elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. november 16., szerda

"Leképezi az elnyomást" – Beszélgetés Pléh Csaba pszichológus, nyelvésszel a hisztériáról

Mit tekintettek régen és ma hisztériának? Hogyan vált a századforduló pszichológiai kulcsfogalma köznapi kifejezéssé? Andrew Scull A hisztéria felkavaró története című könyvének apropóján beszélgettünk Pléh Csaba akadémikussal, aki Boross Ottiliával fordította a kötetet.
A hisztéria hétköznapi fogalmát ismerjük, de mit jelent pszichológiai, pszichiátriai értelemben: betegség, tünetegyüttes, viselkedészavar?
Pléh Csaba: Az utóbbi háromszáz évben sokszor változott, hogy minek tekintették. Klasszikus korszakában, 1880 és 1930 között a hisztéria központi fogalom volt a modern pszichiátriai gondolkodás kibontakozásában és neurobiológiai értelmezésében. Ekkoriban olyan jellegzetes betegségnek tartották, mint például az epilepsziát. Tünetei közé tartoztak a mozgás és az érzékelés furcsa, az idegrendszer vizsgálatával nem indokolható zavarai, görcsös rohamok, jellegzetes feszített testtartás, hátrahajlás, toporzékolás, egy vagy több végtag érzéketlenné válása, bénulása.
"Bizonyos korokban a biológiai magyarázat valójában a társadalmi kontroll eszköze"
(Fotó: Sióréti Gábor)
A pszichoanalízis a hisztériás betegek elemzéséből indul ki: Freud egyik híres páciense hisztériás bénulásban szenved, ami első szinten azzal a traumával kapcsolódik össze, hogy a fiatal lánynak emelgetnie kellett bénulásos apját, és a bénulás áttevődik a lány kezére. Freud erre azt mondja, a hisztéria hátterében nem az apa betegsége áll, hanem korábbi, a kislánynak az apja iránt érzett vágya és ennek elfojtása. Nem kell ezt e pillanatban elfogadni vagy elvetni, de fontos tudni, hogy vagy ötven éven át a hisztéria elemzése irányította a pszichodinamikus szemléletű mozgalmat, mely szerint a furcsa viselkedéseket az érintett által át nem látott belső konfliktusok, vágyak okozzák, amelyeket a cenzúra nem enged megjelenni.

