elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2017. január 10., kedd

"Szeretnék ránevetni az életre" – Beszélgetés D. Tóth Kriszta műsorvezetővel

Tizenöt évig politikai és hírműsorok szerkesztő-riportereként és műsorvezetőként ismertük, Brüsszelben történelmi pillanatban képviselte hazánkat. Egy ország várta hétről-hétre Lola-történeteit, amelyekkel vállaltan formálta az anyasággal kapcsolatos társadalmi elvárásokat. Most a DTK – D. Tóth Kriszta Show háziasszonyaként nem akar mást, mint érdekes emberekkel beszélgetni, és igényesen szórakoztatni. (Update: A beszélgetés 2012-ben készült, utóbb D. Tóth Kriszta felmondott a Magyar Televíziónál és létrehozta a wmn.hu online magazint.)

Krisztinaként anyakönyvezték, de mindig is Kriszta volt, akár az édesanyja: vagány, elszánt és céltudatos. A MOM Park magazin interjú fotózásának vidám pillanatait videó is őrzi.

Hamar megtaláltad a hivatásodat, hiszen az angol mellett média szakra jelentkeztél. Pályaválasztás előtt álló középiskolásként mit tudtál arról, hogy eszik-e vagy isszák a médiát?

D. Tóth Kriszta: Eredetileg nem műsorvezetőnek készültem, hanem újságírónak – nem véletlen, hogy a később adódó képernyős munkáim mellett mindvégig kitartottam riporteri, újságírói feladataim mellett is. Ezt pedig annak köszönhetem, hogy 16 évesen elnyertem egy ösztöndíjat az Egyesült Államokba. Kint töltöttem egy nyarat a keleti parton, egy connecticuti kisvárosban, ahol életem legnagyobb kultúrsokkja ért. 1991-et írtunk, a rendszerváltozás után, kaposvári gimnazistaként, szülők, barátok nélkül egy olyan iskolába kerültem, amit addig csak a tévében láttam. Szerencsémre a legjobb helyen kezdtem ismerkedni a szakmával: a kurzus keretében elvittek bennünket a The New York Times és a The Washington Post szerkesztőségébe, a CBS televízió hírstúdiójába. Megfertőzött ez a hivatás, úgy jöttem haza, hogy tudtam: ez az én utam, és innentől célirányosan készültem.

Fotók: Nánási Pál/MOM Park
Ugorjuk tíz évet: ezalatt végigjártad az írott és az elektronikus sajtó szintjeit, kereskedelmi és közszolgálati vonalon is. A pályád egyik csúcsát jelentette, amikor 29 évesen Brüsszelbe kerültél az MTV tudósítójaként. Milyen érzésekkel vágtál bele?

Nagy életmódbeli változást és szakmai lehetőséget jelentett. Olyan pillanatban mentem ki, amikor hirtelen mindenki Brüsszelre figyelt. Az uniós csatlakozás után „elődöm”, Nagy Kriszta az egyik EU biztos kommunikációs csapatában kapott állást, így az MTV tudósító nélkül maradt. Egy hónap alatt kellett találniuk valakit, aki képes a háttérben riporterkedni, de bejelentkezni is, beszél nyelvet és dolgozott nemzetközi környezetben. Óriási kihívás volt: minden lélegzetvétellel szívtam magamba az információkat, esténként úgy mentem haza, hogy zsongott a fejem az újdonságoktól. Amit a néző a képernyőn lát, az csak a munka egy kis szelete, sok háttérkutatás van mögötte. Egy mini iroda vezetőjeként adminisztratív és gyártási feladatokat is elláttam, és ehhez járult egyfajta reprezentatív szerep. Fantasztikusan izgalmas időszak volt.

Honnan merítettél erőt ahhoz, hogy egy ilyen nagy feladatnak megfelelj?

Nem úgy mentem ki, hogy én ezt a kisujjamból kirázom. De világ életemben szerettem és tudtam tanulni, ami valószínűleg pedagógus szüleim öröksége. Nem az iskolai tanulásra gondolok, hanem az új dolgok befogadására, amikor valaminek utána kell menni, olvasni. Bíztam benne, hogy ezek a képességeim segítenek, hogy hamar beletanuljak az új szerepbe.


Lola megszületése után evidens volt, hogy itt letelepedtek le, és nem a férjed szülőhazájában?

Azt tudtuk, hogy Brüsszelben nem szeretnénk maradni, mert kisgyerekkel nem ideális környezet. Felmerült Anglia is, de végül Alex mondta ki, hogy jöjjünk ide: szerette volna megismerni azt a kultúrát és társadalmat, ahonnan a család egyik fele származik. Én pedig semmi jónak nem vagyok az elrontója, hiszen hiányoztak a barátaim, a családom, és az a rengeteg szál, ami ide köt. Szeretünk itt élni, ugyanakkor egy nemzetközi házasságban soha nem lehet kimondani azt, hogy biztosan örökre itt maradunk. Előfordulhat, hogy egy idő után a férjemnek elkezdenek hiányozni a gyökerei, és nekem ezt meg kell értenem.

