elhivatott emberek, rejtett értékek, válogatott kulturális huncutságok

2016. június 8., szerda

"El kellett viselniük egymás társaságát" – Interjú Kim Sterelny filozófussal

A biológia filozófiájával foglalkozó ausztrál professzor egy időben az oxfordi All Souls College-ban vendégeskedett, ahol előadást tartott az emberi együttműködés eredetéről. Arról beszélgettem vele a patinás kollégiumban, hogy miképpen kooperáltak elődeink, mi köze lehet a háborúnak az együttműködéshez, és miről mesélnek a szexuálisan túlfűtött barlangrajzok.
A tudósok sokféleképpen vélekednek. Ön szerint mikortól beszélhetünk emberi együttműködésről?
Szerintem meglehetősen régen, 3-4 millió évvel ezelőtt kezdődhetett a történet. Ekkortól állnak rendelkezésre olyan régészeti leletek, amelyekből arra következtethetünk, hogy elődeink már húst is fogyasztottak. Még nem vadásztak, nem voltak erre alkalmas fegyvereik, hanem feltehetően dögevők voltak: elkergették a kisebb ragadozókat a zsákmányuk mellől. Ehhez is komoly együttműködésre volt szükség, hiszen egy mindössze1-1,2 méter magas, vékonydongájú előember számára rendkívül kockázatos lett volna szembeszállni mondjuk egy sakállal. De hatan-nyolcan kiabálva, köveket dobálva, botokkal hadonászva képesek lehettek megkaparintani a zsákmányt.
Kim Sterelny az oxfordi All Souls College udvarán (Fotó: Orosz Ildikó)
Honnan ered az emberi tolerancia?

Az általánosan elfogadott magyarázat szerint elődeink azért jártak be a főemlősökétől eltérő evolúciós utat, mert érzékenyen érintette őket az éghajlatváltozás. 5-6 millió évvel ezelőtt még sűrű erdőségekben éltek, ahol egész évben egyenletes a klíma és a táplálékhoz való hozzáférés (ilyen környezetben élnek ma is a csimpánzok meg a bonobók), majd körülbelül négymillió évvel ezelőtt, először Kelet-Afrikában szárazabbá és szezonálissá vált az időjárás, és a száraz évszakban nehezen lehetett táplálékhoz jutni.

A nyíltabb, szavannás területeken elődeink kiszolgáltatottabbá váltak, például nem tudtak a ragadozók elől olyan könnyen elbújni vagy felmenekülni egy fára. Nem volt járható út az, hogy berágok a másikra, mert nem tetszik a képe, aztán majd egyedül elboldogulok – együtt kellett maradniuk, és el kellett viselniük egymás társaságát a biztonságuk érdekében, tehát a toleranciára szelektálódtak. Az első lépés a kollektív éberség lehetett: mindenki figyelte a veszélyt, illetve a kollektív védelem: a legkorábbi közös tevékenység valószínűleg a ragadozók elriasztása volt kődobálással.
Ilyesfajta együttműködést a főemlősök is produkálnak. Az emberhez képest mennyiségi vagy minőségi a különbség?
Inkább mennyiségi, de az nagyon nagy: elődeink összehasonlíthatatlanul többet működtek együtt. Valóban léteznek főemlősfajok, amelyek közösen védekeznek, különösen azok, amelyek nyíltabb, szavannás területeken élnek. De például a páviánok más evolúciós útra léptek, nem használnak botokat és köveket, hiszen van beépített fegyverük: a szemfoguk csaknem akkora, mint egy leopárdé. A hím csimpánzok közösen védik a területüket; hogy közösen vadásznak-e, az már egy kicsit vitatott, míg a nőstények nem mutatnak különösebb együttműködést. Tehát van bizonyos szintű kooperáció és tolerancia a főemlősöknél, az emberi együttműködés nem a semmiből ered.
Előadásában hangsúlyozta, hogy az együttműködés evolúciója hosszú folyamat, amelyben két forradalmi időszak figyelhető meg: az első a pleisztocén, a második a holocén korszakban. Kezdjük az elsővel: milyen együttműködésre kell gondolnunk?
A folyamat körülbelül százezer évvel ezelőtt kulminálhatott, amikor már elődeink az együttműködés rendkívül sokrétű és kifinomult formáit gyakorolták. Nemcsak a nagy vadakat közösen elejtő férfiak, de a gyűjtögető, kisebb állatokat elejtő nők is sokat tettek a közösbe. 50-100 ezer évvel ezelőtt bonyolult technológiákat ismertek: közvetett bizonyítékok alapján tudtak ragasztani, varrni, eszközeiket, ruháikat jórészt közösen készítették.