Másrészt ugyanebben a korban a hisztéria a működési típusú idegrendszeri magyarázatok egyik sarkpontjává válik. Ekkor már tudják, hogy az idegrendszer működése biológiai folyamat, és megpróbálják a hisztériás tüneteket funkcionális keretben értelmezni. Pavlovnál például a hisztéria az idegrendszerben túlzott mértékben tovaterjedő izgalmi folyamatok eredménye. Később Pavlov követői, például Eysenck és iskolája, sajátos személyiségtipológiát hoznak létre, melyben a hisztériás az ingerekre érzékenyen reagáló, extrovertált élménymód szélső pólusa. Mind Freud, mind Pavlov dimenzióként értelmezi a hisztériát, ami egyre inkább megszűnik önálló betegség lenni, és az idegrendszer egyik sajátos működésmódja lesz.
Beszélnek-e még a szakemberek hisztériáról?
A mai nevezéktanban nem használjuk a kifejezést, részben mert a szó a köznapi használat miatt tele van morális értékítélettel. De nem szerepel a nevezéktanban Freud másik nagy vezértémája, a neurózis sem. A mai nómenklatúra a viselkedészavarokat specifikus részösszetevőkre bontja. A hisztéria úgy jelenik meg, mint egy mozgásszervezéssel és érzékeléssel kapcsolatos kifejezési zavar, illetve funkcionális eredetű, egyes szervrendszereket érintő érzékkiesés, bénulás. A mai megközelítés sokkal mozaikszerűbb, míg a hisztéria egy komplex összképet próbált megragadni, addig a mai pszichiátria az összkép apró elemeit használja a diagnózisban.
Tehát a jelenség nem tűnt el, csak másként tekintünk rá.
Így van. Hadd mondjak egy analógiát: attól, hogy a szájsebészeti klinikán bonyolult dolgokat mondanak, még létezik olyan, hogy fogfájás. A tudomány részekre szedi, keresi az okokat, de a páciens számára legfeljebb annyi a különbség, hogy lüktető vagy tompa a fájdalom. A fogfájás az orvoslás fejlődése közepette is megmaradt mint köznapi kategória. Ugyanígy vagyunk a hisztériával.
A könyvbemutatón utalt arra, hogy a hisztéria mai megfelelője a depresszió lehetne. Milyen értelemben?
Ha a hisztériát nem pusztán orvosilag, hanem pszichológiailag és társadalmilag tekintjük, akkor azt látjuk, hogy mindig valamiféle sarokba szorítottságról szól. Az ember saját vágyai kifejezésében korlátozva érzi magát a környezet által, a hisztéria a tehetetlenség kifejeződése. Jellegzetes helyzet: a hisztiző kisgyerek mindenfélét akar, de közben a mamája viszi lefeküdni. Ma Magyarországon a panaszkodás kultúráját éljük. A "hogy vagy?" kérdésre fásult panaszáradat érkezik: "jaj, ne tudd meg, ma reggel odaégett a kávéfőzőm gumija, aztán kiderült, hogy elfogyott a neszkávé, a szomszédban meg bezárt a kávézó" és így tovább. A deprimáltság - nem a klinikai depresszió - elfogadott viselkedési változat lett, és ebben az értelemben kiváltja azt a funkciót, amit a hisztéria százhúsz évvel ezelőtt elsősorban a szexualitás és a nők cselekvési lehetőségeinek korlátozása terén betöltött.
Így kell tehát érteni a gyakran hangoztatott tézist, miszerint a hisztéria próteuszi jelenség, amely mindig leképezi az adott kor társadalmát?
Pontosan. A hisztéria a kor érvényes konfliktusainak tükre. Nem olyan közvetlen tükör, mint ahogy a nagyzási hóbortban szenvedő elmebetegek száz éve Rudolf trónörökösnek képzelték magukat, ma pedig ufónak. A hisztéria mindig a nagy elnyomásokat képezi le, amikor áthághatatlan falakba ütközünk.
A tünetekkel felhívjuk magunkra a figyelmet, kierőszakoljuk a környezet törődését. 140-150 évvel ezelőtt, Charcot világában ez szinte színészkedéssé fajult, az asszisztensek nemritkán betanították a nőket a betegbemutatásokon való szereplésre (Jean-Martin Charcot a neurológia úttörője, a 19. század második felében a párizsi Salptriére kórház vezetője. Jobbra, a képen az ő híres fotódokumentációiból szerepel néhány kép - O. I.). Gondolja el, hogy egy szegény, vidékről feljött cselédlány hirtelen száz városi úriember érdeklődésének a tárgya lesz!
Azért ez nem pusztán feltűnési vágy volt, ezeket a nőket gyakran beszippantotta és fogva tartotta a tébolyda, amelyben prostituáltak, őrültek, tolvajok sűrűsödtek. Volt, aki csak álruhában tudott megszökni.
Valóban, sőt, Freudnak vannak olyan, híres páciensei, akikből később nőmozgalmi vezető vagy szocialista aktivista lett. Az egész élettörténetet tekintve a nők sokszor kilépnek a betegszerepből, és máshol találják meg a társadalmi érvényesülés útját. De a hisztériás viselkedés bizonyos esetekben az azonnali szereplésvágy kielégítését szolgálhatta.
A 18-19. században az orvosok egy része kegyetlen módszerekkel kezelte a hisztériás nőket az érzéstelenítés nélküli csiklómetszéstől a petefészek-eltávolításig. Egyetért a könyv állításával, miszerint a makacs tünetek frusztrálták az orvosokat, akik így torolták meg a gyógyulás elmaradását?
Szerintem nem annyira a bosszú, inkább a kontroll visszaszerzése volt a cél. Az orvos a hisztéria női nemi szervekkel kapcsolatos eredetére hivatkozva igyekezett visszaszerezni az ellenőrzést a keze közül kicsúszott beteg felett. Bizonyos korokban a biológiai magyarázat valójában a társadalmi kontroll eszköze, a hisztériás orvosi kezelése leképezi az elégedetlenséggel kapcsolatos hatalmi mintázatok medikalizálódását.
És ez ma másként van? Ma is lényeges, hogy miből lesz betegség, például mi kerül be az aktuális DSM-be (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, az amerikai pszichiátriai társaság által kiadott, a mentális zavarokat meghatározó, rendszeresen frissített kézikönyv, jelenleg az 5. kiadása van érvényben - O. I.).
