elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2019. január 10., csütörtök

Mint a rossz lelkiismeret – A barna táska: Egy hadifogoly naplója és levelezése 1914-1918

Felette irigylésre méltó, ha valaki egyszer csak talál otthon, a szekrénye mélyén egy kis barna táskát, amely tele van a nagyszülei addig ismeretlen első világháborús leveleivel és naplójával.
Pedig még mindig kerülnek elő ilyen százéves dokumentumok a legjobb családokban is, ahol azt gondolnánk, a sok értelmiségi leszármazott már rég felcsipegette (és publikálta) a múlt morzsáit.
Kornis Jenő bankhivatalnokot 1914 augusztusában sorozták be. A lengyelországi Prze­myślben előbb egy munkáspótzászlóaljban szolgált, majd társaival együtt harcoló csapatokhoz osztották be. A város elestekor, 1915 márciusában orosz hadifogságba esett, ahonnan csak három év után sikerült hazaszöknie. A bevonulása előtt nem sokkal jegyezte el menyasszonyát, neki címezte a naplót és a leveleket.
A történelmi idők önkéntes krónikásainak mindig hálásak lehetünk, hiszen a mi nagyapáink, dédapáink is ott senyvedtek a lövész­árokban, ők is lehúztak pár évet valami isten háta mögötti szibériai putriban – helyettük, értük is szól minden ilyen beszámoló. Ezen túlmenően egy hadifogoly naplója akkor tud érdekes lenni, ha jó elegyét alkotja a tipikusnak és az egyedinek, ha olvasóként találunk benne valamiféle általános érvényű történelmi tapasztalatot, ugyanakkor rácsodálkozhatunk az egyszerire és megismételhetetlenre.

Kornis naplója a bankhivatalnok precizitását a kultúrpolgár íráskészségével ötvözi. Emlékezetesen jeleníti meg a frontvonali káoszt, az állandó információhiányt, a nagy folyamatok átláthatatlanságát. „Általában az a benyomásom, mintha egy fantasztikus regénynek valamelyik mellékalakja volnék, hol láthatatlan ellenségek törnek egymásra és küzdenek egymással.”
A legfontosabb talán, hogy sikerül megragadnia azt a nagyon is átélhető, ambivalens érzést, hogy a háta közepére nem kívánja a háborúsdit, de becsületből, állampolgári kötelességből igyekszik maximálisan helytállni. Nem lejt vad győzelmi táncot két kezében és a foga közt is egy-egy legyőzött ellenséggel, inkább amolyan kispolgár ő, aki fiatalságának legszebb éveit hulló repeszek közt és orosz táborokban tölti, és a legcudarabb körülmények közt is megőrzi az emberségét. Azt állítani, hogy lelkesen harcolt, túlzás volna, de feltétel nélkül megtette, amit megkövetelt a haza: hiányos felszerelésben fagyoskodott, a megfelelő irányba lőtt, amikor kellett, és hordta a fát mínusz harminc fokban, az éhhalál peremén. Lehet-e ennél többet várni egy huszonéves fiatalembertől, aki szerelmes, mint az ágyú, és alig várja, hogy az élete visszatérhessen a normális kerékvágásba: nappal könyvelhesse a banki lajstromokat, este pedig elégedetten ölelhesse asszonykáját?
Néhány mondata annyira betalál, hogy még az online média szalagcímein edződött olvasó is felkapja a fejét. Egy ponton megállapítja például, hogy „Megettük a lovakat, mert nem volt takarmány, most pedig megesszük a takarmányt, mert nincs ló.” A przemyśli védgyűrű építéséről pedig így számol be: „lassan marsolunk a borzalmas úton… megérkezvén a helyre, gyorsan igyekszünk a fagyos földbe beásni magunkat. Halkan dolgozunk, mint a rossz lelkiismeret.”
Kornisnak az írás a dokumentáción túl elsősorban lelki támasz. Még ha tudjuk is, hogy a traumák megélésében, feldolgozásában óriási szerepe van a reflexiónak, akkor is megrendítő látni, micsoda pszichés és fizikai megtartó ereje van a kétségbeesés hosszú évei alatt ennek a szerettei felé irányuló, egyoldalú beszélgetésnek.
Azt várná az olvasó, hogy annyi balszerencse után hősünk hazatérve végül elnyeri méltó jutalmát: menyasszonya kezét és vele a boldogságot. De ez nem a Disney Channel. Kornis Jenőt, akinek időközben megszülettek gyermekei is, néhány év után a zsidótörvények értelmében kényszernyugdíjazták. Alkalmi munkákból élt, mígnem 1944 júniusában, amikor éppen a rákoskeresztúri (Kozma utcai) zsidó temetőbe ment ki dolgozni, örökre eltűnt. Minden bizonnyal az történt vele is, mint mások mellett Kertész Imre Köves Gyurijával: Pest közigazgatási határán kívül, ahol már nem volt érvényben a deportálásokat korlátozó rendelkezés, elfogták, és Auschwitzba szállították.
„Édeseim, rátok gondolva megyek a veszélybe, avval az elhatározással, hogy élve, de nem gyáván akarok ismét közétek visszatérni” – írta Kornis Jenő hittel és bizakodással 1915-ben, a csatába indulva. Huszonöt évvel később, 1940-ben egy mindenétől megfosztott, de még mindig író ember versében olvassuk, a hadifogolynapló epilógusaként: „Elvettek tőlem mindent, / mit lehetett. / Hitet, hazát, becsületet, életet / a veszett ebek.”
Tragikus sorsú ember volt, aki nyomot hagyott maga után. Talán a történelem egyfajta kárpótlása, hogy nem vesztek el ezek a dokumentumok. Kornis Anna jól szelektál a levelekből, fotók és eredeti naplólapok másolatával hozza közelebb nagyapja alakját, rövid értelmező lábjegyzetek segítik a kontextusba helyezést. Éppenséggel tanítani is lehetne a történelmet az ilyen kis barna táskákból.
Válogatta és közreadja: Kornis Anna és Takács Ferenc. Noran Libro, 2015, 192 oldal, 2800 Ft
Orosz Ildikó
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg (2016/9).
Fotó: sulinet.hu

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból. Infók saját könyveimről és szerkesztéseimről.

Népszerű bejegyzések

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.