Fontos volt a reprodukciós együttműködés: egyetértek Sarah Hrdyvel, hogy a nők legalább a homo erectus óta (1,5 millió éve) segítségre szorultak a gyermekek világrahozatala és gondozása terén, hiszen ezek állandó mozgásban lévő, vándorló közösségek voltak, és ráadásul az embergyerek szokatlanul hosszú ideig szorul gyámolításra. Az együttműködés információs értelemben is működött: a gyűjtögető-vadászó társadalmakban a gyerekeknek rengeteg dolgot kellett megtanulniuk, és ebben a közösség számos tagja a segítségükre volt.
A vadászatnál is ősibb közös projekt lehetett az utódok felnevelése, bár erről nem szólnak a barlangrajzok
(Altamira, 17-11 ezer éve)
A gyűjtögető társadalmak átlátható, egalitárius közösségek voltak, ez azonban gyökeresen megváltozott a letelepedés, a növénytermesztés és az állattenyésztés megjelenésével, amikor elkezdődött a hierarchizálódás. Ennek milyen következményei vannak a kooperáció szempontjából?
A lapos struktúrával rendelkező gyűjtögető társadalmakban senki nem mondhatja meg a másiknak, hogy mit csináljon, ez teljességgel tabu. Közös megbeszélések és közös döntések vannak. Nem csak a felnőttek egymás közti viszonyára jellemző egyfajta egyenlőség: a gyerekek is sok tekintetben szabadabban élnek, szemben a növénytermesztő társadalmakkal, ahol már 5-6 évesen hasznukat veszik, bevonják őket a munkába. Ez nem jelenti, hogy a gyűjtögető társadalmakban biztonságos az élet: nagyon is veszélyes társadalmak ezek, magas a halálozási arány és a gyerekeket is gyakran megölik. Ugyanakkor mindenki egyformán érdekelt az együttműködésben, mert egyformán részesül az előnyeiből. Nincsenek potyautasok: aki nem tartja be a normákat, azt a közösség keményen megbünteti.

A holocén korban, a növénytermesztés megjelenésével megkezdődik a hierarchizálódás, megszűnik az egyenlőség és a transzparencia. Az emberek legnagyobb részét megfosztják a forrásoktól, és egyáltalán nem részesülnek az együttműködés előnyeiből. Az együttműködés egy nagy átverés és/vagy a totális elnyomás eredménye – gondoljunk a vallási ideológiákra épülő államszervezetekre és a rabszolgatartó társadalmakra. Számomra egyébként a legérdekesebb éppen a pleisztocénből a holocénbe, az egyik stabil rendszerből a másikba mutató átmenet, amely a világ különböző pontjain kisebb-nagyobb eltérésekkel, úgy 6-10 ezer évvel ezelőtt zajlott le. Nem nehéz belátni, hogyan tudtak fennmaradni ezek az elnyomó államszervezetek azután, hogy már megszilárdultak. Azonban kérdés, hogy miként tudta túlélni a gyűjtögető társadalmak normakövetése az egyenlőtlen társadalmakba való, relatíve hosszú átmeneti időszakot.

Vajon milyen lehetett az átmenet a lapos társadalmakból az erősen hierarchikus rendszerekbe?
Van válasza erre a kérdésre?
Még nincs. De gyanítom, hogy az interregnum idején a hierarchia közepén lévők veszítenének azáltal, ha megpróbálnák elmozdítani a hierarchia tetején lévőket. Tehát olyan komplex dinamika biztosította a társadalmi szerződés túlélését, amelyben a csúcson lévők elegendő előnyt – nem pszichológiai, hanem valós előnyt: a forrásokból való részesedést – kínálnak a közepén lévőknek ahhoz, hogy azok az alsó rétegeket odalent tartsák. Hogy ennek a "megvesztegetésnek" a dinamikája pontosan hogyan néz ki, azt egyelőre nem tudom, még csak hat hónapja foglalkozom a témával.
Ön azt mondja, hogy egy másik, ennek hátterében álló kérdés, hogy egyáltalán hogyan és miért szilárdult meg a növénytermesztés 8-10 ezer évvel ezelőtt.
Amikor a növénytermesztés már bevett gyakorlat volt, akkor világos, hogy óriási forrástöbbletet jelentett. Az átmeneti periódus azonban rendkívül kockázatos lehetett. A gyűjtögető társadalomban a talált élelmiszert azonnal elfogyasztod, ami szintén kockázatos, de adottak a kockázat kezelésének módjai: például a mobilitás (ha nem találsz ennivalót, odébbállsz), vagy az, hogy sokféle forrásra támaszkodik. Ezzel szemben a növénytermesztés csupán egy-két forrásra támaszkodik, miközben a termés rendkívül kiszolgáltatott az aszálynak, árvizeknek, kártevőknek. A tárolás is problematikus: a gabona bepenészedhet, megehetik a patkányok, ellophatja a szomszéd stb.

