elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. március 11., péntek

Határátlépés – Beszélgetés Bozsik Yvette koreográfussal

A színpadon kislány, nagyasszony, díva és dizőz. Rendezőként, koreográfusként intelligens, pimasz és felkavaró. Egész művészete a határokról és a határok relativizálásáról szól: arról, hogy nincs éles választóvonal színház és tánc, zene és képzőművészet, tragédia és bohózat, nő és férfi, szép és csúf, öreg és fiatal, pillanatnyi és örökkévaló között. Bozsik Yvette ma már nem számít botrányosnak, mint egykor, de tabukat továbbra sem ismer. Mint mondja, a kortárs tánc a gátlások levetkőzése, saját határaink átlépése nélkül nem működhet. Nem sokkal a Halál és a lányka bemutatója után beszélgettük vele.

Miért vetted elő ezt a drámai zeneművet, és miért éppen most?

Régi szándékom volt, hogy koreográfiát készítsek Schubert zenéjére. Ezzel párhuzamosan egy nagyon nehéz időszakon mentem keresztül, amelyből éppen most kezdek kilábalni. Fél éve nem táncolok, komoly vállsérüléssel és porckorongsérvvel küszködöm, ráadásul a nyáron kiújult a pánikbetegségem. Olyan mélypontra jutottam, hogy először le is mondtam a szeptemberi bemutatót. Amikor értesültem Pina Bausch haláláról, úgy döntöttem, mégis megcsinálom a koreográfiát, és az ő emlékének ajánlom, hiszen a példaképem volt.

Közben a társulaton belül is veszteség ért: meghalt közeli barátom, Matatek Judit (a társulat vak táncosa, akit Tímár Péter Vakvágányok című filmjéből is ismerhetünk – a szerk.) Nekem a tánc, a munka mindig is egyfajta terápia volt. Ezzel a darabbal egy időre kibeszéltem magamból a halál témáját, és nem csak szomorúan, hanem játékosan, humorosan is. Hiszen betegség, a halál csak a mi kultúránkban tabu, valójában az élet szerves része.
Fotók: Nánási Pál/MOM Park
Mit jelentett számodra Pina Bausch művészete? Azért is érdekel, hisz a nyolcvanas években a külföldi kritika olykor Kelet-Európa Pina Bauschának nevezett.

Tényleg ezt mondták rólam? Nem tudtam – de örülök neki. Pina Bausch elsősorban azt mutatta meg nekem, hogy a művészet az életből táplálkozik. Különös érzékkel vegyített látszólag egymásnak ellentmondó, valójában nagyon is emberi minőségeket: a szépség, a harmónia, a magány, a humor és a dráma pillanatait. Valaki fagyit nyal, közben a háttérben leomlik mögötte egy fal. Az élet is ilyen sokféle, csak mi akarjuk állandóan dobozokba préselni a világot és önmagunkat. Holott mindenkiben ott rejlik egyszerre a gyermek, a démon, az erős egyéniség, és a kiszolgáltatott lény.

Egyébként Pina Bausch egyszer Párizsban megnézte a Kabaré című előadásomat. Utána bejött az öltözőmbe, és azt mondta, nagyon bátor vagyok, és meghívott a Théâtre de la Ville-be, egy próbájára. Mindig vágyam rá, hogy vele dolgozzak, de valahogy nem jött össze. Sok nagyszerű külföldi és magyar alkotóval dolgoztam együtt, angol, francia, svájci művészekkel, a Derevo Tanztheaterrel, de ezek az együttműködések valahogy mindig engem találtak meg, én sosem mentem utánuk. Mindig is teljesnek éreztem a magam munkáját – elvégre 18 éves koromtól kezdve a saját stílusomat művelem.

Tízévesen kerültél fel a budapesti Balettintézetbe. Nem lehetett könnyű, hiszen attól kezdve csak hétvégente járhattál haza.