Amikor belefogtál a Lola-történetekbe, motoszkált benned olyan szándék, hogy ha már médiaszereplőként úgyis félig-meddig a nyilvánosság előtt zajlik az életed, akkor legalább te határozhasd meg a témákat?

Valószínűleg igen, szerettem volna egy kicsit kézben tartani a dolgokat, nagyobb kontrollt gyakorolni. Addigra már hoztam rossz döntéseket, többször megégettem magam a bulvársajtóval. Tanultam a saját káromból. Nem vitatom el az emberek kíváncsiságát a közszereplők élete iránt, én is elolvasom néha a sztárokról szóló híreket. De amikor megszületett Lola, akinek média értelemben „civil” az apukája, és ráadásul személyiségét tekintve szemérmesebb, akkor meg kellett húzni a határokat. Eldöntöttük, hogy nem mutatjuk meg Lola képét a Nők Lapjában, hogy óvjuk az identitását. Elsőre furcsa volt az olvasóknak, de hamar elfogadták, mi pedig így tudtunk elszámolni a lelkiismeretünkkel. Utólag jó döntés volt, hiszen Lola már hat és fél éves, és pontosan látszik, hogy az édesapjához hasonlóan nem szereplős típus.

A gyereknevelés ügyes-bajos dolgai mellett több tabunak számító témát megírtál. Néha ugyancsak sistergett körülötted a levegő…

Sok nőnek adott erőt, hogy le mertem írni, hogyan változik meg szülés után a női testkép, ez hogyan hat a párkapcsolatra, milyen elvárások nehezednek a kismamákra a szoptatással kapcsolatban, és hogy bizony egyre több olyan fiatal nő és férfi létezik, akik úgy döntenek, hogy nem szeretnének gyereket vállalni, és emiatt senkinek nincs joga ítélkezni felettük. Kaptam hideget-meleget, amikor visszamentem dolgozni, Lola pedig másfél évesen bölcsődébe került. De ebbe bele kellett állni: el kellett dönteni, hogy maszatolok és megpróbálok mindenkinek megfelelni, vagy az igazat mondom. Elhatároztam – és ebben Molnár Gabi akkori főszerkesztő partner volt –, hogy ezt a sorozatot csak kíméletlen őszinteséggel lehet írni. Persze kaptam kritikákat, és igencsak megviselt, amikor feketén-fehéren rossz anyának neveztek. Tudomásul kell venni, hogy az anyaság olyan feladat, amelyet sokan művelünk, és mindenki visszaigazolást keres, hogy ahogyan ő csinálja, az úgy jó. Az eltérő megoldások indulatokat válthatnak ki. A lényeg, hogy elkezdődött egy nagyon érdekes párbeszéd az olvasókkal, sokat tanultunk egymástól, és nem egyszer én kértem tőlük tanácsot.

Öt év után mégis befejezted a sorozatot. Szemérmesebb lettél?

Azt vettem észre, hogy már nem háromszor, hanem tizenháromszor gondolom meg, hogy leírhatok-e egy mondatot. Egy gyermek születése, az ezzel járó gondok és örömök egyetemes történések. De ahogy nő a gyerek, egyre inkább kibontakozik a saját személyisége, és a meséje egyedivé válik. Egy kislány 5-6 évesen hihetetlen érzelmi fejlődésen megy keresztül, elkezd befelé gazdagodni, a lelke finomhangolódik. Bekapcsolt az arányérzékem, úgy éreztem, a történet innentől már nem univerzális, hanem csak Lolára jellemző – és ezt nem szeretném megosztani a nyilvánossággal.

Tizenöt év után önként kiléptél a hírműfajból és a szórakoztatás felé fordultál. A DTK Show-ban könnyedebb, vagányabb oldaladat mutatod meg, ahogy egyszer fogalmaztál „kilépsz a komfortzónádból”. Könnyen ment?

Dehogyis! Még ma sem megy könnyen. De eltelt fél év, mostanra megtaláltam a hangomat. A nézők is észrevették, hogy belelazultam a szerepbe, és a csapat is, amellyel dolgozom, ráállt a megfelelő vágányra. Nekünk nem volt lehetőségünk a műsor hosszas előkészítésére, mint például az angol vagy amerikai televíziók induló műsorai esetén – mindent élesben kísérleteztünk ki a stílustól a világításig. A díszletben akkor dolgoztam először, amikor az első adást felvettük. Meg kellett tanulnom, mi áll jól nekem és mi nem: például nem kell úgy tennem, mintha humorista lennék, mint Fábry Sanyi. Én az újságírás felől érkeztem ebbe a műfajba, őszintén érdekel az, aki velem szemben ül, igazi kérdéseket teszek fel neki, szeretem megnyitni és olyan dolgokat kihozni belőle, amelyekről maga sem gondolta, hogy szívesen beszélne. Örülök, ha úgy ér véget a műsor, hogy pozitív tévés élménnyel gazdagodtunk, hiszen annyi negatív hatás ér mindenfelől. Nem akarok politizálni, nem akarom megváltani a világot, egyszerűen szeretnék ránevetni az életre.