Ilyen környezetben különösen fontos lehetett az együttműködés. Meggyőződésem, hogy minimum a szomszédok közötti békés egymás mellett élésre, de még valószínűbb, hogy például aktív együttműködésre is szükség volt, hogy távol tartsák földjeiktől a támadókat, a kártevőket vagy akár a saját állataikat. Ráadásul a növénytermesztés nem ott szilárdult meg a legkorábban, ahol a gyűjtögetés nem volt fenntartható, hanem ott, ahol a természet amúgy is bőkezűen kínálta kincseit: a termékeny folyóvölgyekben.
Előadásában vitatta Samuel Bowles közgazdász elméletét, miszerint az emberi együttműködés a háborús konfliktusok időszakából eredne. Miben áll az önök nézetkülönbsége?
Sam Bowles és Herbert Gintis kidolgozott egy elméletet, amely az elmúlt 4-5 évben bejárta a világsajtót, és éppen most jelent meg könyv formában is (Bowles-Gintis: A Cooperative Species: Human Reciprocity and Its Evolution, 2011 / Az együttműködő faj: az emberi kölcsönösség fejlődése - O. I.). Szerintük a gyűjtögető társadalmak egalitarizmusa és együttműködése sokkal későbbi fejlemény, mint ahogy azt én gondolom. Elképzelésük szerint csak az utóbbi 100-150 ezer évben alakult ki, mégpedig azért, mert elődeink erősen rivalizáló, egymással háborúban álló közösségekben éltek, és e heves csoportközi konfliktusok miatt szelektálódtak a csoporton belüli együttműködésre.

Én ezzel nem értek egyet, ugyanis a háborúkra utaló első régészeti leleteink jóval későbbi eredetűek, úgy tízezer évesek. Ekkor már a növénytermesztés kialakulása következtében valóban gyakoriak voltak a csoportközi háborúk, de nézetem szerint korábban nem. Ha megnézzük a régebbi, pleisztocén korabeli barlangrajzokat, amelyek bőséggel rendelkezésre állnak, akkor azt látjuk, hogy ezek alapvetően a közös vadászatokról, illetve a szexről szólnak. Óriási mennyiségű barlangrajz maradt fenn, amely leginkább a férfivécékben található ikonográfiára emlékeztet, ezek persze nem szerepelnek a decens művészeti albumokban. Olyan barlangrajzot viszont egyáltalán nem ismerünk, amely emberek egymás közötti erőszakos cselekményeire, háborúra, rivalizálásra utalna.


A legrégibb barlangrajzok témái: vadászat és szex. Háborús rajzokat nem ismerünk.
Ezen a 28 ezer éves, ausztráliai festményen a fehér pár (jobbra, fent) szemlátomást nem vadászik.
Dale Guthrie írt egy remek könyvet (The Nature of Paleolithic Art, 2005 / A paleolitikum művészete - O. I.), amelyben azt mondja, hogy a barlangrajzok zöme körülbelül a hétéves fiúk gondolatvilágát tükrözi, akik tele vannak tesztoszteronnal, szexről, vadászatról fantáziálnak. Szerinte, ha olyan sok lett volna teszem azt 30 ezer évvel ezelőtt az erőszak és a háború, akkor a "kisfiúk" hős katonaként ábrázolták volna magukat, ahogy később, a történelem folyamán mindig is tették. Tehát a régészeti bizonyítékok nem támasztják alá, hogy ebben a korban jelentős közösségek közti háborúskodás folyt volna.
Hogyan alakult az együttműködés evolúciója a későbbiekben, és ön szerint lezárt folyamatról van-e szó?
A fejlődés lassú és többé-kevésbé lineáris volt a pleisztocén korban, majd megugrott a holocénban, amikor durván 6-7 ezer év alatt az emberek túlnyomó többsége valamilyen államformában tömörült. Persze léteztek gyűjtögető társadalmak, de egyre elszigeteltebb jelenségként. Ezt a gyors folyamatot már szinte kizárólag kulturális evolúciós folyamatok mozgatták, genetikai evolúcióról csak nagyon korlátozottan beszélhetünk. Az utóbbi néhány száz évben is jelentős kulturális változások történtek: 4-500 évvel ezelőtt az emberiség nagy része még erősen hierarchikus társadalmakban élt. Ehhez képest általában véve sokkal egyenletesebb a hatalom és a források elosztása – bár természetesen továbbra is létezik egyenlőtlenség, államhatalmi intézmények. De gondoljunk csak arra, hogy amikor például ez a gyönyörű college, az All Souls a 15. században létrejött, még milyen óriási különbség volt egy kisszámú gazdag elit és a sokaság között. Ma már aligha mondhatjuk, hogy ez a hely bevehetetlen.A kulturális evolúció nem zárult le, de hogy végül hova vezet, arról sejtelmem sincs.