Csak minden második hétvégén. Borzalmas volt, rengeteg levelet írtam anyukámnak, és bele akartam ugrani a Dunába. Három éves koromtól tanultam balettozni keresztapám indíttatására, aki balettmester. Egyértelmű volt, hogy meg kell felelnem az elvárásoknak. Amikor aztán Árvay Gyurival elkezdtünk performanszokat csinálni, még anyukám is kiborult, pedig ő igazán nyitott személyiség. Nem értette, miért csúfítom el magam, miért zárkózom be üvegdobozba a színpadon, stb. Apukám egyszer bejött a Szkéné Színházba és jókora botrányt csinált, ki akart szabadítani az üvegdobozból. Végül úgy kellett kikísérni a színházból… Ezt az eseményt egyébként bele is szőttem a Lány, kertben című előadásba. A keresztapámnak sem volt könnyű feldolgoznia, hogy nem lettem balerina. Bár a főiskola után táncoltam három évig Csipkerózsikát az Operettszínházban, de az már kettős lét volt: éreztem, hogy ez nem az én utam. Mára a családom elfogadta, amit csinálok, és büszkék rám, ott vannak minden bemutatómon.

Ahhoz mit szóltak, hogy a Lány, kertben című rendezésedben nagyon személyes családi konfliktusokat is feltársz – igaz, részint humoros, groteszk formában? És benned milyen folyamatok indultak el a darab kapcsán?

Számomra valóságos lelki pokoljárás volt a darab, amelyet egyébként nem szokványos olvasópróbával kezdünk, hanem családállítással (pszichoterápiás módszer, melynek segítségével feldolgozhatók a családból hozott konfliktusok – a szerk). Dr. Angster Mária terapeuta vezetésével felállítottuk a saját családomat a színészekkel közösen.

A szüleim viszont egyáltalán nem bántódtak meg a darab miatt. Ellenkezőleg: az előadás inkább összehozta a családot. Közelebb kerültem anyukámhoz, jobb lett a szüleim kapcsolata egymással, és a keresztapámmal is többet találkozom azóta. A szüleim mindig különlegesek voltak, a lelkük mélyén színházi emberek. Édesanyám amatőr színházi rendező volt, amellett, hogy a Kossuth Rádió békés megyei tudósítója. Édesapám viszont húsipari üzemmérnökként, APEH-revizorként sosem tudott művészként igazán kibontakozni, pedig gyönyörűen énekel és táncol. Ahogy a darabban viszontlátta magát „sztárként”, Szabó Győző alakításában, saját megvalósulatlan vágyait láthatta beteljesülni.

Lány, kertben (katonajozsefszinhaz.hu)
Lázadó, provokatív avantgárd művészből mainstream alkotóvá váltál. Megkaptad a legmagasabb kitüntetéseket, tanszékvezető vagy a Magyar Táncművészeti Főiskolán, és tavaly az Operába is meghívtak rendezni. Könnyebb így?

Alternatív, mainstream – nem szeretem ezeket a kategóriákat, és nem foglalkozom velük. Amikor elkezdek csinálni egy darabot, a mai napig ugyanolyan sebezhető vagyok, mint régen – sőt, talán még inkább. Azt szoktam mondani, hogy fiatal felfedezettnek és idős mesternek legjobb lenni, mert akkor lehet igazán jókat kísérletezni. A kettő közt levő időszak rettenetes, az embernek állandóan bizonyítania kell. A díjak, elismerések nem védenek meg, sokan még jobban támadnak miatta. Bizonyos szempontból persze könnyebb, hiszen nagyobb a szakmai tapasztalatom, és van egy társulatom, aki érti a nyelvemet. Másfelől azonban ez a közös nyelv folyamatos megújításra szorul, és ez nem is olyan egyszerű.

Hogyan tudsz megújulni?

