elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. május 9., hétfő

"Úgy nyerj, hogy legyen következő parti" – Beszélgetés Jesztl József szociálpedagógussal a társasjátékokról

Jobb lenne a világ, ha többet játszanánk. Rugalmasság, kreativitás, önérdek-érvényesítés és kooperativitás – a mai komplex társasjátékok az élmény mellett sokféle, az életben nélkülözhetetlen kompetenciát fejlesztenek, ezért jól használhatók a tehetséggondozásban, a felzárkóztatásban és a rehabilitációban. Jesztl József szociálpedagógussal többek közt arról beszélgettünk, miért kezdett a táblajátékok mellett társasokat használni, mi az a drámafaktor és hogyan csomagolta be a dobozba az ördögöt egy kockázatelemzőből lett játékfejlesztő.

Miért érdemes bevinni a társasjátékokat az iskolába?
Jesztl József: A játék a gyerek saját közege, neki van kitalálva. Amikor bemutatok egy játékot, deklarálom, hol az eleje, hol a vége, világosak a szabályok. A gyerek látja, hogy mindenki ugyanolyan eséllyel indul. Számára a játék mint probléma relevanciaszintje magas, ugyanakkor a kockázat alacsony. Nem olyan, mint az iskola, ahol a hibának súlyos következménye lehet. A mai, modern társasjátékok meglehetősen bonyolultak, a gyerekek észrevétlenül oldanak meg komplex problémákat, és nem érzik tehernek, sőt kérik a következőt - holott a legtöbb iskola arra szocializál, hogy kerüld el, úszd meg a nehéz feladatokat. Pedig a mai világban a legfontosabb a rugalmas gondolkodás, az ismeretek konvertálása, nem lehet leélni egy életet egy végzettség megszerzésével. A tapasztalat szerint a rendszeresen játszó gyerekek nyitottak, és ami a legfontosabb: motiváltak. A pozitív élmények megerősítik őket, hogy érdemes kipróbálni új helyzeteket.
Jesztl József: "A társasjátékok sokféle készséget kinyitnak" (Fotó: Sióréti Gábor)
Sokat hallunk mostanában a sakk pedagógiai hasznáról, hiszen számos képességet fejleszt: logika, türelem, memória, stratégiai gondolkodás. Miben tudnak mást vagy többet a mai társasjátékok?
A sakk gyönyörű játék évezredes evolúcióval, és a saját univerzumán belül verhetetlen. De nem old meg mindent. A többi absztrakt játékhoz hasonlóan a kognitív (értelmi) funkciókat dolgoztatja meg. Az absztrakt játékoknál gyakorlatilag rejtett formában matekozunk, a lehető legjobb lépések követik egymást. Az lesz eredményes, aki több sémát ismer fel, vagy mélyebbre lát az időben. Absztrakt játék a malom, ami nagyon vacak játék, a skála másik végpontján pedig a nagyon bonyolult sakk – a kettő közt legalább háromszáz jól kipróbált játék van.