Orosz Ildikó

Kim Sterelny– Névjegy

Az Australian National University (ANU) és a Victoria University of Wellington (VUW) professzora. Fontosabb könyvei: a Paul Griffiths-szel közösen írt Sex and Death: An Introduction to Philosophy of Biology / Szex és halál: bevezetés a biológia filozófiájába (1999), a nemzetközi bestsellerré vált Dawkins vs. Gould: Survival of The Fittest / Dawkins versus Gould: a rátermettség próbája (2001). 2004-ben a Thought in a Hostile World: The Evolution of Human Cognition / A gondolat az ellenséges világban: az emberi megismerés evolúciója című könyvéért megkapta a magyar matematika- és tudományfilozófus nevét viselő nemzetközi Lakatos Award-ot; 2008-ban a Jean Nicod Prize-t. Az új-zélandi VUW honlapján száműzetésben élő ausztrálként jellemzi magát, aki "a filozófia mellett curryevéssel, borozgatással, búvárkodással, bozóttúrákkal és madarászással múlatja idejét".

Orosz Ildikó

Az interjú és az első fotó a Magyar Narancsban jelent meg (2011/24.)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Az oldalról

Az oldalról
Orosz Ildikó budapesti újságíró, szerkesztő, fordító szerzői oldala. Válogatás különböző helyeken megjelent régi és új írásokból, fordításokból.

Népszerű bejegyzések

Kategóriák

abortusz Afganisztán Afrika agy Alkonyat állatkert állatok aloha altruizmus alumínium amazon Angela Merkel apaság árvíz autizmus bábszínház Bahrein Balassagyarmat Bánk bányászat baptista bauxit Berg Judit Bertók László birkózás bizarr Bodor Ádám bor borderline Bozsik Yvette bölcsőde börtön bűnügy Charcot Cinkota Czeizel Endre család csimpánz CSR D. Tóth Kriszta Dawkins demográfia denevér depresszió diagnosztika diktatúra dinó divat életmód életrajz elfojtás emberkereskedelem énekes erdő Észak-Korea etológia evolúció falcolás farkas fejlesztő fekete közösség Fertőd fertőzés film filozófia fizika fogamzásgátlás foglalkoztató fogyatékosság fordítás forradalom főemlős földtörténet Franciaország Freud gender genetika génmódosítás gulag gyerek gyilkosság háború hagyomány hajkereskedelem hajó halál Halász Judit halpedikűr hamisítás hangzás használt Hawaii házasság hisztéria holokauszt Hugonnai Vilma India interjú Irak Irán irodalom Irvin D. Yalom iskola iszlám Izrael Jadviga párnája Jane Goodall játék Karafiáth Orsolya karrier Karski kereszténység kert kiállítás Kína kirándulás kocsma kommunikáció kommunizmus kooperáció kortárs könyv könyvfordítás könyvírás környezetvédelem kötődés kreativitás kultúra kutya Lajta Lengyelország London malom Margaret Thatcher mártír média memoár menedzsment mérnök mesterséges intelligencia modell MOM Park motiváció múzeum műemlék művészet Nagy Ervin narcizmus népesség neurológia nevelés nonprofit Obama Olaszország olimpia olvasás Ónodi Eszter orvostudomány öngyilkosság önsebzés ősember Palya Bea parasport paróka Parti Nagy Lajos Pataki Ági pedagógia Pilinszky politika postagalamb pro bono pszichiátria pszichológia radikalizmus regény rendellenesség restaurálás robot roma Románia ruha Rumini sakk segélyezés Selmec siker sikerlista sport stratégia szabadságharc szabadulószoba szaporodás szén Szent Hildegárd szépség Szervét Tibor szexipar szexualitás színház szivattyú szoptatás szovjetek szülés tanár tánc Tandori Tanganyika tanulás társadalom társasjáték tehetség Temple Grandin Teréz anya terrorizmus Tisza Tokaj történelem troll tudomány UK USA üvegplafon üzlet Vágó István vallás változás vámpír varázsló védőnő Vekerdy Tamás vers verseny vezető videó wellness zene zongora Zwack zsidóság
Szerző: Orosz Ildikó. Tulajdonos: a cikk végén feltüntetett sajtótermék. Idézz ennek fényében. Üzemeltető: Blogger.