müncheni utcán, akkor mindenfélét hallott. Úgy döntöttünk, hogy a semmiből felépítjük a képekhez tartozó hangok világát, az utcák zaját, járművek zúgását, a háttérből beszűrődő beszédfoszlányokat, kutyaugatást és minden egyebet. Azt szerettük volna, hogy a néző ne csak kívülről szemlélje az eseményeket, hanem minél inkább benne érezze magát egy-egy jelenetben.
Törekedtek a történeti hűségre?
TE: Maximálisan. Több szakértő segítette a munkánkat. Ha az archív képeken elsül egy fegyver, akkor azonosítottuk a típust, és pontosan ahhoz tartozó hangot hallunk. Amikor Himmler és felesége arról levelez, hogy Dixit márkájú autót vásárolnak, akkor ezt a gyártmányt megmutatjuk archív felvételeken, a motor hangjához pedig fél Németországot felhajtottuk egy veterán autóért.
A naplókat és a leveleket értelemsze­rűen színészek olvassák fel. De nem tudtam eldönteni, hogy archív-e a film végi poznańi beszéd, amelyben Himmler azt taglalja SS-kato­náknak, hogyan kell decens módon legyilkolni tömegeket.
VL: Himmler számtalan beszédet tartott, ezek egy részét felvették, másoknak a szövege ismert. A filmben a kontinuitás miatt egy színész alakítja Himmlert (az osztrák Thobias Moretti – O. I.), akit többkörös casting során választottunk ki, osztrák koprodukciós part­ne­rünk segítségével. A poznańi beszédnél – amelyre a cím is visszautal – a színész kezdi el mondani a beszédet, majd amikor kinyílnak a kapuk, átváltunk archívba, és Himmler saját hangjával ér véget a film.
Az önök birtokában lévő, újonnan előkerült dokumentumok 1927-től datálódnak, de a film már Himmler 1900-as születésétől indul. Idézik például a szülei leveleit, vagy tíz­éves korában írt naplóját. Milyen arányban származnak a filmszövegek az új dokumentumokból?
VL: Körülbelül 60 százalékban. A film első részének szövege más dokumentumokból származik, az 1910-es napló például a kaliforniai Stanford Egyetem archívumában van. Nem a mi gyűjteményünk része a szeretőjével folytatott levelezés vagy a beosztottjainak írt levelek, utóbbiak jó része alig három éve hozzáférhető, amikor lejárt a Kongresszusi Könyvtárban a megnyitásukhoz szükséges 70 év. A régebbről ismert és az új anyagokat úgy tettük egymás mellé, hogy kirajzoljanak egy narratívát. Az ismert dokumentumok egy részével eddig azért nem lehetett mit kezdeni, mert hiányzott a kontextus. Hiába voltak meg Marga levelei, ezek meglehetősen érdektelenek a másik oldal, Himmler válaszai nélkül.
A szöveget gyakran ellentételezik dramaturgiai és képi eszközökkel: például Himmler arról elmélkedik, hogy az elkobzott zsidó vagyon a német birodalmat illeti, majd figyelmes ajándékokat küld a feleségének, és közben gazdátlanul maradt bőröndöket látunk. Mégis, nem tartott attól, hogy ha megismerjük Himmlert mint magánembert és apát, akkor rokonszenvesebbé válik?
VL: Ő is ember volt, ez tény, és nem hiszem, hogy takargatnunk kellene. Épp az a legnagyobb veszély, és ez a film fő üzenete, hogy ezek az emberek köztünk élnek, és egyáltalán nem olyan könnyű felismerni őket, hiszen nem mászkálnak szarvval a fejükön. Meggyőződésem, hogy Himmler a saját szavaival leplezi le önmagát legjobban, és tényleg minden okot megad, hogy magánemberként is utáljuk. Emberek halomra gyilkolása után azt mondja, hogy rengeteg a munka, de azért jól alszik?! Utasítja a feleségét, hogy többé ne írja alá a fiuknak szóló leveleit úgy, hogy „anya”, mert a gyerek rossz jegyet kapott?!
Sokat kellett kutatniuk az önleleplező mondatok után?
VL: A gyűjteményünk anyaga jelentős részben repetitív, és nem túl érdekes. Célzottan kerestük az önleleplező részeket, de volt miből választani. Burkoltabb vagy nyílt formában minden harmadik oldalon kibukik a kifacsarodott, perverz gondolkodás.
Úgy nyilatkozott, hogy csak később szeretnék teljes egészében publikussá tenni a dokumentumokat. Miért nem lehet már most feltenni a netre?
VL: Folyamatosan dolgozunk vele, de itt óriási mennyiségű dokumentumról és információról van szó, amit egzakt módon fel kell dolgozni. A filmmel párhuzamosan megjelent egy könyv, amelyet szakértőink, Michael Wildt és Katrin Himmler történészek írtak (lásd keretes írásunkat – O. I.). Ők hét éve tanulmányozzák az anyagot, és még mindig nincsenek kész vele. Másfelől, a dokumentumok nagy része még nincs digitalizálva, a szöveg régi német nyelven íródott, amit át kell írni, zajlik az angol és a héber fordítás. Emellett szakemberek és tanárok bevonásával szeretnénk kidolgozni egy oktatási programot, amelynek része lenne a film és egy hozzá tartozó, a feldolgozást segítő módszertan a különböző korosztályok, iskolák, egyetemek számára. Reméljük, sikerül támogatókat szereznünk, hogy ez a világ minél több országában, több nyelven is elérhető legyen.