A társasjátékoknál viszont a kognitív funkciók mellé bekapcsolódik egy sor egyéb személyes és társas kompetencia: önérdek-érvényesítés, önvédelem, empátia, kölcsönösség, a másik szándékainak felismerése, együttműködés, közösségtudat és így tovább. Több példát tudnék mondani, amikor másodikos gyerekem egy egyszerű esélylatolgatós játékban könnyedén vert egy sakkmesterjelöltet.
Tehát a társasok jobban közelítenek az élethez, hiszen a való világban sem elég a boldoguláshoz a jó logika?
Így van. A társasjátékokban többféle attitűddel lehet eredményesnek lenni, míg az absztrakt játékoknál kőkeményen ki kell számolni a legjobb lépést. Kezdetben én is csak absztrakt játékokat használtam a tehetséggondozásban, de egy idő után elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, rigiddé válik a gyerekek gondolkodása. Soha nem felejtem el az egyik tanítványom arcát, amikor elé toltam egy egyszerű licitemelős játékot: magyar bajnok volt dámajátékban, de erre összeráncolta a homlokát, és kikérte magának a helyzetet! Ekkor jöttem rá, hogy nem szeretnék szakbarbár gyerekeket, és elkezdtem az absztrakt játékok mellé odatenni olyan társasokat, amelyek más készségeket is kinyitnak.
Hogyan működik egy ilyen licitemelős játék, és milyen, az életből ismert helyzeteket modellez?
A licitálós játékokban okosan kell vásárolni és eladni, a műveletek licitek formájában valósulnak meg. Azzal kell operálni, hogy nekem valamennyire megéri egy dolog, de sokan ülünk az asztalnál, nem tudhatom, hogy a másiknak mennyire éri meg. Fontos, hogy beleérezzem magam a másik helyzetébe, kiismerjem az attitűdjét, felmérjem, mennyire agresszív vagy épp konfliktuskerülő, és ennek függvényében kell döntéseket hozni. Szerepe van az intuíciónak is. A licitálós játékok remekül modellezik a mai világban a pályázati rendszert: a vállalkozónak önrészt kell felmutatnia, meg kell mutatnia, miből mennyire van szüksége, és árajánlatot tesz. Nyilvánvaló, hogy ezt nem a puszta számolás dönti el, mindenki azon agyal, hogy a másik mit ígérhetett.

Egyébként ma már arra is van példa, hogy bizonyos cégek nem a jelölt papírját kérik az állásinterjún, hanem elé tesznek két ötperces szabálymagyarázatú, húsz perc alatt lejátszható társasjátékot, amelyben gazdasági döntéseket kell hozni a másik döntései alapján, és ezután választanak.
És aki nem szereti a pénzügyi manőveres játékokat?
Rengeteg jó játék van ezeken kívül is. A Dixit például asszociációs játék egy gyönyörű kártyapaklival, amit állítom, hogy száz év múlva is játszani fognak. Festmények vezérlik az asszociációkat, és bele kell helyezkedni a másik gondolkodásába. Egy idő múlva tökéletesen mindegy, ki hányadik helyen áll, és a játék után senki nem emlékszik már arra, hányadik helyen végzett. Arra viszont igen, hogy milyen bravúrokat kellett megoldani.
Az iskolai kereteket tekintve melyek a jó játékok?
Az absztrakt játékok előnye, hogy kevés a szabály. Három percben elmondom, a gyerek öt perc múlva játszik, tíz perc múlva már talál egy adódó törvényszerűséget. A modern társasjátékok hátránya, hogy sok szabály van. Igyekszünk egyszerűbbeket használni, és olyat, ahol a játékidő legfeljebb 45-60 perc. Ma már nagyon szép repertoárt lehet összeállítani ilyen játékokból.

