Dévaj gyerekből dibdáb felnőtt – Az első magyar bölcsőde

"Barátom! a nagy városban sok az ember, s az élet drága, itt az anyám-asszonynak ugy napszámba kell mennie, mint az apám-uramnak, különben felkopik az állok; s ez szerint a férj elmegy fát vágni, favarozni, vagy napszámba, az asszony elmegy a gyárba, vagy mosni, mángolni, napszámba, s ekkor mit csináljanak szegény kisdedeikkel? hát biz azok kénytelenek sokszor az ajtót rájok zárni, s igy a nedves, dohos, sokszor földalatti pinczelakásban éhen, piszokban naphosszat fetrengvén nem csoda, ha elnyomorodnak, de igy a kisdedek nagy számban el is halnak."

Ezekkel a szavakkal okítják dr. Májer Istvánnak a bölcsődét népszerűsítő dramatizált iratában a vidékről Pestre érkező népies figurát. Májer István pap, műkedvelő szépíró és rézmetsző a magyar kisdedóvók atyjaként vonult be a történelembe. Alakját neves főrangú pártfogó asszonyok gyűrűjében képzeljük el, hiszen, mint a Vasárnapi Újság 1873-as írása is megállapítja, a pesti bölcsőde története "az emberszeretettől áthatott nők buzgó munkálkodásának szakadatlan lánczolata". Közülük is kiemelkedett Brunszvik Júlia, az óvodaalapító Teréz unokahúga, és egy sor Károlyi-, Kornis- meg Nádasdy-feleség, akik közösen megalakították a Pesti Első Bölcsőde Egyletet. A működéshez bárki hozzájárulhatott, de teljes jogú taggá az vált, aki egy kiságy felállításának költségét adományozta, amiért cserébe családi címerét odabiggyesztették az ágy baldachinjára.

Brunszvik Júlia

Az első hazai bölcsőde 1852-ben nyílt meg a Kalap utca 1. szám alatt, a mai Irányi utcában, amire ma már csak egy tábla emlékeztet. A mai napig létezik és vígan működik azonban a józsefvárosi Nagytemplom utca 3. szám alatti épület, az első, amelyet kifejezetten bölcsődének szántak. A karbantartó-mindenes Tibi bácsitól megtudjuk, hogy az "Ybli" Miklós tervezte épület 1877-es megnyitása óta, vagyis 130 éve folyamatosan bölcsődeként üzemel. Dacolt a háborúkkal és a rendszerváltás utáni ingatlaneladásokkal, s bár a bejáratnál található, Ferenc József és Erzsébet királyné védnökségét hirdető felszentelési márványtáblát bevakolták a máskülönben bölcsipárti kommunisták, azonban a kilencvenes évek felújítási munkálatai során előkerült, és ahogy az egész épületet, ezt is csinosan restaurálták.

A patinás helyen ma híresen jó dadusok foglalkoznak a gyerekekkel, akiknek az új játékpark mellett a köhögős napokra még egy sószobát is berendeztek. A hazai bölcsődei állapotok ismeretében bátran állíthatjuk, hogy igen szerencsés az a 80 gyermek, akit szülei a családi tűzhelytől ebbe az intézménybe száműztek.

Pajzán dévajkodás

A termek, ahol ma a gyerekek hancúroznak, a hőskorban még a gyermekfelügyeletet ellátó Irgalmas Nővérek lakószobáiként funkcionáltak. Míg a "szürke apácák" odafent, a tágas szobákban egy lavór, egy ágy és egy feszület szerény társaságában éltek, addig a gyerekek az alagsorban kaptak helyet. Az egészségügyi viszonyokat tekintve persze még így is jól jártak, hiszen az intézmény a legnyomorultabb körülmények közt élők számára létesült. Az ilyen családokban az anya nem ritkán már a szülés után két héttel kénytelen volt visszamenni a gyárba, napszámba, az otthon maradt gyerekek pedig, a jó Májer doktor érzékletes leírása alapján, jobbára egy mocskos lukban, "tízen együtt fetrengve, magukra hagyva a legpajzánabb dévajkodással" töltötték volna az időt, hogy azután "dibdáb felnőttekké váljanak".

Bölcsőde 1950 körül. Ingergazdag környezet.

Persze az anyák akkoriban sem voltak mások, mint ma: korabeli dokumentumokból kiderül, hogy komoly lelkiismereti válságon mentek keresztül, amikor gyermekeiket otthagyták a kisdedóvóban, gyanakodva tekintettek a kötelező védőoltásokra, és igyekeztek mihamarabb elhozni a gyereket. És ki tudja, lelkileg talán mégis épületesebb volt az otthoni együtt hentergés, mint a mégoly jó higiénés viszonyok közt felállított parányi, ketrecszerű ágyak és a feltűnően ingerszegény környezet. A szenzomotoros készségek fejlesztésére szolgáló tárgyakat, magyarul játékokat az archív fotókon nem látni. Az egylet szabálygyűjteményéből kiderül, ezeket károsnak gondolták, ezért kifejezetten tiltották, és gyerekek karon hordozását is csak kivételes esetben engedélyezték. Az apácák vélhetően inkább az erkölcsi nevelés nem kis terhét vállalták magukra, hiszen az érintett korosztályban (0-4 év) szokásos rutinműveletek, mint az etetés és a kakiból kimosdatás a náluk alacsonyabb beosztásban lévő szolgálók feladata volt.

Egyedülálló bölcsimúzeum

Az alagsori boltívek 2002 óta adnak otthont a hazánkban és talán a világon is egyedülálló Bölcsődei Múzeumnak. A kiállításnak meglepő módon mintegy ezer látogatója van évente, elsősorban szakmabeliek, védőnők és bölcsődei gondozók, akik gyakran vidékről érkeznek, csoportokban. A szeppent arcú, egyenruhás kisgyerekek fotói és a gondozónők által agyonfoltozott, évtizedenként csoportosított bájos rugdalózók mellett minden korszakból van valami csemege: rafinált szopóüveg a cumi előtti érából, a harmincas évekből; a mai méregdrága masinákat megszégyenítő rugózású százéves babakocsi; Ratkó Anna által szignált működési engedély. A Kőbányai Polgári Serfőző Tápszerművek részlegének termékdobozát áttanulmányozva kiderül, mi a közös a sörben és a két világháború közti tápszerben (maláta), megválaszoljuk Tibi bácsi találós kérdését, hogy mi a különlegessége az 50 éves hintalónak (nem áll, hanem fut). Megcsodáljuk a gyerek tartózkodási helyét nagy biztonsággal jelző zörgős gumibugyit, végül a társasági élet remek helyszínét, a négyszemélyes biliztetőpadot.

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg Tej, maláta, só címmel (2007/51.)

Kép: Fortepan.hu (2.)