A felhasznált dokumentumok története
A közelmúlt egyik szenzá­ciója annak a mintegy 700 darabos, leveleket, napló­kat, fotókat és személyes dokumentumokat tartalmazó gyűjteménynek a megtalálása, amely a Die Anstän­dige/The Decent One (nem túl szerencsés fordításban: A meg­felelő ember) című film alapját jelenti. Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető, belügyminiszter, a „végső megoldás” feje privát holmiját 1945 májusában foglalták le amerikai katonák a bajorországi Gmundban álló Himmler-villában. A gyűjtemény sorsa négy évtizeden át ismeretlen. 
A nyolcvanas években Chaim Rosenthal izraeli festő, kultúrdiplomata birtokába került, de a hogyanról Rosenthal az évek során több, egymásnak ellentmondó történettel állt elő. Az biztos, hogy utóbb tel-avivi lakásában, az ágya alatt, egy bőröndben őrizte az értékes iratokat, melyek nyomasztó terhétől 2007-ben szabadult meg: a belgiumi születésű izraeli producer, televíziós szerkesztő Vanessa Lapa édesapja vette meg, állítólag jelképes összegért, hogy a lánya filmet forgathasson belőle. 
A dokumentumok hitelességét azóta több szakértő, köztük a német levéltár elnöke is kétséget kizáróan igazolta. A történészi feldolgozásban részt vesz Michael Wildt, a berlini Humboldt Egyetem professzora és Katrin Himmler, Himm­ler öccsének unokája, akik egy könyvet is megjelentettek Himmler Privat: Briefe eines Massenmörders (Himmler magánélete. Egy tömeggyilkos levelei) címmel. Idén januártól a német Die Welt magazin, amely a filmet is támogatta, nyolcrészes elemző, értelmező sorozatban hozta nyilvánosságra az anyag egy részét (jóval körültekintőbben eljárva, mint a nyolcvanas években a Stern a hamisított Hitler-naplók közlésekor). A dokumentumokat jelenleg egy izraeli bank széfjében őrzik. A kislányként apját istenítő, ma 85 éves Gudrun Himmler több megkeresés ellenére sem állt szóba az alkotókkal, ő a Stille Hilfe nevű szervezet prominenseként náci háborús bűnösök támogatásának szentelte az életét.
Orosz Ildikó
Az interjú a Magyar Narancsban jelent meg (2014/49).
Fotók: Realworks Ltd. Vanessa Lapa és Tomer Eliav portréja a budapesti Olasz Intézetben, egy vetítés után készült.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból.

Népszerű bejegyzések

Kategóriák

abortusz Afganisztán Afrika agy Alkonyat állatkert állatok aloha altruizmus alumínium amazon Angela Merkel apaság árvíz autizmus bábszínház Bahrein Balassagyarmat Bánk bányászat baptista bauxit Berg Judit Bertók László birkózás bizarr Bodor Ádám bor borderline Bozsik Yvette bölcsőde börtön bűnügy Charcot Cinkota Czeizel Endre család csimpánz CSR D. Tóth Kriszta Dawkins demográfia denevér depresszió diagnosztika diktatúra dinó divat életmód életrajz elfojtás emberkereskedelem énekes Észak-Korea etológia evolúció falcolás farkas fejlesztő fekete közösség Fertőd fertőzés film filozófia fizika fogamzásgátlás foglalkoztató fogyatékosság fordítás forradalom főemlős földtörténet Franciaország Freud gender genetika génmódosítás gulag gyerek gyilkosság háború hagyomány hajkereskedelem hajó halál Halász Judit halpedikűr hamisítás hangzás használt Hawaii házasság hisztéria holokauszt Hugonnai Vilma India interjú Irak Irán irodalom Irvin D. Yalom iskola iszlám Izrael Jadviga párnája Jane Goodall játék Karafiáth Orsolya karrier Karski kereszténység kert kiállítás Kína kirándulás kocsma kommunikáció kommunizmus kooperáció kortárs könyv könyvfordítás könyvírás környezetvédelem kötődés kreativitás kultúra kutya Lajta Lengyelország London malom Margaret Thatcher mártír média memoár menedzsment mérnök mesterséges intelligencia modell MOM Park motiváció múzeum műemlék művészet Nagy Ervin narcizmus népesség neurológia nevelés nonprofit Obama Olaszország olimpia olvasás Ónodi Eszter orvostudomány öngyilkosság önsebzés ősember Palya Bea parasport paróka Parti Nagy Lajos Pataki Ági pedagógia Pilinszky politika postagalamb pro bono pszichiátria pszichológia radikalizmus regény rendellenesség restaurálás Ritter Andrea robot roma Románia ruha Rumini sakk segélyezés Selmec siker sikerlista sport stratégia szabadságharc szabadulószoba szaporodás szén Szent Hildegárd szépség Szervét Tibor szexipar szexualitás színház szivattyú szoptatás szovjetek szülés tanár tánc Tandori Tanganyika tanulás társadalom társasjáték tehetség Temple Grandin Teréz anya terrorizmus Tisza Tokaj történelem troll tudomány UK USA üvegplafon üzlet Vágó István vallás változás vámpír varázsló védőnő Vekerdy Tamás vers verseny vezető videó wellness zene zongora Zwack zsidóság
Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.