Pedagógiai szempontból nagyon fontos a drámafaktor, ami játékos meghatározásban azt jelenti, hogy reménytelennek látszó helyzetből is van lehetőség a nyerésre. Ilyenkor a játékos csinál egy olyan "motort", ami javakat termel neki, vagy előnybe hozza, és aki addig nem volt tényező, a játék végére az lesz. Ez lényeges, hiszen léteznek olyan játékok – ilyen volt például a Monopoly –, amelyekben ha rosszul indultál el, akkor két órán keresztül asszisztálhattál a nyertesnek.
Már értem, miért nem vonzott soha a Monopoly...
Ezek vacak játékok, és sokban tehetnek arról, hogy rossz híre van a társasoknak, hiszen ezeken nőttünk fel. Kultúrtörténeti jelentőségük elvitathatatlan, fontos új utakat mutattak a fejlesztésben, de a játékmenet nem állta ki az idő próbáját. Mi értelme egy olyan játéknak, ahol valaki több órára beleragad egy rossz helyzetbe? Ennél sokkal szebb mechanizmusok léteznek, ma már arra is figyelnek a fejlesztők, hogy ne húzzon nagyon szét a mezőny – csak nagyon buta játékkal lehet végletesen leszakadni.
Azt szokták mondani, hogy a játék azért is jó, mert megtanít veszíteni.
Sokkal fontosabbnak tartom, hogy megtanítson nyerni. Ma Magyarországon az emberek nem tudnak nyerni. A győztesek mindent letarolnak, és igyekeznek elintézni, hogy soha többé ne kelljen megmérkőzniük senkivel. A politikában ellenségek vannak, nem ellenfelek. Ezzel szemben a játék arra tanít, hogy légy szíves úgy nyerj, hogy legyen kedvem még egyszer leülni veled. Hogy legyen lehetőség egy következő partira. Ezt a legegyszerűbb absztrakt játék is tudja, de könnyebben hozza egy társasjáték, ahol nemcsak egy vesztes és egy győztes van, hanem köztük több helyezés is. Nagyon lehet örülni egy második, harmadik helynek, a vesztést pedig könnyen el lehet simogatni, el lehet nevetni.
A hazai oktatási rendszer nagy hibája, hogy a gyerekek elvétve találkoznak olyan problémákkal, amelyeket együtt kell megoldaniuk. Hogyan segítenek a társasjátékok a kooperativitás kialakításában?
Kevés jó és sok rossz kooperatív társasjáték létezik, jóra példa a Pandemic, vagy az idei fejlesztésű Hannabi. De az együttműködést nem kizárólag a célzottan kooperatív játékok segítik elő. Az egyik kedvenc szerzőm a német Reiner Knizia, aki banki kockázatelemzőből lett főállású játékfejlesztő. Az általa kitalált Quo vadis esetében először azt éreztem, hogy becsomagolta a dobozba az ördögöt.
A játéktábla bizottságokat ábrázol, nincs kártya, se dobókocka. Egy-, három- és ötfős bizottságokból úgy lehet továbbkerülni a szenátusba, ha rád szavaznak a többiek. Az előrejutás bizonyos pénzösszeggel jár. Az nyer, aki bejut a szenátusba, és eközben a legtöbb pénze lesz.
Ehhez egyezségre kell jutni a többiekkel, és bármit lehet ígérni, pénzt, szavazatot a következő bizottsági ülésen, vagy akár játékon kívüli dolgokat is, de a játékszabály szerint az összes ígéretet csak egy körön át kell betartani. Tehát feloldom a 10-12 éves gyereket az alól, amit a szájába rágnak, hogy tartsa be a szavát. Csakhogy a játékot szériában játsszuk: általában táborban mutatom be, elmondom, hogy sokat fogjuk játszani, és aki az elején lerabolja azokat, akikkel egy asztalnál ül, azzal a következő kanyarban senki nem fog együttműködni. És csodák csodája, nem lesz káosz, egy végletesen versengő szabály mellett nem fog mindenki eszetlenül dezertálni. (A dezertálás a játékelméletben versengő magatartás, amikor megígérek valamit, de elállok tőle - O. I.) Nem kötelező, mégis betartják az ígéreteiket. Nem az lesz eredményes, aki becsapja a másikat, és kialakul az együttműködés. Persze ha nincs jól bevezetve a játék, vagy nem sorozatban játsszák, fordítva is elsülhet. Ezért is fontos a pedagógusképzés.
Manapság a társasjáték-kultúra felfutóban van. Mennyire sikerült bejutnia az iskolákba?
Egyre több a jó kezdeményezés, szaporodnak a klubok, először csak néhány játékkal, amelyet a résztvevők magukkal hoznak. Ideális esetben idővel létrejön egy könyvtárhoz hasonló, folyamatosan bővülő játéktár. A Nebuló Alapítvány írt ki az iskolák számára olyan pályázatot, amelyben játéktárat és képzést lehetett nyerni a Gémklub támogatásával. A társasjátékok ára nem borzalmas, összehasonlítva egy mozijeggyel, de nem elvárható, hogy a szülő mindig új játékot vegyen. Márpedig egy játékban van néhány mechanizmus, játszunk vele ötször, tízszer, megtanuljuk belőle, amit meg lehet, aztán felkerül a polcra. Jól pörög a társasjátékok másodlagos piaca is.