Hiszek abban, hogy az életből kell töltekezni, ezért állandóan nyitott szemmel járok. A téma az utcán hever, csak észre kell venni. A társulatban szükségem van új emberekre, új inspirációkra. Egész életemben 100 százalékosan dolgoztam, próbákon épp úgy, mint előadáson, és eközben számtalanszor előfordult, hogy saját magamat is meg tudtam lepni. Olyan emberekkel szeretek együtt dolgozni, akik újra és újra képesek átlépni a saját határaikat – egyénenként, és együtt, egy társulatként is. A célom egy olyan társulat, amelyben nincsenek tabuk, és gátlások, és kölcsönösen inspirálni tudjuk egymást. Ezért is dolgozom sok külföldivel: tavaly egy amerikai lány volt nálunk, most egy portugál színész ösztöndíjjal, és több éve a társulat tagja egy angol táncosnő. Egyszerre van szükségem színészekre és előadókra, nem csak az a cél, hogy a táncosok szépen mozogjanak a színpadon.

Még ma is elég gyéren találkozunk női koreográfusokkal, pláne rendezőkkel, neked sem volt könnyű ilyen minőségben elfogadtatnod magadat a szakmában. Látsz ezen a téren előrehaladást?

Hát, ha elmegyek egy Táncszövetségi ülésre, még most is nagyon egyedül találom magam, a rendezők közt pedig végképp háttérbe vannak szorítva a nők. Magyarországon még mindig az az a színházi elképzelés elterjedt, hogy a rendező pontról-pontra megmondja a színészeknek, mit hogyan csináljanak.

Én más módszerrel dolgozom, szeretem, ha jó hangulatúak a próbák, és lehet nevetni. Nem úgy indulok neki, hogy elejétől a végéig tudom, mit szeretnék: hagyom megtörténni a dolgokat. Egyszer megkérdezte tőlem egy kritikus, miért van az, hogy nálam a színészek mindig olyan jó alakítást nyújtanak. Nagyon egyszerű: azért, mert jó színészek. Csak én nem fojtom el őket, hanem hagyom kibontakozni.

Improvizálhatnak is?

Persze, a darabjaim többsége rengeteg improvizációra épül. Én rendezőként inkább koordinátori szerepet játszom, ha úgy látom sok, amit csinálnak, finoman visszafogom őket. A próbákon úgy illesztem össze a bennem élő képeket, mint egy kirakós darabkáit. Olykor még az előadás napján is változtatok. Előfordul, hogy megcsinálok egy koreográfiát, aztán az egész zenét lecserélem felette. A Holtodiglan koreográfiáját Vati Tamással végig Hitchcock Pszichójának a zenéjére csináltuk, aztán az utolsó pillanatban megérkezett Jean-Philippe Heritier zenéje, és lecseréltük rá. A koreográfia maradt, és sokkal jobban működött. Olyan ez, mint egy játék, egy nagy játszóház.

Sokat rendezel, de egy ideje nem látunk a színpadon.

Körülbelül egy éve nem léptem fel közönség előtt, de ha olyan fizikai-lelki állapotban leszek, és lesz olyan mondanivalóm, amellyel úgy érzem, ki kell állnom a színpadra, akkor meg fogom tenni. A kisfiam születése után 2-3 évig nem léptem fel. Amikor aztán visszatértem, bátrabb voltam, mint előtte. Addig is, régóta tervezem egy olyan „rendezői változat” elkészítését, amelybe az eddigi darabjaimból kimaradó részek kerülnének bele. Ennek, ha minden jól megy, januárban lesz a bemutatója a Trafóban.