Nem biztos, hogy radikálisan másképp van. A társadalom a mentálhigiéné eszközeivel ma is megpróbál valamiféle kontrollt gyakorolni a furcsa, megkérdőjelezhető viselkedésű embereken. De ma már valamivel ravaszabbak vagyunk, a pszichiátriai világ a maga nómenklatúráinak, például a DSM-nek az átalakításával sokkal nagyobb kontrollt gyakorol önmaga felett. Száz-kétszáz évvel ezelőtt egy-egy orvosnak korlátlan hatalma volt a páciensei felett, és óriási guruhatások érvényesültek. Charcot-t például a tanítványai szolgaian követték, amíg élt, és az előmenetelüket befolyásolni tudta, aztán miután meghalt, megtagadták. Ma egy pszichiátriai osztályon egy főorvos közel sem ekkora hatalmasság. A szakma szoros közösségi életet él, egymást ellenőrizve próbálják kialakítani a betegekkel kapcsolatos eljárásrendet. Nagyobb a diszkussziók szerepe, a radikális megoldások háttérbe szorulnak.
Scull könyvéhez Lafferton Emese írt egy fejezetet a 19. század végi magyar pszichiátria történetéről.
Úgy gondolom, ez nagyon gazdagította a könyvet, ha használhatok nagy szavakat, a nemzeti önismeret szempontjából. A budapesti pszichiátriai klinikán, a későbbi Moravcsik-klinikán a kornak megfelelő, magas színvonalú hisztéria- és a hipnóziskutatás folyt. Komoly feszültségeket generált, hogy a korabeli orvosoknak egyszerre kellett megfelelniük a tudományos kihívásoknak és beilleszkedniük a társadalomba: amikor az ember belső világát feltáró hipnózis elkezd kunszttá válni, ugyanakkor válnak népszerűvé a különböző spiritiszta szeánszok, és az orvosoknak el kell határolódniuk az asztaltáncoltatóktól. Úgy gondolom, a mai pszichiáterek önreflexióját is segíti, ha megértik, hogy egy száz évvel ezelőtti világban milyen izgalmas kérdések merültek fel "magyar talajon" egy konkrét viselkedési minta, a hisztéria kezelésében.
A mai közéletben tapasztal hisztériára utaló jeleket?
A politikusok szerepléseit ma már mindenütt kommunikációs guruk irányítják, de azért néha átjön a hatalmi helyzetből kiszoruló csoportoknál a hisztérikus érzelemkifejezés, amit a hatalomba bekerülve elveszítenek. A hisztéria az eszköztelenség benyomását kelti, ezért taszítja az embereket. Annak idején Margaret Thatchert spin doctorok arra trenírozták, hogy veszítse el a kendős-kontyos boltoslány kinézetét és a rikácsolós hangfekvését. Kimutatták, hogy a második parlamenti ciklusára készülve egy oktávval mélyebb hangon beszélt. De van történelmi ellenpélda is: számos elemzés született arról, hogy a hisztéria milyen jegyeit mutatta az 1930-as évek lelkesítő beszédeiben Hitler. A fröcsögő, cikornyás indulatkitörés, amely alaphelyzetben a beszélő tehetetlenségének a kifejezése, a békeszerződések és egyéb korlátok miatt magát tehetetlennek érző tömeg számára megteremtette az azonosulás lehetőségét.
Itt még nem tartunk, de korábban említette, hogy amikor először járt Nagy-Britanniában, úgy érezte, ott nincsenek neurotikusok, szemben a magyar társadalommal, ahol mindenki az.
Utazáskor önkéntelenül is látjuk az emberek köznapi interakcióit - ahogyan tüzet kérnek egymástól, ahogy a mozgólépcsőn viselkednek -, ami kifejezi egy kultúra hangulatát. Nekem meghökkentő volt a nyolcvanas évek elején, hogy Angliában sokkal kevésbé voltak jelen a kommunikációban a rejtett feszültségek. Ott az emberek egyenesebbek, straight-forward-abbak. Saját példám, hogy két nappal a vízumom lejárta után akartam hazajönni, és aggódtam, mi lesz a határon. A vendéglátóm, a konferencia szervezője jellegzetes brit iróniával írt egy levelet, miszerint jóindulatú balfácán vagyok, aki elfelejtette a dátumot, és megnyugtatott: "Ne viccelj, ezek csak örülni fognak, ha végre kimész Angliából!" A közép-európai kultúra tele van elfojtásokkal és nehezen átléphető kontrollhelyzetekkel, ami hisztériás, körömrágós, szorongós interakciókhoz vezet. Ugyanakkor megvan ennek az előnye is, például nagyobb az utcai életben a kacérkodás, az udvarlás.
Amit ön előnyként értékel?
Természetesen. Vagy egy másik pozitív hozadék, hogy a száz évvel ezelőtti művészetben például sokkal fontosabb az ornamentikán keresztüli szimbolizáció. Ugyanaz a kultúra, amely a szexuális elfojtásokkal teli, hisztériás tünetegyüttes jellegzetes tárháza Bécsben, ugyanaz a kultúra lesz a közege Klimt és Schiele finom, dekoratív erotikus művészetének is. A hétköznapi deprimáltság hátteréhez hozzátartozik, hogy a magyar kultúra egészére jellemző a tanult tehetetlenség, a nihilisztikus "úgysem lehet semmit tenni" attitűd. Ez egy önmagát megerősítő circulus vitiosus: ha egyszer áttérek arra az értelmezési módra, hogy úgysem tudok mit csinálni, akkor egyre inkább tehetetlenként konstruálom meg magamat. Ez vezet a hétköznapi rossz hangulathoz és a klinikai depresszióhoz. Én azonban nem gondolom, hogy egy társadalomnak végzete a tanult tehetetlenség. Meg kell próbálni megtörni az önmagukat megerősítő ciklusokat, optimistának kell lenni abban az értelemben, hogy megtaláljuk a lehetetlen helyzetekben is a pici lehetőségeket, Bibó kifejezésével "a szabadság kis köreit".
Orosz Ildikó
Az interjú és a fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2014/11).