Az sem elhanyagolható edukációs vonal, hogy miként vagyunk fizikailag jelen egy játékban, eszünk-e fölötte, mellétesszük-e a poharunkat, ami egy idő után biztosan ráborul. Az én játékaimat nagyon sokan használják, egy agyonhasznált játék elég kiábrándító. A gyerekek számára az jelent élményt, ha úgy veszem ki a dobozból, mintha új lenne, ekkor érzik, hogy közösen fedezünk fel egy új világot.
Mit nyerhet a felnőtt a játékból?
 Amikor szembetalálkozunk valami újjal, kétféle folyamat történhet: ha már láttunk hasonlót, berakjuk a fejünkben arra a polcra, ahova az addigi ismereteink alapján való. Ez az asszimilációA másik az akkomodáció, amikor rájövök, hogy hú, a fenébe, nem működik, amit idáig gondoltam, új polcokat kell gyártanom. Ez rettentő fájdalmas, és felnőttkorban nagyon kevésszer csináljuk. A felnőtt a játékba pont fordítva megy bele, mint a gyerek, számára a relevanciaszint alacsony, a kockázat viszont magas: gyakorló tanárként esetleg gratulálnom kell a Dezsőkének? Ez rémületes. Ügyesen át kell hangolnunk a pedagógus érzelmeit, és védett környezetben, műhelymunkában lehetőséget adni a játékrutin megszerzésére. Ha felnőttként el tudjuk engedni, hogy a játék veszélyes, lehetőséget kapunk, hogy kiszakadjunk a rögzült gondolkodási sémákból. Hogy ne kelljen kidobnunk azokat a könyveket, amelyek nem férnek fel a polcainkra.
Orosz Ildikó
Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2012/51).

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból.

Népszerű bejegyzések

Kategóriák

abortusz Afganisztán Afrika agy Alkonyat állatkert állatok aloha altruizmus alumínium amazon Angela Merkel apaság árvíz autizmus bábszínház Bahrein Balassagyarmat Bánk bányászat baptista bauxit Berg Judit Bertók László birkózás bizarr Bodor Ádám bor borderline Bozsik Yvette bölcsőde börtön bűnügy Charcot Cinkota Czeizel Endre család csimpánz CSR D. Tóth Kriszta Dawkins demográfia denevér depresszió diagnosztika diktatúra dinó divat életmód életrajz elfojtás emberkereskedelem énekes erdő Észak-Korea etológia evolúció falcolás farkas fejlesztő fekete közösség Fertőd fertőzés film filozófia fizika fogamzásgátlás foglalkoztató fogyatékosság fordítás forradalom főemlős földtörténet Franciaország Freud gender genetika génmódosítás gulag gyerek gyilkosság háború hagyomány hajkereskedelem hajó halál Halász Judit halpedikűr hamisítás hangzás használt Hawaii házasság hisztéria holokauszt Hugonnai Vilma India interjú Irak Irán irodalom Irvin D. Yalom iskola iszlám Izrael Jadviga párnája Jane Goodall játék Karafiáth Orsolya karrier Karski kereszténység kert kiállítás Kína kirándulás kocsma kommunikáció kommunizmus kooperáció kortárs könyv könyvfordítás könyvírás környezetvédelem kötődés kreativitás kultúra kutya Lajta Lengyelország London malom Margaret Thatcher mártír média memoár menedzsment mérnök mesterséges intelligencia modell MOM Park motiváció múzeum műemlék művészet Nagy Ervin narcizmus népesség neurológia nevelés nonprofit Obama Olaszország olimpia olvasás Ónodi Eszter orvostudomány öngyilkosság önsebzés ősember Palya Bea parasport paróka Parti Nagy Lajos Pataki Ági pedagógia Pilinszky politika postagalamb pro bono pszichiátria pszichológia radikalizmus regény rendellenesség restaurálás robot roma Románia ruha Rumini sakk segélyezés Selmec siker sikerlista sport stratégia szabadságharc szabadulószoba szaporodás szén Szent Hildegárd szépség Szervét Tibor szexipar szexualitás színház szivattyú szoptatás szovjetek szülés tanár tánc Tandori Tanganyika tanulás társadalom társasjáték tehetség Temple Grandin Teréz anya terrorizmus Tisza Tokaj történelem troll tudomány UK USA üvegplafon üzlet Vágó István vallás változás vámpír varázsló védőnő Vekerdy Tamás vers verseny vezető videó wellness zene zongora Zwack zsidóság
Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.