Orosz Ildikó


Életrajz 
1968-ban született Szolnokon. 1988-ban diplomázott az Állami Balettintézetben, de a klasszikus balett kereteit már ekkor szűkösnek érezte. 1984-ben Árvay György képzőművésszel megalakítják a Természetes Vészek Kollektívát, és számos újszerű és megdöbbentő avantgárd produkciót hoznak létre, amellyel jelentős nemzetközi hírnévre tesznek szert. 1992-ben önálló alkotói útra lép, egy ideig Szegeden koreografál, majd 1993-tól leszerződik a Katona József Színházhoz. Ugyanekkor létrehozza a Bozsik Yvette Társulatot, amely kezdetben produkciós rendszerben, 1997-től önállóan működik.
 Koreográfiáinak többségében előkerül az identitáskeresés, a férfi–nő viszony problematikussága. A posztmodern eklektika jegyében átszabja a zene- és táncművészet klasszikusait (Egy faun délutánja, Traviata), koreográfiát készít irodalmi művekből (Joseph K. szerelmei, János vitéz), vagy épp egy zene inspirálja (Kabaré). Vonzódik a cirkusz világához, mert az egyszerre több réteget szólít meg. Példaképei azok a híres táncos-koreográfus nők, akik sokáig maradtak színpadon, például Martha Graham és Mary Wigman. Számos jeles hazai és külföldi művésszel dolgozott együtt, például Halász Péterrel, Fischer Ivánnal, Mészáros Mártával, Tímár Péterrel; John Lurie színész-zenésszel, Diamanda Gallas énekesnővel. Több mint 20 díja közül néhány: Harangozó Gyula-díj, Érdemes művész, Kossuth-díj, Lábán Rudolf-díj, és a Francia Művészeti és Irodalmi Lovagrend.


Orosz Ildikó

Az interjú és a fotók a MOM Park magazinban jelentek meg 2009 telén.
Fotó: Nánási Pál/MOM Park (1, 3), katonajozsefszinhaz.hu (2)
Művészeti vezető: Novák András / Aevum
Styling: Holdampf Linda
Smink: Haide Hildegard
Haj: Benke Éva

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból.

Népszerű bejegyzések

Kategóriák

abortusz Afganisztán Afrika agy Alkonyat állatkert állatok aloha altruizmus alumínium amazon Angela Merkel apaság árvíz autizmus bábszínház Bahrein Balassagyarmat Bánk bányászat baptista bauxit Berg Judit Bertók László birkózás bizarr Bodor Ádám bor borderline Bozsik Yvette bölcsőde börtön bűnügy Charcot Cinkota Czeizel Endre család csimpánz CSR D. Tóth Kriszta Dawkins demográfia denevér depresszió diagnosztika diktatúra dinó divat életmód életrajz elfojtás emberkereskedelem énekes erdő Észak-Korea etológia evolúció falcolás farkas fejlesztő fekete közösség Fertőd fertőzés film filozófia fizika fogamzásgátlás foglalkoztató fogyatékosság fordítás forradalom főemlős földtörténet Franciaország Freud gender genetika génmódosítás gulag gyerek gyilkosság háború hagyomány hajkereskedelem hajó halál Halász Judit halpedikűr hamisítás hangzás használt Hawaii házasság hisztéria holokauszt Hugonnai Vilma India interjú Irak Irán irodalom Irvin D. Yalom iskola iszlám Izrael Jadviga párnája Jane Goodall játék Karafiáth Orsolya karrier Karski kereszténység kert kiállítás Kína kirándulás kocsma kommunikáció kommunizmus kooperáció kortárs könyv könyvfordítás könyvírás környezetvédelem kötődés kreativitás kultúra kutya Lajta Lengyelország London malom Margaret Thatcher mártír média memoár menedzsment mérnök mesterséges intelligencia modell MOM Park motiváció múzeum műemlék művészet Nagy Ervin narcizmus népesség neurológia nevelés nonprofit Obama Olaszország olimpia olvasás Ónodi Eszter orvostudomány öngyilkosság önsebzés ősember Palya Bea parasport paróka Parti Nagy Lajos Pataki Ági pedagógia Pilinszky politika postagalamb pro bono pszichiátria pszichológia radikalizmus regény rendellenesség restaurálás robot roma Románia ruha Rumini sakk segélyezés Selmec siker sikerlista sport stratégia szabadságharc szabadulószoba szaporodás szén Szent Hildegárd szépség Szervét Tibor szexipar szexualitás színház szivattyú szoptatás szovjetek szülés tanár tánc Tandori Tanganyika tanulás társadalom társasjáték tehetség Temple Grandin Teréz anya terrorizmus Tisza Tokaj történelem troll tudomány UK USA üvegplafon üzlet Vágó István vallás változás vámpír varázsló védőnő Vekerdy Tamás vers verseny vezető videó wellness zene zongora Zwack zsidóság

Archívum

Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.