Ezért, és egy másik cikkért (itt olvasható) 2015-ben Antistigma-díjat kaptam.
A díjjal az Ébredések Alapítvány azoknak az újságíróknak a munkáját ismeri el, akik hozzájárultak a pszichiátriai zavarokkal élőkkel szembeni előítéletek csökkentéséhez.


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból.

Népszerű bejegyzések

Kategóriák

abortusz Afganisztán Afrika agy Alkonyat állatkert állatok aloha altruizmus alumínium amazon Angela Merkel apaság árvíz autizmus bábszínház Bahrein Balassagyarmat Bánk bányászat baptista bauxit Berg Judit Bertók László birkózás bizarr Bodor Ádám bor borderline Bozsik Yvette bölcsőde börtön bűnügy Charcot Cinkota Czeizel Endre család csimpánz CSR D. Tóth Kriszta Dawkins demográfia denevér depresszió diagnosztika diktatúra dinó divat életmód életrajz elfojtás emberkereskedelem énekes Észak-Korea etológia evolúció falcolás farkas fejlesztő fekete közösség Fertőd fertőzés film filozófia fizika fogamzásgátlás foglalkoztató fogyatékosság fordítás forradalom főemlős földtörténet Franciaország Freud gender genetika génmódosítás gulag gyerek gyilkosság háború hagyomány hajkereskedelem hajó halál Halász Judit halpedikűr hamisítás hangzás használt Hawaii házasság hisztéria holokauszt Hugonnai Vilma India interjú Irak Irán irodalom Irvin D. Yalom iskola iszlám Izrael Jadviga párnája Jane Goodall játék Karafiáth Orsolya karrier Karski kereszténység kert kiállítás Kína kirándulás kocsma kommunikáció kommunizmus kooperáció kortárs könyv könyvfordítás könyvírás környezetvédelem kötődés kreativitás kultúra kutya Lajta Lengyelország London malom Margaret Thatcher mártír média memoár menedzsment mérnök mesterséges intelligencia modell MOM Park motiváció múzeum műemlék művészet Nagy Ervin narcizmus népesség neurológia nevelés nonprofit Obama Olaszország olimpia olvasás Ónodi Eszter orvostudomány öngyilkosság önsebzés ősember Palya Bea parasport paróka Parti Nagy Lajos Pataki Ági pedagógia Pilinszky politika postagalamb pro bono pszichiátria pszichológia radikalizmus regény rendellenesség restaurálás Ritter Andrea robot roma Románia ruha Rumini sakk segélyezés Selmec siker sikerlista sport stratégia szabadságharc szabadulószoba szaporodás szén Szent Hildegárd szépség Szervét Tibor szexipar szexualitás színház szivattyú szoptatás szovjetek szülés tanár tánc Tandori Tanganyika tanulás társadalom társasjáték tehetség Temple Grandin Teréz anya terrorizmus Tisza Tokaj történelem troll tudomány UK USA üvegplafon üzlet Vágó István vallás változás vámpír varázsló védőnő Vekerdy Tamás vers verseny vezető videó wellness zene zongora Zwack zsidóság
Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.