Nem sok magyar show woman példája lebeghetett a szemed előtt, hiszen eddig csak Szulák Andreát láttuk ilyen szerepben. Voltak külföldi mintáid?

Sok külföldi adást nézek, szeretem például Ellen DeGeneres napi talkshow-ját, aki szintén azt a vonalat követi, hogy érezzük jól magunkat, és felejtsük el egy picit a napi gondjainkat. De nem gondolom, hogy bárkit utánozni kellene: ez a műsor akkor működik jól, ha a műsorvezető egyénisége tartja össze. Kétségtelen, hogy ma Magyarországon nehéz nőként elfogadtatnom magam ebben a műfajban. Sokkal keményebben kritizálnak, míg egy férfi showman-nek soha nem rónák fel, hogy adott esetben mekkora a hasa, addig nekem a cipőmtől a lábamon át a sminkemig az egész megjelenésem komoly „szakmai kritika” tárgyát képezi. Nálunk ez nem számít nőies műfajnak, át kell törni egy falat. De ez engem nem vet vissza, valakinek ezt is meg kell csinálnia!
  

Orosz Ildikó


A cikk és a fotósorozat a MOM Park magazinban jelent meg (2012. tavasz), a videó a MOM Park weboldalán.

Szöveg: Orosz Ildikó
Fotó: Nánási Pál
Smink: Horacsek Ági
Videó: Madarász Isti
Styling: Záray Kata
Haj: Sándor Anna / Zsidró Szalon
Művészeti vezetés: Novák András / Aevum


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból.

Népszerű bejegyzések

Kategóriák

abortusz Afganisztán Afrika agy Alkonyat állatkert állatok aloha altruizmus alumínium amazon Angela Merkel apaság árvíz autizmus bábszínház Bahrein Balassagyarmat Bánk bányászat baptista bauxit Berg Judit Bertók László birkózás bizarr Bodor Ádám bor borderline Bozsik Yvette bölcsőde börtön bűnügy Charcot Cinkota Czeizel Endre család csimpánz CSR D. Tóth Kriszta Dawkins demográfia denevér depresszió diagnosztika diktatúra dinó divat életmód életrajz elfojtás emberkereskedelem énekes erdő Észak-Korea etológia evolúció falcolás farkas fejlesztő fekete közösség Fertőd fertőzés film filozófia fizika fogamzásgátlás foglalkoztató fogyatékosság fordítás forradalom főemlős földtörténet Franciaország Freud gender genetika génmódosítás gulag gyerek gyilkosság háború hagyomány hajkereskedelem hajó halál Halász Judit halpedikűr hamisítás hangzás használt Hawaii házasság hisztéria holokauszt Hugonnai Vilma India interjú Irak Irán irodalom Irvin D. Yalom iskola iszlám Izrael Jadviga párnája Jane Goodall játék Karafiáth Orsolya karrier Karski kereszténység kert kiállítás Kína kirándulás kocsma kommunikáció kommunizmus kooperáció kortárs könyv könyvfordítás könyvírás környezetvédelem kötődés kreativitás kultúra kutya Lajta Lengyelország London malom Margaret Thatcher mártír média memoár menedzsment mérnök mesterséges intelligencia modell MOM Park motiváció múzeum műemlék művészet Nagy Ervin narcizmus népesség neurológia nevelés nonprofit Obama Olaszország olimpia olvasás Ónodi Eszter orvostudomány öngyilkosság önsebzés ősember Palya Bea parasport paróka Parti Nagy Lajos Pataki Ági pedagógia Pilinszky politika postagalamb pro bono pszichiátria pszichológia radikalizmus regény rendellenesség restaurálás robot roma Románia ruha Rumini sakk segélyezés Selmec siker sikerlista sport stratégia szabadságharc szabadulószoba szaporodás szén Szent Hildegárd szépség Szervét Tibor szexipar szexualitás színház szivattyú szoptatás szovjetek szülés tanár tánc Tandori Tanganyika tanulás társadalom társasjáték tehetség Temple Grandin Teréz anya terrorizmus Tisza Tokaj történelem troll tudomány UK USA üvegplafon üzlet Vágó István vallás változás vámpír varázsló védőnő Vekerdy Tamás vers verseny vezető videó wellness zene zongora Zwack zsidóság
Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.